Az utas

Horror / Novellák (126 katt) Tad Rayder
  2022.03.12.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/3 számában.

Amikor kinyitotta a vonat ajtaját és belépett a vagonba, olyan vonzónak és kecsesnek láttam, mint eddig még senkit ezen a világon. Leült velem szemben, a csomagjait az ülések feletti rekeszekbe helyezte és kényelembe helyezte magát a hosszú út előtt. Az úti cél Boston volt, mert az egyetem sebészeti hallgatója voltam. Egy ideig csak néztük egymást és nem szóltunk semmit, aztán mogorva hangon megszólalt, mikor az egyik kanyarban zökkent egyet a vonat.

– Ez nem lehet igaz. Miért nem tud jobban vigyázni a mozdonyvezető? – harsogta a vagonban, miközben én azon gondolkodtam, hogy ezt a nőt néztem-e egész idáig és merültem-e el a szépségében, mert ha igen, akkor már ki is ábrándultam belőle nagyon hamar.

A továbbiakban is csendes szemlélője maradtam, ami egy idő után szúrta a szemét és elkezdett kötekedni velem és modortalan hangnemben a következőket vágta a fejemhez.

– Mit néz, maga szerencsétlen, nem látott még nőt vonaton utazni? Vagy talán most hallott először otromba módon beszélni egy úri hölgyet?

Azon, amit mondott, nevetnem kellett és ez látszólag még jobban felbőszítette, mint a mozdonyvezető ügyetlensége. Az eddig oly gyönyörűnek látott arca egy csapásra ráncos homlokú, idős nőre emlékeztetett és az arcába leomló szőke haja mindinkább csapzott, csatakos, vén banya képét rajzolta ki az elmémben. Azt kívántam, bár csak soha ne találkoztam volna vele. Csalódott voltam. Csalódott, mert a szépség elillant egy perc alatt és maradt a rút kinézet, ami láttán félelmet keltett bennem a lelkem mélyén, de mégis mosolyogtam. Ahogy ott ült velem szemben, azon gondolkodtam, mi lehet a csomagjaiban. Én tudtam, hogy az enyémben mi van, de ha egyből felfedtem volna, azt hiszem, ő benne alakult volna ki a félelem és nem bennem. Vártam a megfelelő pillanatra. Az amúgy zajos tömegeket magába fogadó vonaton most csak páran utaztunk és a vagonunkban is csak ketten voltunk. Kettesben egy szép nővel nem bántam, nagyon élveztem a helyzetet. Néha ki-kimaradt a világítás a vagonban az út során és akkor mintha szemem káprázott volna a gyönyörű mosoly mögül, mint ha gyilkos agyarakat véltem volna felfedezni a nő szájában és a kecses kezeit karmokban végződő karoknak láttam, de amire állandósult a fény, ugyanazt a szépséget láttam magam előtt, mint aki felszállt a kiindulási ponton. Gondoltam, hogy a képzelőerőm játszik velem és tovább hagytam suhanni ezt a gondolatot, miközben ő gyönyörű, bár szúrós tekintettel nézett rám. Még mindig ellenséges volt és így szólt.

– Mi lenne, ha nem bámulna?
– Nem bámulom, csak el vagyok alélva a szépségétől.

A nőnek látszólag ez jól esett, mert egy kis arcpír jelent meg az arcán, de nem szólt semmit. Egy darabig néztem még a nőt és a hosszú út során elbóbiskoltam. Amikor felébredtem, nem láttam a nőt sehol sem, és ahogy körbenéztem az álmos szemeimmel, ismét azt láttam, mint amit akkor, amikor a fények kihagytak a vonaton. A nőből szőrös fenevad lett, és mint ha félne, hogy meglátom, eloldalgott a vagon egyik félhomállyal teli sarkába. De már késő volt. Én megláttam őt és ő meglátott engem. Most már nem, mint ember közelített felém, hanem mint egy vérre szomjas dög, ami csak arra vár, hogy elkaphassa a nyakam vagy a testem bármely részét és ihasson a véremből, hogy oltsa végeláthatatlan szomját. Ahogy odaért hozzám, megragadott és beleharapott a nyakamba, amiből ömleni kezdett a vér az ütőeremen át, mert ő az én véremre vágyott, mert én voltam az áldozata, az egyetlen, aki a közelében volt. Amint éreztem, hogy abbahagyja a vérem ontását és én elernyedt testtel fekszem az ülésen, azt hittem, végérvényesen megszűnik létezni a világ. Furcsa mód nem ájultam el, hanem végig láttam ezt a szörnyet, ahogy a vérem íze kielégíti és a vágyát még jobban fokozza, hogy én magatehetetlen vagyok, és csak hagyom magam, mert egy legyőzött áldozat vagyok csak a szemében. Abban a vörösen izzó szempárban. Ott hagyott engem az ülésen heverni, a véremet, azt a fémes ízű folyadékot végigcsöpögtette a vagonban, ahogy a pofájáról le-lecseppenő vér eláztatta a vonat padlóját. Közben idegesnek tűnő morgásokat hallatott ismét a félhomályban, de reméltem, hogy nem jön vissza.

Elájultam. Amire magamhoz tértem, megint az a gyönyörű szép nő ült velem szemben és a kezdeti morcos pillantását levetkőzve megkérdezte tőlem.

– Jól aludt Mr.?
– Hogy jól aludtam-e? Maga átváltozott és megharapott engem, a vonat padlóját meg beborította vérrel. Vörösen izzó szempárral nézett rám, maga őrült nőszemély.
– Magának aztán vannak rémálmai Mr. Én nem csináltam semmit, egész végig itt ültem, amíg maga húzta a lóbőrt.
– Az lehetetlen – tiltakoztam hatalmas elánnal –, hisz minden egy merő vér volt és én voltam az ön áldozata.

Halovány mosoly jelent meg a nő arcán és csak annyit mondott:

– Csak szeretne az lenni.

Hirtelen kezdtem magamban kételkedni, mert most már semmi sem utalt arra, amire visszaemlékeztem pár perccel ezelőtti álmomból. Némán, szótlanul ültem vele szemben ott, ahol még az előbb rémálmaim fenevada hasította fel a bőrömet a nyakamon és ízlelte meg fémes ízű véremet. Megtapogattam a nyakam és semmi támadásra utaló jelet nem találtam magamon.

– Mindig vannak rémálmai?

A szemein látom, hogy már teljesen hozzá van szokva ezekhez, de viszont az arca most is verejtékben úszik, mint általában éjszakánként egy rossz álom után. Igaz? Hallgatásom belegyezést jelentett.

– Gondoltam.
– Megijeszt, hölgyem.
– Én mivel? Ugyan, ne vicceljen már!
– Azzal, hogy most lát először, még is belém lát. Számomra ez rémisztő.
– Tudja, sokszor az élet irányítja az álmokat, mert ami már egyszer megtörtént, azt általában megálmodjuk újra és újra. A rossz álom része az életünknek, és ez ellen nem tudunk tenni semmit. Jön, és lidérces álomképeket fest elénk, amiktől lúdbőrös lesz a kezünk és a hátunk, de tehetetlenül várjuk az álom végét. Ez történt most önnel is. Végig álmodta, és amikor felébredt verejtékben úszva, már csak a képzeletében létezett az, amit álmában látott. De én nem bántottam.
– Azt hiszem, önnek van igaza.
– Örülök, hogy sikerült megnyugtatnom.

A fejemben még ott lappangott, amit álmomban láttam és még a magyarázat ellenére is kicsit még tartottam a gyönyörű nőtől, aki tőle telő magabiztossággal nézett a szemembe, amitől végleg kezdtem megnyugodni. Elnézést kértem és kimentem a mellékhelyiségbe, hogy rendbe szedjem magam. Ahogy belenéztem a tükörbe, nem láttam mást, mint egy nyúzott arcú embert, akinek hallucinációi vannak. Megmostam az arcom és befújtam magam egy jó illatú parfümmel.

Amikor visszamentem, ki volt hajolva az ablakon és én szólongattam, de ő nem szólt egy szót sem. Közelebb mentem hozzá és akkor láttam, hogy a holdat bámulja és ugyan az a fenevad volt ott velem valóságban, mint amit álmomban láttam. S mint kiderült, nem álom volt. Ő visszafordult és hatalmas erővel felém csapott a mancsával és megragadta testemet, ami ismét magatehetetlennek bizonyult a szörnnyel szemben. A karmai húsomba vájtak és szorosan fogott, amíg lakmározott a véremből. Miután elengedett, a földre huppantam és a fájdalom félhomályában vértől csatakosan láttam, hogy megnyalja szája szélét, amit én naiv, kis fiatal suhanc oly vonzónak találtam első látásra. Most már tudom, nem volt az. Sőt azt kívánom, bár csak ne lettem volna vele egy utastérben, de most már mindegy. Ami megtörtént, meg történt, nem lehet rajta változtatni. Arra gondoltam, hogy a jóllakott fenevadat én tápláltam, az én véremet szomjazta, és hogy ha most már megkapta, végre békén hagy és én élve megúszom ezt az utazást, ami egy életre szóló élménnyel is felért. Ahogy gondoltam, úgy is lett, mert éreztem, hogy a vonat lassít és míg erőm utolsó maradványait szedegettem össze testem minden zeg-zugából, hogy tiltakozzak az ájulás ellen, láttam, hogy ő veszi a csomagjait és leszáll a vonatról.

Mikor megtaláltak vérben elázva az emberek, akik felszálltak az állomáson, ők vették hasznát a dobozomnak, amit hoztam magammal az útra, mert a sebészeti eszközeim voltak benne némi kötszerrel, mert a bostoni egyetem sebészeti szakának hallgatója voltam és mentem volna vissza a gyakorlati heteimet letölteni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen élményben lesz részem, de azt tudom, hogy soha nem akarok találkozni ilyen nővel az életem során. Gyönyörű mégis rettenetes. S a következő pillanatban ismét ott volt a nő velem szemben az ülésen és bájosan mosolygott, miközben én egyre jobban féltem tőle, de azt hiszem, nem is inkább tőle, hanem saját magamtól.

Hogy miért? Mert amit a kórházban adtak gyógyszereket, hallucinogén hatásuk volt, és amire észrevettem, a képzeletem határokat szaggatva törte át a valóságot és én csak egy utas voltam bomlott elmém rémképeket látó gyorsvonatán. Ezek a rémképek még most is velem vannak, és sokszor arra riadok fel az éjszaka közepén, hogy érzem magamon a harapás nyomokat, a szörnyeteg ölelésének szorítását. Sem a vonat nem létezett, sem az utasok, akik a földön fekve látták el vérző sebeimet és persze nem is voltam sebészeti hallgató, hanem mindezt egy elmegyógyintézet falai között éltem meg túl valóságosnak és az a gyönyörű nő nem volt más, mint a nővér, aki már évek óta viseli a gondomat az intézményben. Hogy miért láttam ilyen dühödt fenevadnak álmaimban? Talán azért, mert nap-nap után jön felém tűvel, hogy levegye tőlem a napi kötelezőt és én a tű látványától egyenesen rosszul vagyok. A gyógyszerek hatásától lebutított elmém ezt hozta ki belőlem, hogy még azt is ijesztőnek és veszélyesnek tartom, aki csak segít nekem. Ez voltam én, Jayden Holmes, aki csak egy beteg a sok közül itt az intézmény falain belül, de mégis más, mint a többi. Gyógyszerekkel kezelték az álmaimat, de a nő mindig csak mosolygott és volt, amikor harapott is. Néha még utazok azon a vonaton és újraélem minden egyes percét annak a borzalomnak, s amikor felébredek, akkor a nővér gondos keze van a homlokomon egy vizes ruhát szorongatva.

Sümeg, 2021.09.13.–2021.09.17.

Előző oldal Tad Rayder