A törvény lágy marka

Szépirodalom / Megtörve (329 katt) R. Harbinger
  2022.02.09.

Az eső kopogását hallgatom, miközben kifehéredett ujjpercekkel szorongatom a kormányt. Álnok kígyónak érzem magam, mintha én ártottam volna Lucindának, és azzal vigasztalom magam, ha nem én, akkor más vállalja el az ügyet.

Kiszállok, és a ház felé indulok esernyőm védelmében.

– Ügyvédnő? – szólít meg Charles DeGrave, akinek hangját bárhol felismerném.
– Mit keres itt? – kérdezem a kelleténél magasabb hangsúllyal. Hogy van mersze kideríteni, hol lakom? Vagy… – Maga követett?
– Csak szerettem volna köszönetet mondani.

“Köszönetet mondani”, ismétlem magamban. Még a gondolat is sértő, hogy miattam úszta meg a börtönt.

– Nincs mit megköszönnie, most pedig hagyjon békén! – Felsietek a verandán, de szava átszűrődik a szakadó eső zaján.
– Pedig mindent csak magának köszönhetek!

Megdermedek, mintha szavai szíven szúrnának, és feldereng előttem találkozásunk.

– Charles DeGrave? – kérdeztem, ahogy benyitottam a társalgóba. Az ott lévő fickó felpillantott rám szürke szemével, és kezet nyújtott. Bilincse halkan koccant az asztal lapján.
– Én volnék, örvendek.
– A nevem Alexa Ryder, én leszek az ügyvédje. – Kezet ráztam vele. – Mrs. McNemara fia megbetegedett, és megkért, vállaljam át az ügyét. Csak egyetlen kérdésem lenne magához.
– Mégpedig? – kérdezte, és végigmért átható tekintetével.
– Maga erőszakolta meg Lucinda Cortezt?

Az esetek kilencvenkilenc százalékában meg tudtam mondani, védencem bűnös-e vagy ártatlan. Az apró jeleket kerestem DeGrave arcán: pislog-e beszéd közben, hátrasimítja-e középhosszú haját a füle mögé, de arcizma sem rándult.

– Nem.
– Akkor ön szerint mi történt?
– Tévedés – kezdte, és hangja picit sem remegett. – Valóban találkoztam Lucindával, mivel ismerem a középiskolából. Randizni hívtam, és minden haladt a maga útján. Tudja, hogy van ez.
– Folytassa, kérem – buzdítottam. Szeretek lényegretörő és tárgyilagos lenni. Nem akarok kötődni sem védencemhez, sem a felpereshez, mert ez segít hideg fejjel gondolkodni. Igyekszem mindent fehérnek és feketének látni ilyenkor.
– Nos, hazakísértem Lucindát, és megcsókoltam. Legtöbbször elcsattan a búcsúcsók, ebben semmi különös nincs. Ő azonban behívott magához. Először beszélgettünk, és kicsit… belemelegedtünk. Amikor vége volt, haza indultam, de ő nem engedett. Akkor szereztem ezt. – A karján éktelenkedő, behegedt karmolásokra mutatott. – Nem történt semmi olyan, amit ő ne akart volna, de utána annyira megőrült, kiabált, hogy be kell vallanom, menekülőre fogtam a dolgot.

Hangsúlya csak a “megőrült” szónál emelkedett meg, és dühöt sugárzott, ami érthető a helyzetében.

– Mondja, hogy hisz nekem, kérem!
– Hiszek – mondtam sóhajtásnyi időt követően. – Akkor most elmondom, mi lesz…

Ismertettem vele a stratégiát, ami már magában sem volt ínyemre, de nyerő helyzetet biztosított. A legtöbb hasonló ügy hamar döntésre kerül, ha azt mondják, a nő beleegyezett az együttlétbe, és a vád nem tud semmilyen perdöntő bizonyítékot felvonultatni ez ellen.

Lassan magamhoz térek, a kulcs a zárban, de nem mozdulok. Csak el kell fordítanom, és megszabadulok ettől az alaktól. Szó nélkül hagyom “háláját”, erőt veszek magamon, és kinyitom az ajtót.

Erős marok tapasztja be számat, egy másik zárul karomra, és befelé taszít. Földre hajít, majd tulajdonosa hangja ostorként csattan a nappaliban:

– Szeretném leróni a hálámat, ügyvédnő!

Hátrapillantok, mikor ő vetkőzni kezd. Úristen, ugyanazt akarja tenni velem, mint Lucindával!

***

A tárgyalás alatt többször is találkozott tekintetem Lucinda Cortezével, és a benne látott düh átértékelésre késztetett az üggyel kapcsolatban. Csak elképzelni tudtam fájdalmát, szégyenét. Vajon DeGrave mond igazat vagy ő? Nem hátrálhattam ki az ügyből, és a szívem sosem volt olyan nehéz, mint amikor a bíró lesújtott kalapácsával, és ejtette a védencem elleni vádakat.

DeGrave széles mosollyal rázta meg kezem a folyosón, majd távozott barátaival. Nevetésüktől zengett a folyosó, amitől erősebben markoltam táskámat.

– Miért tette ezt? – kérdezte Lucinda, és összerezzentem hangjától.

Megfordultam, és ártatlan, boci szemébe néztem. Huszonkettő múlt, tekintete mégis idősebbnek, meggyötörtnek tűnt.

– Az a férfi megerőszakolt, és maga hagyta elmenni – folytatta. – Maga is nő, hogyan tehetett ilyet?

Megkímélt a válaszadástól, mert sarkon fordult, és elviharzott. Sírását azonban elárulta fel-le mozgó válla.

***

Megpróbálok felkelni, de ő pofon vág. Égő arccal fordulok hasra, könnyeim patakzanak arcomon. Zihálásomon átüt a csörgés, ahogy támadóm az övével matat.

Mély levegővétellel próbálok bátorságot szívni magamba, nyirkos tenyeremet a padlóra szorítom, és feltolom magam. DeGrave ismét leszorít, egyik kezével megragadja homlokomat, hátrafeszíti fejemet, és a bíró kalapácsának hangja visszhangzik fülemben.

– Ne olyan gyorsan, aranyom! – suttogja, és hangja fenyegetőbb, mintha ordítana. – Még nem végeztünk.

Másik kezével a szoknyám alatt kezd matatni. Érzékeim kiélesednek, és érzem érdes bőrét, ahogy combomat karistolja. Felgyűri szoknyámat, majd belekapaszkodik fehérneműmbe.

Minden porcikámmal szabadulni akarok, de hasztalanul próbálok rúgkapálni. Megpillantom kulcscsomómat pár centire kézfejemtől, és érte kapok, mint valami utolsó szalmaszálért. Felmarkolom, de DeGrave elkapja csuklóm, és megszorítja. A padlóhoz csapja, majd, amikor látja, nem ért célt, megismétli még háromszor. Ekkorra már úgy fáj a kezem, mintha satuba szorítanák, és eleresztem a kulcsokat, mire ő távolabb söpri.

– Ne rontsuk el senki örömét, rendben? – suttogja.

Keze ismét a bugyim felé veszi az irányt, és lerángatja rólam. Végighorzsolja bőrömet, de nem érdekel, mert kétségbeesetten próbálom összezárni combomat. DeGrave rám üvölt, ne ellenkezzek, de már államat is megfeszítem az erőlködéstől.

Fejemet a padlóba csapja, fogaim összekoccannak, és fémes íz önti el számat. Fekete foltok úsznak látóterembe, majd fájdalom robban ágyékomba, ami kitisztítja fejemet. Most teszi meg DeGrave, amiért idejött, és ellenkezni akarok, de minden erőm elhagy. Izmaim nem engedelmeskednek, és rájövök, ha nem teszek semmit, csak fekszek, és tűröm, talán hamarabb vége lesz ennek a szörnyűségnek.

Nem akarok odafigyelni, mi történik velem, de a ritmikusan belém nyilalló fájdalom visszaránt a szörnyű valóságba. Magamban azt kívánom, csak legyünk már túl rajta!

DeGrave felnyög, és tudom, hogy vége, majd rám nehezedik teljes súlyával. Pár pillanatig nem mozdul, majd lecsúszik rólam. A zokogás elementális erővel készül kirobbanni belőlem, de megreked félúton, mert sírni sem tudok.

– Kelljen fel! – mondja valaki, mire oldalra pillantok. Könnyfátylamon keresztül az együttérzés, sajnálat és harag különös egyvelegét pillantom meg Lucinda arcán.

DeGrave a lába előtt hever, és hátából egy kés markolata mered felfelé.

Lucinda leguggol, meglágyítja tekintetét, és felém nyúl. Összerezzenek, mert nem akarom, hogy bárki hozzám érjen.

– Most már megérti, min mentem keresztül, igaz? – kérdezi, közben kezét visszahúzza. Feláll, és magamra hagy a hullával.

Könnyes szemmel próbálom megigazítani ruhámat, és ki akarok simítani belőle minden fodrot, mintha azzal változtathatnék bármin. Mocskosnak érzem magam, és ez a szörnyeteg tett mocskossá. DeGrave-re meredek, majd a késre, ami tele van Lucinda ujjlenyomataival.

Eddig úgy gondoltam, minden fekete és fehér, de már látom, van szürke is. Lucinda megmentett, és tartozom neki ezért. Az erkölcsi szürke zónából merítek erőt, ahogy a késre markolok, hogy elfedjem Lucinda nyomait, és leszúrom vele DeGrave-t még tíz-tizenöt alkalommal.

Előző oldal R. Harbinger