XII. LFP. AMF - A láp titkai

Horror / Novellák (258 katt) Aedua
  2022.06.25.

I.

Ilus napok óta úgy érezte, valamit elfelejtett, de az istenért sem jutott az eszébe, mi lehetett az. Dermedten állt a kerítésbe kapaszkodva, és figyelte, ahogy a gémeskút felett az eget olyan színűvé varázsolja az alkony, mint a nyelvet a vörös áfonya leve. Ha az elméjére nem borult volna ilyen makacs köd, ez a hátborzongató szín is jócskán megtette volna a magáét. Bántotta Ilus szemét, könnyre fakasztotta, és a legrosszabb az volt az egészben, hogy maga sem értette, miért.

Felpillantott a zsúpfedeles házra, majd vesszőkosarát a hóna alá csapva besétált a portára. A kuvasz hevesen csaholt, amikor felismerte őt. A kutya fehér szőrét a bor vörösére festette a lemenő nap fénye.

Ismét a piros egy nyavalyás árnyalata! – bosszankodott a lány, majd megszédült, de még időben megkapaszkodott a ház falában. Egy kép rémlett fel lelki szemei előtt: vér csöppen a döngölt padlóra. Újra és újra. Aztán a lába előtt tócsává gyűlik.

Nem, jobb nem emlékezni! Kiszakította magát a lidércnyomásból.

Ha Csibész már itt van, a család férfitagjai is visszahajtották a gulyát a legelőkről! Istennek legyen hála! Nem akart egyedül lenni.

– Apámuram, fivérem, megérkeztem! – kiáltotta.

Nem érkezett felelet.

Becipelte a szilvával teli kosarat a konyhába. Egyetlen lelket sem látott, a házban kísérteties csend honolt. Csalódottan helyet foglalt a tölgyfaasztal mellett, majd kipillantott az ablakon. A gémes kút sziluettje már alig látszott, az éjszaka lassan magának követelte a láthatárt.

Ilus szerette a sötétséget, az éjszaka csendjét, amikor a tücsökök ciripelését és a tehenek bőgését egyetlen emberi hang sem törte meg. Egészen a következő pillanatig:

– Hitszegő! – sziszegte egy gyermeki hang egészen közelről.

Ilus karja libabőrös lett, rémülten nézett körbe, de rajta kívül senki sem tartózkodott a konyhában. Talán csak a szomszéd fia szórakozik vele, aki olykor átszökik a kuvaszhoz játszani. Egyáltalán nem volt Ilus kedvére az új mulatsága, kegyetlen egy tréfa ez.

Megrázta a fejét, tekintetét visszaterelte az ablak felé. A hold keskeny sarlójához már csak a nyél hiányzott, így ha lepottyant volna az éj öléről, kezdődhetne az aratás.

Ilus képzeletének mindig csak a szülei intelmei szabtak határt, bármiről képes volt órákat regélni. Korábban. Ma már inkább megtartotta magának a gondolatait. Mindenesetre az égi kaszálás gondolata kissé felderítette a leányzót, így zaklatott szívverése éppen visszatalált a megszokott ütemre, amikor a hang ismét megszólította:

– Gyilkos!

Ilus felpattant, mellkasát a félelem jeges marka szorította össze.

– Ez nem vicces, Jani! – sikkantott a lány, de a szomszéd fia nem felelt.

Egyedül volt a konyhában, teljesen egyedül.
Gyermeki kacaj harsant, bár meglehet, hogy zokogás volt.

Ilus gerincén végigszánkázott a hideg. Szeme sarkából megpillantott egy árnyat, amely, mire odakapta a tekintetét, átsurrant a szomszéd szobába. Meg kellett bizonyosodnia arról, hogy csak képzelődik! Remegő lábbal a rémlátomás nyomába eredt. Már éppen a küszöbre lépett, amikor kicsapódott a bejárati ajtó, és az édesapja öblös baritonja bezengte a házat:

– Megint itt ólálkodott a lápi boszorkány – dörmögte az öreg. – Hányszor kell még elkergetnem azt a satrafát, hogy felfogja, a mi családunknak nincs szükség a szolgálataira! Olyan, mint a toportyánféreg, aki a tyúkjainkra éhezik. Jól mondom, Ilus? – lépett mellé a férfi, majd a vállára tette lapáttenyerét. Szorítása erős volt, tekintete választ követelő.

Az ajtó nyikorogva hintázott a zsanérjain, a holdat vérvörös udvar szegélyezte.

– Jól, jól, édesapám – hebegte a lány, tekintete ismét a sötét hálót fürkészte. Nem mert édesapja szemébe nézni.



A hajnal jéghideg fuvallata még a kakaskukorékolás előtt ébresztette Ilust. Tudta, hogy ma az ártéri legelőkre indult a bátyja. Kislányként mindig elkísérte őt, és remélte, ma is vele tarthat. Igaz, már a tizenhetedik esztendejét töltötte, de visszavágyott a gondtalan gyermekévekbe, amikor még a legkisebb apróságnak is örülni tudott.

Befonta fekete haját, magára kapta azt az öltözékét, amiért nem volt kár, majd a gulya után rohant:

– Kolos bátyó! – kiáltott a testvére után, aki akkor indult útjára, amikor a nap is égen. – Kolos, vigyél magaddal! Meglásd, hasznom veszed!
– Kistücsök, neked a gyümölcsösben lenne ilyenkor a helyed! – torpant meg a nálánál öt évvel idősebb fiú.
– Egy napot kibírnak nélkülem, apánk meg úgyis a városba ment, nemde?
– Gyere, te! Maris délben meglátogat – intette maga után a lányt. – De aztán jól vigyázd a teheneket, amíg a mátkámnak megmutatom a patak partját.
– Úgy lesz! Te nem árulsz be, amiért ma veled tartottam, én meg nem mondom el apának, hogy Marissal mulatod az időt a tehenek helyett! – vágta rá a lány, mire a bátyja vigyorogva összeborzolta a haját, majd felpattant a lova hátára.

Ilus gyalogszerrel követte fivérét a kutya meg a tucatnyi marha társaságában.
Úgy alakult, ahogy megállapodtak, délben Kolos magára hagyta a lányt.

Ilusnak a druszája, Ica volt a kedvenc tehene, akit bár hatalmas szarvval és méretekkel áldott meg az ég, jámbor természettel bírt, olykor még azt is hagyta, hogy kisgazdája megsimogassa az orrát. A lány Ica közelében telepedett le a fűben, miközben szerény ebédét majszolta.

A nap szikrázóan ragyogott, csak egyetlen felhő úszott a kék égen, amely árnyékot vetett a távolban húzódó aranyló búzamezőre. Hamarosan aratás – tűnődött Ilus, és közben nem hagyta nyugodni, hogy a tavalyi aratásról és az azt követő télről vajmi kevés emléke maradt.

Csilingelésre lett figyelmes. A tehenek kolompja mélyebben zengett, így a lány nem igazán értette, honnan származhat a hang. Körbenézett, de senki sem látott.

A kuvasz ugatni kezdett, Ica méltatlankodva felbőgött.
Ilus félretette a szalonnát, majd felkelt a fűből.

Egy fekete macska bukkant fel a fák közül, ránézett, aztán végigrohant az mezőn. A kuvasz üldözőbe vette, és a lány hiába kiabált utána, nyoma veszett a macskával együtt. Talán egészen a búzamezőkig kergetőztek.

– Csibész! Gyere vissza, Csibész! – próbálkozott még utoljára a lány, de már egy aprócska fehér foltot sem látott a távolban. – Vissza fog jönni – nyugtatta magát.
– Ha jól nevelted, visszajön. Az állatok emlékeznek arra, akiktől a túlélésük függ.

Ilus először azt hitte, a bátyja ért vissza a légyottból, de hátrapördülve egy másik legényt pillantott meg. Annak a fának az árnyékában állt, amelynek tövében az imént még a macska sertepertélt.

Ilusnak hunyorognia kellett, a nap tüze égette a szemét. Megfájdult a feje.

A fiatalember bajsza szinte még ki sem serkent, öltözéke sáros volt, haja csapzott. Betyáros bő gatyája és ingje lógott rajta, csikós kalapja árnyékot vetett az arcára. Kóka mellkasa elővillant, egy sebhely szelte keresztbe.

A lány rémülten körbenézett, hátha a fiú magával hozta a társait, hátha a gulyáért jöttek, vagy érte. Senki mást nem látott, de ez nem vigasztalta. Védtelen volt. Könnyek marták a torkát.

Az ifjú hátratolta a kalapját, felszegte az állát. Az arca ismerősnek tűnt, bár Ilus nem tudta volna megmondani, honnan. Kökényszemei túlvilági fénnyel ragyogtak holtsápadt arcából:

– Te viszont nem emlékszel rám, igaz?
– Sajnálom.
– Semmire sem emlékszel – mondta a fiú csalódottan. – Pedig nem ártana, mielőtt újra megteszi!

A kuvasz ugatását a hátára kapta a szél, hangja távoli és halk volt, majd lassan torz, hátborzongató csecsemősírássá erősödött. Az ég beborult, a nap elbújt egy felhő takarásába. Ilus szédülni kezdett. Az ég kékje és a fű zöldje egyöntetű vörösségnek adta át a helyét. A lány rémülten kapkodta a tekintetét. A tehenek körül szellemgyerekek fogócskáztak, a fa tövéből pedig továbbra is vádlón meredt rá a legény, mint holmi kísértet a múltból.

Az ifjú betyár szeme hatalmasra tágult, ajkát ordításra nyitotta, a gyermeksírás egyre harsányabbá vált, Ilus hasába pedig éktelen fájdalom nyilallt.

– Gyilkos! – kiáltotta a legény.
– Gyilkos! – ismételte a gyermekek kórusa.

Ordítottak, és Ilus velük együtt sikoltott, míg a torka be nem rekedt.



– Ilus, térj magadhoz!

Csattanást érzett az arcán, a szemhéja elnyílt. Látása még homályos volt, de ahogy kitisztult, Kolos rémült tekintetébe ütközött.

– Nem kellett volna magadra hagynom! Az az átkozott boszorkány megint szemmel vert? Újra kórság gyötör? A rühes macskáját az előbb kergettem el. Annak az ördögi nőszemélynek még itt kell lennie valahol. Minél előbb el kell innen tűnnünk…

– Már jól vagyok, csak... csak elájultam. Biztos napszúrást kaptam. Én balga, a napon ácsorogtam.

Kolos kétkedve nézett rá, majd felsegítette a lova hátára.

– Ma korábban tereljük be a marhákat. Apánk agyon is csap engem, ha megint kiesel a munkából – dünnyögött, miközben a gyeplőt fogva megindult. – Korábban az arcod mindig pirospozsgás volt, és a te kacagtál leghangosabban az összes lány közül, ma pedig... Mióta ott jártál, mintha kicseréltek volna. Ellopta a lelked! Kiölte a vidámságot belőled. Maris azt mondja, már a faluban is beszélnek rólad, de tudom, hogy te nem olyan lány vagy. Ha felkerested azt a cédát, biztos jó okod volt rá. És nem az…
– Mit mondanak?

Ekkor a lány ismét meghallotta a csilingelést. Karját libabőr csipkézte, a meleg és a hideg is hullámokban tört rá. Nem áltatta magát tovább. Ismerősként fogadta ezt az érzést, azt jelezte, hogy szellemek vannak a közelben.

Kolos megállt, a ló panaszosan felnyerített.

– Takarodj innen, boszorka! – morrant fel az ifjú.

A nő tőlük pár lépésnyire testesült meg, mintha csak a szelek szárnyán járna, és ott jelenhetne meg, ahol csak kedve tartja. Gesztenyebarna haj keretezte gyönyörű arcát, ajka, mint az érett cseresznye. Hosszú szoknyát viselt, övére csengőket aggatott, amelyek minden lépésénél csilingeltek.

– Nem én betegítettem meg a húgodat, ezt te is jól tudod – mondta. – Én segítséget nyújtottam neki.
– Ilus, mintha itt sem lenne. Ne nézz rá!
– Babonás fajankó! – kacagott fel a lápi boszorkány, majd csilingelő léptekkel közelebb húzódott. Ilus látta, hogy Kolos arca lángvörös lett a szégyentől, vagy a zavartól. – Ha ártani akarnék nektek, nem hallanátok a lépteim neszét. Az ismeretlentől féltek, holott gyakran a megszokás okozza az ember vesztét. – Elfordította tekintetét a fiúról, majd a nyeregbe ülő Ilusra pillantott. Szeme olyan sötét volt, mint holdfogyatkozás idején a csillagtalan égbolt. – De az való igaz, hogy nem kellett volna minden kérésedet teljesítenem. Kettőt kértél, de ha szeretnéd, az egyiket visszavonhatom. Tudom, hogy szenvedsz.
– Hagyd békén a húgomat! – vágott közbe Kolos. Bár a szavaival támadt, hátráló léptei inkább visszavonulást sejtettek.
– Jó, vigyázz csak rá! – suttogta a boszorka. – Vigyázz rá akkor is, amikor igazi veszély fenyegeti!

A nő elsétált mellettük a fák irányába, szellemek ködfala lengte körül. A macska utána futott. Ilus hiába kísérte őt a tekintetével, pár pillanattal később már nem tudta volna megmondani, mikor vesztette szem elől.

– Kísértetek követik – motyogta.
– Ne bolondozz! Csak délibábot láttál, Ilus – morogta Kolos.

Még fel sem ocsúdhattak a jelenést követően, kiáltozásra lettek figyelmesek:

– Kolos, Ilus! Akadt egy kis gond! – A szomszéd volt az, Jani apja. – A faluszéli csárdában verekedés tört ki!
– Remek. Még ez is! – morogta Kolos, majd visszakiáltott. – Apám ver, vagy apámat verik?!
– Nehéz eldönteni – felelte amaz, majd csípőre tette a kezét, és egy embereset sercintett a földre. – Vigyétek haza az öreget, amíg lehet. Ki hitte volna, hogy a környék legtehetősebb gazdája egy napon iszákos korhely lesz!

Ilus látta, hogy Kolos halántékán kidudorodnak az erek, állkapcsa megfeszül, talán már ki is találta, mivel vágjon vissza, de végül egy szót sem szólt. Tiszteld az idősebbeket, szeresd felebarátodat! Erős tanítások, és az ő édesapjuk a fejükbe verte ezeket. Végül az ifjú gulyás felpillantott a húgára:

– Rád jobban hallgat. Eredj, hozd haza! Én majd hazaterelem a gulyát.

Kolos füttyentett, Csibész pedig engedelmesen segített neki jó irányba terelni a teheneket. A busafejű Ica egy utolsó pillantást vetett a lányra, aztán tovább-baktatott a gulya után.

Ilus elvágtatott a csárda irányába. Gyalog sokáig tartott volna, de lóháton fertályóra alatt megjárta.

Már az utca végén meghallotta a víg zenebonát, a részeg dalolás hangját és a hegedű szapora cincogását. A lány megkönnyebbült, mert ez azt jelentette, a csetepaté már véget ért.

A főúton sokan tébláboltak, mindenki igyekezett kihasználni a nyár utolsó napjait. Ilus megpillantotta Marist is, a leendő sógornőjét, de az úgy tett, mintha észre sem venné. Egy hölgykoszorú közepén állt, és valamiről bőszen magyarázott barátnőinek. Páran Ilus felé sandítottak a társaságból, majd kuncogni kezdtek.

A fiatal lány felsóhajtott, leugrott Ráró hátáról, kikötötte, aztán belépett a csárdába. Hónapok óta nem tette be a lábát a faluba, nemhogy ide. Nem értette, hogy kislányként miért szerette ezt a helyet. Zajos volt, zsúfolt és még büdös is. Páran csókot dobtak neki, vagy ízléstelen megjegyzésekkel illették. Remegő lábakkal, a hajfonatába kapaszkodva haladt el a táncoló, éneklő emberek mellett. Apja egyik régi cimborája mégis megpörgette, hiába ellenkezett.

Megérkezett a padhoz. Gyomra bukfencet vetett a cefreszagtól. Ki nem állhatta a szeszt, és amit az művel egyesekkel. Az asztalon több üres pohár is sorakozott, apja kezében félig teli korsó. A férfi ökle felhorzsolódott, bal szeme alatt duzzanat nőtt. Szinte szabad szemmel is látni lehetett, ahogy a bőr egyre nagyobbra dagad és egyre lilább árnyalatot ölt. Kezdett elütni a férfi borvirágos képétől.

Ilus meg sem szólíthatta, atyja már kásás hangon bele is vágott:

– Anyád már három éve itt hagyott minket, a másvilágra szökött. Előlem! Hányszor a fejemhez vágta, hogy megteszi, és csak megtette! – csapott az asztalra, Ilus összerezzent. – Annyira hasonlítasz rá, kicsi lányom – mormolta a férfi, majd opálos, sötét tekintetét Ilusra emelte. – Te ne hagyj el engem!
– Sosem tenném – motyogta.

Erre az öreg csak hümmögött egyet, a fejét ingatta, majd visszasüppedt abba az ingoványba, amely mindig elnyelte, ha a pohár után nyúlt.

Az ivóban játszott, szapora ütemű, víg nóta tökéletes ellentétben állt Ilus hangulatával. Emberek sürgölődtek, kántáltak és énekeltek, vele szemben az apja is magában dalolászott. A lány bensőjében érthetetlen módon gyökeret vert a félsz. Menekülni akart erről a helyről, ezektől az emberektől.

– Apám, menjünk haza! – kérlelte az öreget, de amikor fel akarta segíteni, az mogorván félrecsapta a kezét.

Ilus megtántorodott, nekiesett a kocsmáros nejének, aki éppen két hatalmas kancsó vörösborral vonult el az asztaluk mellett. Ruhájának barna és törtfehér színeit úgy pettyezték az ital cseppjei, mintha egy lüktető érből friss vér fröccsent volna rá. Nem érdekelte az apja, sem az őt bámuló sokaság, utat tört magának. Szíve veszettül dobolt, alig kapott levegőt, a falak egyre közelebb és közelebb kerültek. Úgy hitte, ha tovább marad, a csárda lesz a koporsója.

Feltépte az ajtó, majd egyenesen a bátyja karjaiba rohant.

– Mégis mi tartott ilyen sokáig? Atyánk meg merre… Jól vagy?
– Kolos, vigyél el hozzá! Kérlek, tudnom kell, mi ez!
– Nem vihetlek a boszorkányhoz – nyögte, majd hátrapillantott. A tucatnyi lány még mindig az utca túloldalán diskurált őket figyelve. – Hát, mit fognak így gondolni rólunk?
– Én már így is a falu ringyója vagyok, csak arról nem tudok, hogy miért – dünnyögte testvére mellkasába.

Kolos tétován állt mellette, a szája tátogott, de hang nem jött ki rajta. Maris felé nézett.

– Nem számít, egyedül is eljutok oda – mondta elszántan a lány, majd a lovához lépett.



Le kellett szállni a ló hátáról, mert a talaj ingoványossá vált, az aljnövényzet pedig úgy benőtte a földet, hogy félő volt, Ráró elbotlik és a lábát töri. Ilus haladt elől, maga után vezette a lovat. Bár még nem ment a le a nap, de a sűrű lombkorona miatt éjszakai sötétség ette be magát a láperdőbe. A kísérteties kacajok már azóta kísértették Ilust, mióta betette a lábát a fák közé. A szellemek kinevették, gúnyolódtak rajta, és ha nem lett volna olyan szilárd az elhatározása, talán hazáig is kergetik. Aztán megpillantotta a viskót. Falécekből épített rozoga épület volt, a mocsár szélén magasodott. Úgy tűnt, mintha bármikor elnyelhetné a láp örökre. Ilus minden érzéke berzenkedett a helytől, de képtelen volt továbbra is válaszok nélkül élni.

Valami megérintette a vállát. Hátratántorodott ijedtében, aztán észrevette, hogy csak a fekete macska farka súrolta, amikor leugrott egy ágról. Ráró lehajolt a kisállathoz, és hagyta, hogy az nekidörgölőzzön a pofájának. Áruló!

Ilus szeme sarkából ismét lidérceket látott tovaillanni, és hiába próbálta elcsípni őket, mindig egy hajszállal lemaradt a pillanatról.

– A pusztán azt mondják délibáb, a láperdőkben ugyanazt lidércnyomásnak nevezik – szólította meg a boszorkány. Ugyanolyan kosarat cipelt, mint tegnap Ilus, csak ebben gyógynövények hevertek. – Mégiscsak felkerestél.
– Várj, Ilus, ne hagyd, hogy a boszorka megszédítsen!

A lány hátrapillantott, és nem messze a bátyját vélte felfedezni az egyre sűrűsödő ködben.

– Félsz, hogy megrontom a húgodat, parasztlegény? Hogy éjszaka a telihold előtt mezítelenül kurjongattunk, és felébresztjük vele az ördögöt? – kacagott a nő. – Gyere, leány, segíthetek neked. Korábban is megtettem már!

Ahogy kimondta, két szellemalak vált ki a testéből, melyek a lányhoz lebegtek, hogy kézen fogva őt bevezessék a roskatag faházba. A lidércek érintése hideg volt, szinte pillekönnyű, és bár fizikailag nem érezte az erejüket, a lelkében gyökeret vert a vonzás, amely a viskó felé sodorta. Kolos a húga utána kapott, és nem eresztette:

– Te talán tudod, miről van szó? – rángatta magát a lány, szabadulni vágyott bátyja béklyójából. – Akkor magyarázd meg te! Emlékszel, mit tettem?
– Nem, én nem… nem figyeltem eléggé, én már csak azt láttam, ami lett, amivé lettél utána. A betyárokhoz van köze, ugye, boszorkány?

A boszorkány makacs szótlanságba burkolódzott, miközben karjait összefonta a mellkasán. Ilus csak ismételni tudta volna önmagát, ezért ő is némán meredt a bátyjára, de legbelül a szellemlények egyre sürgetőbb, egyre fájóbb hívása gyötörte.

– A franc essen beléje! Legyen, hát legyen! – engedte el a húga kezét Kolos, majd a nőre pillantott, a szeme szikrákat hányt. – De végig ott leszek, és figyellek mindkettőtöket!
– Éppen kérni akartam. – A nő arcán csúfondáros mosoly terült szét, aztán intett a lánynak, vagy talán a szellemeknek, hogy kövessék a kunyhóba.

Kint a halál dögletes szagai terjengtek, ezért Ilus arra számított, bent is fuldokolnia kell majd a bűztől, de nem így lett. A házban friss és szárított gyógynövények illata áradt szét, levendula, bazsalikom és kamilla, meg számtalan ismeretlen gomba és virág, melyekről Ilus még hírből sem hallott. A nő a kiterített prémre mutatott, Ilus pedig helyet foglalt rajta. Kolos is belépett, de megállt a bejáratnál, és nem volt hajlandó beljebb merészkedni a szentségtelen hajlékba.

– Mondd hát, mi a vágyad? – kérdezte a boszorkány, majd a lánnyal szemben elhelyezkedett törökülésben.
– Hogy ne háborgassanak többé a szellemek.
– Ó! – pislogott a nő. – Mással állunk szemben, mint hittem.
– Miért? Baj van?
– Én csak egyszerű füvesasszony vagyok, amit veled tettem, nem szokott ilyesmivel járni. Elhajtottam a magzatod, és töröltem az emlékeid, de semmi egyéb.
– Hát mégis igaz?! – hűlt el a fiú, hangjában csalódottság bújkált.
– Ne ítélkezz – dörrent rá a boszorka –, míg nem ismered a körülményeket! Te pedig, idd meg ezt! – lökött a lány elé egy tálat, amelyben opálos folyadék lötyögött.
– Mi ez? És mikor...?
– Ahhoz, hogy megszabadulj a szellemektől, ismerned kell a történetüket. Ha megiszod, minden emléked visszatér...

II.

Ilus még érezte az oldat kesernyés ízét a nyelvén, amikor magához tért. Csizmája bokáig sárba süllyedt, az egész teste reszketett, szeméből könnyek csurogtak. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból izzadt és zihált is. Körbenézett. A mocsár fái vették körbe, mégis más ruhát viselt, mint amikor pár perce belépett a kunyhó ajtaján.

Felbődült egy vad nem is olyan messze. Talán szarvas, talán nem. Ica is rákezdett. Ott bőgött mellette, már testes jószág volt, de még borjú. Az állat a lány oldalába fúrta a fejét, ő is remegett. Ekkor ágak reccsentek, majd egy fa dőlt ki tőlük pár lépésnyire, és a mocsárba csobbant. A barnás folyadék Ilus arcába loccsant. Mégsem ez borította ki a lányt, hanem a gigászi teremtmény, amely ekkor kilépett a láperdő rengetegéből. A lény újra hallatta hátborzongató hangját. Ica vele együtt bőgött.

Ez a múlt, döbbent rá, ez a múlt, amit elfelejtett!
De akkor miért ilyen rémisztő? Nem bírom tovább... Hallgassatok el! Hallgassatok el!

A két lábon járó, óriás lény kettejüket bámulta. Úgy tűnt, a kistehenet akarja, de Ilus nem kételkedett abban, hogyha Icával végzett, a rém az emberi csemegének sem mondana nemet.

Az apja azt tanította, hogyha gyorsabb lehet egy ragadozónál, rohanjon el, ám ha esélye sincs elmenekülni, inkább maradjon mozdulatlan. Amekkora lábai voltak ennek a monstrumnak, két lépés alatt beérte volna, viszont Ica félelmében megállás nélkül sírt, Ilus hiába szorította magához. Nem maradhattak észrevétlenek.

A szörny közelebb lépett, ekkor a lombkoronák között beragyogtak az alkonyuló nap utolsó sugarai. Két agancs rajzolódott ki a lény fejének tetején. Szelídnek is tűnhetett volna velük, ha a fogai nem borotvaélesek és nem csurog rózsaszín tajtékzó nyál a szájából.

Ica, miért rohantál be a láperdőbe?! Ica, te, a halál karjaiba löktél mindkettőnket! – cikáztak a lány gondolatai, de nem mondta ki őket. A száját csak csitító szavak hagyták el.

Aprók voltak, és még apróbbá váltak, amikor a szörnyeteg lehajolt hozzájuk, és megszimatolta őket.

A lény kitátotta a száját. Pofájából a rothadó hús bűze áradt. Ilus elképzelte, hogy hamarosan az ő testének cafatjai is ott bomlanak majd le a teremtmény fogai közé akadva.

A rettegő párost csak egy szempillantás választotta el a haláltól, amikor hujjogatást csapta meg a lány fülét. Fél tucat férfi jelent meg kötelekkel és fegyverekkel.

A vérszomjas lény feléjük fordult. Felbődült, de a hat legény hangosabbnak bizonyult. A betyárok összehangoltan mozogtak, körbeállták, összezavarták a lényt, miközben többen is kötélhurkot dobtak a nyakára. Az irdatlan teremtmény megragadta az egyik kötelet, majd meglendítette, a végén álló betyár pedig egy fatörzshöz repült. Hatalmasat nyekkent, majd földet ért. Egy másik ekkor már a teremtmény kezében volt. Úgy látta, mintha az állkapocs összezárult volna körülötte. Minden olyan hihetetlen és annyira gyorsan történt! Végül csak megbéklyózták, majd a földre döntötték a monstrumot. A mocsár vize és alatta a föld is belerezgett.

Ilus bénultan figyelte a jelenetet Icával összebújva.

Úgy tűnt, az a kettő megsérült, de egyiknek sem esett súlyos baja, ami megnyugtatta a lányt, de egyúttal újabb félelmet lopott a szívébe. A veszedelem elmúlt, így már semmi sem gátolta meg a férfiakat abban, hogy a buta kislány és a még butább tehene életére törjenek. Ilus mégsem mozdult. A lábai gyökeret eresztettek a cuppogós talajba.

Amikor a lény már meg sem nyikkant, a legfiatalabb betyár kivált a többiek közül, és odasétált Ilushoz. Kalapját hátrébb tolta. Ez a mozdulat szerfelett ismerősnek tűnt a lánynak. A szellemfiú volt a fa tövéből. Az ifjú betyár.

– Elcsatangolt a boci? – kérdezte, miközben indokolatlan vigyor ült az arcán.
– Mi a fészkes fene volt ez? – dadogta Ilus.
– Mindenhol másképp híjják – felelte a fiú, közben büszkén figyelte, ahogy a társai véget vetnek a monstrum életének. – Ha egy környéken bitang sok a szellem, odacsalogatják ezeket a szörnyeket. Sokan fúltak itt a mocsárba, az nem kérdés. Magácska is majdnem itt hagyta a fogát...

Ilus térde ebben a pillanatban adta meg magát, ám még mielőtt a vízben kötött volna ki, a legény megragadta a derekát és megtartotta. A lány jobban megszeppent, mintha állig ellepte volna a víz, ezért a köszönöm helyett csak arrébb lökte a betyárt.

– Most már túlélem egyedül is – nyögte fülig vörösödve. – Várnak minket odahaza. Gyere! – taszajtotta meg a tehenet. – Ica, gyere már!
– Hát, talán egy kis segítség elkél még. – A legény elővette az ostorát, hátrébb lépett, majd az állat tomporára csattintott vele. Ica rögvest megindult. – Így ni!
– Kíméletesebben is lehetett volna – dünnyögte a lány.
– Egy köszönöm is megteszi.
– Betyárok vagytok, nem? Nincs nálam pénz, nem tudom megfizetni a szolgálatotokat...
– A füvesasszony már megtette, ő hívott minket, hogy segítsünk – felelte a fiú elhagyva a nagyzolást. – És egyébként sem csak a pénzért tesszük, mint mondtam, a köszönet is elég lenne...
– Köszönöm! – motyogta a lány.
– A büdös francokat, kölyök, ne bátorítsd már! A végén még elterjed rólunk, hogy ingyen dolgozunk, és felkopik a pofánk, kisbojtár! – bődült fel az egyik betyár. – Eredj inkább, nézz körbe a környéken, nem-e kóricál még ehhez hasonló valahol!

Ilus megragadta az alkalmat, és Ica után sietett. Sok rosszat hallott már a betyárokról, és egy fiatal lány, mint ő, túl könnyű áldozat lehetett volna a tréfáikhoz.



Hiába hitte azt, hogy lerázta a bandát, a betyárok még pár napig a faluban maradtak. Az apja panaszkodott rájuk, a bátyja csodálattal beszélt róluk, Ilus pedig igyekezett elkerülni őket. Valamiért úgy érezte, arról sem kellene beszélnie, amit a mocsárban látott. Az apja azt mondaná, megbolondult. Az anyjáról is ezt mondogatta az utolsó hónapokban.

Hangosan énekelt, hogy a saját gondolatait se hallja, minden búját feledje, hogy a búza elváljon a konkolytól, és az aratás hamarabb véget érjen. A nap már lemenőben volt, az újhold pedig egyre magasabbra emelkedett az ég porondján, mire letehették a munkát. Az italok és a zenészek is előkerültek, így nagy lárma közepette vonultak be a falu főterére. A bátyja már ekkor Maris körül sündörgött, apja az ivós cimboráival mulatta az időt, Ilus barátnőinek pedig már mind jutott udvarló, így ő pártában maradt. Szerette, ha zajlott körülötte az élet, és nem bánta, hogy legtöbbször csak megfigyelő. A mocsárban történtek óta pedig különösen. Éppen egy kis pálinkával kínálta meg a szomszéd, amikor nekiütközött valaki. Ilus összehúzta magát, mintha fel sem tűnt volna neki a baleset, de az alak nem tágított.

– Bocsáss meg! – mondta az ifjú betyár, bár a hanghordozásából az ellenkezője érződött. – Ica kiheverte már a megrázkódtatást?

Ilus egy mély lélegzetet vett, összeszedte magát, és mintha nem feszélyezné a fiú közvetlensége, felelt neki:

– Ica él és virul, köszöni szépen! Nehéz levakarni, olyan lett, mint valami kullancs. Szeretem, isten látja lelkemet, de a nyakamra nőtt!
– Jó nagy kullancs! – nevetett a legény, majd megkínálta Ilust még egy felessel a lány tiltakozásának ellenére. – Egészségedre! Elvégre ez az élet ünnepe, és mindketten túléltük a lápi szörnyet! Sándor vagyok, és te...
– Ilus! – kiáltott fel a lány édesapja. – Ilus! Takarodj onnan, te csibész! Mit akarsz a lányomtól?
– Csak beszélgettük, jó uram, semmi egyéb. Pár napja segítettem a lányának visszaterelni Icát a gulyához. Nem vagyok én vadidegen!
– Dehogyisnem! Nem tartozol közénk! Elhíresztelsz mindenféle beteges mendemondát, de nem csináltok mást, mint másokon élősködtök! Bujdosó, garázda banda!
– Ezek nem mendemondák, jó uram. Mondd el neki, Ilus, amit láttál!

Ilus a földet nézte. Nem felelt.

– Az én lányom nem olyan bolond, hogy higgyen az ilyen badarságokban! Kotródj innen, mihaszna söpredék!

Ilus a szeme sarkából figyelte Sándort, aki bátran farkasszemet nézett az apjával, ám az ifjú betyár végül nagyot sóhajtott, és elhátrált. Ilus és a fiú tekintete egy pillanatra összefonódott, majd a legény a fejébe húzta a kalapját, és cifra káromkodásokat mormolva ki sem nőtt bajsza alatt más szórakozás után nézett.



Megkönnyebbült, de a bú is kepesztette a lelkét. A lány azt hitte, hogy Sándor többet felé sem fog nézni, de nem így lett. Másnap a legény ott várta őt a kerítésnek dőlve, miközben ráérősen egy szalmaszálat rágcsált.

– Atyám hamarost hazaér, nem fog örülni, ha téged itt talál.
– Ugyan, Ilus, szörnyeket ölök! A leendő apósomtól nem rémülök meg!
– Nem rémlik, hogy bármivel is bátorítottalak volna.
– Nem-e? – vigyorodott el az ifjú. – És ha a bátorítás hiánya sarkall a leginkább? Olyan mintha egy aprócska bogár befészkelte volna magát az elmémbe, azóta ott zsizseg a fejemben, és nem hagy nyugtot. És van egy másik élősködő is a testemben, azt hiszem, itt a mellkasom közepén...
– Ez csöppet sem...
– Hízelgő? De azért érted, mire akarok kilyukadni? – lépett közelebb a legény, tekintete a lány ajkára tapadt.

Ilus értette. Félénken körbelesett, mielőtt válaszolna, majd a merész betyárra emelte a tekintetét. Sándor csak erre várt, megragadta és szájon csókolta a lányt. Ilus gyomrában mintha ezernyi lepke esett volna csapdába, testét mintha a pokol tüze perzselte volna, ő mégis élvezte. Ahogy a legény vágytól ködös tekintete is tetszett neki, miután az eleresztette őt.

Ettől a perctől kezdve Ilust nem érdekelték apja intő szavai. Esténként elszökött a legénnyel, és a láperdő vidékén találkozgattak, ahová épeszű ember nem tette volna be a lábát. Ilus minden pillanatban azt hitte, hogy egy újabb szörny, vagy lidérc úszik be a látóterébe, de ilyenkor Sándor átölelte, és máris kevésbé tűnt olyan ijesztőnek az éjszaka a lápvidéken. Elhessegette a félelmeit, és megpróbált csak a szépre összpontosítani. Fülesbagoly huhogott egy öreg égerfa odvában, szalonkák rohangáltak a zsombékosban, békák kuruttyoltak szerelmüket hívogatva. Ilus mindig azt hitte, a láp sötét és halott, kísértetjárta hely, de több szenvedély és élet leledzett benne, mint bárhol máshol, ahol eddig járt.

Harmadnap is éppen a titkos légyottra igyekezett Ilus, amikor borsódzni kezdett a háta. Még tartott a vénasszonyok hava, a szőrszálai mégis haptákba vágták magukat a karján, vállát mintha szellő cirógatta volna, pedig egy levél sem rezzent. Balsejtelem gyötörte.

Tett még egy lépést. Aztán még egyet.

Először fel sem fogta, mit lát. Két alak állt a lombkorona takarásában. Az egyik elhátrált, mire a másik összecsuklott. A puffanás, ahogy a test földre zuhant, visszhangot vetett Ilus koponyájában. A magasabb, sötétebb árny közelebb lépett.

– Apám? – kérdezte, hangja pusztán meleg levegőként hagyta el az ajkát. – De hát miért?
– Amiért a legutóbbit is – lépett elő a férfi, a kaszáját vörösre festette az ifjú betyár vére.
– Az a sok szellem – dadogta a lány. – Te miattad vannak?
– A láp nem tesz különbséget, a test az csak test. A mocsár elnyeli mindet – mormolta a férfi. – Ez a nyikhaj telebeszélte a fejedet. Szellem? Még hogy szellem? Ha léteznének, anyád biztos kísértene engem – hahotázott az öreg. – Na, gyere Ilus, menjünk haza!
– Hányan? Kik?
– Senki sem csorgathatja a nyálát az én Ilusomra, nem megmondtam? Ha csak rád néztek, ha felbuzdult a vérük, itt lecsillapodtak mind. És most gyere, nekünk dolgunk van... móresre kell, hogy tanítsalak – mormolta a férfi. – Te tudod, hogy hol a helyed, te nem fogsz elhagyni úgy, mint anyád...

III.

Ilus a plafont bámulta. Gyászolta a szerelmet és az apjáról alkotott képet.

Az egyik gyermekszellem felkacagott, majd rámosolygott. A saját gyermeke lehetett volna, ha nem fájt volna túlságosan az, ahogy fogant.

Ej, jobb ez így! – bizonygatta magának. – Ej, jobb ez így neked is, nekem is!

– Fájdalom. A fájdalom az, ami életre hívta az erejét – magyarázta a nő Ilus bátyjának, majd egyszerre kapták oda a pillantásukat, amikor a lány felnyögött.

Kolos rögvest a húga mellé mászott, majd megfogta a kezét:

– Jobb tudni?

Ilus még sosem hallotta ennyire remegni a testvére hangját. Sírt?

– Hamarosan újra megtette volna – rebegte a lány. – Jobb tudni, így elszabadulhatok innen, mielőtt mind a lápban végezzük. – Felült. – Annyian haltak meg miattam, miatta...

Ilus a boszorkányra pillantott, és eszébe jutott az a nap, amikor felkereste őt és könyörgött neki, hogy segítsen rajta, mert nem bírja már a gyötrelmet, és nem akar erőszakból fogant gyermeket szülni. Nem akart mást, csak felejteni. Aztán felrémlett előtte az első tiszta pillanata a rítust követően, amikor a lába között megeredt a vér. Akkor azt hitte, csak a havibaj...

Emlékektől és érzelmektől ködös elmével, bódultan kecmergett talpra. Egy szó nélkül elindult, Kolos alig érte utol. Szavak nélkül, csendben szelték keresztül a zsombékost, átvágtak a mezőn, majd megérkeztek az otthonukba. Ilus számára az egész idegenül hatott. Minden, ami idekötötte, hazugság volt.

Kolos az istálló felé vette az irányt, míg Ilus belépett a házukba, a bátyja hiába kérte, hogy várja meg az udvaron. A lány tudta, hogy az édesapjuk valahol az épületben lehet. Lábbelije szanaszét, a konyhai asztalon koszos tányérok és kint felejtett ételek sorakoztak. Megpillantotta a sarlót, amely az asztal alatt hevert. Nem ott lenne a helye. Ilus magához vette. Benyitott a hálóba, ahol az apja még borgőzös álmát aludta.

A lány becsukta az ajtót. Ha ő nem vet véget ennek, senki sem fog!



Már hajnalod, amikor útra kelt. Magával vitte a jámbor Icát. A tehén lassan ballagott mellette. Visszatértek a láperdőbe. Ilus nem ment mélyre, megállt az első fánál, aminek elég erősnek tűnt az ága, és amit a tehén hátáról kényelmesen elérhetett. Felhajította a kötelet, megszorította, majd a végére hurkot kötött.

– Ica, most menj – suttogta a tehénnek, de az nem mozdult.

Sarkát erősen belevágta az állat oldalába, mire az felbődült, és eliramodott. A lány hátravágódott, a kötél megfeszült...



Ilus már nem élt, de még látott. Szelleme ott lebegett a teste mellett. Látta, ahogy a feje egyre kékebb színt ölt, szájából kibukó nyelve egyre nagyobbra duzzad, a lába még ráng. Aztán látta a testvérét is, ahogy feléje fut, de már későn. Mögötte a lápi boszorkány is rohan.

Csak akkor lassítanak, amikor megpillantják a lány hintázó testét.

Dermedten bámulják őt, azt, ami valaha volt, és nem találnak szavakat. Végül a nő törte meg a csendet:

– Talán már szellemek között van, akikről beszélt. – Megszorította Kolos kezét. – Nem bántani akarták, hanem segíteni neki. Vigyáznak rá odaát.
– Ha már én képtelen voltam rá – suttogta a fiú bűntudatosan.

Ilus a távolba tekintett, messzebb, messzebb a valósnál, a fizikai síknál, és észrevette a két szellemalakot.

Az ifjú betyár és a kisfia várták őt, hogy ezentúl együtt kísértsenek a láperdő mélyén.

Előző oldal Aedua