A gyógyító
Wade kábán az ágyra zuhant. Úgy érezte, önkívületi állapotba került alvás és ébrenlét határán. Az exfelesége alig egy órája pániktól vibráló hangon hívta, és közölte, hogy közös gyermeküket, Markot az oklahomai St. Patrick kórházba szállították, mert cserbenhagyásos gázolás áldozatává vált. Az állapota életveszélyes, az orvosok megfeszített erővel küzdenek az életben maradásáért.
Wade a legszívesebben Jane-re üvöltött volna, hogy történhetett ez a szörnyűség, de visszafogta magát. Tudta, hogy a volt neje felelősségteljes, abszolút gyermek centrikus nő; a balesetet csakis a körülmények szerencsétlen összejátszása tehette lehetővé.
‒ Nem tudok most odamenni hozzátok ‒ sóhajtotta a férfi. ‒ Holnap lekötött fellépésem van a coloradói Szent Szív Parkban, a gatyám is rámenne, ha visszafizettetnék velem a helyárakat.
‒ Nem kell, hogy ide gyere ‒ közölte lekezelően az asszony ‒, de csinálj valamit! Elvégre Isten felkent szolgája vagy, akinek tucatnyian köszönhetik a gyógyulást. Mentsd meg a fiadat!
‒ Te is tudod, hogy ez nem így működik…
‒ Nem érdekel, te hazug álszent, csinálj valamit az isteni erőddel, vagy menj a pokolba!
Jane bontotta a vonalat, a férfi pedig olyan tekintettel meredt maga elé, mintha hirtelen egy pohár hideg vizet löttyentettek volna a képébe. Megértette az exneje idegességét, hiszen a szorongás őt is majd’ szétvetette. Az asszony normális esetben nem vágott volna ilyen sértéseket a fejéhez, ám a helyzet távol állt az elfogadhatótól.
Wade maga is tisztában volt vele, hogy nincs isteni ereje, csupán a katalizátor szerepét tölti be a reményvesztett betegek, és a test öngyógyító folyamait beindító vakhit között. Tudta, ez egyszer valódi csodára lenne szüksége. Még a St. Patrickban való személyes jelenléte sem ért volna semmit, miután a fiát mélyálomba helyezték.
A férfi a körmét kezdte rágni tehetetlenségében; nevetséges pojácának érezte magát, aki embereket ámít mennyei csodákkal, miközben egy szalmaszálat sem képes az akaratával meghajlítani. Talán egy felsőbb hatalom mérte rá a csapást, amiért adományokat csalt ki mások zsebéből. A gondolat furcsa módon megvigasztalta. Ha az a magasabb rendű lény megbüntetheti, akkor léteznie is kell. Rádöbbent, hogy meg kell találnia a hitét, és mozgósítani valahogy. A gondolatok összevissza kavarogtak a fejében, mialatt az éjjeliszekrényen heverő Biblia példabeszédei, és saját show-ja betanult szóvirágai között ingadozott. A digitális óra negyed négyet mutatott, amikor a mellkasát masszírozva megpróbált hinni.
A Mindenható kiválasztottja vagyok, gyógyító, aki képes az Úr bármely gyermekét visszahozni a Halál Völgyéből…
Addig ismételgette ezeket a szavakat, amíg zsibbadó elméje észrevétlenül el nem távolodott a valóság partjaitól. Maga sem érzékelte, mikor hanyatlott hátra a díványon, és esett önkívületbe, de egyszer csak utazni kezdett, és homályos színkavalkádon átvágva a St. Patrick baleseti sebészetén találta magát.
Járt már ott egyszer, amikor még együtt élt a családjával, és a téli napok egyikén olyan szerencsétlenül lépett a jégpáncéllal borított felhajtóra, hogy a bokáját törte. Akkor fél lábon a kocsijához ugrált, és a kórházi ambulanciára hajtott, ahol rögtön benntartották, hogy megműtsék. Ugyanezen a folyosón várakozott, amíg érte jöttek a tolószékkel, a fal pontosan ugyanilyen nyomasztó olajzölden pompázott…
Jane az egyik látogatóknak fenntartott padon ült, arcára árnyat vetett a szorongás. Nem látta meg őt; nem is láthatta, hiszen testi valójában nem volt jelen. Wade önkéntelenül felé nyúlt, hogy végigsimítson az asszony vállig érő szőke haján, aztán mégsem tette meg. Valami azt súgta, nincs vesztegetni való ideje; a MŰTŐ feliratú ajtóhoz suhant, és könnyedén keresztülsiklott rajta.
Odabent arctalan, zöldruhás alakok sürgölődtek, de Wade sem velük, sem a körülöttük duruzsoló műszerekkel nem törődött. Egyedül műtőasztalon fekvő fiát látta, aki olyan merevnek és vértelennek tűnt, mintha máris halott lett volna. Wade összefacsarodott szívvel nézte.
Mark hirtelen felült, és felé nyújtotta a kezét. A szemében leírhatatlan kétségbeesés ült, apja gondolkodás nélkül a fiú ujjai után kapott, és hagyta, hogy belekapaszkodjanak. A következő pillanatban vízszintesen zuhanni kezdtek, vakítóan sugárzó alagútban száguldottak, amely végtelen fényesség felé vezetett.
‒ Hová megyünk? ‒ kérdezte Mark értetlenül.
‒ Haza ‒ válaszolta rekedten Wade, bár maga sem tudta, igazat mondott-e.
A fényesség egyszer csak körülölelte őket, és szavak nélkül beszélt hozzájuk. Azt állította, ők ketten egyek, és hogy egyiküknek vele kell maradnia, de mindegy, melyikük lesz az…
Jane kitágult szemmel a felé lépkedő orvosra meredt, a tekintetéből próbálta kiolvasni, mi történt a fiával. A férfi az álla alá húzta a sebészmaszkot és zihált, tüdeje jól láthatóan fel-le járt. Amikor a nő közelébe ért elmosolyodott, és Jane nyomban megértette, hogy győztek.
‒ Pontosan negyed négykor Mark a klinikai halál állapotába került, de végül visszahoztuk, és sikerült stabilizálnunk ‒ jelentette ki az orvos. ‒ Biztosan állíthatom, hogy a nehezén túl vagyunk. Önkívületben néha az apját emlegette, de egyelőre nincs magánál. Reggel talán már beszélhet vele.
‒ Köszönöm ‒ lehelte Jane, és elpityeredett.
Amikor a férfi magára hagyta, az órájára nézett és megállapította, hogy hajnali hat óra van. Megbánta a sértéseket, amelyeket a férje fejéhez vágott, és azon morfondírozott, fel kéne hívnia, hogy bocsánatot kérjen tőle. Úgy vélte, az örömhírrel talán enyhíthet valamit a lelkiismeret furdalásán, azt pedig szinte bizonyosra vette, hogy Wade hozzá hasonlóan éberen virrasztott.
Jane keze a válláról lógó táska felé mozdult, amikor a mobilja csörögni kezdett. Gyanakodva megragadta a készüléket. A kijelzőn ismeretlen számot pillantott meg, ami tovább növelte bizonytalanságát.
‒ Tessék!
‒ Miss. Martin? ‒ kérdezte egy idegen férfihang.
‒ Igen ‒ válaszolta értetlenül az asszony.
‒ Michael Glanford nyomozó vagyok, Arkansasből. Sajnos rossz hírt kell közölnöm, a bejárónő holtan találta a volt férjét. Idegenkezűségnek nincs nyoma, a halottkém előzetes becslése alapján Mr. Jackson hajnal negyed négy tájékán infarktust kapott…
