Akinek nem inge, ne vegye magára

Neoprimitív / Írások (1213 katt) Norton
  2011.06.14.

Rozsomák úr megtörölte verítékező homlokát, és félve nézett körül. A Lókolbász tanya holdfényben fürdött - egy lelket sem lehetett látni a környéken. A hűvös levegőben trágyaszag terjengett, marha bőgött mélabúsan, bogarak ciripeltek jókora hangerővel, és egy halálsikoly halt el a messzeségben - a szokásos vidéki hangulat volt tehát. Leült egy nemrég ásott sírhalomra és rágyújtott. Ahogy kifújta a füstöt, eszébe idézte a kínkeserves sorsát. Azért jött ide, mert meg akart halni!

Még alig múlt el húsz éves, de máris elege lett az életből. Pedig eleinte csodálatosan alakult minden: szerető családban nőtt fel, a szülei taníttatták, később lakást vettek neki, majd megnősült. Remek munkahelye lett, és élt, mint hal a vízben. Aztán egy szép napon azon kapta magát, hogy nem tud elaludni, mert a szomszédjában egész este zuborog a WC tartály. Pokoli kínjai voltak ettől, mintha az agyát szaggatták volna. A feleségét nem akarta felébreszteni, ezért inkább nyugton maradt, és virrasztott reggelig. A következő éjjelen azonban újfent megismétlődött a kellemetlen jelenség, aztán újra és újra, mintha sosem akarna véget érni. Altatókat kezdett szedni, de mit sem ért vele: esténként éber volt és feszült, nappal viszont lépten-nyomon erőt vett rajta az álom. WC tartályok jelentek meg előtte a semmiből, ettől a munkahelyén figyelmetlenné vált és egyre többet hibázott. A főnökei megfedték, a kollégáival összeveszett, az asszonyával pedig megromlott a kapcsolata - később el is vált tőle, mert rájött, hogy megcsalta a céda. (Ami nem csoda, mert az állandó kialvatlanság, na meg az idegfeszültség miatt potenciazavarok léptek fel nála.)

Később kirúgták a munkahelyéről is, a bíróság pedig az nejének ítélte oda a lakást, a kocsit és az összes vagyont, mert nem tudta bizonyítani a hűtlenséget, ráadásul elaludt egy tárgyaláson, s amikor felrázták, „töketlen vén marha” megszólítással illette a bírót, mert éppen egy WC tartályt szerelő, töketlen vén marháról álmodott, és nem tért még teljesen magához. Pénzbüntetéssel sújtották, majd kivezették a teremből - később szinte mindenéből kiforgatták - természetesen jogszerűen és kulturáltan, mint ahogyan egy civilizált társadalomban illik. Ekkor kezdett alkoholizálni.

Nem maradt semmije, valóságos földönfutóvá lett, de egyelőre még nem költözött el, csak albérletet keresett - legalábbis az ex nejének ezt hazudta, pénze ugyanis jóformán semmi se maradt. Megtűrt emberként élt a saját lakásában, ráadásul aludni így sem volt képes, mert az a fránya WC tartály még mindig zuborgott! Ekkor döntött úgy, hogy ideje szólni szomszédjának, tegyen valamit a kellemetlenség ellen. Át is ment (elég hamar), ám ekkor nagyon gonosz meglepetés érte: nem is volt szomszédja! Ők laktak ugyanis a legszélső lakásban. Ez a drámai fordulat horrorisztikus felismerést hozott a számára. Nem létezett a WC tartály! Minden bizonnyal csak a fejében zuborgott! A tudatalatti énje akart üzenni valamit. Ekkor jött rá arra, hogy megőrült. Pszichológusra sajnos nem tellett neki, így teljesen reménytelenné vált a helyzete. Összeroskadt és zokogni kezdett. Később a csalfa ex nejének tulajdonában lévő számítógépen keresztül kapcsolatba lépett egy alakkal, aki vállalta, hogy megöli őt, de csak akkor, ha utána ehet is belőle. Rozsomák úr örömmel ment bele az alkuba!

Elpöckölte a cigi csikket és keserveset sóhajtott. A sírhalom, amelyen helyet foglalt, meglehetősen kényelmetlen volt. A Lókolbász tanyára beszéltek meg találkozót, de késett a kannibál. Még ő is megváratja! Miért is ne?

- Ilyen az én formám - motyogta szomorúan.

Hirtelen óvatos léptek zaja kelt a sötétségben - nyurga alak közeledett felé.

- Csakhogy végre itt van! - élénkült fel hirtelen. - Már azt hittem, sosem jön el!
- Csendesebben - sziszegte a szőke hajú, szeplős férfi ingerülten rándítva egyet magán.
- Kannibál úr… örülök, hogy találkoztunk - mosolygott Rozsomák, miközben felállt és kezet fogott vele.
- Szólítson inkább Bölömbikának, mint ahogy a barátaim.
- Rendben, Bölömbika úr! Örülök, hogy ideért végre. Már elültem a seggem ezen a sírhalmon.
- Egy régebbi kuncsaftom földi maradványai vannak oda eltemetve. Finom volt, és legyen megnyugodva, nem szenvedett sokat. Maga se fog. Én egy komoly művész vagyok. Látja, magammal hoztam ezt a hangtompítós pisztolyt. Teljesen fájdalommentes leszek.
- Ön tényleg embereket eszik? Mit ne mondjak, ínyenc.
- Ilyen gonosz, mint én, nincs még egy a földön!
- Azért ne túlozzunk! Nemrég láttam a híradóban egy hasonló esetet. Dettó ugyanez történt: valaki meg akart halni, s egy kannibál elvállalta, hogy végez vele.
- Micsoda?! - döbbent meg hirtelen Bölömbika. - Azt mondja, ez nem egyedi szituáció?
- Sajnos ki kell ábrándítanom, mert ilyesmi már történt.

A „gonosz” ekkor leengedte a fegyverét, és káromkodott egy cifrát.

- Ez egyszerűen abszurdum! Most mi a fenét csináljak?
- Mi a baj?
- Egyéni akartam lenni.
- Manapság az igen nehéz. Nincs új a nap alatt. Na, essünk neki!
- Ne olyan hevesen! Hová siet annyira?
- Nem fog lelőni?
- Le akartam az imént, most azonban meggondoltam magam.
- De hát, miért?
- Tudja, én író vagyok.
- És?
- Úgy terveztem, megeszek pár embert, aztán ha elkapnak, börtönbe kerülök, ahol köcsögöket fogok gyártani. Leülök vagy nyolc-tíz évet az állam költségén, közben megírom az életem történetét, ami egyedien kegyetlen lesz. Ezt majd több millióért eladom, és talán még filmet is csinál rólam valami szenzációhajhász amerikai rendező, amiért szintén pénzt kapok. Aztán ha kiengednek a sittről, sztár leszek a médiában, és abból fogok megélni. Az a lényeg, hogy ne kelljen dolgoznom. Erre idejön maga, és közli velem, hogy utánzóművész vagyok csupán, mert ilyen eset már történt! A legszívesebben magamat lőném most fejbe.
- Meg ne bolonduljon!
- Őrült vagyok, ha nem tűnt volna még fel! Úgy kell rendeznünk ezt a történetet, hogy újat mutassunk vele a nagyérdemű publikumnak! Valami páratlanul aberráltat kellene kitalálnunk.
- Nem fog menni.
- Miért ne menne?
- Mert nagyon nehéz olyan aberrált kegyetlenséget kitalálni, amit már ne csinált volna meg valaki a valóságban. Egy szimpla írónak kevés hozzá a fantáziája, úgyhogy itt ülhetünk reggelig… már megbocsásson érte.
- Igaza van. Akkor esetleg valami csavarfélét vigyünk a történetbe, hogy legalább az olvasó szórakozzon. Mi lenne, ha ön feljelentene, és rögvest mennék a börtönbe? Ez akár még happy and is lehetne.
- Sajnos éppen ez történt nemrég: így bukott le az a bizonyos kannibál.
- A fenébe, ez se jött be! Ráadásul alapszabály, hogy ha már megjelenik a történetben egy revolver, akkor annak meg is kell szólalnia. Akkor viszont, mivel tegyük érdekessé ezt a sztorit?
- Mi lenne, ha én lőném le magát? Talán meglepődne rajta az olvasó.
- Értelmetlen lenne. Bírálnának miatta.
- Esetleg ha az olvasót lőnénk le?
- Fizikai képtelenség.
- Adja azt a pisztolyt és lelövöm magam!
- Snassznak fogják tartani.
- És ha maga lenne öngyilkos énhelyettem?
- Belekötnének.
- Ne mondja már, hogy ilyen szőrszál hasogatóak az emberek!
- Pedig olyanok. Ráadásul a mi novellánk az interneten lesz, úgyhogy nagyon vigyáznunk kell.
- Most mitől fél ennyire? Szerintem az irodalommal foglalkozók normálisabbak, mint az átlag!
- Biztos ön ebben? Tudja, olvasgattam hozzászólásokat mindenféle novellával kapcsolatban: egy időben ez remek szórakozásom volt, de belefáradtam, mert a gyomrom forgott néha. Láttam harmatgyenge műveket agyon dicsérni, és viszonylag tartalmas, jó sztorikat a sárba tapicskolni - mert az illető nem volt éppen tagja az egyik - másik kultúrsznob törzsgárdának.
- Tényleg van ilyen?
- Maga szerint? Aki a körön kívül esik, és nem szimpatikus, az csak kontár lehet - az ilyeneket általában dobálják, ahogy belefér. Ha pedig visszaválaszol az illető, akkor ő lesz a nagyképű bunkó, aki nem bírja a kritikát.
- Maga túlságosan kishitű! A fórumozók rendesek és jóindulatúak. Szeretik az ilyen hősöket, mint mi vagyunk. Igaz, Tisztelt Olvasó?
- Dugja vissza a nyelvét, mert megbotlik benne. Ráadásul kiesünk a sémából… persze már úgyis mindegy. Mondjuk ki inkább az igazat, az úgysem túl nagy divat. Szaros novellahősök vagyunk, semmi egyéb! Azok, akik olvasnak minket, általában nem túlzottan kíváncsiak ránk - vagy ha igen, akkor fikáznak. De szerencsére inkább azt szólják meg, aki kitalált bennünket.
- Jól teszik.
- Nem biztos, mert néha túloznak. Én sajnos láttam már igen komoly írót, sőt írónőt is meglehetősen méltatlan szituációban. Azt vettem észre, hogy az úgynevezett „hozzáértők” borzasztóan érzékeny, egoista emberek, tisztelet a kivételnek. Van köztük több olyan személy, aki mindent jobban tud másoknál. Valószínűleg önértékelési zavarokkal küzdenek, és így élik ki magukat.
- Talán Dr. Csermust kellene megkérdezni erről. Nincs túl jó véleménye egyes írói körökről. Lőjön le inkább, hogy ne húzzuk az időt!
- Tudja, kiskoromban sok jó könyvet elolvastam - folytatta Bölömbika, mintha meg sem hallotta volna a kérést. - Akadt néhány szerző, aki szinte a példaképemmé vált. De most, amint egy kicsit belülről is látom, hogy általában milyenek az „irodalmi emberek”, megmondom őszintén, meghaltak a példaképeim. Nem akarok olyan lenni, mint ők.
- A mi írónk vajon milyen lehet?
- Ő csupán egy seggfej, mert feszt kimondja a véleményét.
- Kimondja? Velünk mondatja ki, ha nem tűnt volna még fel! Nehogy már szemtől szemben álljon valakivel az a gyáva féreg! Aztán meg mossa kezeit: akinek nem inge, ne vegye magára ugyebár!
- De legalább arra venné a fáradtságot, hogy magától fejezi be ezt a nagyon hülye történetet - sóhajtott Rozsomák. - Miért kell minekünk kitalálnunk, hogy mi legyen a befejezés?
- Mert egy lusta disznó!
- Egyetértek! És egyetértek még egyszer!
- Miért mondta el újra?
- Hogy legyen a novellában szóismétlés. Nehogy már a félkegyelmű állandóan ránk bízza a piszkos munkát! Ha sokat hibázunk, talán erőt vesz magán, és nem várja el, hogy a történetei önmagukat írják meg… még egyszer mondom, írják meg.
- Ez nagyon jó ötlet! - élénkült fel hirtelen a kannibál.
- Szerintem is tök jó ötlet - vigyorgott Rozsomák. - De még milyen ötlet! Ötletekben bizony nincs hiány, csak annak a szerzőnek titulált marhának nincsenek ötletei, különben nem velünk csináltatná ezt a szart!
- Ki vagy te, Orbán Viktor, hogy feszt magadat ismétled? - szóltam közbe én is. Már kezdett idegesíteni a két balfék.
- Döntsd el végre, mit akarsz! - hadonászott a revolverrel Bölömbika. - Most ki lőjön le kit? Én magamat? Ő engem? Én őt? Vagy esetleg… téged lőjünk le, te szerencsétlen?
- Tudja a faszom - vallottam be őszintén. - Nem lenne jobb, ha inkább hazamennétek? Egy kicsit már szédülök a marhaságaitoktól.
- Nem kell annyit inni, te állat! - fakadt ki hirtelen az „öngyilkosjelölt”. (Persze bagoly mondta verébnek, hogy nagyfejű.)
- Ha így folytatod, kiírlak a történetből! - sértődtem meg, mint ahogyan illik. - Hullák vagytok mindketten!
- Most aztán megijedtem, te skizofrén balek!
- Gyerekek… gyerekek! Ez már nekem is színvonaltalan - próbált békíteni az emberevő, mielőtt még túlságosan elfajultak volna a dolgok. - Nem lenne jobb, ha egy kicsit moderálnátok magatokat?
- Elnézést! - legyintett egy nagyot Rozsomák. - De már a tököm ki van az ijen taplókkal!
- Ilyen taplókkal, ha nem haragszol! - kiáltottam haragosan. - Ha már fikázol, akkor legalább szabályosan tedd!
- Hogy te milyen művelt lettél hirtelen! Jó, akkor a nyelveddel, latinul lingua, tisztogasd meg a végbélnyílásomat: latinul anusomat. Elég művelt voltam, bunkókám?
- Vége a gyereknapnak! Eddig tartott a türelmem! - hörögtem magamból kikelve.

Bölömbika ekkor fejbe lőtte sajátmagát, aztán fejbe lőtte Rozsomákot is. Elég furán fejeződött be ez a történet, de csak azért, mert felbosszantottak. Kellett nekem szóba állnom ezzel a két lúzerrel! Megyek inkább a kocsmába és leiszom magam.

Ennyi

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 4 db)