Mártír

Szépirodalom / Novellák (910 katt) Xenothep
  2011.06.01.

Nem tudom, honnan jött a lövés, csak tompa ütést éreztem mellkasomon, egy pillanatra minden elszürkült, aztán fájóan élesen rajzolódott ki ismét.

Pillanatnyi patthelyzet.

Az első sor előtt álltam középen, pár lépéssel a tömeg előtt. Szemben a hat sávos főút teljes szélességében a páncélos, pajzsos sorfal, mögöttem a felhevült tömeg, köztük az egyre gyülemlő néma bizonyosság az iszonyat pillanatába fagyva. A dörej még visszhangzott a téren, közben minden mozdulat félbe maradt, minden hang elnémult, mindenki megállt az idő folyamában.

Egészen eddig a pillanatig hiányzott belőlem a bizonyosság. Nem értettem néhai tanítómesterem üvöltözésében a lényeget, amikor szinte habzó szájjal, vérbe borult szemekkel ordította az arcomba:

- Ha uralni akarod a haragodat, akkor engedd el! Gyűlölnöd kell, adj neki irányt, célt, hogy ne vesszen el! Fókuszálj, koncentráld az erőt, amíg azt nem érzed, hogy az állkapcsaid megfeszülnek a visszafojtott üvöltéstől, és a gyomrodat egy jéghideg szikla kezdi nyomni!

Pontosan ezt éreztem most, végre felfogtam, mit is akart megértetni velem. Az idő folyama lelassult számomra. Úgy tűnt, rajtam kívül minden rideg kővé vált, csak az én szívem dobbant súlyosakat. Nem viseltem páncélt, nem fogtam kezeimben semmilyen fegyvert, teljesen védtelenül álltam ott, amikor a hatalom ereje betört a bordáim közt, szétfeszítette húsom, egy darabot kiszakítva belőlem.

Az utolsó voltam e földön, az egyetlen túlélője egy fajnak, amely még képes volt uralni azon névtelen erőket, melyekről az emberek hosszasan beszélnek, és vágynak rá vég nélkül. Nem tudom, volt-e jogom beavatkozni az itteni eseményekbe, egész életemben magányosan jártam az úton, próbálván felfogni őrült tanító mesterem szavait. Most már tudom, hogy igazat beszélt, akkor is, ha elméje megbomlott.

Felüvöltöttem, mire az idő helyre zökkent, a tömeg pedig egy emberként mozdult előre. A páncélos sorfalat alkotó emberek felemelték pajzsaikat, de láttam sisakvédőjük mögött riadt tekintetüket. Egy pillanatig azt hittem, hogy a tömeg rettenti meg őket, aztán megértettem, hogy a következményektől félnek. A lövés hatásától. Egy emberi lény direkt elpusztításának lehetősége rémlett fel szemük előtt. A lövést közülük való adta le, és szégyellték ezt. Szégyellték, hogy olyan hatalmat szolgálnak, amely nem méltó rá, de késő lett volna bármit tenni.

A tömeg elrohant mellettem, összecsapott a páncélosokkal, én pedig térdre rogytam a káosz közepén. Hallottam a plexi pajzsok, és sisakok recsegését, aztán a csontokét. Hallottam az elektrosokk fegyverek zizzenését, a tomfák súlyos puffanásait, a gáz spray-k szisszenését, a tömeg üvöltését.

Ideje befejezni.

Felnéztem, láttam a kavargó embereket, amint egymást marcangolják, tépik, elszomorodtam. Tényleg szükség volt erre? Előrébb jutunk ez által? Meg fog erről valaki emlékezni?...

Minden elkeseredettségem is kevés lett volna, de ekkor eszembe jutott egy kép, ami színes maradt, noha már minden mást fekete-fehérben láttam csak. Egyetlen kicsi fehér virágot láttam egy kiégett mező közepén, az igazságot, az ártatlanságot, talán a rám váró béke ígéretét, és egy figyelmeztetést, hogy meg kell tennem még valamit, mielőtt bevégzem.

Gyűlöltem az embert, amiért embert öl, de többet már nem láttam ez után.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 1 db)