Árpád vére

Fantasy / Novellák (1014 katt) Anonymus R. Chynewa
  2010.08.19.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/11 számában.

Időpont: AD.: 951. tavasza
Helyszín: Bihari Dukátus


Könnyű léptű leány szökell az aprócska liget fái közt. Tudja, feladata máshová szólítaná, ám most megrészegíti érzékeit mindaz, mit megtapasztal. Meztelen lábai alatt a puszta föld, meg a több évszázados avar, kinyújtott karjain a zöld levelek könnyű érintése, orrában a tavasz illatai, füleiben a madarak csicsergése. Egy évvel ezelőtt, egy hasonló boldog délután folyamán lett rá figyelmes Torda, a táltos, s bár ritka, hogy egy nőt válasszon tanítványának egy férfi, akkor őt mégis kiválasztotta. Azt mondta, sokkal több rejtőzik benne, mintsem bárki gondolná, s a sorsa előre el van rendeltetve. Egy nap rajta fog múlni egy Isten sorsa! Bár még soha nem látta az öreget azelőtt, minden szavát elhitte. Egyszerűen nem ismerte annak a lehetőségét, hogy valaki valótlant állítson. S akkor, egy évvel ezelőtt, elhagyta a ligetet. Csak egy pár lábnyom vezetett a fák közé, de már két ember nyomai vezettek el onnan...

- Tar Zerind vagyok, a Tarhosnak nemzetségéből! Mutasd magad!

A szikár bőrű, loboncos hajú férfi kivont kardal körözött. Tekintete vadul ugrált egyik bozótról a másikra, nem tudván, melyik mögött lehet az ellen. Már egy ideje érezte, hogy a közelben lehet egyikőjük, de talán nagyszámú klánja miatt, nem mutatkozott. Ezért Zerind úgy döntött, ideje lerendezni a dolgot, s embereitől eltávolodva a pusztába ment.

Körötte csendes volt a vidék. Hiába no, ez még nem Itália földje. Amott a távolban egy kisebb facsoport talán rejthet fegyvereseket, de egyébiránt csak bozótos volt mindenütt, ameddig a szem ellát. Lova nyugodtan legelészett, mit sem sejtve a közelgő összecsapásról. Merthogy bármit is súg a szem, az ösztön nem hazudik; van a közelben valaki, aki gazdája életére törne!

- Milyen ritka látvány... - hangzott fel hirtelen a rekedtes, idegen hangzású beszéd, valahonnan, mintha csak a levegő unta volna meg az évmilliós némaságot - Magyar, karddal a kezében!

Zerind összehúzta szemét, úgy próbálva a furcsa illúzió mögé látni. Ugyan nem volt táltos, se nem sámán, de azért hosszú élete során már látott egyet s mást ahhoz, hogy ne ijedjen meg a saját árnyékától. Először a szokatlan, vékony, egyenes pengéjű kard jelent meg a semmiben lebegve, mintha csak a Föld szelleme tartaná láthatatlan markában. Majd lassan előtűnt a kardhoz tartozó, fekete selyem ingujjba bújtatott kéz, s végül az egész, nem túl magas termetű férfi. Szeme erősen mandulavágású, tekintete sötét. Ruházata feltűnően tiszta, jól ápolt, s felettébb idegen szabású volt, így ha a férfi maga nem keltett volna feltűnést a világnak e fertályán, ruházata mindenképp.

- Talán ezért vadászol Európa ezen szegletében? Hátha olyanokkal hoz össze a sors, kik képzetlenebbek nálad a kardvívás tudományában? El kell hogy szomorítsalak; ezúttal nincs szerencséd! Nem ezen a környéken nevelkedtem... mondhatni.

- Ne aggódj, bárhol is nevelkedtél, az mit sem fog számítani hamarosan! Görbe szablyáddal nem veheted fel a versenyt velem, Kaito Natsukival, a Kaito családból!

Zerind elmosolyodott.

- Érdekes... a Natsuki család... messzire kerültél otthonodtól, Hokkaidó-tól, nemde?...

A rejtélyes férfi tekintete elkomorult. Eleddig lazán tartott pengéje támadó állásba lendült, s összehúzott szemekkel meredt a magyarra.

- Rendben. Látom, valahogy elvetődtél szülőföldem felé, ám ez nem bizonyítja, hogy valamire való kardforgató volnál. Vegyük úgy, hogy a bemutatkozáson túl vagyunk. Most jön a kedvenc részem...

Egyszerre süvít fel két torokból a kényszerű mondat:

- Csak egy maradhat!

Pár végtelennek tűnő másodpercig még semmi nem mozdult; a két férfi meredten figyelte a másik legkisebb rezdülését is. Mivel azonban ilyesmire feleslegesen számítottak, a két tekintet fúródott egymásba. Mondják a bölcsek, hogy a valódi párbajok lezajlanak, még mielőtt a pengék összeérnének. Az idegek csatája ez, meg valami másé... misztikus energia lengi körül a harcosokat, s eme energia mindig megtalálható ott, hol ők vívnak párviadalt. Ez az energia túllép a normál téridő szerkezetén, s évekkel a harc előtt épp úgy érzékelhető, mint évekkel később...

...Aztán kezdetét vette a párbaj fizikai kivetülése, a harc. Kaito katanája villámgyors támadásokkal igyekezett a szablya viszonylagos lassúsága fölé kerekedni, ám annak furcsa íve egyedi vívástechnikát tett lehetővé, s ez kiegészülve valami ismeretlen harcművészettel, nem hogy kiegyenlítette az esélyeket, de fokozatosan a magyar javára billentette a mérleget.

A keleti nem számított ilyen hatásos védekezésre, helyette gyors győzelemben, s könnyen szerzett Élénkülésben bízott. Ám egyre inkább úgy tűnt, talán mégsem ez lesz a szerencsenapja... Izzadság kezdett csorogni a hátán, s tisztában volt vele, hogy szüksége van néhány másodperces pihenőre, különben végleg elbúcsúzhat a fejétől.

A magyar is kezdett kimelegedni, ám érezte, itt ma ő csak győzhet. A japán nem találkozott még olyan harcossal, mint ő, aki több világrész harci stílusát ötvözte egybe... s ha minden jól megy, nem is fog többet. Elmosolyodott bajsza alatt.

Penge villant, és vér serkent a nyomán. Mindketten megdöbbentek, s talán Kaito igazán. Kardja megsebezte a másikat; felkarján máris átázott az ing. Zerind döbbenten hátrált, ösztönösen védekező pozícióba lendítve kardját. Kaito tudta, itt az alkalom, most kellene utána nyomulni, míg sebzett, de mégsem tette, csak egyszerűen örült, hogy pihenhet néhány szusszanásnyit. Kardja neki is védekező pozícióban maradt, s megállt.

- Nem... nem is rossz, egy külhonitól! - így a magyar, remegő izmokkal várva a sérülés gyógyultát.

- Bizony... barbár! Hibáztál!

- Igazad van... elbíztam magam. De te is hibáztál, hiszen még élek. Ne aggódj, több esélyt nem kapsz, ezt a hibát nem követem el még egyszer. Köszönöm a leckét.

Zerind egy pillanatra tisztelgő pózba emelte kardját, majd, miután meggyőződött róla, hogy a seb nyomtalanul eltűnt, ismét elmosolyodott.

- Hmm... hol is tartottunk?...

A pengék egymásnak feszültek újfent. Lábuk alatt percek alatt keményre taposódott a föld, egy szinte szabályos kör alakú küzdőteret mintázva, s e porond hamarost vértől lett iszamós. Az első nagy sebet végül sok kisebb követte, melyek másodpercek alatt gyógyultak be, de többé már egyikőjük sem adott időt a másiknak regenerálódásra. Így mindketten egyre fáradtabbak lettek, ám nem tágíthattak... valaki itt ma meg fog halni, így diktálja a Törvény.

Végül két kard feszül egymásnak, vérmocskos arcok keményednek kővé az erőfeszítéstől, egymástól pár araszra. Mindketten abban bíztak, hogy a másiknak hamarabb fogy el utolsó tartaléka, ám valahogy mindketten kitartottak.

Aztán váratlanul nyílvesző csapódott a földbe, néhány araszra a küzdőktől.

A japán vicsorogva néz a vörös tollú nyílvesszőre, majd a távolból közeledő, fennhangon üvöltöző lovasokra, s végül a magyarra vissza.

- ...Ezt nevezed te becsületes küzdelemnek, hun?...

Az egymásnak feszülő pengék felett a másik is a vad horda felé pillant.

- Ezek nem az én embereim.

A két tekintet újfent egymásba fúródott. Ez ám az igazi patthelyzet! Kiben bízzanak? A másikban, vagy a közeledő idegenekben? Akárhogy is, kívülálló nem lehet szemtanúja az Élénkülésnek... lassan elernyednek az izmok, a pengék sem akarják már egymásra erőltetni akaratukat, majd a két acél elválik egymástól, s a vívók is távolabb lépnek. A kisebb-nagyobb sebek másodpercek alatt regenerálódnak, viszont a vérfoltok nem tűnnek el a ruházatról... Ugyan nem bíztak egymásban, de lassan mégis a közeledők felé fordultak, automatikusan védekező pozíciót véve fel. Két halhatatlan állt most vállvetve egy kisebb sereggel szemben. Zerind alaposan végigmérte a közeledőket. A ruházatuk, szó se róla, nagyon ismerős. Prémmel szegett bőr kazak... kalpag, nemez bőrdíszek... még a szablyák is hasonlatosak az oldalukon ahhoz az ezüsttel kivert, gyöngyös kardhoz, ami az ő kezében díszelgett. Igen, kiköpött magyarok. Akkor hogy lehet, hogy egy szavukat sem érti?

Egy újabb nyílvessző csapódik be, ezúttal Zerindhez közelebb. Itt valami nagyon nincs rendben...

- Kik ezek? - kérdi a japán, alig észrevehető akcentussal. - Bizonyos, hogy nem a te embereid?

- Van egy olyan érzésem... - újabb nyílvessző csapódik a földbe - Ha azok lennének, már halott lennél.

Ám Kaito nem foglalkozott a magyar rejtett fenyegetésével, ugyanis váratlanul felismert néhány szót a lovasok beszédéből. "kopflos" ... "unsterblich..." Ez utóbbi kifejezés minden bizonnyal rájuk vonatkozik, merthogy jelentése: halhatatlan. Az első pedig valami olyasmit tesz, hogy "Csak a fejét!" Akármilyen lehetetlen is, ezek az emberek ismerik a titkaikat!

- Valóban, igazad lehet - résnyire húzott szemekkel koncentrált -, ezek nem magyarok. Bolgárok.

- Ennek nem sok értelme van... miért öltöztek volna fel magyar viseletbe?

- Talán, hogy nyugodtan tudjanak átlovagolni az országon... ide.

- Mi? Azt gondolod, hogy pontosan tudták, hogy hol leszünk, és értünk jöttek?

- Jól mondod, hun. Ennek valóban nem sok értelme van. Viszont az is tény, hogy a fejünket akarják venni, és tudják, mik vagyunk.

Ahogy a lovasok közelebb értek, szembetűnővé vált az a néhány apró eltérés. Például íjaik nem a magyarok visszacsapó íja, az Európa-szerte rettegett reflexíj, sokkal inkább a mongolokra jellemző rövid íj volt. E kontinens leginkább lóra született népe a magyar, ezért ruházata, felszerelése is mindenben ehhez alkalmazkodik. Az övről csüng le a szablya, a tegez, az íj, a tarsoly és a kés. Ennek indoka az, hogy a törzs fölötti résznek szabadon kell mozognia, hogy a harcos íját mindig szabadon tudja használni. A tarsolyban kovát, taplót és csiholó acélt tartanak, s a tarsoly fedelét is nemes veretek díszítik, egyfajta státuszszimbólumként. A közeledők oldaláról viszont teljességgel hiányzott a tarsoly, s a tegez is a hátukra volt szíjazva.

- Ideje lenne kitalálni, mi legyen... - így Zerind, miközben lova mögé lépett, s a viszonylagos fedezékben elkezdte felajzani a visszacsapót. Ám még mielőtt elkészülhetett volna vele, egy nyílvessző csapódott bal vállába, az ütés erejétől hátra tántorodott pár lépést, majd hanyatt vágódott.

- A keservit!... - nyögött fel, ahogy egy pillanatra összerándult a fájdalomtól.

A japán már ugrott is mellé, nem annyira segítség céljából, inkább a ló mögötti fedezék kihasználására.

- Nyilván kezdenek belejönni...

A következő néhány vessző a lovat találta el, mire az felnyihogott, megrándult, majd összeroskadt. Zerind zord tekintettel rántotta ki a vesszőt a vállából, az íjért nyúlt, feltápászkodott, majd konok eltökéltséggel folytatta az ajzást.

- Ez a ló már többet át élt velem, mint a legtöbb halandó ismerősöm!

Kaito a ló teteme mögött hevesen törte a fejét. Talán sikerülne egy rövid ideig újfent illúzió mögé rejtőznie, de nem lehet biztos benne, hogy az elég lenne. Túl messzire kellene menekülnie gyalog, hogy ezek a vadak ne vegyék észre... ráadásul ereje fogytán van már. Szinte minden tartalékát felélte az utóbbi napokban, mikor a magyarra lesett, hisz tehette, mert abban bízott, hamarosan újra átélheti az Élénkülést... Azon kívül ezek valahonnan tudták, hogy hol vannak a halhatatlanok. Talán valami trükk segítségével követni tudják őket... akkor pedig semmire nem menne a láthatatlansággal.

- ...És akkor jön néhány álruhás külhoni, és se szó se beszéd, lelövik?! - Az ajzással végezvén, a magyar egy pillanatnyi gondolkozási időt sem hagyva magának, felemelkedett lova mögül, és már lőtt is. A közeledő bolgárok már harminc méterre sem lehettek, könnyű célpontok lettek volna még lóhátról, vágtatva, a nyeregben megfordulva is. A következő fél percben vagy egy tucat idegen lovas homlokába fúródott nyílvessző, és három állt Zerind mellkasába. Kaito nem kis csodálattal nézte a ló mögött fekve a magyar akaraterejét, ahogy egy újabb vesszőt küldött a lovasok felé, s meglehet, ő is kiállt volna a támadók elé, ha nem hallotta volna azt, hogy amazok tudják, kik ők... és azt is tudják, hogyan lehet megölni a halhatatlanokat. Egészen más dolog kiállni a kínt, mint tudni, hogy a kín után a halál jön...

Itt járhatott a gondolatmenetében, mikor a magyar váratlanul, vagy talán nem is annyira váratlanul, vesszőt kapott a homlokába, és azonnal meghalt. Kaito kilesett a ló mögül, s döbbenten konstatálta, hogy a lovas csapat helyett, akikre számított, legfeljebb ha öt lovas közeledik, s egy ménesre való felnyergelt ló meg velük vágtat. Elismerően nézett a hullára; ez aztán a nem semmi teljesítmény!

De ami még fontosabb, ezzel a pár lovassal már jóval könnyebb dolga lesz, mint gondolta. Pár pillanatnyi meditálásba merült.


Dimitar Boleszló nem volt jókedvében. Ami azt illeti, egészen rossz volt a kedve. Erről nem volt szó! Az a francos boszorkány! Azt mondta, két ősellenség fog itt hadakozni egymással, és amikor az egyik majd győz, a másik annyira le lesz gyengülve, hogy könnyedén elbánhatnak vele az emberei. Arról nem volt szó, hogy a harcosok egyike egy íjas magyar, no meg arról sem, hogy ezek ketten összefognak...! Az meg megint egy érdekes kérdés, hogy hogyan lehet annyi nyílvesszővel a mellkasában még mindig talpon? Mert igaz ugyan, hogy a tatár banya említett valami olyasmit, hogy ezek halhatatlanok, na de ki gondolta volna azt, hogy valóban? Ha az emberei ezt komolyan vették volna, nem valószínű, hogy ilyen lelkesen támadtak volna... Az ördögbe is, még én sem!

Persze, az is igaz, hogy más hiba is becsúszott a terv végrehajtása során... Vegyük mondjuk azt, hogy túl korán indult a támadás. Az emberei... vagyis legyünk inkább őszinték, Szvjatoplk, túlságosan is belelkesedett... könnyű győzelem volt kilátásban. No, többet ő sem becsüli alá az ellent. Ha szeme nem csalta meg, a bolond kapta a második vesszőt. No, még ezért is én fogok szorulni... Pedig Káma ragaszkodott hozzá, hogy az unokaöccse is tartson velünk. Ahogy mondta, ez valamiféle beavatás lett volna a részére...

Végül is a magyart sikerült ártalmatlanná tenni, nagyon remélte, hogy végleg, de az emberei alaposan megfogyatkoztak. A másik fedezékben volt, valószínűleg a ló mögött, vagy tán már ő is halott lenne? Itt az ideje bevégezni a küldetést.

Megmaradt emberei néhány méterre a ló tetemétől leugráltak hátasaikról, s kardot rántva, óvatosan tették meg az utolsó lépéseket, közben félkörben széthúzódva a célpont feltételezett helye körül. Annál nagyobb volt a döbbenetük, mikor a ló mögött nem találtak senki mást, csak a nyílvesszőkkel sünként teletűzdelt hunt. Boleszló is közelebb lépett, ám ő sem látott mást, mint az emberei, csak egy hullát. Ám velük ellentétben, nem hagyta magát megtéveszteni a szeme által; bizonyos volt abban, hogy itt két embernek kell lennie, tehát a másik itt rejtőzködik, pár lépésen belül. Attól függetlenül biztos volt ebben, hogy a satnya, ritkás csomókban tengődő fűben lehetetlennek tűnt bárminek is elrejtőznie.

Míg a többiek lazítottak a figyelmen, s feje búbjukat vakargatták tanácstalanságukban, vezetőjük lehunyta szemeit, s megpróbált hangok alapján tájékozódni. Aki igazán a pusztában él, az ismeri minden rezdülését... a szelet, ahogy a fű közt susog, a homok pergését egy vigyázatlan láb nyomán... A magyarok a szemükről voltak híresek, és mesterien forgatott íjukról. A bolgárok a dalaikról, hallásuk élességéről. Éles érzékeinek köszönhette, hogy túlélte a következő másodperceket. A semmiből ugyanis váratlanul megjelent az idegen. Ha különleges fegyverei, ismeretlen ruházata, no meg arcvonásai nem árulták volna el, az a sötét indulat, ami körüllengte, mindenféleképp másságáról, félelmetességéről mesélt volna. Mielőtt fölfoghatták, mi is történik velük, a vékony penge szinte körbe szaladt emberein, vérpermetet szórva szét, s ők már halottak voltak, mielőtt összerogytak volna.

Boleszló kezében megremegett a kard. Sosem gondolt volna magára úgy, mint aki hajlamos megrémülni, ám itt valami olyasminek volt a szemtanúja, aminek nem lett volna szabad. Ilyen képességű harcos nem létezhet, normális körülmények között semmiképp! És ő egyféle védekezést ismert a félelem ellen: a támadást. Üvöltve rontott a férfira, aki mintha árnyékban állt volna, arcvonásait sötét homály fedte, hogy egy elsöprő támadással legyűrje, ám nem az történt, amire számított. Az idegen kardja vajként szelte ketté az övét, majd megragadta zubbonyát, megperdítette, és földhöz vágta!

- Ki küldött... titeket? - szólalt meg, erősen törve a nyelvet, de olyan hangsúllyal, hogy Boleszlónak eszébe sem jutott volna megmosolyogni. Tekintete ide-oda kapkodott, fegyvert vagy a menekülés valamely lehetőségét keresve. Sajna ilyesmit nem talált...

- Nézd. Nem akarok kétes... illúziókat táplálni benned. - szólt ismét az idegen, majd alig észrevehetően megpördítette fegyverét, s valami halkan a porba puffant. Boleszló jeges rettegéssel döbbent rá, hogy épp ezekben a pillanatokban fosztották meg bal csuklójától, és hogy egyelőre semmi fájdalmat nem érez. A hátán fekszik, csonkjából csordogál a vér, és...

- Igen. Meg fogsz halni. Csak az a kérdés, milyen hamar, és mekkora kín kísér el a Túloldalra.

S ha bármi kétely tanyát vert volna elméjében, az úgy is nyomban szertefoszlott volna, mikor látta a másikat lassan felülni, s óvatos mozdulatokkal a nyílvesszőt a saját fejéből kihúzni...


Besötétedett. A két halhatatlan a tábortűz ellentétes oldalán ült, alig feltűnően egymást figyelve. Fegyvereik karnyújtásnyi távolságon belül voltak a földre helyezve, közelükben még az éji állatok sem neszeztek. Mintha csak érezték volna a közöttük vibráló feszültséget... A tűz fölött mindazonáltal egy nyúl megnyúzott, kibelezett teteme pirult, s a tűz mellett előkészített távol-keleti ínyenc fűszerek és díszes magyar evőeszközök sorakoztak.

- Szóval... - kezdte a magyar - kik lehettek ezek?
- Hmm... Bolgárok.
- Nem... nem erre gondoltam.
- Tudom.
- Hmm?
- Próbálom feldolgozni...
- Hát igen...
- Nehéz. Valaki, ez a bizonyos Káma...
- Igen. Pontosan tudta, kik vagyunk, és hogy hogyan lehet végezni a magunkfajtával.
- Nem csak azt... - így a japán - Még azzal is tisztában volt, hol és mikor fogunk harcolni!
- Ugyan már! Azt nem tudhatta. Hiszen még mi magunk sem tudtuk.
- Hacsak nem voltak a segítségére a szellemek!
- Mi? Ez a Káma egy táltos lenne?
- Vagy esetleg egy sámán.

- Az ki van zárva. A szellemek nem mutatkoznak, csak a magyarok dicső népének táltosai előtt!
- Tudod nálunk, odahaza, igaz, hogy a nők azért léteznek, hogy kiszolgáljanak minket, de azért nem ritka a nagy tudású gésa.

- Gésa?...
- Olyan asszonyok, akik nagy tudással rendelkeznek sok területen. Legyen elég ennyi.
- Például... herbalizmus terén? Ismerik a füvek-fák titkait?
- Háát... többek közt. De mindegy is, csak azt akartam mondani, hogy nem kizárt az, hogy a szellemek segítették a némbert.

Zerind elnyomott egy apró félmosolyt a bajsza alatt, majd látszólag minden figyelmét a hús sütésére fordította.

- És most... - szólalt meg, mintegy mellékesen - Mi lesz?

- Mi lenne? Tudjuk az irányt, és a távolságot. Hajnalban nekivágunk, és megkeressük a te táltos asszonyodat. Túl veszélyes az a tudás, ami rólunk a fejében lakozik!

- Nem. Velünk mi lesz?

- Mi lenne? Amíg a banya el nem pusztul, függesszük fel a Viadalt. De ne izgulj, nem menekülsz kardom elől! Csak épp felállítottam egy fontossági sorrendet... amiben te a második helyre szorultál.

- Ám legyen, Kaito. - szólt néhány szívdobbanásnyi csend után Zerind - De biztos lehetsz benne, amint a némber halott, te következel. Így vagy úgy, de lezárjuk kettőnk dolgát.

- Ahogy mondod... ahogy mondod.
- Nos... rendben. Azt hiszem, a füles is kellően átsült.
- Ugyan már! Ti nomádok egyáltalán nem értetek a gasztronómiához! Képesek vagytok félig nyersen felzabálni a húst! Na, engedj oda! Nem a vér ízét akarom érezni, hanem a húsét! Ehhez pedig... ez kell!


Az éjszaka folyamán Zerind visszalovagolt a bolgárok egyik gazdátlanná vált hátasán a táborba. Eléggé kínos helyzetbe került volna, ha valaki észreveszi, amint loppal nyeregtáskákat töm meg két embernek több napra elegendő elemózsiával, merthogy elméletileg ezt a hadjáratot részben ő vezeti, Taksony fejedelem parancsára, akkor meg hogy lehet, hogy magára hagyja a sereget... De úgy gondolta, nagy szerencséjére, senki nem vette észre. Persze tévedett.

A tábortűz mellett, több remek harcosa közt, megpillantotta Boglárkát. Tíz tavaszt sem látott még talán, mégis látszott rajta, gyönyörű nő, remek asszonnyá válik egykor. Ki tudja... Talán jövendőbeli asszonyai egyikét látja... Magában elmosolyodott. Vagy egyikőjük anyját.

Egy pillanatra a lány mintha egyenesen rá nézett volna, mire Zerind gyorsan visszabukott a zsákok közé. Semmi kedve nem volt most a magyarázkodáshoz... még egy 10 éves leány előtt sem. Hiába tekintenek rá emberei félelmetes harcosként, s egyszersmind hercegükként, mégsem kellene a szükségesnél nagyobb feltűnést kelteni. Épp elég az, hogy az egészen csúnya sérülésekből is meglepő gyorsasággal gyógyul fel. Szerencsére eleddig nem történt semmi "visszafordíthatatlan", azaz soha nem halt meg csata közben mások szeme előtt.

Mire újra kitekintett az árnyékból, Boglárka figyelme már újfent a harcosok felé fordult. Csendben kivezetett két lovat a sajátjai közül a táborból, majd anélkül vágtatott el, hogy visszanézett volna. Hamarosan egy újabb lovas tűnt fel az éjszakában, s az előbbi után iramodott.


Boglárka kifejezetten el volt keseredve. Igazán nem gondolta volna, hogy Feladata ilyen hamar ilyen gyökeres változáson megy át. Hisz még egy éve sincs, hogy a táltos Torda kiválasztotta őt a Feladatra, s azóta is folyamatosan okítja őt, ám még nem kapta meg a Kiválasztottaknak járó Turulmadarat, melyet csak azok kaphatnak meg, kik megfeleltek a Próbán... Itt nem elég az, hogy sokkal jobb érzékekkel rendelkezik a többieknél, a szellemi felkészültség ép olyan fontos, legalábbis Torda ezt mondta. És ő elég öreg és elég bölcs ahhoz, hogy bármi, amit mond, igazolva legyen csupán az által, hogy ő mondta.

A Feladat is igen egyszerű volt eddig. Figyelnie kell Zerind dukát minden lépését, és erről feljegyzéseket kell készítenie. Ráadásul mindezt titokban, hogy senki, legfőképp Zerind soha meg ne tudja! Az öreg táltos első dolga volt, hogy megtanítsa számára a betűvetés művészetét, de ezen kívül sok más tudásnak is a birtokába jutott, melyeket egyelőre még csak értelmezni sem tudott.

És most megtörtént az, aminek nem lett volna szabad; a délelőtt folyamán Zerind ellovagolt. Torda magányos útjai egyikét rótta épp, így hozzá nem mehetett segítségért... el volt keseredve. Elhatározta, hogy egyedül ül lóra, és a dukát keresésére indul, még ha ezzel csak még nagyobb bajba sodorja is magát. Ki akarta érdemelni a Kiválasztottaknak járó Turult.

Nem jutott messzire a tábortól, mikor tudatosult benne, hogy távoli lódobogást hall. Torkában dobogó szívvel húzódott egy nagyobb bokor mögé, s lovát is maga után húzta. Boglárka halkan suttogott néhány szót az állat fülébe, mire az engedelmesen lefeküdt a fűbe, s csendben rágcsálni kezdte azt, amit elért szájával.

Megkönnyebbülése azonban nem tartott soká, ugyanis a vezér a tábor területén kívül lelassított, majd leugrott a lóról. A lány csak ekkor vette észre, hogy egy idegen hátassal tért viszsza a férfi, bár a lószerszám a sajátja volt. Néhány újabb suttogó szóval maradásra bírta a lovat, és a jurták közé lopakodó férfi után iramodott. Azonban gyorsan elveszítette szeme elől, s nem jutott más eszébe, mint hogy a tábor közepén égő tűzrakáshoz sétáljon. Ott ültek körben a harcosok, kik mind nagy jókedvről tettek tanúbizonyságot, hangosan énekeltek, nevettek. Persze szó nélkül szorítottak helyet a táltos tanítványának, és érezhető volt az őt körüllengő tisztelet. Bár ez eleinte zavarta kissé, ám mostanra le se tagadhatta volna, hogy élvezi a figyelem ezen megnyilvánulását.

Aztán észrevette. Az egyik sátorban rejtőzött, a bálák közt. Érthetetlennek találta a viselkedését, de Torda szigorúan belénevelte, hogy bármit is lát, ne kérdezzen, ne avatkozzon bele, csak figyeljen, és mindent írjon le. Elő is vette a papirost, melyre eddigi megfigyeléseit rögzítette, s pár szóban leírta a mai eseményeket is. A többiek a tűz körül ha lehet, még nagyobb tisztelettel tekintettek rá, hisz számukra ezen cselekedete is felért a csodával, mikor több napos szárazság után vette rá az Ég szellemeit, hogy hozzanak esőt. Pedig ő csak azt ismételte, amit Tordától tanult.

Aztán látta, amint az általa ismert legnagyobb hatalmú ember, kire Torda többször is úgy hivatkozott, mint "A Mi Halhatatlanunk", elköt két lovat, és csendben kioson a táborból. Kapkodva összetekerte a papirost, és sietve utána indult. A harcosok csodálattal néztek utána, és tudták, egy nap e leány lesz a Táltos!


Káma rossz érzéssel ébredt. Talán a jósfüvek rágcsálása hozott rá balsejtelemmel átitatott álmot? Vagy a törzs tagjai által hozott étkek közt volt valami, mi egészségére ártalmasan hatott? Nem tudta. Még az is lehet, hogy a föld szellemei orroltak meg rá valamely képzelt, vagy valós bűnéért...

Barlangja nem volt túl tágasnak mondható, de még így is kényelmesebben élhetett, mint a fél tucat mérfölddel lentebb, a hegy lábánál elterülő kis falucska lakói. Körben a falakat szárított növények meg egy-két mumifikálódott állat teteme díszítette, s a barlangtetőről számtalan kampóra aggatva újabb sejtelmes hozzávalók lógtak. A hely közepén pedig egy kőből rakott tűzhely terpeszkedett, mintegy uralkodva az egész lakrészen; a hátul meghúzódó fekhely a bejáratból nem is látszott. Bárki is jött be a medvebőrrel eltakart nyíláson, ha ég a tűz, a barlang belső feléből semmit nem láthatott.

Ám most nem égett a tűz. Balsejtelme egyre csak erősödött, de nem tudta hová tenni a dolgot. Talán a küldetés fordult rosszra? Dimitar igaz, hogy nem egy lángész, de harcosnak, vezetőnek kiváló volt. Ha mindent az utasításai szerint cselekedett, akkor egyszerűen nem történhetett baj! A két Unsterblich a kijelölt időben kellően legyengítette egymást, az egyik vesztett, a másiknak pedig Szvjatoplk levágta a fejét, és mindkettő koponyáját elhozza!

Csakhogy a harcosok már több hónapja elmentek, s régen vissza kellett volna érniük! Káma kezdett aggódni. Nem sűrűn tett ilyesmit, és még ritkábban ismerte volna ezt be magának, ám ez a mostani egy ilyen alkalom volt. Ráncos, töredezett körmű kezével idegesen dobott a tűzhelybe néhány előre oda készített fahasábot, majd két kovakő összeütögetésével tüzet csiholt. Hiába múlt már el a fagyos évszak, azért reggelente még elég hideg a kő...

Váratlanul megérezte a jelenlétüket. Nem tudta, hogyan kerültek be, merthogy a medvebőr nem mozdult, de ez ekkor már nem is volt érdekes. Tudta, Boleszló nem járt sikerrel, és valószínűleg Szvjatoplk-ot sem fogja viszontlátni többé. Itt vannak.

A fellobbanó tűz fénye két kivont kardon csillant meg, a fegyverek gazdái árnyékban maradtak. Baljóslatú csendben meredtek rá, mintha várnának valamire. Káma rémülten sikoltva, korát meghazudtoló fürgeséggel ugrott vacka felé, s egy régi, rozsdás kardot rántott elő a rongyok közül. A magasabbik árnyék lassan bólintott.

- Tar Zerind vagyok, a Tarhosnak nemzetségéből. - Hangjában nyoma sem volt a szokásos harci hévnek. Hisz... ez csak egy öregasszony.

- Kaito Natsuki vagyok, a Kaito családból. - így az alacsonyabb, némileg érzelemdúsabb hangon.

- Csak egy kérdésünk van. Miért? Mit nyertél volna azzal, ha másokkal vágatod le a fejünket?

Káma, hogy markában érezte ősi pengéjét, vissza talált magabiztosságához. Hisz kik ezek a tejfeles szájúak? Mit árthatnának ők neki? Hangja tisztán, ércesen zengett, mikor megszólalt.

- Káma Aina vagyok, a Legelső Családból! ősibb vagyok, mint a világ, mit ismertek! A szánalmas Megváltó, ki hamarosan kinyújtja ezen ország felé is mohó karmait, még sehol nem volt, mikor én már régen bejártam a Föld minden táját! Ott voltam, mikor az első egyiptomi őrült kitalálta, hogy piramisokat épít a szkarabeuszoknak, s ott voltam, mikor halálra kövezték! Ott voltam Methos férfivá válásánál, s ott voltam, mikor a Legelsők először csaptak össze! S hogy válaszoljak a kérdésetekre: Hogy miért? Mert létezésetek tévedés! Egy hazugság, amivel minket is becsaptak! A Végső nagy Ajándék? Nem létezik! Nincs boldog öregkor! Ha végül magad maradsz, az utolsó, a játéknak nincs vége! Csupán a végtelen unalom, a gyengeség, a magány marad, egészen addig, míg újra meg nem születnek a Halhatatlanok! És akkor minden kezdődik elölről, merthogy az őserő nem része a Természetnek!

Ám ha nincs a közelben halhatatlan, mikor őserőtök felszabadul, az energia felszívódik a környezetben, s nem tér vissza az életbe újabb Unsterblich képében!

Most pedig pondrók, takarodjatok menedékemből, vagy öljetek meg, mert előbb vagy utóbb kitöröllek benneteket a létezésből, örökre!


Boglárka néhány lépésnyire lapult a medvebőrös barlangbejárótól, izgalmában még a testét szurkáló fagyról is megfeledkezett. Enyhe koncentrációval leheletnyi szellőt idézett, épp csak annyit, hogy az ajtótakaró résnyire félrehúzódjon, s ö mindent tisztán lásson, és haljon. S bár amit megtapasztalt, az jóval túl volt felfogóképességén, azzal azért tisztában volt, hogy a barlangban álló alakok kezében kardok vannak, s azt hajlandóak használni is...


Zerind Kaitóra nézett, a japán a magyarra. Mindketten fogást váltottak fegyvereiken, hogy a harc során ne zavarják egymást túlzottan.

- Hát nem hisztek nekem?! - rikácsolta a banya. - Azt hiszitek, hazudok? Hogy az egész csak rólatok szól, meg a halálotokról?? Akkor ide nézzetek, és meneküljetek! - E szavakkal Káma visszábblépett az ágyához, s félrerántott egy eleddig észrevehetetlen függönyt, mely az ágy melletti fal egy jó darabját fedte. E függönyt nem arra találták ki, hogy túl sűrűn legyen félrerántva, s egy halk reccsenéssel az egész a földre hullott, felfedve szörnyű titkát.

A függöny mögött egy bemélyedés volt, benne polcoknak kialakított állványzat. A polcokon pedig levágott emberfejek sorakoztak, egészen a barlang mennyezetéig. A szemeket bevarrták, csakúgy mint a szájakat, az orr, a fül levágva... több tucat halhatatlan lelte már halálát Káma közvetett akaratától!

- Értem - így a magyar. - És hiszek neked. - Egyet előrébb lépett, az elborzadt japán ösztönösen követte. - De egyvalamiről megfeledkezel. Ha igaz, amit mondasz, a döntés nem rajtunk múlik. - Még egy lépés előre, s Káma a polca felé szorul. - Vagy a szellemek, vagy a te ősi isteneid parancsára történik mindez. - A két halhatatlan a sarokba szorította Kámát, ki már a végső harcra készült.

- És hát - vette át a szót Kaito -, kik vagyunk mi, hogy ilyen felsőbb entitásokkal ellenkezzünk? - Azzal villámgyorsan a nő felé lendült. Ám Káma keze még gyorsabb volt... Vakító fény villant, s a japán hátrarepült, magával rántva mindent, mi a plafonra volt rögzítve. Ám a japánnal együtt a magyar is támadott, s Káma későn vette észre a lecsapó pengét.

Káma Aina keze lehanyatlott, ujjai közül kicsúszott évezredes kardja. Lassan legyőzőjére emelte tekintetét, s így szólt:

- Jól jegyezd meg szavaim. Mostantól minden terhem... a te nyakadba száll. Érezni fogod tudásom, nem csak hinni. A Halált fogod kívánni, de az nem adatik meg... soha. Nekem ez volt a harmadik... sohám. Köszönöm.

A test elhanyatlott, s a levágott fej odébb gurult. Zerind lélegzete elakadt, ahogy tudatosult benne, hogy a nő fejét egy csapással levágta, ám az még tovább beszélt hozzá... Aztán elkezdődött. Elektromos szikrák pattogtak mindenütt, majd mintha villám csapott volna be a barlangba, s nem tudott volna szabadulni... Újabb és újabb energialöket árasztotta el Zerind testét, mely egyszerre volt iszonyúan fájdalmas és démonian kéjes. Normális esetben a felesleges, be nem fogadható energia a környezetben vezetődött le, ám ez most más volt. Minden egyes villámcsapás visszatalált hozzá, s nem eresztette. Fejében soha nem látott emlékképek jelentek meg, több százezer évnyi emlék. Mindazok emlékei, kik Káma által lelték halálukat, no meg Káma saját emlékei... Soha nem látott tájak, emberek, birodalmak... és az örök, megkérdőjelezhetetlen, végérvényes tudás, hogy mindez hiábavaló. A magány elviselhetetlen hullámokban tört rá.

Aztán vége volt. Az utolsó energiafoszlány is felszívódott testében, s végül már nem az Élénküléstől rázkódott teste, hanem a zokogástól. Soha nem ismert barátok elvesztésének fájdalma, az Univerzum magánya. A halált kívánta. Nem vette észre a lassan fölé magasodó alakot.

Kaito izgalomtól remegve emelte katanáját a végső csapásra, ám lesújtani már nem tudott vele. Enyhe ütést érzett a tarkóján, majd édeskés ízt a szájában. Még vett egy utolsó szörcsögő lélegzetet, majd átbucskázott a magyar felett, Káma tetemére. Torkából a hunok nyílvesszeje meredt elő. A medvebőr félre lendült, s a bejáratban ott állt Boglárka. A tíz éves, hamarost feleségnek való leány. Kinek kezében még mindig ott a felajzott visszacsapó. Miért? Miért nem hagyta, hogy Kaito levegye róla a terhet?

- Jól vagy, uram?

Nem. És tán soha nem is leszek többé.


...Hosszú utat tettem meg. Az elkövetkező fél évszázadban bejártam néhány ismerős-ismeretlen helyet. Hogy lássam, mi változott.

Minden.

Időközben megpróbáltam hozzá szokni új énemhez, vagy inkább új énem próbált hozzá szokni új testéhez... nem tudom. Nagyjából sikerült. Az mindenesetre rögtön tisztán tudatosult bennem, hogy Káma vesztésre játszott; meg akart halni. Ha csak egy csöpp élni akarás lett volna benne, akkor ott meghaltam volna.

Később visszatértem törzsemhez, saját fiamként. Boglárka velem tartott, s nem tudom, ez hogyan lehetséges, de mellettem alig öregedett. Népem szeretettel fogadott, s körükben végre feleségül vettem őt. Egyedül Torda sejtett tán valamit, hiszen ő még személyesen is ismert, ám valamiért kezeskedett kilétemről. S hát, ahogy mondani szokás, ő elég öreg ahhoz, hogy bármi, amit mond, igazolva legyen azáltal, hogy ő mondta... Mindenesetre tőlem sem kérdezett soha semmit, de Boglárka egyik nap egy érdekes tetoválással tért haza. Egy kitárt szárnyú madár stilizált rajza, egy körbe zárva, körülötte apró körök, majd ezt az egészet ismét körbe zárja a legkülső kör... Annyit mondott róla, hogy ez bizonyítja azt, hogy Torda kiválasztott tanítványa lett. Bízom benne, hogy soha nem árulja el titkomat, hiszen ha senkiben nem bízhatnék, valóban megőrülnék. Mint Káma... Mint én?

Aztán következett az a "kis" teológiai vitánk Vajkkal. Hiába mondtam neki, hogy a Megváltó nem az, aminek ő hiszi... A vége az lett, hogy hivatalosan felnégyeltek. Boglárka segedelmével persze helyettem valaki mást daraboltak fel, aki már korábban meghalt, a csata során. Nem volt mit tenni, jó időre el kellett hagynom Magyarországot. Ám előtte még el kellet szenvednem azt, ami mindig része egy halhatatlan életének, ám hozzá szokni lehetetlen. Egy újabb halandó, ki kedves a szívemnek, hagyott el újból örökre. Boglárka. Igazából nem is értettem az egészet, s soha nem is fogom. A lány... mintha tényleg nem öregedett volna. Egyszerűen felnőtt mellettem, de úgy, mintha ezt csak kötelességtudatból tette volna... aztán pedig egyszerűen... eltűnt. Megcsókolt, rám mosolygott, majd besétált egy ligetbe, hogy onnan soha többé ne kerüljön elő. Ha akkor meg nem is halt, azóta már bizonyosan nem él. Egyike legfájóbb veszteségeimnek.

Kaitóval 500 évvel később találkoztam ismét. Nem hazudtolta meg magát. Tradicionális módon bemutatkozott, majd támadott. Azóta ő is itt van velem, az emlékei, a tudata... és be nem áll a szája.

Aztán végül, hosszú-hosszú idő óta először nevettem. Az 1980-as évek közepe táján, nem sokkal azután, hogy visszatértem, felkértek egy szerepre. Igen, akkoriban sokat zenéltem-énekeltem. Felkértek egy magyar rockopera egyik szerepére. Persze, gondolkozás nélkül igent mondtam. Hiszen ki emlékezhetne már arra, hogy ő valóban én voltam... Csak akkor lábadt könnybe a szemem, mikor először hallottam, amint a kórus az én nevemet harsogta:

- Koppány! Koppány! Koppány!


" - Azt mondod, természetellenes? Hidd el nekem, kis tanítványom, az öreg Természet Anya sokkal jobban irányítása alatt tartja a dolgokat, mintsem gondolnád..."
Torda, a ligetben 950 tavaszán.
Egy facsemetével társalogva.


Epilógus, úgyis, mint magyarázkodás:

Tar Zerind
Zerind, vagy Szerénd (? - 971 előtt), Szent István király rokona, a Szent István ellen fellázadt Koppány somogyi vezérnek apja volt. Szent István és Tar Szerénd rokonsági foka ismeretlen. A rokonság azonban csaknem bizonyosra vehető, mert Koppány erre alapozhatta trónigényét. Nagy valószínűséggel Árpád fejedelem legidősebb fiának, Tarhosnak az ágából származott és Tevel fia Tormás öccse, azaz Árpád dédunokája volt. Ismét csak nagy valószínűséggel, ő volt Géza öccse, Mihály. Még Géza fejedelem hatalomra kerülése előtt meghalt, ekkor nyerhette el Géza a bihari dukátust, majd Géza fejedelemmé válása után 971-ben ebben a birtokban feltehetően Koppány követte. Nincs tudomásunk arról, hogy akár csak egy évtizedre is eltűnt volna, nem hogy ötven évre, hiszen Koppány nem véletlenül nyerte el a dukátust. Taksony fejedelem idején a Duna alsó szakaszán és a bihari dukátusban rendelkezett szállásokkal. A ma Olténiában levő hajdani bánsági központ, Szörény is róla kapta a nevét. Neve a Duna mentén innen a Dráva torkolatáig fordul elő helynevekben. Dukátusi szálláshelyét az Arad megyei Zerind község őrzi. Részemről nem tiszteletlenség okán, épp ellenkezőleg, mélységes tisztelettel neveztem ki őt Halhatatlannak.

István a Király
Nagyban támaszkodtam a népszerű rockoperára, mind a karakterek nevében, mind a történet lezárásában. Köszönet az alkotóknak, és a szereplőknek.

Végre

Előző oldal Anonymus R. Chynewa
Vélemények a műről (eddig 8 db)