Linktár

Az objektum

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/10 számában.

– Mi ez a ribillió? – kérdezem a mellém lehuppanó társamtól.

– Nem fogod elhinni! Összeverekedtek. Megjegyzem, azon csodálkozom, hogy idáig még nem estünk egymásnak.

Mindannyian nyugtalanok vagyunk, nem értjük, hogy miért nem jön már az engedély a
támadásra. Megszűnt a hadiállapot? Az előttünk lévő csapatok szinte minden nap indíthattak inváziót az objektum legyőzésére.

Lehet, hogy sikeresen teljesítették a küldetést?
Semmilyen információnk sincs.

A híradósok hetek óta nem tudják felvenni a kapcsolatot a parancsnoksággal, ezért amíg más utasítás nem érkezik, ránk a készenléti állapot vonatkozik.
Már több, mint három hónapja várakozunk.

Egyre sűrűsödnek a téves riasztások, az állandó stressz megkeseríti életünket, feszültek vagyunk és reményvesztettek. Nyomasztó érzés, hogy közülünk csak egy lehet a győztes, de a kitüntetés mindent megér, akár az életünket is.

Nincs más dolgom, így a körülöttem lévőket mustrálom. Megpróbálom felmérni gyengeségeiket. Biztos győzelmük tudatában gondtalanul beszélgetve ütik el az időt.

Nekem kétségeim vannak, nem vagyok biztos a győzelmemben. Tisztában vagyok képességeimmel. Ismerem gyorsaságom és erőm határait, márpedig az objektum eléréséhez nagyon gyorsnak és erősnek kell lenni.

A mellettem lévő sokkal jobb erőben van, mint én, és szemközti társamról lerí, hogy gyorsasága biztosan túlszárnyalja az enyémet.

– Van stratégiátok a támadásra? – kérdezem őket.

Értetlenül néznek rám.

– Mihez kell itt stratégia? – néz rám szomszédom kissé lekezelően. – Sebesség kérdése az egész.

– Nem értek egyet veled, barátom – mondja a szemközti –, sebességgel nem sokra mész elhiheted, ide erő kell.

Éppen elgondolkodtam az elhangzottakon, amikor beindult a vészrezgés.

– Öt perc az indulásig! – érkezik az ukáz.

– Szedd össze magad, lélegezz mélyeket! – nyugtatom magam. Nem kell az elsők között lenned.

Hirtelen kitárul a kapu, hó-hó, még nem telt el az öt perc, ez egy perc sem volt!

Minden erőmet összeszedem, és a tőlem telhető legnagyobb sebességgel a kapu felé száguldok. Körülöttem egymást taposva özönlenek a többiek.

Erősen tartom magam, engem ugyan nem tipor el senki!

Sokan lehagynak, érzem, hogy egyre lassabban haladok. A nagy tülekedésben elvesztem a fejem és csak nyomulok, félrelökve mindenkit, aki az utamba kerül.

– Állj! – szólal meg a vészcsengő a fejemben. – Állj!

Megtorpanok, cikáznak a gondolatok a fejemben.

Nyugalom, nyugalom. Jól vagyok, erős vagyok, tudok haladni, csak nem elég gyorsan.

Mit tegyek?

Most már tiszta fejjel körülnézek. Eddig észre sem vettem a végkimerüléstől visszahulló társaimat.

– Gondolkozz! Gyorsak voltak és erősek, mégsem érték el a célt, tehát vagy messze van még, vagy még nem indult el rejtekéből.

Lassan a fal felé sodródok, és úgy döntök, hogy ott meglapulva, bevárom, amíg az objektum mellém érkezik. Tudom, hogy az időm véges, a stratégia is kockázatos, de ez az egyetlen lehetőségem maradt a sikeres támadás végrehajtására.

– Nincs még veszve semmi! – bátorítom magam.

Fáradt vagyok, jólesik megpihenni a falhoz lapulva.

Várok.

Nem lanyhulhat a figyelmem, minden percben megjelenhet az objektum.

Halk neszezésre ébredek. Kipattan a szemem, istenem, pont mellettem halad el!

Én leszek az egy, aki győzni fog!

Összeszedem minden erőmet és támadok. Hihetetlen erővel csapódok bele az objektumba.

*

– Rápisiltél már?
– Igen, igen, ne türelmetlenkedj már!
– Na?
– Sikerült! Pozitív a teszt! Most az egyszer igaza volt anyádnak, csak egy kis önmegtartóztatás…