Zpercesek - Fekete szemek
Mikor fiatal voltam, egy kis kertes házban éltünk a kertvárosban. Nem a gazdag részén, hanem egy olyan helyen, ahol pár öregebb szomszéd még tartott csirkéket és próbáltak veteményest ültetni a pár négyzetméternyi kertekben. Szerettem ott élni, de egy dolgot hamar megutáltam: a kutyákat.
Minden szomszéd szerzett magának valami ebet és persze a legtöbben agresszív, nagy dögöt akartak, nehogy valaki betörjön – nem mintha lett volna miért. Minél tovább éltünk ott, annál több kertben éltek vad, neveletlen, őrjöngő kutyák, akikkel senki se foglalkozott „Van, hol rohangálnia és szabadon van, ez a természetes környezete, nem kell neki több” felkiáltással. Pontosan ezért csak arra fókuszáltak, hogy fenyegessék azokat, akik a kis birodalmuk közelében jártak.
A végére annyira féltem ezektől a nyáladzva, ugató ebektől, hogy inkább az úton sétáltam, mert a járdán nem éreztem magamat biztonságban. Mindig attól féltem, hogy egy nap az egyik kiugrik és utánam ered.
Kivétel volt az utca végén az öreg ház, ott nem élt kutya. Vagyis én ezt hittem. Egy nap hazaféle, mikor benéztem a kertbe, a ház árnyékában megláttam két fekete szemet. Bármiféle kutya is volt, nem ugatott, csak nézett engem a sötétből.
Ettől fogva minden nap láttam a fekete szemeket, de csak én. Mikor másnak mutattam, nem tudták ugyan kivenni az árnyékok között, de még így is kirázta őket a hideg. Bármerről mentem, ott rejtőzött az egyik nagyobb árnyékban. Egyszer megkérdeztem a tulajt, aki szinte rettegve súgta meg nekem, hogy nekik nincs kutyájuk.
Egy este haza fele sétáltam, amikor felettem az utcasarki lámpa villódzni kezdett. Valahányszor egy pillanatra kialudt, a fekete szemek mindig egy közelebbi árnyékból néztek rám. Futva mentem haza, de még utoljára visszanéztem, amikor a lámpa teljesen kialudt. A fekete szemek már kint voltak a kertből.
Ameddig abban a lakásban életünk, soha többé nem voltam hajlandó sötétben aludni. A mai napig, ha egy utcalámpa fénye csak kicsit is gyengülni kezd, gyorsítok a lépteimen.
