XII.LFP.AMF - Fend élesre, Lázár!

Horror / Novellák (158 katt) zpolya
  2021.12.24.

„Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra”.
Kapcsolódó kép: conceptart_08



– Látod, Lázár? Látod a földedet, hogy mivé lett?

A kévék katonás rendben hevertek a tarlón, végig, ameddig csak ellátott. Nádas szegélyezte körben a földet, amelyet Lázár idén tavaszig még a magáénak tudhatott, de ahogy hunyorogni kezdett, azonnal kitágult a láthatár, eltűnt a nádas és a hőségben lángolni látszó távoli fasor, ő pedig látni vélte az Alföldet északról őrző hegyeket és a távoli tengerbe tartó folyókat. Nagy levegőt vett, hosszan magában tartotta, egészen addig, amíg úgy nem érezte, hogy meghasad a mellkasa.

Megfordult. Ott állt a birtok közepén, a tarlón túl hullámzó búzamezőt látott, az eddig a hátát simogató meleg fuvallat egyszerre fullasztó, porszagú légáramlattá változott, amitől még a lélegzete is elakadt. Összehúzott szemekkel figyelte a templomtorony és a házak fölött, a messzeségben sötétlő felhőket. Egyetlen, véget nem érő aratás volt ez az elmúlt egy év.

– Édesapám.

A barnára sült, szőke legényke tanácstalanul toporgott néhány lépésnyire tőle. A felnőtt embernek való kasza máris úgy állt a kezében, mintha azzal együtt született volna erre a világra. A távoli harangszó súlyosan, vontatottan gördült végig a földeken és az égen, az érces zengést felkapta és messzire vitte a forró szél, akárcsak a port.

– Mit akarsz? – vetette oda a fiúnak, mire az dacosan felszegte az állát. Lázár akaratlanul is elmosolyodott a legényke mozdulatán.
– Sietnünk kellene. – A fiú a határon túl gyülekező felhőkre mutatott.

Apja bólintott, majd fenőkövet húzott elő a nadrágszíja mögül. Érdes hang hallatszott, ahogy hozzáérintette a fém ívéhez. Kiszáradt a szája, úgy préselte ki cserepes ajkai közül a szavakat:

– Akkor indulj, mire vársz? Majd megyek utánad.

Hunyorogva nézte a kasza élén végigsikló napfényt. A szeme sarkából mintha megint megpillantotta volna azt a forró fuvallat nyomában szálló por és falevelek által körberajzolt kísérteties alakot maga mellett, de amint odanézett, továbbra is csak a tarlót látta körös-körül.

Végighúzta a fémen a fenőkövet, és hallgatta a szélben elhaló suttogást: Jól csinálod, Lázár.

***

Puskaropogás csengett a fülében, még akkor is hallani vélte, amikor kinyitotta a szemét. Lázár félálomban matatni kezdett maga mellett, hogy megtalálja a fegyverét, majd, ahogy lassan felismerte a szoba gerendázatát a feje fölött, szinte csalódottan ült föl az ágyon. Párnája csatakos volt, rosszkedvűen hajította a szoba sarkába. Néhány percig még heverészett, odakint éppen csak pirkadt, narancsszínű izzást látott éledni a kis ablakban.

Oly sok reggel ébredt a fegyverek dalára, és még mindig ujjai között érezte a puska tusát, a ravasz hűvös fémjét. Csodálkozva vizsgálta a tulajdon ujjait; ujjbegyei még mindig piszkosak voltak, orrához emelve érezte rajtuk a puskapor szagát.

Magdi, akit tizen-valahány évvel ezelőtt vezetett oltár elé, szótlanul pillantott rá, amikor Lázár átment a konyhába. Kezei véresek voltak, a vágódeszkán mócsingos hús hevert, inge félig nyitva volt, talán akkor nyílt így szét, amikor a húst darabolta. Az asszony meglepve méregette férjét, majd, ahogy a háta mögé pillantott, furcsa, zavart kifejezés telepedett az arcára. Akaratlanul is a szeméhez nyúlt, hogy megdörzsölje, a mozdulattól megremegtek telt keblei. Lázár döngő léptekkel ment ki a házból, az ajtónál sündörgő, mérgesen ráfújó macskát pedig jó messzire rúgta.

Leült a tornácon a padra, és remegő kézzel pipára gyújtott. A csutora még az apjáé volt, Lázár gyűlölte a cserépbe beleivódott kesernyés ízt, de a dohány legalább megnyugtatta.

Lépések csosszantak a téglajárdán. Magdi megállt karnyújtásnyira tőle, és csendben várta, hogy férje figyelemre méltassa őt. Lázár megint látta az asszony tekintetében az előbbi riadt villanást; mintha Magdi a szeme sarkából megpillantott volna valami nem odavaló dolgot.

– A gyerekek? – kérdezte. A keserű füst kiszárította a száját.
– Átküldtem őket anyámékhoz, hogy hozzanak tojást. – Magdi hangja bizonytalanul csendült. Még mindig csak állt ott, és nem mozdult. Szokatlan volt tőle ez az alázatosság. A kezében horpadt fém ibriket tartott.
– Gyere közelebb, mit álldogálsz ott? – förmedt rá Lázár. – Fogd meg a kezem!

Magdi baljával bizonytalanul megérintette az övét, majd gyorsan kezébe nyomta a kávéval teli edényt. Lázár megengedett magának egy mosolyt, még hogyha ez a mosoly nem is volt több a bajusza megrezdülésénél keskeny ajkai fölött.

– Láthatod, nem vagyok halott. Ülj le ide! És gombold már be az ingedet!

Magdi végig az ölében tartotta vérfoltos kezét, térdét szorosan összeszorította, úgy kucorgott a padon az ura mellett. Lázárnak eszébe jutottak azok a hosszú éjszakák a bajtársak közé préselődve a sátrakban, vagy éppen a puszta földön, amikor az asszonyon járt az esze, és próbálta maga elé idézni nagy, barna szemeit, simogató pillantását, piros, telt ajkait. Csongrádi Imre bátyám lányai mind nagyon szépek voltak, de a legfiatalabb, Magdi még közülük is kitűnt sokak által csodált bájaival.

– Azt hittétek, elestem, mi?

Humortalanul kuncogott, amikor a nő bizonytalanul rábiccentett a szavára. Lázár majdnem egy évig volt oda, és ahogy ő meg a sereg egyre távolabb sodródtak Barátlakától, úgy lett egyre kevesebb alkalma és ideje levelet írni haza. Ha nem sérült volna meg a lábán egy váratlan rajtaütés során, akkor most ő is valahol Erdélyben harcolna az oroszok ellen a bajtársai oldalán; az orvos javaslatára azonban hazaküldték, tekintettel arra a hosszú időre, amit a szabadságharc katonájaként töltött.

Belekortyolt a kávéba. A hosszú pillanat még hosszabbra nyúlt, ahogy a forró ital kitöltötte a száját, de még az sem tudta elnyomni a lőpor keserű ízét. Letette az ibriket, nyújtózkodott, és felállt.

– Hát, itt vagyok, Magdi.

Elindult hátra, a csűr felé. Még körülnézni sem volt ideje, hogy mi maradt meg a tanyájából, három napja, hogy hazajött, éppen csak ledobta a batyuját, már meg is ragadta a kasza nyelét, hogy maga is beálljon az apósa által felbérelt napszámosok és két gyermeke mellé. Fogalma sem volt róla, hogy mennyivel tartozik immár az apósának. Megragadta a tőkébe állított hosszú fejsze nyelét, kihúzta, majd azzal a lendülettel bele is vágta a fába, hogy csak úgy reccsent.

Morgást hallott. Betyár meg Zajos, a két nagy, loncsos kutya eddig ott pihent a csűr oldalánál, de a közeledtére felkeltek, és lassú, óvatos léptekkel körözni kezdtek körülötte. Megmorogták. Őt, a gazdájukat. Betyár csaholni kezdett, mire Lázár ráförmedt; erre Zajos is rákezdte, nem engedték őt tovább.

– Az anyátok úristenit, kussoljatok már!

A két kutya abbahagyta a körözést, majd, amikor Lázár kihasználta az alkalmat, hogy egy nagyot rúgjon a hozzá közelebb merészkedő Zajos oldalába, végre elcsendesedtek. Lázár még akkor is magán érezte gyanakvó, rosszalló tekintetüket, amikor levette a kifényesedett nyelű kaszát a gerendáról, és élezni kezdte.

Kezében táncot járt a fenőkő.

***

A Morgó már akkor is kocsma volt, amikor a nagyapja családja erre a vidékre költözött, göcsörtös törzsű szilvafák nőttek az öreg, vastag falú épület árnyékos udvarában. Szemben az utcán városi zsidók nyitottak szatócsboltot, Lázár nem kevés gyanakvással nézte a csinos, élénk színűre festett ablaktáblákat, miközben átsétált a másik oldalra.

– Bárki is vagy, ne csak álldogálj ott, hanem kerülj beljebb!

Az őt barátságosan megszólító férfi kétszer akkora volt, mint Lázár, széltében és hosszában egyaránt, pirospozsgás arcát pofaszakáll keretezte. Jobbágy uram, amikor felismerte a lassan feléje forduló férfit, bizonytalanul elmosolyodott.

– Nocsak. A Mészáros Lázár. Régen láttunk errefelé.
– Katonáskodtam – dünnyögte Lázár, miközben ellépett a potrohos kocsmáros mellett. Az udvaron, a fák alá kitéve billegős padok sorakoztak, leült az egyikre, maga alá húzva fájós bal lábát.
– Megsebesültél? – kérdezte Jobbágy uram. – Hallottuk, hogy te meg a többi barátlakai legény sokfelé jártatok az országban …
– Nemcsak jártunk. – Lázár felemelte a hangját, miközben az ajtóhoz közel ülő, nála fiatalabb férfiakból álló hangoskodó társaság egyszerre elcsendesedett. – Hozzon bort, Jobbágy uram!

A kocsmáros bólintott. Szokásos kedélyeskedős mozdulatával odanyúlt, hogy megveregesse Lázár vállát, de hirtelen elkapta a kezét és megborzongott, mintha valami hideghez és éleshez ért volna.

Lázár a kis társaság felé pillantott kihívóan, még rájuk is vicsorított, mire azok jobbnak látták, ha inkább a maguk dolgával foglalkoznak, néha vetettek csak felé egy-egy sötét pillantást. Lázár csak egyikőjüket ismerte, tulajdon rokonát, Imre bácsi legidősebb és rajongva szeretett unokáját, Antalt. A fiú oda sem ment hozzá, hogy üdvözölje, halkan mormolva beszélgetett tovább a cimboráival. Máskülönben csend volt a Morgó udvarán, mintha az ősöreg épület a széles tornácával és apró ablakaival, tekintélyt parancsoló tömegével képes lett volna elcsendesíteni minden morajt és lármát.

– Tessék, Lázár. – Jobbágy uram elé tette a palackot meg a poharat. – A vendégem vagy, honvéd. Ha pedig még kérsz, akkor azt hozzáírjuk a többihez.
– Miféle többihez? – mordult fel Lázár. – Hiszen amikor bevonultam, adtam arra pénzt az asszonynak, hogy fizesse ki Jobbágy uramat. Mészáros Lázár ne legyen senki adósa se!
– Akkor ezt majd Magdikával beszéld meg! – vont vállat a kocsmáros, majd odaszólt a kis társaságnak: – Még egy kört, uraim?

Lázár kezének jól esett a palack hideg tapintása. Nem volt valami nagy ivó, az elmúlt egy évben összesen talán ha háromszor volt alkalma úgy istenigazából lerészegedni. Töltött magának, és tűnődve nézte, hogyan folyik át a sötét, vörös árnyalatú folyadék a pohárba. Árnyék vetült rá.

– Én vagyok az – szólalt meg hirtelen. – És még ver a szívem, ne temessél már te is!
– A fene egyen meg, Lázár, jól rám ijesztettél. Honnan tudtad, hogy én vagyok az?

Daruka Pali megkerülte az asztalt. Gyerekkori jó barátja ugyanolyan nyalka, képeslapokra való honvéd volt még most is, mint amikor legutóbb találkozott vele, németesen szőke haja és bajusza csak úgy virított barnára sült arcában. Kezet fogtak, majd, ahogy Pali le akart ülni mellé, Lázár rászólt élesen:

– Oda ne ülj!

Pali meghökkenve nézett rá, habozott, majd letelepedett a másik padra, Lázárral átellenes oldalon. Lázár félig lehunyt szemhéja alól figyelte régi cimboráját, miközben Pali erőltetett harsánysággal odakiáltott Jobbágy uramnak.

– Hogy-hogy te itthon vagy? – kérdezte aztán Palitól.

Pali elmesélte, hogy februárban a harcokban szerzett érdemeire és néhány kisebb sérülésére hivatkozva engedélyezték a leszerelését. Mindezt szokásos bőbeszédűségével fejtette ki, fehér fogai csak úgy ragyogtak, amikor azzal az asszonyszédítő mosolyával kísérte elbeszélését. Lázár hol kinyújtotta, hol maga alá húzta a lábát; közben rájuk telepedett az este, Jobbágy uram pedig meggyújtotta a tornácra kiaggatott petróleumlámpákat. Felesége, a hozzá hasonlóan világos bőrű és terjedelmes Vilma asszony már a harmadik korsó sört hozta Palinak, nagy melleivel hozzá-hozzáérve az egykori honvéd vállához. Lázárra csak egy-egy gyors pillantást vetett, látta, hogy a másik vendég még alig nyalt bele a borába. Lázár figyelmét nem kerülte el az asszony sürgölődése, sem a Palival váltott gyors pillantásai.

– Hát, én is mentem mindenhová, ahová a parancs szólított. Fura, hogy minden barátlakai legénnyel találkoztam, csak veled nem, Pali, bár a híredet, azt hallottam a táborban – mondta. – Nekem nem nagyon volt módomban szépasszonyok mellét simogatni.
– Én is öltem ám embert – Pali harsányan felnevetett, mire a szomszédos társaság tagjai megint feléjük pillantottak rosszallóan. – Hiszen háborúban voltunk, nem?
– Ott hát. – Lázár tekintete elkalandozott. – Szokott még eszedbe jutni néha a szép Zajaczné?
– A Zajacz bíró özvegye? – kérdezett vissza Pali meglepve. – Azt mondják, meghasadt bánatában a szíve, amikor az a vén szivar feldobta a bocskort. Miért?
– Ismertem egyszer egy kölyköt. Egy olyan igazi nagypofájú suttyót, akinek még seggén volt a tojáshéj, de már szédítette a környék kikapósabb asszonyait. Azt mondják, hogy ez a kölyök nem átallotta megkörnyékezni még magát a bíró feleségét sem, aki abban az időben azért kapható volt az efféle kalandokra. Lett is baj belőle, mert az asszony cselédje rajtakapta a szerelmeseket, és amikor a bíró kérdőre vonta a kölyköt, az volt olyan szemtelen, hogy ott helyben kihívja párbajra a jóembert. A bíró erre elővette az ostorát, és azzal kergette végig a gyereket a falu főutcáján, a feleségét pedig a szomszédok szeme láttára képelte fel. Hogy szavamat ne felejtsem, ez a kölyök aztán felnőve szép, nyalka honvéd lett, akit tovább hajtott a vére, és a szemét ezúttal valami százados feleségén felejtette rajta tavaly októberben. A százados maga is heves természetű ember volt, és bár tiltotta a törvény szava, mégis párbajra hívta a legényt, aki aztán úgy megsebesítette, hogy a százados elvérzett. Ezért a legényt néhány hónapra lecsukták, aztán hazazavarták. Hallottál már ilyenről, Pali, hm?

Pali csendben ült, ujjai között görgette a kiürült korsót. Arca, amelyet csak egyik oldalról ért fény, olyan sápadt volt, mint a Hold.

– Honnan … honnan az ördögből tudsz te erről, Lázár? – kérdezte halkan.

Lázár megveregette maga mellett a padot, mire Pali kikerekedett szemekkel bámult rá.

– Tudom. Jobba, ha nem is érdekel ennél több, cimbora. Kocsmárosné! – szólt oda hirtelen a másik asztal körül sürgölődő asszonynak. – Hozzon még sört Daruka honvédnek! Te meg mit bámulsz, Tóni?

A cigányosan barna arcú és fekete hajú, izmos gyerek láthatóan csak erre várt. Visszaszólt neki:

– Majd megy hozzátok is Borika nénénk, Lázár, üljetek csak tovább a seggeteken, hős huszárok, türelemmel!

A másik kettő nevetni kezdett, és még Jobbágyné is felkacagott.

– Nem hiszem, hogy rászolgáltatok volna erre a nagy figyelemre – mondta nekik Lázár. – Borika néni, hozza már azt a sört Palinak, majd sorra kerülnek ezek a léhűtők is.
– Nyughassál már! – szólt vissza a barna arcú kölyök. – Hát nem látod, huszár, hogy most mi rendelünk? Ábrándozzatok csak tovább, majd megy Borika néni, ha ráér, vagy ha kifizetted, amivel tartozol, sógor!
– Lázár! – Pali az asztal alatt bokán rúgta a barátját. – Hallgass már, hallod? Viszket tán valamid, hogy így ugrabugrálsz?

Lázár válasz helyett felállt, és bicegve átsétált a másik asztalhoz. Bal lábát furcsán hidegnek érezte, mintha újra jeges, megáradt patakokon kellett volna átgázolnia, füle is furcsán zúgott, úgy, mint amikor közvetlenül mellette sültek el a nehéz puskák, de a zúgás egyszerre elhallgatott, amikor Borika néni mellé lépett. Ránézett sorra a három gyerekre, aztán egyszerűen elvette Antal elől a teli söröskorsót.

– Mondtam, hogy szomjas a barátom.

Visszament a helyére. Pali összehúzta magát, tekintete riadtan rebbent hol Lázárra, hol a három, elsötétült arcú fiatalember felé. Lázár elé tolta a korsót, mire megrázta a fejét.

– Nem kérek.
– Igyál, azt mondtam!

Nézte, hogyan kortyolja Pali fintorogva a jó finom sört. Ivott a saját borából, de szája ugyanolyan száraz maradt, mint előtte. A másik asztalnál ülők folytatták a társalgást, Borika asszony pedig behúzódott a kocsmába, helyette megint János bácsi hozta ki az italt, komoran méregetve a petróleumlámpák fénykörén kívül üldögélő két csendesen iddogáló férfit.

***

Ócska, olajjal lekent lécekből, drótdarabokból összetákolt kerítés mellett vezetett el Lázár útja hazafelé. Csupa kátyú volt az út, mert a legutóbbi hosszú esőzések után a szekerek által megdagasztott sár úgy száradt ki, hogy csak óvatosan lehetett rajta közlekedni. Barátlaka sötétségbe merült, Lázár időnként felnézett, hogy a csillagok gyér fényében tájékozódjon, voltaképpen merre is jár. Lassan tisztult ki a feje, miközben a kerítéseken átnyújtózkodó tüskés málnabokrokat kerülgette.

Pali az utolsó sör után rosszul lett, még el sem ért a kocsma udvarán lévő budiig, és már okádott is, beterítve a bejárathoz vezető téglajárdát; a kocsmárosné éktelenül sipákolt, aztán a seprűjével hajtotta ki az utcára őt és Lázárt. Jobbágy uram meg a három kölyök persze remekül szórakozott, miközben Lázár kitámogatta öklendező cimboráját, és végig kísérte a nemrég lerakott téglajárdán, amely úgy szakadt meg a Sóhajhoz érve, mint egy félig kimondott szó, vagy mint egy rosszul elállított vérzés. A Sóhaj házainak ablakában még napvilágnál is égtek a gyertyák, ha egy helyen kialudt, nyomban felfénylett egy másik háznál, az éjjeli órákban pedig úgy ragyogott a sok apró ablak, mint valami tökéletlenül elhelyezett, földre pottyant csillagkép. Lázár végig húzta-tolta Palit az egymáshoz tapasztott házak labirintusán, néha megpihent, mert kihagyott a lélegzete, ilyenkor meg kellett állnia, hogy az ide-oda dülöngélő vályogfalak hűvösének vesse a hátát.

Pali felesége, Ilonka eléjük jött, talán már hiányolta az urát. Lázár egyszerre csak arra eszmélt, hogy egy gyertyafénnyel megvilágított komoly női arc lebeg elé, mint valami éteri jelenés; Ilonka vonásait elmélyítette a fáradtság és az aggodalom. Szó nélkül belekarolt Paliba, éppen csak biccentve Lázár felé, aki így egyszerre magára maradt a Sóhaj közepén.

Hazafelé menet nagy ívben megkerülte a Morgót, inkább küzdött az árokpartot borító gazzal, minthogy esetleg szembe találkozzon azzal a három nagypofájú legénnyel. Ahogy rájuk gondolt, a simára beretvált arcukra, lenyalt hajukra, mégis csak viszketni kezdett a tenyere. A tücsökszó lassan elhalt a fülében, helyére ismét kínzó kattogás került, katt-katt, mint ahogy helyére csúszik a závár; eszébe jutott az az érzés, amikor a hosszú várakozás után végre jött a parancs, a puska pedig húzta őt maga után, csupasz csöve végén ott fénylett a szurony, amely csak addig maradt tiszta, amíg bele nem mélyesztette azt egy-egy meggondolatlan osztrák húsába. Lázár elmerengve mosolygott, még a vérszagot is érezte, amikor megállt, hogy könnyítsen magán a Morgón túli ritkás faligethez érve.

Rosszat sejtve szimatolt a levegőbe. Ugyanaz a szag telepedett az akácosra, mint amely az ő csizmás lábait kísérte a harcmező vérrel dagasztott sarában. Reszketett a keze, ahogy visszahuzigálta nadrágját, majd hangosan zihálva körülnézett. A holdnélküli éjszaka sötét volt és üres, csupán a távoli mennybolt derengett odafönt halvány, éteri fényben, lehullajtva némi gyér világosságot a fák közé – éppen csak annyit, hogy Lázár körülnézhessen.

Halottak hevertek a fák között.

Megbökdöste őket a lábával, mert először még reménykedett benne, hogy csupán alszik a három legény, ernyedten szétdobált tagokkal elterülve a földön. Lázár szeme elé sötétség ereszkedett, ahogy úrrá próbált lenni gondolatain. A három legénnyel kíméletlen, ismerős módon végeztek, valamiféle hosszú pengével csonkították meg őket úgy, hogy jóformán nem is maradtak a szerencsétlenek egy darabban; mély vágások húzódtak a mellkasukon, az arcukon, kezeik-karjuk pedig, amelyeket bizonyára védekezésképpen emeltek maguk elé, most tőlük távolabb hevertek, szinte hanyagul odadobálva a bokrokba. Antal szép arca torz vicsorba fagyva meredt Lázárra, szétszabdalt teste ott hevert az ő lábánál. Talán éppen őrá vártak, hogy jól megruházzák hazafelé menet, mert Lázár botokat látott eldobálva. Hát, nem sok hasznukat vették. Ahogy óvatosan kihátrált, vissza az útra, csodálkozva tapasztalta, hogy a kínzó kattogás egyszerre elhallgatott, végre hallotta a saját gondolatait és az újból magára találó tücsökszót.

***

– Eszednél vagy, Lázár? Miért nem Imre bátyádhoz mentél, ha már végeztél az aratással? Úgy illett volna, hogy meglátogasd az apósodat, és nem Jobbágyék pénztárcáját hizlalni!

Lázár a kávét kortyolgatva hallgatta Magdi zsörtölődését. Gondolatban újra felidézte az elmúlt estét, egyik pillanatot a másik után. Kis ideig még téblábolt a halottak körül, majd a csak kevesek által ismert ösvények egyikén elsétált a lápi emberek szegényes tanyájáig. A gazdának nevezett férfi nem kérdezett semmit sem, amikor előjött, miután Lázár úgy megzörgette a kalyiba ajtaját, hogy az kis híján kifordult a sarkaiból. A gazda rezzenéstelen, vizenyős szemeivel figyelte őt, szokatlanul széles orrcimpái rezdültek csak meg, amikor a nádasban rákezdett a békakórus. Istentelen emberek voltak ezek, éppen csak megtűrve a Barátlaka környékén egyre fogyatkozó mocsár mélyén. A gazda előhívta két görnyedt hátú fiát, ásót, fejszét, kést ragadtak és elindultak Lázár nyomában a Morgó mögött sötétlő ligethez. Lázár minden pénzét odaadta nekik, amit a zsebében talált. Nem várta meg, hogy a három hallgatag alak elvégezze a dolgát, hanem, miután megmutatta nekik a halottakat, inkább gyorsan ott hagyta a ligetet; kisvártatva gyomorfelkavaró hangok éledtek az árnyákkal teli fák között. A kelő nap halvány derengése kísérte Lázár lépteit hazafelé.

Összerezzent, amikor Magdi letette a seprűt, és megállt két lépésnyire férjétől.

– Ittál, igaz? Azért vagy ilyen sápadt.
– A Daruka Palival beszélgettem.

Magdi hátrahőkölt, csinos arcán leplezetlen rémület futott végig. Kezével akaratlanul is megint hanyagul nyitva hagyott ingéhez kapott.

– Most meg mit rémüldözöl? – kérdezte tőle Lázár szinte derűsen. – Ti már mind eltemettetek engem. Alig tettem ki a lábam itthonról, idegenek kezdtek legyeskedni a nejem körül, az apósom pedig máris szemet vetett a földemre, a tanyámra… Csongrádi Imre bácsi semmit sem ad ingyen, jól mondta azt az apám. És milyen igaza volt.
– Hát, az apádtól aztán éhen halhattunk volna. Ha apámuram nem küldött volna embereket, hogy segítsenek az állatokat etetni, ha nem adott volna vetőmagot, hogy vethessünk, ha nem küldött volna ácsot, hogy javítsa meg a csűrt… Minden pénzünket odaadtam neki, anyám szorgosan vezeti ám a könyvecskéjét, ne félj! Én aztán tudom, hogy nem lesz hiba az elszámolásban, ha végre sort kerítesz majd rá.
– Tudod jól, Magdi, hogy el kellett mennem.

Az asszony egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán leült az ura mellé. Lázár feléje nyújtotta az ibriket, Magdi elvette, belekortyolt ő is a zaccos, keserű kávéba.

– Oda, hátra nem engedted őket, ugye?

Magdi követte Lázár tekintetét. A tanya végében fekvő, léckerítéssel elkerített kis kertet nézték, amely köré Magdi ősszel mindenféle tüskés bokrokat ültetett, hogy a kutyáknak eszükbe se jusson ott a földet turkálni. A kert gyomos volt és elhanyagolt, nem sok ideje maradt mostanában senkinek sem gondoznia. Magdi, mintha kitalálta volna, mire gondol Lázár, halkan megszólalt:

– Árpádka nagyon ajánlkozott, hogy felássa, de én nem engedtem neki. Áldott jó gyerek az.
– Jól tetted, hogy nem engedted. Ki tudja, mit forgatott volna ott ki a földből az ásóval. Nem gyereknek való látvány.

Magdi előre görnyedt, kezét görcsösen a hasára szorította. Furcsa hangok hagyták el az ajkát, ahogy erőnek erejével próbálta visszafojtani a kebléből feltörő zokogást. Lázár szenvtelenül figyelte az asszony kínlódását.

– A Daruka Pali is segített, mi? Úgy, mint Somogyi Feri segített, amikor apósodnál kaszáltam a füvet tavaly tavasszal, vagy mint régen, a lakodalmunk után a szőke Geréb Marci?

Nem jött válasz. Lázár letette az ibriket. Valahol, a földek felől hallatszott a gyerekek kurjongatása, és erről egyszerre az eszébe jutott, hogy mennyi dolga van még.

– Elmegyek Csongrádi uramhoz – mondta, mire Magdi riadtan felkapta a fejét. – Te pedig szedd össze magad, mosdjál meg, és ha még egyszer kigombolva marad az inged, ha rajtam kívül más férfi van a portán, hát megnézheted magad. Holnapra pedig fond meg az aratási koszorút! Köszönetet kell majd mondanom a bőséges aratásért.

***

Lázár meghagyta a fiainak, hogy kezdjék el összeszedni a kévéket, a dűlőútról visszanézve látta is görnyedező hátukat a forró levegő függönyén túl. Újból felélénkült a meleg szél, és előhívta a kattogást, ezt a soha el nem hallgató óraművet, amelyhez akaratlanul is hozzá igazította a lépteit; észre sem vette a szemből jövő bricskát, csak akkor, amikor a plébános félvak lova megtorpant az úton.

– Nahát! Mészáros Lázár! – János atya mosolyogva hajolt előre a bakon. – Jól hallottam tehát, hogy hazatértél.

Lázár megemelte a kalapját. A plébános kortalan, kerek arcán jókedv tükröződött, mintha minden pillanatban azt várná, hogy a világ majd a keblére öleli őt.

– Kedden jöttem, atyám.
– Hát, legalább be tudtál állni aratni. Hálás lehetsz az Úrnak, Lázár, hogy ilyen rokonságod meg szomszédaid vannak, akik önzetlenül segítenek, ha megszorulsz. Hóó, te.

A plébános egyébként csigavérű lova valamiért nem bírta türelemmel az álldogálást, nyugtalanul nyerítve, fejét rázva próbált minél távolabb kerülni Lázártól, magával rántva így a könnyű kis kocsit. Lázár akaratlanul is a kötőfék után kapott, mire a homályos fényű szemek rémülten nagyra nyílva meredtek rá.

– Mi lelte ezt a bolond állatot? – mérgelődött János atya. – Hiába, na, öreg már ő is, mint az országút. Merre tartasz, fiam?
– Apósomékhoz megyek – válaszolta kurtán Lázár, és már folytatta is volna az útját, de János atya, ha egyszer belekezdett a csevegésbe, akkor nem hagyta magát csak úgy félbeszakítani.
– Nahát, én meg pontosan Csongrádi uraméktól jövök! A kedves anyósoddal beszélgettem, adott jóféle szederbort. Gyere, ülj fel, semennyi ideig nem tart, hogy visszaforduljak. Legalább nem kell egyedül kutyagolnod ebben a nagy melegben. Hó, te, hát maradj már nyugton!

János atyát legalább annyira érdekeltek az anyagi világ dolgai, mint híveinek lelki élete. Összevissza fecserészett az időjárásról meg az aratásról, Lázár el is bóbiskolt közben, és csak akkor kapta fel a fejét, amikor váratlanul ezt mondta neki a plébános:

– Súlyos terhet hordozol, Lázár. Súlyosabbat, mint amit egy emberi szív fájdalom nélkül még el tud viselni. Ha könnyíteni akarsz a terheden, hozzám bizalommal fordulhatsz, ugye tudod?
– Nem hiszem, atyám, hogy ezt a terhet a maga dolga lenne levenni rólam – szűrte fogai között a szót Lázár, mire a plébános elnevette magát.
– Én középütt állok ég és föld között, Lázár, az én dolgom csak annyi, hogy meghallgassalak téged. Tudod, hány meg hány katonaviselt emberrel beszélgettem mostanában? Mindnek ugyanazt láttam a szemében, mint amit most a tiedben látok. Mintha igazából halálos sebet kaptatok volna, csak a porhüvelyetek oly erősen ragaszkodik az otthonhoz, hogy nem engedelmeskedik a halálnak. Gondolj arra, Lázár, hogy van két gyönyörű gyermeked és egy kis feleséged, temesd el a halottakat és hagyd végre hátad mögött a harcmezőt!

Begördültek Csongrádiék tanyájára. Nagy társzekerek álltak az istállók előtt, Lázár jó pár embert látott sürgölődni az udvaron. Csongrádi Imre már régóta megengedhette magának, hogy ne kelljen a földeken dolgoznia, jó kapcsolatai és házassága révén kényelmesen megélt évről évre gyarapodó birtoka jövedelméből, gyakran hajtogatta dölyfösen, hogy neki többet nem kell hajlongania, sem a vetés fölött, sem mások színe előtt. János atya megállította a kocsit, utasa azonban még nem szállt le a bakról.

– Mondani akarsz talán valamit, Lázár? – kérdezte halkan a plébános.

Lázár maga elé meredt. Gyötörte a szomjúság, valósággal kiszárította a belsejét. Néhány lépésnyire volt csupán tőle a kút, mégsem ment oda, hogy igyon.

– Mondja, atyám … – kezdte nehezen forgó nyelvvel. – Érezte-e már úgy, hogy az árnyéka, a saját árnyéka…
– Igen? – János atya ösztönösen bal kéz felé pillantott, ahová a maguk, a kocsi és a ló árnyékát az udvar porába rajzolta a lassan delelőre érő nap.
– Na, hogy az árnyéka mintha beszélni szándékozna magához. Érti, mit akarok kinyögni, ugye?

János atya ezúttal nem mosolygott, nevetőráncai ehelyett egyetlen szoros vonásba préselődtek össze az arca közepén.

– Azt hiszem, értem, mire gondolsz, Lázár. Vagy legalábbis szeretném érteni. Vasárnap, mise után beszélgessünk erről, mit gondolsz? Ideje lenne, hogy megtaláld végre a helyed ebben a világban. Én segítek neked, Lázár.

Lázár bólintott, majd leugrott a bakról. Az eddig nyugodtan álldogáló ló megint megbokrosodott, János atya két kézzel kezdte rángatni az istrángot, nehogy eltiporjon valamit Csongrádiné asszony szépen gondozott virágoskertjében. Néhány napszámos jött arra szerszámokkal a kezükben, jót mosolyogtak a plébános mutatványán, de hamar lelohadt a jókedvük, amikor Lázár elindult feléjük. Odébb húzódtak, az eddig az udvar másik végében várakozó kocsisok pedig nyugtalankodó lovaikhoz siettek.

Kutyaugatás kísérte Lázár lépteit a nagy ház tornácáig.

***

Marika néni vizet hozott Lázárnak, amíg veje kivárta a sorát. Imre bácsihoz nem lehetett csak úgy besétálni, szigorú procedúrán kellett ahhoz előbb átesni, melynek része volt az is, hogy leánykori szépségének maradványait még nyomokban őrző felesége itallal és étellel kínálta a férjére várakozókat. Sokat elárult a szemfülesebb vendégek számára, hogy mire számíthatnak a meghallgatás során, amikor Marika néni eléjük rakta a tálcát. Lázár hűs kútvizet kapott meg száraz, többnapos pogácsát. Kelletlenül elrágcsált egyet; ez volt különben az első étkezése aznap.

Anyósa apró, élénk szemeivel leplezetlen kíváncsisággal méregette a fiatalembert, duzzadt ajkaival csücsörítve hallgatta Lázár szűkszavú beszámolóját az elmúlt egy évről. Lázár figyelme el-elkalandozott, a házba vezető ajtó felé nézelődött, miközben az udvaron lassan visszatért minden a szokásos kerékvágásba.

– Igazán okos gondolat volt tőled, fiam, hogy eljöttél végre atyáduradhoz. Még akkor is, ha előtte egészen más helyeket látogattál meg. – Marika néni töltött még neki vizet, hurkás ujjaiba belemélyedt az aranygyűrű. Az „atyámuram” megszólítást Imre bácsi egyébként elvárta mindegyik vejétől és egyetlen menyétől is. – Imre bátyád mindent megtett, hogy Magdus meg az fiaid semmiben sem szenvedjenek szükséget, ugye tudod, Lázár?

A férfi csak bólintott. Odabentről mély mormogás hallatszott, a hangok mintha egészen mélyből, egyenesen a pincéből szűrődtek volna elő, de Lázár tudta, hogy apósát hallja éppen beszélni. Ingét hátához tapasztotta a verejtéke, pedig jólesően hűvös volt a tornácon. Marika néni fülelni kezdett, majd megint megszólalt. Hangján átsütött a leplezetlen aggodalom.

– Mondd, Lázár, nem találkoztál ma az én kis Tónimmal? Már régen itt kellene lennie, hogy segítsen az embereknek a lovaknál.

Lázár megrázta a fejét. Elnézett anyósa mellett, ki, az udvarra. Mosolygott.

– Tegnap este óta nem láttam a kölyköt.
Marika néni arca elfelhősödött.
– Úgy. Tegnap este óta. Hallottam ám a szóváltásotokról. Ehhez is lesz azért egy-két szava Imre bátyádnak.

Kinyílt az ajtó. Sápadt, magas férfi botorkált elő a házból, Endre volt az, a legidősebb Mészáros-lány, Icus férje, Antal édesapja. Motyogott valami köszönésfélét anyósának, hosszan végigmérte Lázárt, majd lement a lépcsőn.

– Most bemehetsz Imre bátyádhoz – mondta Marika néni a másik vejének, aki a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy fel akarna állni a helyéről. – De legyél udvariasabb, mint a múltkor, hallod, Lázár?

A múltkor több, mint egy éve volt. Lázár akkor megfogadta, hogy többet nem csapdossa apósánál az asztalt, hogy türelmes lesz, de az akkor volt, egy elmúlt tavaszon. Csodálatosan hűvös volt bent, a félhomályos házban, majdnem hideg. A lakkozott szekrényeket és a cserépkályhát a belépő legfeljebb csak sejteni vélte a sötétségbe merülő sarkok által határolt, bizonytalan körvonalú térben, az ablakok túlsó oldalán ragyogó fényáradat útját ugyanis súlyos függönyök torlaszolták el. Maga Imre bácsi a roppant, faragott ebédlőasztal túlsó végében ült, maga elé lógatva tekintélyes méretű pocakját. Lázár hallgatta a nagy állóóra monoton ketyegését, amely lassan, szinte észrevétlenül éles kattogássá változott, átlépve egy egészen másik, magasabb hangtartományt.

– Hát hazajöttél. – Dohány izzott fel, ahogy a helyiség másik végében ülő terjedelmes alak beleszívott szörcsögve a pipájába. – Régen láttalak, Lázár.

Imre bácsi nem kínálta hellyel vendégét. Lázár kihúzta magát, büszkesége minden morzsáját összeszedve állt apósa előtt. Imre bácsi tűnődve szipákolt, majd, mivel veje nem szólalt meg, így folytatta:

– Kevés az időm, láthatod, mennyi a dolog. Lehet, hogy te annyira ráérsz így, hogy a munka java részét már megcsinálták helyetted az unokáim meg az embereim, sőt, még Jobbágy uramat meglátogatni is volt időd, de nekem attól még van mit csinálnom. Minek jöttél? Nincsen más dolgod?
– Elszámolni jöttem atyámuramhoz. Mondja meg, hogy mennyi az adósságom! Vissza fogok fizetni mindent, az utolsó fillérig. – Ahogy ezt kimondta, Lázár gyomra, ha lehet, még kisebb, még hidegebb sárgörönggyé állt össze a hasában. – Én nem a Csáti Endre vagyok, hogy az apósomnál kolduljak.
– Nem tudom fejben tartani, mennyi az adósságod. Ahhoz előbb meg kell kérdeznem a számadómat, mennyi volt a napszámosok bére, akiket én fizettem, el kell még számolnunk a vetőmaggal is. Majd ősszel megbeszéljük, addig csak csináld a dolgodat, Lázár! Hacsak addig megint nem állsz odébb, mint ahogy szoktad.

Lázár egyre nehezebben állt egy helyben. Sérült bal lábában ott lüktetett a fájdalom, mint mindig, ha nem mozgatta, lassan kúszott fel a gyötrő hidegség a combján. A nagy óra ketyegése mélyebbről jövő hangoknak adta át a helyét, érces, fülsértő zengésnek, amire még Imre bácsi is felkapta a fejét.

– Ejnye, hát mi lelte ezt az istencsapását?
– Arra kérem, atyámuramat, hogy vetesse le a tanyámról a zálogot – szólalt meg halkan Lázár. – Nem kell attól félnie Imre bátyámnak, hogy elszaladok itthonról.
– Pedig már megtetted, Lázár. Megint elfutottál, ezúttal azért, mert neked fontosabb volt a háborúsdi, mint a családod. – Felizzott a pipa parazsa. – Mindig is olyan élhetetlen voltál, ha a lányom nem lenne olyan talpraesett, már régen földönfutó lennél. Énnekem se időm, se türelmem nincsen a nyögdécselésedet hallgatni. Eredj inkább a dolgodra! Hétfőn reggel pedig itt legyél nekem, segíts rendbe rakni a kukoricagórét, megértettél?

Az óra kondult egyet, majd olyan hirtelen hallgatott el, hogy mindketten összerezzentek az utolsó fémes kattanás után. Lázár nehézkesen megfordult, és kicsörtetett a szobából, ki, a porszagú forróságba.

***

A lemenőben lévő Nap lángra lobbantotta a határt. Lázár kimerülten törölgette a homlokát, verejtéke a szemébe csorgott, pedig muszáj volt előre, a nyugat ragyogásába néznie, miközben fiaival a kévéket emelte egyre magasabbra. Ujjai között porfelhőként pergett a törek, ropogtak a kiszáradt búzaszálak. Árpádkát, a kisebbik gyereket felküldte a kocsi tetejére, hogy ott fent igazgassa a kévéket, Gézus pedig lent maradt vele. Erős kis legény volt, már egyedül is fel tudta adogatni a maga kévéit. Apjuk ráhúzott egyet a foltos ló farára, mire a szekér nagy nyikordulások közepette megindult.

– Aztán elbírtátok-e a kaszát? – kérdezte Gézától, aki mellette kutyagolt hallgatagon.

A kisfiú bizonytalanul felpillantott öccsére, de Árpád nem is figyelt oda, a kévék tetején lovagolva éppen azon volt, hogy előhalásszon egy almát a zsebéből.
– Én igen, én elbírtam – mondta végül büszkén Gézus. – Atyámuram emberei még meg is dicsértek, hogy milyen erős vagyok.
– Úgy. Szóval megdicsértek – hümmögött apja. – És kik segítettek még?
– Hát a Daruka Pál. Ő is eljött néhányszor.
– A Daruka? Őt ki hívta ide? – vakkantotta Lázár.
– Volt nálunk többször is a Pali bácsi – szólt le a szekér tetejéről Árpád. – Magától ajánlkozott, hogy segít majd nekünk. Már tavasszal is idejárt, mi, Géza?

A nagyobbik fiú csak bólintott, gyors oldalpillantást vetve apjára. Alaposan le volt főve ő is, szőke haja csatakosan tapadt barnára sült homlokára, de apja még így is látta, hogy elvörösödik. Gézus már tizenkét éves volt, és Lázár már felfedezte rajta azokat a hamisítatlan Csongrádi-vonásokat kisarjadzani; Árpád sokkal inkább örökölte az ő külsejét, mint a bátyja. Megsimogatta Géza fejét, aztán rögtön a foltos mellé lépett, mert a ló ide-oda kezdett bolyongani a tarlón.

Nehéz függönyként ereszkedett alá az éjszaka, mire hazaértek. Lázár hagyta, hadd pancsoljanak fiai a kútnál, leszerszámozta a foltost, majd bement a házba. Magdi gyorsan elfordult tőle, amikor belépett, az asszony akkor sem kérdezősködött, amikor ura délután hazaért. Levest mert Lázárnak. Kintről behallatszott a gyerekek boldog sivalkodása. Lázár nem nyúlt a kanálhoz, csak nézte a leves felszínén lassan összeálló képmását.

– Tudod – szólalt meg Magdi halkan. – Már hogyne tudnád. Hiszen hozzám sem értél, mióta hazajöttél.

Férje továbbra sem szólalt meg, hanem komótosan nekiállt enni. Hosszan forgatott a szájában minden egyes kanálnyit a zöldséglevesből, mintha valami úri helyen enne különleges finomságokat. Magdi alig karnyújtásnyira állt tőle, és olyan sápadt volt, mint a ház meszelt fala.

– Azt várod tán, hogy térdre hulljak előtted, hogy úgy kérjek bocsánatot? – kérdezte az asszony. Abbahagyta a kezei tördelését, karját összefonta melle előtt, és felvetette a fejét, pontosan úgy, mint az imént Gézus. – Mi, Lázár? Te mentél el innen!

A férfi csak kanalazta tovább a levest kényelmesen. Mintha halványult volna a lámpa fénye, úgy sűrűsödtek az árnyékok az egyébként sem túl tágas helyiségben. Magdi egyik lábáról a másikra állt, közben lassan hátrált odébb a férjétől, gondosan mindig az egyre fogyatkozó fénykörön belül maradva.

Kiürült a tányér. Lázár letette a kanalat, majd a vizeskancsóért nyúlt. Magdi elkerekedett szemekkel nézett a férfi háta mögé a sűrűsödő homályba, ő maga már teljesen a petróleumlámpa alatt állt, annyi kevés árnyéka volt csak, mint délidőben szokott lenni a tűző napon. Férje hosszan, megfontoltan ivott, inas kezén, nyakán kidagadtak az erek. Letette a kancsót, majd felvette az odébb heverő konyhakést, és a körmét kezdte piszkálni vele. Magdi tapodtat sem mozdult a helyéről, csak a szeme rebbent hol az ajtó, hol a konyha árnyékba merülő sarkai felé. Kint közben elcsöndesedtek a gyerekek.

– Mit akarsz csinálni, Lázár? – kérdezte elvékonyodó hangon.

A férfi továbbra sem szólt, mintha mondanivalóját lenyelte volna a levessel együtt. Felállt, visszaigazította a széket az asztalhoz, és kiment nyitva hagyva maga után az ajtót. A kés hangosan koppant az asztalon.

– Eriggyetek vacsorázni! – szólt oda a két fiúnak. – Édesanyátok finomat főzött nektek. Mintha rétest is láttam volna az asztalon.

Árpádnak nem kellett többet mondani, nagyokat kurjongatva szaladt be a házba. Géza nem követte öccsét, hanem ott téblábolt apja mellett, és csodálkozva figyelte, hogy apja leveszi a kaszát a gerendáról.

– Nincsen már több kaszálnivaló, édesapám – jegyezte meg bizonytalanul.
– Dehogynem van – válaszolta erre Lázár, de szavainak derűs csengésére rácáfolt mosolytalan arca. – Sok mindenre lehet ám használni ezt a szerszámot. Azt tudtad-e, hogyha háborúzni kell, és nincs egyéb fegyver, akkor kiegyenesítik a kaszát a parasztok, és úgy vonultak hadba?
– Dehát édesapámnak volt puskája a háborúban.
– Volt ám. Hogyne lett volna. – Lázár szeme sötéten villant fia felé. – Amíg nem vagyok itthon, addig te vigyázol a házra, édesanyádra meg az öcsédre, érted, Géza?

A fiú bólintott. Arrébb állt, amikor apja vállára vetette a kaszát, és nyugodt, lassú lépteivel nekivágott az éjszakának.

***

A Sóhaj, a napszámosok és a cselédcsaládok otthona, nem volt több, mint apró házikók egymásra hányt kupaca a katolikus templom tövében. Olyan sűrűn álltak itt a házak, hogy Lázárnak le kellett eresztenie a kaszát, nehogy a szerszám éle belevágjon valamelyik tetejébe. Biztos léptekkel haladt előre, pedig még a kutak mélyén is több világosság akadt, mint ezen a helyen, ahol valósággal elmélyült és ragadóssá vált a sötétség, csapdába esve a függőlegest és párhuzamost hírből sem ismerő falak világában. Némelyik ablakban gyertya égett, lángjuk még az üveg mögött is megrebbent, amikor Lázár arra sétált.

A zokogás először nem tűnt hangosabbnak, mint az egér neszezése a falban, majd, ahogy Lázár lépésről lépésre közeledett annak forrása felé, egyre inkább olyanná vált, mint a fájdalommal átitatott suttogás. Maga elé emelte a kaszát, annak nyele a hirtelen mozdulattól zörögve mozdított meg néhány hevenyészve odaszögelt kerítéslécet, de senki sem jött elő a szokatlan zajok hallatára.

Két másik, félig-meddig egymással szemben álló ház alkotott kis terecskét a Darukáékéval együtt, ennek közepén térdelt Ilonka, arcát a kezébe temetve. Lázár egyetlen pillantással felmérte a környéket, aztán berontott a házba. Káromkodott egy cifrát, amikor a gyertyák fényénél meglátta előbb a felborogatott, szegényes bútorokat, majd az összemocskolt falakat. Sötét, ragadós lé fröccsent körbe, néhol egészen a mennyezetig csapódva, a mestergerendán még apró húscafatokat is látott belé tapadni. Lázár émelyegve lökte félre a székeket, és meglátta végül magát Daruka Palit is a földön. A holttest mellett János atya térdelt.

– Halott mellett virrasztottam Kovácséknál, amikor meghallottam a dulakodást – mondta a plébános, de az arcán tükröződő rettenet élesen ellentmondott a szinte társalgási hangnemnek, ahogy ezt előadta. – Te mit mondasz erre, Lázár? És mit szorongatod azt a kaszát?

Lázár odalépett Daruka Pali mellé, és nézte azt, ami megmaradt egykori legjobb cimborájából; görcsösen markolta a szerszám nyelét.

– Későn érkeztem – mondta halkan. – Megint előttem járt hát.
– Mit mondasz? – kérdezte János atya, aki lassan kezdte legyőzni iszonyatát. Sietve ráterített egy lepedőt a halottra, majd térdére támaszkodva felállt. Jóval magasabb volt Lázárnál, a penge így pontosan az arca előtt lebegett. – Mit értesz azon, Lázár, hogy későn érkeztél?
– Bocsásson meg nekem, atyám! – suttogta Lázár, és hátrálni kezdett kifelé.
– Már mondtam neked, hogy én nem bocsáthatok meg senkinek sem. Talán mondhatnál egy-két vigasztaló szót az özvegynek, ha már erre jártál így éjszaka kaszával a kezedben.

Lázár kilépett a házból, ki, a hűvös éjszakába, ki a csöndbe, amelynek egyre sűrűsödő közepén ott gubbasztott Ilonka. Zokogása és jajgatása akkorra már elnémult, a földön guggolt és előre-hátra billegett a sarkán. Rajta és Lázáron kívül senki sem volt a még utcának sem nevezhető sikátorban, más hang nem is hallatszott, csak az asszony szipogása és reszketeg sóhajai. Lázár lassan körbe fordult, a sötétségbe fúrta tekintetét, figyelte az apró ablakokban életre kelő lángok sorát, a gömbölyű üvegek által megtört gyertyafényt, mígnem az egész Sóhaj maga is sárgás pislogássá nem változott. A fénykör közepén ott állt ő. Ha kinyújtotta volna a kezét, akár meg is érinthette volna Ilonka szoros kontyba font haja alól feltáruló védtelen, finom ívű nyakszirtjét. Lázár felnyögött, ahogy az asszony hangtalanul még előrébb görnyedt, olyannyira, hogy homloka már a földet súrolta. Óvatosan megkerülte Ilonkát, és elindult a házak között. Mintha valami bizonytalanul izzó fényfolyamot kavart volna fel lépteivel, úgy fénylettek körös-körül a gyertyák; maga előtt tartotta a kaszát, akár egy vak ember a botját, mintha a kanócok végén táncoló lángnyelvek megfosztották volna őt a szeme világától.

***

Elmúlt éjfél, mire újból a határ kezdetét jelző dűlőút porát taposta meztelen talpával. Csüggedten lépdelt, a kaszát hol a vállára dobta, hol újból maga elé tartotta, és csak akkor torpant meg, amikor a tanyájukhoz érve megpillantotta maga előtt a csillagok fényében álldogáló Magdit. Az asszony egészen a férfi arca elé tartotta a petróleumlámpát, mintha így akart volna meggyőződni arról, hogy valóban az ő ura-e az a kísérteties csendben botorkáló, elgyötört alak, vagy valami egészen más. Tekintetük összevillant, ahogy Lázár kezébe nyomta az eddig a hóna alatt szorongatott butykost.

– A gyerekek alszanak – suttogta rekedten az asszony. – De azt kérdezgették elalvás előtt, hogy hová tűntél. Árpádka még sírt is. Téged keresett.
– Hiába is magyaráznád nekik. – Lázár krákogott. Mohón kortyolta a bort, mégis száraz maradt a torka és a szája, mintha még mindig ott állt volna a tűző napon, a tarlón. – Amikor még én magam sem értem.
– Mondtam már, Lázár, annyiszor mondtam neked, hogy ha nem akarsz teljesen megbolondulni, akkor azt teszed, ami szerinted a leghelyesebb, emlékszel?

Férje félredobta a kiürült butykost.

– Ne beszélj úgy, mint a plébános! Mintha őt hallanám, ugyanolyan okoskodó vagy te is, mint János atya. Mindig sutyorogtál a fülembe és én mindig is hallgattam rád, mert úgy könnyebbnek tűntek a dolgok. Ha elmentem messzire a jó pénz reményében, és hazajöttem, te már küldtél is volna tovább.
– Miért nem hagy már békén téged, Lázár? – kerülte meg a választ Magdi. Arrébb húzódott férjétől. – Elmentél a háborúba… Oda nem én küldtelek. Azt mondtad, azért mész, hogy legalább a fiaidat megvédd vele szemben. Embereket öltél, te magad mondtad, nem is egyet vagy kettőt, feltűzted őket a szurony hegyére vagy puskatussal verted őket agyon, és mégsem változott semmi sem, ahogy hazajöttél! Hullanak körülötted az emberek, mint a legyek, Lázár. Hát mit kell még tenned ahhoz, hogy abbamaradjon végre?
– Neked aztán végképp nincsen jogod engem kárhoztatni – mordult fel fenyegetően Lázár.

Az asszony nem ijedt meg, szeme lázasan csillogott.

– Mégis, mi a fenét vártál, Lázár? Hogy majd a keblemre ölellek, mintha semmi sem történt volna? Híredet sem hallottuk hónapokig, mert te az országot jártad, a fegyvereddel háltál meg talán készséges hölgyikékkel is, akik annyira szeretik a bakák ölelését, én meg közben itt ültem nyakig az adósságokban!
– Te...! – Lázár keze ütésre lendült, majd erőtlenül lehanyatlott. – Én nem feküdtem össze minden jöttmenttel, én aztán nem! Nem volt nekem se éjszakám, se nappalom. Csak a halottak. Mind visszajártak hozzám éjszakánként, és arról faggattak, hogy mi történt velük. Mintha el sem akarták volna hinni, hogy ők már nincsenek az élők sorában. Mi az ördögöt akartak tőlem, tőlem, Mészáros Lázártól? És azok… akik, mielőtt elmentem… nem keresték őket?
– A lápi emberek mindig kéznél vannak, ha valami szokatlan dolog történik a határban, te is tudod. – Magdi duzzadt ajkain jóllakott mosoly fészkelte el magát. Lázár megborzongott. – Néhányan a helyiek közül fejszékkel meg kiegyenesített kaszákkal nekiindultak tavaly ősszel, amikor nem találtak néhány helybélit, felforgatták a lépi emberek kunyhóit és felkoncoltak néhányat közülük. A csendőrök meg csak a vállukat vonogatják. Vannak holttestek? Nincsenek. Akkor meg semmi dolguk sincs.
– Hallgass már! Lyukat beszélsz a hasamba. Megcsináltad legalább, amit mondtam, vagy csak a szád járt egész nap?

Magdi hátrébb lépett, egy pillanatra eltűnt a sötétségben, csak a motozása hallatszott, majd újra megjelent, és Lázár felé nyújtotta a kezét. Aprólékosan megformált, szalmából font aratási koszorú volt az a tárgy, amit leakasztott a kút kávájáról. Lázár óvatosan megfogta a madzagnál fogva, és maga mellett lógatva elindult tovább az éjszakába.

– Lázár – szólt utána Magdi. Remegett a hangja. – Ígérd meg nekem, hogy, hogy… ha vissza is jössz…

Férje nem válaszolt, csak ment tovább.

***

A két ember mélyen aludt, amikor Lázár belépett a szobába. Nem állta az útját senki sem, a kutyák is szűkölve tágultak az útjából, ahogy áthaladt az udvaron. Nézte az alvókat égő szemekkel. Marika néni zaklatottan sóhajtozott álmában, az Imre bácsit jelképező másik roppant dunyha- meg paplantömeg alól pedig időnként rekedtes, asztmás nyögések törtek elő. Odakint, a nagyobbik szobában az állóóra nehézkes kattogásokat hallatva küzdött a múló idővel, máskülönben egy nesz sem hallatszott, a Csongrádi-major belemerült az időtlenség fagyott csendjébe. Lázár minden ízében remegve állt a szoba közepén, nézte a két embert, majd tekintetét lassan ráemelte az Imre bácsi mellett magasodó ösztövér alakra.

Igazából akkor tudta jobban kivenni annak nagyjából emberre emlékeztető körvonalait, ha csak a szeme sarkából pillantott rá, máskülönben nem volt több, mint ódon, elhomályosult fényű tükrök mélyén derengő árnyalak, akit foglyul ejtett az üveg és a foncsor. A lecsupaszított koponyát mintha egy hosszú bot végére tűzték volna, billegve, mereven fordult Lázár felé, elmondhatatlanul rongyos köpönyege ráncaiban évszázadok és régen elfeledett helyek pora ült, szélét penész szegélyezte csipke helyett, csontujjai között pedig kaszát tartott ugyanúgy, mint maga Lázár. A rozsdás penge ott lebegett egyenesen Imre bácsi feje fölött.

Lázár maga elé emelte a bal kezében szorongatott koszorút. A rémalak üres szemüregei mélyén mintha fény csillant volna, egyébként közönyösen álldogált a félhomályban, ugyanolyan közönnyel, mint ahogy a vérrel dagasztott sarú harcmező közepén állt még nem is olyan régen, ráérősen lengetve a kaszáját.

Imre bácsi szuszogása egyre halkabb lett, majd hirtelen nyögésbe fúlt. Lázár felkapta a fejét a hangra. Az öregember lassan felült, és értetlenül pillantott a szobája közepén álló férfira. Álmosan dörgölte meg a szemét.

– Lázár! Fiam! Mi az ördögöt keresel te itt?

Marika néni is mocorogni kezdett a másik ágyon. Lázár tétován nézett körül. A lidérces alaknak nyoma sem volt, csak ő állt ott egyedül jobbjában a kaszával. Csodálkozva és borzongva emelte maga elé balját, amelyben eddig a koszorút tartotta. Ujjaira vér tapadt.

– Jézus, Krisztus, Lázár! – sikoltott fel Marika néni. – Mi, mit…
– Hallgass már! – förmedt rá Imre bácsi. Széles homlokán olvadt viasz módjára pergett a veríték. – Lázár, tedd le azonnal azt a kaszát! Menj ki, fiam, odakint mindent megbeszélünk, csak várd meg, amíg felöltözök! Hiszen hálóingben mégsem lehet komolyan, férfi módjára beszélgetni, nem igaz?
– Nem sok minden van már, amiről beszélhetnénk, Imre bátyám – mondta erre halkan Lázár.
– No, azért mégis csak lenne miről. – Az öreg megmarkolta a takaró szélét, de még nem húzta le magáról. – Marika nénéd hoz finom bort a pincéből, aztán áttárgyaljuk a dolgainkat… De ahhoz előbb az kell, hogy letedd szépen a kaszát. Hiszen már véget ért az aratás. Különben is, egy olyan ócska szerszámmal hogyan akarod végezni a dolgodat?

Lázár lassan szeme elé emelte a kaszát, és meglepve vizsgálgatta a rozsdás és csorbult pengét, amelyet pedig oly nagy türelemmel fent meg mindig élesre. Szokatlanul nehéz volt a kasza, lehúzta a kezét. Próbaképpen megsuhintotta, mire Marika néni torkából ismét felszakadt a rémült sikoly, Imre bácsi pedig reszketve húzta arca elé a takarót.

– Valóban ócska ez a penge – mondta Lázár tűnődve az apósának. – De utána majd jól megfenem, maga csak ne aggódjon, Imre bátyám! Mindig éles lesz ezentúl a kaszám.

Erősen fogta a szerszám nyelét, miközben meglendítette. A fasorig és a lápot szegélyező nádas vonaláig húzódó búzamezőt látta maga előtt, miközben suhogva szelte a fém a levegőt; kezében, karjában, vállában érezte azt az erőt és ügyességet egyaránt igénylő mozdulatot, ahogy irányította a penge útját.

Húsba, inakba mart a rozsdás fém, ellenállás nélkül szelte még a csontokat is. Amikor végzett, Lázár elégedetten füttyentve vizsgálta új szerszámát.

– Ez igen. Ez aztán jó penge. – Körülnézett még egyszer a szobában, majd sarkon fordult, és kiment a házból. Talpa alatt recsegett a tornác fája; fények gyúltak a cselédszálláson, emberek közeledtek az udvaron át. Lázár nevetett. – Ezzel lehet jól aratni. Majd meglátod, Magdi.

Előző oldal zpolya