Ha a gát kinyílik
Hajnali két óra volt, mikor Petresnél a gátat átszakította a folyó. A hideg víz hömpölyögve támadta hátba az alvó várost, és menthetetlenül rohant megrogyasztva és romba döntve mindent, ami az útjába került. A víz nem hallgat meg kérést és nem ismer kegyelmet. Szeged sikolyaival sem törődött, vágtatva tört és zúzott.
Sándor, Vera, a felesége mellett aludt, gyermekük a pár fekhelye melletti kiságyban szendergett csendesen, mikor Sándor furcsa hangokra riadt fel. Mintha vihar tombolt volna odakünn, olyan hangos dübörgés hallatszott. Felkelt, hogy kinézzen az ablakon, mi adhat ki ilyen furcsa hangokat, de ahogy a lábát letette az ágyról, térdig merült a jéghideg vízbe.
– Vera! Kelj fel azonnal! – rázta meg felesége vállát, aki álmos szemmel pislogott rá.
– Mi az? A kicsivel van baj? – kérdezte meg Sándortól.
– Nem, a víz! Itt a víz! – válaszolva ijedten Sándor. – Azonnal kelj, öltözz és fogd a kicsit!
Vera félelemmel telt szemmel ölelte magához a gyermeket, és rángatott magára pár ruhadarabot, míg Sándor az ajtó feszítette, hogy ki tudjanak a házból jutni. Mikor az utcára kinézett, látta, hogy a víz rohamosan emelkedik.
– Tedd a kicsit a teknőbe! – kiáltott rá Verára, aki gyorsan, semmit sem kérdezve megtette, amire ura utasította.
A teknővel a kezében, vállán férje karjával az asszony is kilépett az utcára és megdermedt, nem csak a jéghideg víztől, hanem a látványtól is. Hirtelen emelkedett a víz szintje és szaggatott, tépett mindent, amit ért. Belekapaszkodtak egy sodródó asztalba, és az Úrhoz imádkozva óvták a teknőt, egyetlen kincsükkel a mélyén, ami csak maradt nekik.
– El a házaktól! – kiabált Sándor és a lábával tempózva próbált a falaktól minél messzebb kerülni.
Jó meglátás volt, hisz a víz megrogyasztotta a falakat és magába ölelve lerántotta őket, nem törődve azzal, ha volt is alatta valaki. A házak zöme maga volt a halál.
Ladikok tűntek fel az áradatban, mentették a népet, ahogy erejüktől tellett. Egy erős testalkatú férfi észrevette a párt és felsegítette a ladikba őket.
– Dobja már el azt a tekenyőt! – szólt Verához, de mikor meglátta, mit rejt, mosolyogva, óvón emelte a ladikba.
Néhány perc múlva már a Várfalon álltak biztonságban és nézték a hömpölygő vizet, ami elvette szinte mindenüket. A vízen döglött marhák tetemei úsztak, és néha mintha egy-egy emberi test is a vízben bukdácsolt volna. A víz nem ismert kegyelmet, de Sándor és Vera kapott egy új esélyt az Úrtól.
