XII. LFP. AMF - Északi ének

Fantasy / Novellák (257 katt) nayvaa
  2022.07.02.

Az ájulás utáni ébredés olyan megkönnyebbüléssel töltött el, mintha a halálból jöttem volna vissza. Igaz, e meghatározó pillanatban magam sem tudtam, mi lehetett az az üres tér, amelyben a lelkem mind ez idáig bolyongott és ahonnét visszatérve testi korlátaim közé szorultam ismét. Első ízben arra gyanakodtam, hogy az elmúlás ragadott magához ilyen váratlansággal, majd úgy vetett az élet tengerébe, akár a halász hajít ki a hálóból egy hitvány halat. Ám mégsem ez történt, s erről nyilvánvaló tanúbizonyságot tett a koponyámon lüktető, folyamatosan dagadó púpom, no meg a szikla éles fodrozata, amelyen eddig hevertem.

A fejemben kósza emlékképek kavarogtak. Foszlányok szörnyű nőalakokról, egy sötét erdőről, zuhanásról, meg egy fiúról is, aki bajban lehetett. Zavaros motívumok voltak. Mint egy lidércnyomás aprócska részletei oksági összefüggés nélkül. Ellenben mégsem sorolhattam őket az álomvilág közönséges példái közé, mivel, ahogy azt korábban említettem, emlékek módjára fészkeltek bennem, s élénk fantáziámat egyáltalán nem hagyták nyugodni. Mibenlétükről és egyúttal magamról jóllehet többet megtudtam volna az alapos megfigyelés által, de minél erősebben próbáltam az érdeklődésemet feléjük fordítani, annál homályosabbá lettek. Úgyhogy inkább a hegyoldalból tekergőző, korhadt faágba fogództam a kezemmel, a súlypontomat meg előrelendítve igyekeztem felállni a sziklaszirt csúszós talaján. Talán az eső mosta rá a port fentről, az oromról, másra nem gondolhattam, hiszen nyálkásan csillogott a talpam alatt, miközben viharfelhők terítettek gyászkendőt az égre.

Halovány fogalmam se volt, meddig feküdhettem öntudatlanul. A zsákom, a lámpásom és velük együtt minden térképem nedvesen feszült neki a sziklaerezetnek, a ruhám meg lucskosan tapadt rá hófehér bőrömre. Felmérve e körülményeket konstatáltam, valóban leszakadt az ég, s még jó, hogy nagyobb baj nem ért kiszolgáltatottságomban. Mielőtt azonban elindultam volna a kavicsos ösvényen, amely a szirt mellől kanyargott lefelé a völgybe, eltűnődtem a táj lábam elé terülő panorámáján.

Takaros falucska húzódott meg a fenyőerdő rejtekében. Noha a fák lombja csaknem az egész látványt zöld színbe vonta, a háztetők sárga agyagcserepei imitt-amott mégis előbukkantak. Kevély hívogatással fordultak sajgó tagjaim és a gyomrom felé, amelyet az éhség immár szüntelenül sanyargatott. Szóval, mindinkább csalogató lett nekem a falu. Azonosítottam egy kemencében sült kacsával, s hogy mennél kevesebb időt vesztegessek el, lesöpörtem magamról a rám tapadt faleveleket, aztán a holmim után nyúltam. A kapkodás rossz ötletnek bizonyult, mert mihelyst tempósabbra vettem bajlódásomat, egy heves, mindenemet átható szédülés húzta a fejem vissza a földre. A szívem úgy zakatolt, minthogyha ritmikus dobpergésre járta volna pokoli táncát, s ama dobszóval egy ütemben mászott az égbe ingadozó vérnyomásom is. Visszaültem hát a szirtre, és a távolba meredtem, előre, várva, hogy valamicskét lecsillapodjon a testem és kiélesedjen a kép. Viszonylag sokat kellett ültömben vesztegeljek, mert a látásom nemhogy nem élesedett, hanem egyfolytában rázkódott, és időről időre torzított egyet a tér perspektíváján.

Émelygésemen túl más is aggasztott. Legfőképpen az, miként kerültem e gyönyörű vidékre; hová tartottam; mi okból estem a sziklára; és egyáltalán mi dolgom van errefelé, tudniillik semmire nem emlékeztem a sérülést megelőző eseményekből. Kételkedésem a beszédképességemre is kiterjedt, ezért a levegőbe kurjantottam a következőképp: Adj’ Isten falu! A falu nem válaszolt, ám én megnyugodva húzódtam hátrébb a hegyoldal széltől óvó repedésébe.

Úgy egy óra múltán, amikor elmúlt a zihálás, lassú ereszkedésbe fogtam. A hátamon a felszerelés jelentős terhét cipeltem. Egy ponton különösen nehéznek tűnt, a súlya mintha gyarapodott volna, amíg nem voltam magamnál. Ledobtam, kibontottam a zárózsineget, és kíváncsian belelestem, mi lapul a mélyén. Csakhogy semmi szokatlant nem találtam. Csupán a nedves térképek gyűrődtek egymásnak, no meg a dohánytartóm, a mérőszerszámaim és a váltóruhám kacsintott vissza rám. Valószínűleg a rosszullét tehetett róla, hogy oly szenvedéssel viseltem növekvő zsákomat. Őrjítő szokását ráadásul nem hagyta abba, egyre csak duzzadt, amíg a kopár magaslatról lekúsztam. Mintegy térdre borultam a nyomása alatt, midőn elértem a faluhatárt. Ugyanakkor, nem támadt ellenérzésem háti-társammal szemben, pedig vágytam rá, hogy megszabaduljak tőle, ha csak egy éjszakára is. Egyetlen csatlósom ő volt odafenn, és ezért rendkívül hálás lehettem, na meg azért, hogy a térképeim véget vethetnek e céltalan kódorgásnak, hisz leolvashatom róluk, mi ez az egész. Tervem izgalma lendülettel töltötte meg a szálláskeresést. Bizakodtam, hogy leledzik a faluban egy fogadó, vagy ilyesfajta hely. Pihenésemet nem odázhattam tovább, holott szapora lépteimre nem kizárólag ez ösztökélt, hanem a nyakamban lihegő felhőhadsereg és az alkonyodó nap vöröses fénye, amint letűnőben volt a horizonton.

Nyomban rábukkantam egy lepukkant lebujra. Ahogy mondom, tényleg a pusztulás fenyegette. A falai omladozva rogytak az utcára, a festését meg ázásnyomok tarkították. Az ablakok sem voltak sokkalta szebbek, egyik-másikon kifelé terjengett a benti milieu dohos szaga, hisz nem volt benne üveg, ami elzárta volna áporodott öregségét. Undorom ellenére mégis betértem. Elhatároztam, hogy magamhoz veszek egy korsót, s eközben fülelek egy kicsit, hátha hallok valamit a furmányos helyzetről, amibe keveredtem.

Az ivó narancsos gyertyafényben derengett. A csaposon kívül mindössze két alak rótta köreit a lerészegedés útján.

– Jó estét kívánok! – köszöntem.

Mialatt beljebb vánszorogtam, s a táskám egy széknek támasztottam a kemence közelében, fürkésző tekintetek követtek. Igaz, később sem tévesztettek szem elől, lázas érdeklődéssel figyelték minden mozdulatomat. Nem törődtem velük, elővettem a nyirkos hengereket, és az asztalra hajtva szárítgattam a lapokat.

– Hát maga meg kicsoda? – törte meg a csendet a csapos, miközben egy poharat törölgetett szorgalmasan.
– A nevem Jegdessy Kaba – válaszoltam tisztelettel.
– Ugyan honnét kevergőzött ide, az ördög likába? Mi dolga van erre?
– Nos, ez egy felettébb jó kérdés, mivel a választ magam sem tudom! Legalábbis egyelőre. Térképész vagyok. Vélhetőleg evégett érkeztem a vidékre, de hogy ittlétemnek mi célja volna, sajnos nem emlékszem. Szerencsétlen sorsfordulatom következtében a koponyám egy éles sziklának csapódott – mondtam, és a fejem vérrel ázott púpját a kocsmáros irányába lendítettem. Ő megrezzent; a tekintete zavarodottságot tükrözött.
– És azok a furcsa akármik ottan, az asztalon, mik azok?

Elnézve mindenre kiterjedő faggatását, jobbnak ítéltem becsületességem felől biztosítani. Készséggel feleltem az összes kérdésre, azután a lényegre tértem.

– Mondja, van kacsája? – A szó hallatán nyál futott össze a számban.
– Micsoda igények! Á, nincs. Csak malacot sütök. Kérne?

Mindegy volt, mit tol elém, felfaltam volna.

– Ide vele! Meg egy korsóval!

Fellélegezve a székbe zuhantam. Vallatásom befejeződött azon ismeretlen tényekről, melyek szerfelett foglalkoztatták nem csupán a csapost, hanem engem is.

– Abból fogytán vagyunk, ámbár borunk hordószámra van, ha megfelel! – ajánlotta. Kecsegtető volt, belementem.
– És szobája van-e kiadó, mert ha nincs, rögtön továbbállok! – baráti mosollyal fenyegettem meg.
– Az van! Ne aggódjék!

A férfi az edényeknél tüsténkedett. Hangos csörömpölése borzasztóan zavart, mivel épp a térképek tanulmányozásával voltam elfoglalva. Dacára a ricsajnak, igyekeztem beható tudományossággal fejtegetni a vándorlásom vonalának rejtélyét. És végül nem esett nehezemre bármit is leolvasni, hiszen a rajzokat precíz jelölésekkel láttam el, amikor még eszemnél voltam. Vörös tinta mutatta a nyomomat hosszú szakaszon át, de egyszeriben véget ért, mintha elvágták volna a Mátra kövér láncolatában. Baj nem volna ezzel, ha a törés engemet jelent, meg a helyet, ahol ébredtem, a környékén viszont nem volt feljegyezve egy istenadta település sem Eger városán kívül. Pedig északon voltam, erre mérget vettem volna!

– Uram! – szóltam ismét a kocsmároshoz. – Megmondaná, mi a falu neve? Nincs rajta a térképen.
– Ó, el nem árulhatom, mert megbüntet a gonosz! – kiáltott fel. Félelmes reszketés rázta meg, habár ereje teljében lévő, bátor fickónak hittem.
– Ugye csak tréfál? – z arcom álmélkodóra kerekedett.
– Dehogy tréfálok! Valahányszor magához hasonló csavargók tévednek ide, el is tűnnek, mint a kámfor, ráadásul fizetség nélkül. Úgyhogy előre fizessen, máskülönben nem adok szobát!
– Ezt hogy érti? – puhatolóztam.
– Beszélnek erre mindenfélét. Hogy szörnyek ólálkodnak az északi erdőkben; van, aki bizton állítja, hogy boszorkányt látott, meg ilyenek – aztán suttogóra fogta. – Tudja, nem ildomos ilyesmikről pletykálkodni, sok embernek szeretett családtagja veszett oda!

Fejével az italozó férfiakra bökött. Ekkor vettem észre, hogy egyikük rettenetes keserűséggel borult a pohár fölé. Jóllehet, hatalmasat tévedtem borgőzös ítéletemmel, mellyel őket illettem. Szégyelltem magam.

– Meddig maradna? – kanyarodott vissza a bérlethez.
– Egy, vagy két hétre. Még nem döntöttem el.
– Van ideje. Egy hétre magáé a szoba! Nyolc forint, negyven krajcár lesz!

Szinte látni véltem, ahogy dörzsöli a tenyerét a kocsmapult alatt. Döbbenetes ár egy szobáért egy hétre. Másként azonban nem cselekedhettem, minthogy kifizetem neki, hiszen az éj leple szélsebesen ránk borult. A pénzem után keresgéltem a zsákom gyomrában, de meglepetésemre nem találtam meg. Kétségbeesetten a földre hánytam minden holmimat. Egyre csak kutattam, turkáltam a felszerelés között. Úrrá lett rajtam a félelem, a düh, és ez utóbbi addig fokozódott, mígnem kitörő haragomban felcsattantam:

– Kiraboltak!
– Na, ne lódítson! Kell, vagy nem kell a szoba?
– Nem hazudok! – erősködtem – Tényleg kiraboltak! Feltételezem, amíg el voltam ájulva...
– Fizetség nélkül nem jár a szoba, de vacsora sem! Úgyhogy vagy elmegy, vagy…
– Majd én kifizetem neki! – lépett oda az egyik férfi. Magas, szikár ember volt. Szúrós szemével engem méregetett, miközben a szája magyarázkodásra nyílt a kackiás bajsza alatt.
– Viszonzásul a segítségét kérem egy rendkívül fontos ügyben!
– Mi lenne az?

Rég megtanultam, hogy elsietett ígérettel sohasem szabad az elvárások tömlöcébe vettetni, bármennyire is csábító a jutalom.

– A fiamról van szó. Nyoma veszett. Szeretném, ha megkeresné!
– Miért nem keresi meg maga? – kérdeztem velősen.
– Kerestem én, két héten át kerestem szüntelen, kevés sikerrel. Magának van tapasztalata az erdőjárásban. Csak nézzen szét! Hátha a nyomára bukkan!
– Amennyiben elmondja, mit kell róla tudnom, megteszem!
– Jöjjön el hozzám reggel, amikor a nap sugarai először ragyognak fel! Két házzal lakok odébb. Nagy barna, cirádás kapum van. Megtalálja. Beavatom mindenbe. Ne késlekedjék, mert azt ki nem állhatom!

Belegyezőn bólintottam. Végső soron ráérek utánajárni, mi történt a fiúval, amíg kiélesedik az emlékezetem. Megeshet, napokig eltart, mire az összes kép a helyére kerül, addig meg letudom a tartozást e jólelkű férfinak.

Ahogy a szavamat adtam előző este, korán rávertem a kaput s ő behívott a tornácra, hogy teával kínáljon. A lóca szélén gőzölgött, odakészítette gondosan.

– Szeretem a reggeli levegőt. Kellemesen hűvös és párás. A fiammal mindig itt ittuk meg a teát. Volt, hogy nem is szóltunk egymáshoz, csak hallgattuk az ébredező erdőt és vártuk, hogy a felkelő nap fénye kiverje az álmot a szemünkből – sóhajtott.
– Mi történt? – kérdeztem türelmetlenül.
– Haj, egyetlen gyermekem, Sánta Istvánka a domb alá hajtotta a marhákat legelni. Naphosszat ott henyélt, mikor pásztor dolgában volt. Tudja, ottan sokkal szebb a fű, mint minálunk, a birtokon. Úgyhogy örültem neki, hogy a jószágok bőségesen esznek. Aztán valamilyen okból nem tért vissza, csupán a marhák ballagtak haza egymagukban.

Megtudtam azt is, hogy a fiú mindössze tizennyolc éves, felismerni új, fényesre zsírozott bocskoráról lehet, már ha azóta nem piszkolta be az eltelt idő kosza.

Kérdeztem a férfitól, nem tart-e velem, de ő végtelen szomorúsággal a bejárat felé intett, s azt felelte, a felesége súlyos betegséggel ágynak esett, ezért ápolnia kell. Némi füllentést éreztem a szavaiban, de nem firtattam, útnak eredtem. Az északi erdő irányába szedtem a lábam, amerre minden valószínűséggel a nagy dombot találom.

Nem kellett hosszasan gyalogolnom, mert röviddel azután, hogy elhagytam az utcát és az utolsó házat, ráleltem a dombra. Valóban méretes volt. Széles, virágos mező terült előtte, mögötte meg a sűrű erdő ölelte körbe a magasra nyúló, kopár hegycsúcsot. Félelmetes volt. A rengeteg puszta látványa is jeges iszonyattal töltött el, az pedig még inkább, hogy nekem oda be kell mennem, mert hol másutt lehetne a kölök, mint odabenn a fenyves, árnyakkal teli rejtekében.

Annak ellenére, hogy térképész vagyok, többre értékelem a messzire-tekintés kiváltságát, mintsem az efféle helyeket. Túlontúl megviselik ingatag lelkiállapotomat. Gyakorta megesik, hogy vándorlásom heves szorongásba torkollik, midőn egy sötét erdőn szükséges keresztülhaladjak. Most viszont összeszedtem minden bátorságomat, s hátráltató képzelgésemet is félretettem a fiú érdekében. Meg akartam keresni.

A dombot megkerülvén nekivágtam az ösvénynek, amely a fák között húzódott, tekergett befelé. Órákon át barangoltam. A szívem vadul kalimpált a mellemben és a tekintetem folyton odakaptam, ahol ágak recsegtek, vagy az avarban élők motoszkáltak. Amikor már eléggé a közepén jártam e rémséges résznek, ütemes dübörgés zajára lettem figyelmes. Beleremegtek a levelek is, s én megpróbáltam közelebb és közelebb férkőzni a titokzatos hanghoz, mígnem kitisztult a kongást kísérő emberi beszéd:

„Két szem búza két szem rozs
Két szem rozs
Felöntöttem a libidári dombon,
Langali hegyen járja most.
Felöntöttem a libidári dombon,
S a langali hegyen járja most,
Ha lejárja estére, estére,
Pánkót sütök a libidári dombon,
Langali hegyen belőle. „

Hogy messzi tájak nótája ez, abban szilárdan hittem, az viszont jobban érdekelt, ki kántálja ennyire rendületlenül. Óvatosan egy kőhajításnyira lopóztam, s a lombok takarásából kémlelve, szemem egy sziklakupacnak szegeztem, ahol az ének forrására akadtam, egy fiúra. Kétségtelenül Sánta Istvánka lehetett, bár az apja jellemzése szöges ellentettje volt annak, amit láttam. Mezítelenül kuporgott egy lapos kő mellett, csontosra fogyott, vézna testét kékeszöld foltok borították. Kezében egy bőrdobot szorongatott, azt ütötte fáradtság nélkül, noha elég éhes és szomjas lehetett, ha két hete élt itt, a falun túl. Gatyáján kívül csak a bocskorát viselte, igaz, nem új volt már, mert a sarka épp lemállón fityegett.

Nehéz leírni, milyen állapotban leltem rá. A furcsa alakú kőre meredt, úgy bámulta, mintha várna valamit, s énekelt neki. Ha a végére ért, kezdte elölről és nem hagyta abba, akkor sem, amikor rákiáltottam: Adj’ Isten Sánta Istvánka! Feleletre számítottam, vagy legalább arra, hagyjon fel ezzel a bolondsággal, de nem történt semmi, ezért tovább figyeltem.

Egyszeriben őrületes szél támadt és kavarni kezdte az avarban lapuló homokszemeket. Egy-egy levelet szintén a magasba repített, s időnként megcsavarta a föld felett a homokszemekkel együtt.

A lelkemet baljós érzés kerítette hatalmába, úgyhogy továbbra sem volt merszem felfedni magamat. Még szerencse! Mert ha megzavartam volna eme különös rítust, alighanem én is odaveszek, akárcsak Sánta Istvánka. Ugyanis a kő tüzes villódzásba fogott, amint a fiú tucatszor is végzett az énekkel és akkor, abban a szörnyű pillanatban a suhogó szél áttetszőségéből egy gyönyörű nő lépett elő, egy bűbájos perszóna elevenedett meg két másik karjában. A semmiből jött, talán varázslattal, olyannal, amivel engem igézett meg, mert szó se róla, mindenikük szebb volt a szépnél, de amaz első rendkívüli csodálattal töltötte meg a szívemet. Mondhatni, egy pillantása által gyúltam szerelemre, s legnagyobb vágyammá nőtte magát, hogy e káprázatost a magamévá tegyem.

Sánta Istvánka azonban egészen más révületbe esett, mert a tündérek mihelyst megjelentek, nyomban táncra perdült és járta, egyre járta, ropta a nótára, amelyet ismét elénekelt rekedtes hangján: Két szem búza két szem rozs, két szem rozs… Módfelett örvendtek neki az asszonyok, közrefogták a fiút és táncoltak, énekeltek vele vidáman mind.

Bármilyen meglepő, kis idő múltán azon kaptam magam, hogy dúdolom a dallamot és a lábfejemmel dobbantgatván verem a ritmust. Felötlött bennem, hogy beállok én is, ha már órák óta nézem ezt a szokatlan mulatságot. Merthogy az asszonyok olykor-olykor a levegőbe röptették a kacagó fiút, s ő ropta tovább megállíthatatlanul végelgyengülésig. Akkor aztán összecsuklott, mint a colstokom használat után, elesett egyik percről a másikra. Ám én rezzenéstelenül néztem, voltaképpen meg sem láttam, mi zajlik előttem, mert a szememet mágnesként vonzotta az asszony csillogó haja, hamvasan puha bőre. Ruháján megannyi drágakő tündöklött, midőn ráesett a fény, s volt rá varrva csupa báj meg falevél is, sejtelmesen lengedezett az általa kavart szélben. Istenem! Mily’ földi csoda! Ha megérinthetném, egy másodperc alatt múlna el a lelkemet mardosó magány, a bánat. Egyszersmind szertefoszlana kezének gyógyító varázsa alatt – gondoltam.

Elhatároztam, hogy mégiscsak előbújok a bokor mögül és megvallom neki a szívem óhaját. Úgy is tettem, de amint meghallották avar-csörgető lépteim, átváltoztak valami ocsmány bestiává, borzalmas ijedségbe taszítva engem. Felocsúdnom sem sikeredett e rémes csalódásból, mikor már nagy elánnal tartottak felém, fejvesztve rohantak, vicsorogtak tűhegyes fogaikkal és csattogtatták csontszerű állkapcsuk. Hát futásnak eredtem. A fák felé vágtáztam amilyen gyorsan csak tudtam. Az asszonyok meg pőrére vetkőzvén nyomultak utánam, éhező farkasokként kergettek. Száguldottam a rengetegben. Átugráltam a letört ágakon, megkerültem a kidőlt fákat, gallyak karcolták a testem, felhasították a karom és az arcom. A var is felfakadt hátul. Langyos vér csorgott végig a nyakamon, bár a fájdalomból semmit nem éreztem. Ereimben a túlélés ösztöne lüktetett, s ha az erdőt nem uralta volna a szürkület félhomálya, úgy lehet sikerrel menekülök el, de egy avarban rejtező faág akkora gáncsot vetett, hogy vagy hat lábat kecskebukáztam előre, s nekiestem egy kocsányos tölgy kemény kérgének.

Zörgő levelek hangjára tértem magamhoz. A lábamnál fogva húzott valaki, de én túlságosan kábult voltam tudomást venni róla. A fejem irgalmatlanul fájt. Hogy a vonszolástól, vagy a rohanás tehetett róla, nem bírtam eldönteni. Ugyanakkor a hasogató szúrások és a felpüffedt bizsergés folyton áttaszított egy nyugodtabb, gyógyító állapotba, amelyet akkor már jól ismertem. Nem küzdöttem ellene, engedtem neki.

– Mondtam mán, Veronka, hogy hagyd a csudába! Kidőlt, mint a rossz kerítés. Amúgy se hoz ránk veszedelmet, hisz közülünk való!

A fölöttem zajló pörlekedés oly harsány csatározásba torkollott, hogy menten feleszméltem.

– Honnét veszed, te félkegyelmű, hogy nem csődíti ide a fél falut?
– Ugyan mié’ hívná? Meg bárki jött eddig, minddel végeztünk, akár ezzel is! Te magad lökted le a hegyről, nem emlékszel?
– De igen, jól emlékszem. Mégis itt eszi a fene a fiút akarva! Vagy azt szeretnéd, hogy többé ne is együnk?
– Nem! De há’ ki gondolta, hogy ő a bolygómérnök?! Kétszáz évente bukkan fel egy. Honnan a bánatból tudhattuk vóna, hogy nem érdemes összekötni a bajuszt? Aztán mit csinálná’ vele? Nem lehet megölni.
– Móresre tanítom, nehogy mink húzzuk a rövidebbet! Vót mán rá példa! A nővéred is csak hétszáz évet élt, mer’ egy ilyen alávaló a túlvilágra küldte.
– Az más! Ne vedd a szádra a testvéremet!
– Pedig őt is egy bolygómérnök kapta el, mit kell ezen szépíteni! Na, most mán elég legyen! Fogd be azt a lepcses vérszopódat és segíts inkább, te mihaszna!

Azzal megragadott egy másik tenyér is, és teljes erejéből visszafelé húzott a lapos kő irányába. Hogy hogyan sikerült megmenekülnöm? Annál találóbb megoldást nem eszelhetett volna ki más, csupán Sánta Istvánka, aki a kő mellett kókadozott, s megkísérelte kivonni magát annak bűvöletéből méghozzá úgy, hogy nemes egyszerűséggel a hátára fordította. Magam sem értem, hogy miféle boszorkánysággal álltunk szemben, de Istvánka fondorlata meghozta a szerencsénket, mert a bestiák elillantak.

A karomba vettem a fiút, és elindultam, hogy hazavigyem az apjának. Az óvatosság hiábavaló volt. A falubeliek kíváncsian bámultak bennünket, a nyomunkba szegődtek, holott azon voltam, hogy a menetet tanúk nélkül letudjuk. Letettem a kapualjba. A teste nyeglén borult a macskaköves útra. A halálán volt, de a többiek élesztgetni próbálták különböző fortélyokkal. Volt, aki vizet hozott, a másik kámfort; volt, aki a szuszt hallgatta, meg aki a szemhéját feszegette. Mind tüsténkedett. Végül győzelemittasan borultak a nyakába, amikor a fiú fuldokló légzéssel, de észhez tért, ezt követően pedig feltápászkodott. A levegővétele görcsös köhögésben tört ki, de ő ügyet sem vetett rá. Táncra perdült, az utolsó táncra. Két szem búza két szem rozs, két szem rozs…

– Maga tán szellemet látott? – kérdezte a csapos, amikor leültem a székbe, s jobb híján egy pohár bort rendeltem.
– Hogy szellemet? Lúdvérceket! Vagy banyákat! Biz’ Isten, hogy azok voltak! – feleltem bólogatva, a hátamon meg végigcikázott egy hideg érintés. Libabőrös lettem.
– Mit gondol, miért intettem óva, amikor tapogatózni kezdett? – a csapos szeméből cinizmus sugárzott elvegyülve némi aggodalommal.
– Igaza volt! Minek is mentem oda?!
– A szépasszonyokkal találkozott. Mi már ismerjük őket. Nem véletlen, hogy nem merészkedünk az erdőbe. Gondolhatta volna!
– Most már tudom! Én ostoba, hogy nem vettem észre, hogy valami nincs rendjén erre?! – csattantam fel.

Elővettem a térképemet, bekarikáztam a völgy helyét, majd odafirkantottam hatalmas betűkkel: SZÉPASSZONYVÖLGY.
A tekintetemet ismét a csaposra emeltem.

– És a bolygómérnökről hallott-e valaha? – kérdeztem.
– Á, az csak egy vidéki babona! – legyintett.
– Ne törődjék vele! Csupa fül vagyok!
– Úgy tartják a régiek, hogy az indzsellér, vagyis a bolygómérnök lámpással kezében járja a világot. Visszajáró halott, tudja? Egy bolyongó lény, aki igyekszik jóvátenni a korábbi bűneit azzal, hogy a halandókat segíti.
– Értem – suttogtam.

Fenékig hajtottam a bort és elbúcsúztam. A szobámba mentem. Volt mit átgondolni, igen. Holnap majd töprengek rajta, de most lefekszem végre – határoztam el, azután az ágyamba dőltem ruhástól.

Előző oldal nayvaa