XII.LFP.AMF - Néma csengettyűk

Horror / Novellák (728 katt) J.lidia
  2021.12.26.

Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra
A pályamű a karakter_concept05.jpg nevű képhez kapcsolódik.


Sötét, csendes kis szobába vezették Borit. Előtte az ágyban barátnője, Ilike aludt, göndör, fekete haja kétoldalt lelibbent a fekhelyről. A félhomályban a lány arca sápadtnak tűnt, lehunyt szemei alatt sötétlila táskák húzódtak. A tüdőbeteg gyermek megfáradt lélegzetvételei elenyésztek a szoba tág terében.

A konyhából halk beszédfoszlányok kúsztak be. Orvos, kakukkfű, zsálya... pap. Dühödt pisszegés. Bori nagy levegőt vett. Hiába, Ilike napról napra kimerültebb, és a sarokban minden hazugság ellenére ott kacsingat valami mély, sötét, nem evilági teremtmény, mely napról-napra egyre erősebben hívta magához a lányt. A kislányarcon egymás után gurultak le a könnycseppek. Ó, minden egyes délután, amikor Ilike gyermekláncfűből koszorút font neki! A felfedezőútjuk egy romos házhoz a faluszélen! Tutajépítés és csónakázás! Életük első nyolc éve. A tehetetlenség most szűk kalitkába zárta Bori szívét.

Ilike erőtlenül köhögni kezdett, és megpróbált felülni az ágyban, de teste erőtlenül hullt vissza. Barátnője gyorsan letörölte patakzó könnyeit, és odaszaladt segíteni.

– Ilike, hozhatok valamit? Kérsz teát? – A beteg lány megrázta fekete fürtjeit. Barna szemei fájdalommal teltek meg, karjait Bori köré kulcsolta és az érezte a vállára cseppenő forró könnyeket.

A sarokban egy fekete köpeny mozdult, és az ott rejtőzködő alak körvonalai élesebbé váltak.


Egy héttel később Bori fehér őszirózsákat helyezett egy friss sírra. A ködön átszivárgó napsugarak keserves táncot jártak a virágok szirmain. Az életben maradt lány szíve ordított, és átkozta a Halált – igazságért kiáltott.


Kilenc évvel később Bori a faluja poros utcáin sétált az őszi napfényben. Nagy meglepetésére senki sem jött vele szembe, ő azonban ezt egyáltalán nem bánta. A szemükben hideget és távolságtartást látott csak volna. Így van ez már gyermekkora óta. Gyermekként Bori még nem gondolta, hogy mások nem látnak zölden szökellő lényeket a magas fűben, barlangok közelében megbúvó kis manókat, lidérceket tüzekben, szellemeket a betegek körül, és a köpenyes alakot, aki a halottakat elviszi. A felcseperedő kisgyermek történeteit eleinte elintézték egy nevetéssel, ezt azonban hamarosan felváltotta a homlokráncolás, majd a félelem. A lány végül arra a kitaszított, magányos sorsra jutott, mint a falu idős javasasszonya, Mári néni, akiről az járta, hogy boszorkányfőzeteket készít, és halottakkal beszélget. Tény, hogy Mári néni kertjében furábbnál furább növények teremtek, fehér falú házikója körül éjszakánként baglyok huhogtak. Nappal számos macska sündörgött a portán, és most is, ahogy Bori kitárta a nyikorgó kaput, egy kis cirmos dörgölőzött az ismerős vendég lábához. A lány továbbhaladt a nadragulyák és sisakvirágok között a tornác felé, ahol az idős asszony pihent egy padon kötögetnivalóval a kezében.

– Nézze, Mári néni, hoztam beléndeket! Nehezen találtam meg, sokat kellett érte az erdőt járnom, de végül tényleg ott volt, ahol mondani tetszett! Nem kér egy kis almás pitét? A néninek sütöttem!

A javasasszony csodálkozó arca láttán a lány tovább folytatta:

– Meg szeretném köszönni a tanítását és segítségét.

Mári néni kuncogott egyet.

– Örülök, hogy valakit érdekel a tudományom. És tudod, emlékszem rád és Ilikére – folytatta komolyabbra véve a szót. – Olyanok voltatok, akár a testvérek. Boldog vagyok, hogy segíthetek abban, hogy újra lásd őt, és beszélj vele. Majd el is felejtettem…

Az öregasszony besétált a házba, és lázas keresésbe kezdett bosszús morgás kíséretében. A házból csoszogó léptek hangja, motoszkálás, időnként egy-egy puffanás vagy éppen csörrenés hallatszódott ki. Végre azonban egy elégedett sóhaj után néhány botocskát szorongatva lépett ki a viskóból.

– Itt is van! – jelent meg az ajtóban. – Ezek itt szellempálcák, melyek megbűvölt füstjéből egy-egy szellem bújik elő, ha meggyújtod őket. A pálcák ezen lelkek börtöne, onnan nem szabadulhatnak, sorsuk őket tulajdonosaik hű szolgálatára kötelezik, kiknek minden parancsát teljesíteniük kell. Nos, én már nem indulok nagy kalandokra, nem veszem sok hasznát ezeknek. Neked azonban még jól jöhetnek, szóval tedd csak el!

Aznap a lenyugvó nap Borit a falu temetőjében találta. A lány határozottan lépdelt a sírok között, elszánt tekintete körül szőke tincseit fújta az esti szél. Derekára erősített övén a csengettyűk minden lépésnél belecsörrentek a temető csöndjébe. Szintén az övön lógott két tegezben a hét szellempálca.

Ilike sírja két sombokor mellett helyezkedett el, amik az elmúlt kilenc év alatt nőttek oda. Mire Bori odaért a sírhoz, a nap utolsó sugarait is elnyelte a horizont, a környék sűrű ködbe burkolózott. A lány vacogni kezdett. Talán a hűvös esti levegő miatt, de az is lehet, hogy a hirtelen feltörő félelmének jeges hidege tört utat a felszínre. Terve őrültségét mindeddig nem látta át, de most először tudatalattija józan hangja is megszólalt. Igazi szándékát titokban tartotta még a javasasszony előtt is. Őszintén szólva szellemidézésnél nagyobb dologra készült: vissza akarta hozni elhunyt barátnőjét az életbe. Magánya, el nem múló igazságtalanságérzete egyre vadabbul kényszerítették terve véghezvitelére; az, hogy mi lehet a következménye, amennyiben sikerül, meg se fordult a fejében.

A meg nem emésztett gyász végül átvette az irányítást, és az elkeseredett lány megitta a magával hozott főzetet. A körülötte lebegő árnyak testet öltöttek, hangjuk érthető beszéddé vált, és a temető kísértetei közül Bori hívni kezdte Ilikéét. Egy fiatal lány szelleme kivált a többi közül, és megindult a reszkető Bori felé. Ilike ismerős alakja lassan kirajzolódott előtte; és bár kísértetként olyan sápadt, és beesett arca volt, mint kilenc évvel ezelőtt, a halála napján, Bori örömmel ismerte fel őt.

– Ilike! – a hangja rekedten szólt, remegő térdei összecsuklani készültek. – Minden olyan lesz újra, mint régen, magammal viszlek! Élni fogsz megint. Te mindig bíztál bennem. Idd meg ennek az üvegcsének a tartalmát! Muszáj! – Bori hangja erőteljesebbé és eszelősebbé vált minden egyes szóval.

A kísértet mögött azonban egyszerre ott termett az ismerős, sötét alak, kezei közt Ilike szellemét szorosan fogva tartva. A szemét szomorúan lesütő szellem szavait Borihoz intézte.

– Nem lehet – mondta csendesen. – Nem érted? A te világod többé nem az én otthonom.

A Halál mintha mosolygott volna egyet a halandó ember érzelmein, megfordult, és lassan fakulva távolodni kezdett Ilike szellemével. Bori levegőért kapkodott, ködös szemeivel a pálcákat kereste. Egy pillanat, kettő, és a füstölgő pálcákból újabb kísértetek gomolyogtak elő. Összeszorult szája nehezen préselte ki magából a szavakat.

– ...Hozzátok vissza a lány szellemét a Haláltól! Gyorsan!
– Kérlek, nem fogja megengedni – Ilike hangja sírosan csengett.

A pálcák szellemei rázúdultak a Halálra, mire az hirtelen megnőtt, majd karja bosszús suhintásával, szúrós szeme pillantásával saját, pálcába zárt, elkobzott szolgáit engedelmességre intette. Bori egy pillanatig zsibbadtan állt. Aztán felemelte elborult tekintetét, és őrült elszántsággal, hisztérikusan a Halál felé rohant. A Halál összehúzta a szemöldökét. Ilike felsikoltott, mikor Bori egy utolsó szökelléssel megragadta a fekete köpenyt.

Ahol Bori csengettyűi utoljára csendültek, por hullott alá, és a következő pillanatban a Halál már a temető falain át sétált ki újra békésen. A lelkek lassan elcsitultak, a sírok között pedig két árnyalak nevetett egymásra, kik lobogó árnyhaján a csillagfény az éj sötétjében néhol megcsillant.

Előző oldal J.lidia