A droid büszkeség napja

A jövő útjai / Novellák (176 katt) Mortelhun
  2022.01.15.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/1 számában.

Mély csend telepedett a kocsmára az utoljára bevitt ütés után. Körülbelül 15-20 szempár nézte a földön heverő két törékeny alakot. A saját vérükben fürödve (egyikük némán, a másikuk még hörögve), mozdulatlanul feküdtek ott, mint valami bizarr, kortárs műremek. Két fiatal férfi. Két fiatal férfi női ruhában. Az egyikükön könnyed, kék nyári ruha volt, hozzá babakék balettcipő, a másikuk fehér topot és fekete miniszoknyát viselt, hozzá tűzpiros tűsarkút. A miniszoknyás fiúnak szét volt taposva a bokája, látszódtak a csontjai, és az egyik sípcsontján is nyílt törés volt, míg a feje annyira be volt szakadva, hogy a csontszilánkok alatt látszott az agya. Rúzsos szája le volt fittyenve, üres tekintete a távolba meredt. Mintha csak a sarokban megbúvó, kósza sörösüveget nézte volna. A másik srácnak, amelyik még hörgött, az egyik szeme volt kifolyva, és a ruhából kilógtak a belei. Hosszú, rózsaszín körmű ujjaival görcsösen markolta a saját zsigereit.

– Vigyétek hátra őket! – mordult fel Boba, a Farkasfog motoros banda főnöke.

Az emberei nehezen moccantak. Lassan, tétován ragadták meg a két vérben úszó testet, és elindultak hátra a hátsó kijárat felé. Szemölcsagyú, a pultos, lusta léptekkel indult utánuk, egyik kezében nehéz kulcscsomót pörgetve, másikban a pisztolyát. Míg két motoros és a pultos a testekkel bíbelődött, értsd: a kocsma háta mögötti kis utcában igyekeztek a konténerben minél mélyebbre rejteni őket, addig az odabent maradt bandatagok elkezdték feltakarítani a vért, és rendbe tenni a romos asztalokat. Boba kényelmesen nekitámaszkodott a biliárdasztalnak és a félbemaradt sörébe hatalmasat kortyolt.

– A kis ratyik most megtudták, milyen a kőkemény férfiúi büszkeség. Így jár minden meleg, aki a kocsmámba beteszi a lábát. – Elégedetten felröhögött, majd, miután a maradék sört is lenyelte, a kését és a baseball ütőjét kezdte tisztogatni a rátapadt vértől és hajcsomóktól.

Nos, igen. A két srác, Arkagyij és Vaszilij, akik egyébként orosz cserediákok voltak, bizony rosszkor és rossz helyen adtak randit egymásnak. A kollégiumban ismerkedtek meg, és hamar szerelem lett belőle. Úgy két hónapja vállalták fel magukat és egymást, ami sokaknak szúrta a szemét. Többek között a környéken portyázó Farkasfog motorosainak is. Már hetek óta tervezték, miként is kéne lecsapni, ám a sors tálcán kínálta számukra a két szerencsétlent. Ők naiv módon besétáltak a hideg sört és forró-csípős csirkeszárnyat kínáló, mellette karaokét hirdető kocsmába, hogy eltöltsenek egy remek estét együtt. Bárányok a farkasverembe. Fel sem tűnt nekik, hogy rossz helyen vannak, rendeltek, majd egy-egy korsó Buddal beültek az egyik boxba. Boba hozta ki nekik a rendelést. Rögtön ütött. Ezután kirángatták őket a helyükről, és amíg az egyiküket késsel szabdalták, addig Boba a másikukat vad dühvel és gyűlölettel pépesítette a baseball ütője segítségével. Pár percig tartott az egész. Most pedig lehetett takarítani.

Miután végzett a fegyvereinek a megtisztításával, intett a társainak.

– Közelebb, uraim, közelebb! Mindenkinek csapolok egy jéghideg világost. A ma este legyen az ünnepé!

Bejelentését harsány üdvrivalgás fogadta.

Ahogy a korsók összekoccantak, egyszer csak sikoly harsant kintről. Megálltak a kezek a levegőben és a marcona alakok tétován fordultak a hátsó kijárat felé. Ekkor már egy lövés is eldörrent, majd még egy sikolyt lehetett hallani és valamiféle bugyborékoló hörgésfélét is.

A motoros banda tagjai egyszerre kaptak a késeik és pisztolyaik felé. Boba is meglengette a baseball ütőjét.

– Mi a picsa…? – kérdezte, de folytatni már nem tudta, mert az ajtó beszakadt és Szemölcsagyú, a pultos repült be rajta fej nélkül, hatalmas vércsóvát húzva maga után, mint egy hús-vér üstökös, hogy aztán a testet a fej is kövesse.

Semmi nem mozdult. A motorosok kővé dermedtek, és nem bírtak moccanni sem, míg odakintről a csend szinte ordított befelé. Akárhogyan is hunyorogtak, szinte semmit nem láttak az ajtón túl, a szűk utca sápadt neonfényében.

– Főnök… mi legyen? – a kérdés Menyéttől, a banda japán származású tagjától érkezett.

Boba tanácstalanul nézett Menyétre. Megvakarta az állát, majd az ajtó felé intett az ütőjével.

– Menjetek ki, és nézzetek szét, mi történt! Gyanús, hogy azok a mocskos Varjak csaptak le ránk. Szekerce és Félszem itt marad velem.

Bár látszott, hogy nem tetszik a többségnek az, hogy kimenjenek, mégsem volt senki, aki ellentmondjon, így a tucatnyi bandatag megindult bentről az utca felé. Óvatosan közelítették meg a kijáratot, majd még óvatosabban léptek ki azon. Ahogy a csoport fele kiért, egy villanás látszott, majd egy tompa dörrenés hallatszott és elszabadult a pokol. Dörögtek a fegyverek és ordítoztak az emberek. Sokáig semmi nem látszott kintről, csak homályos alakok és a villanások, mintha valami bizarr diszkóban egy bizarr táncot járna a tömeg. Aztán Fekély esett be az ajtón. A bal karja hiányzott, és bőven ömlött belőle a vér, miközben az ép jobb kezével a nyakát szorongatta. Megállt egy fél méterre a kijárattól, egy darabig nézte Bobáékat, majd elfehéredő arccal eldőlt, mint egy liszteszsák. A bent lévő 3 ember elkezdett a pult felé hátrálni. Zavarodottan néztek egymásra és kifelé is. Az utcáról hatalmas robbanás hallatszott, az épület is megremegett bele. Por, tégla és betondarabok záporoztak be a leszakadt emberi testrészekkel együtt. Kezek, lábak, véres húsformák hevertek mindenütt. Félszem mintha egy fület is látott volna. Csend lett. A sűrű por és vakolat uralta kint és bent egyaránt a teret, mint valami száraz, vészjósló köd. S a ködből két alak sejlett fel. Az egyikük furcsán, mintha bicegve jött volna, a másikuk pedig mintha feltekert lasszót vagy korbácsot tartott volna a kezében.

– A kurva életbe, ez nem lehet igaz… – ennyit tudott csupán mormogni a döbbenettől Boba.

Igen. A ködből a két megkínzott és halálra vert fiatal srác lépett ki: Arkagyij és Vaszilij. A 3 motoros nem akart hinni a szemének. Ruháik tépetten, kormosan, koszosan lógtak rajtuk, a sminkjeik el voltak kenődve. Arkagyij bicegett a szilánkosra tört bokája miatt, Vaszilij pedig a beleit szorongatta a kezében, miközben a kifolyt szeme úgy himbálózott az arca közepén, mint egy játékos karácsonyfadísz. Mint két mulatságos zombi valami gagyi 70-es évekbeli horrorfilmből, úgy álltak ott a porban és vibráló neonfényben. Csendben szemlélték halott tekintetükkel a kocsmát és a biliárdasztal mögött megbújó embereket.

– Miért nem dögöltetek meg? – ordította feléjük a bandavezér. – Miért nem vagytok halottak???

A két srác nem válaszolt, csak az élettelen szemeikkel néztek bele a semmibe. Lassan moccantak: egy tétova lépést tettek a három alak felé.

– Azt hiszitek, félünk tőletek? Azt hiszitek? – üvöltözött tovább Boba. – Szekerce, Félszem, támadás!!!

Ám a két marcona oly sok ember életét megnyomorító motorosok csendben lapultak, és remegtek a félelemtől. Nem mozdultak.

– A kurva anyátokat – morogta nekik oda a főnökük, és kilépett az asztal mögül. – Most megdöglötök – címezte a két zombinak és támadásba lendült.

Bal kezében a kését szorongatta, miközben a jobb kezével a baseball ütőjét pörgette.

– Velem két buzi nem packázik, még ha zombik vagy Isten tudja, milyen teremtmények is vagytok!

Ekkor Vaszilij olyan gyorsan mozdult, hogy szemmel nem lehetett követni, és a beleit lasszóként használva, rádobta azokat Bobára, majd maga felé rántotta a 150 kilós testet. Mintha csak egy másfél éves gyereket rántott volna meg, úgy repült felé a nagydarab motoros. Olyan félúton járhatott a levegőben, amikor Arkagyij felé fordította a tenyerét, és egy rövid sorozatot eresztett meg belőle. Boba a lövedékektől kettévált a levegőben, miközben a vére vöröslő permettel borította be a termet. A teste gyakorlatilag ketté fűrészelve érkezett meg Vaszilij elé.

Ismét csend lett. Lassan emelkedett fel az asztal mögül Félszemű és Szekerce.

– Megadjuk magunkat – dadogta Félszemű, de maga sem hitte, hogy ez beválhat. Nem is vált be.

A két roncsolt testű, halott srác támadásba lendült, ismét olyan gyorsan, hogy szemmel az gyakorlatilag követhetetlen volt, és puszta kézzel tépték szét a két szerencsétlent.



Ekkor megállt a kép.

A vibráló monitor fölé négy alak görnyedt. Csendben nézték a két kimerevedett orosz cserediákot és a káoszt a helyiségben.

– Mikori ez a felvétel? – kérdezte az öltönyös, 60 év körüli alak.
– Két napos, uram – jött a válasz az egyenruhás, őrmesteri rangban lévő társától.
– És most hol vannak?
– A protokoll szerint átmentek tetszhalott állapotba, és beszállították őket a detroiti kórház halottas részlegébe.
– Remek. Vegyék fel a kapcsolatot a Fehér Házzal, kérjenek bocsánatot a történtekért, és hozzák haza a droidokat!

Az őrmester bólintott, és kisietett a helyiségből. A bentmaradottak lekapcsolták a monitort, majd ők is kimentek az őrmester után.

Valahol Moszkvában a kis irodára ismét sötétség és csend borult.

Előző oldal Mortelhun