Gor Worhoth maszkja

Horror / Novellák (151 katt) Kereder Márk
  2022.02.27.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/2 számában.

Mindent úgy fogok most elmesélni, ahogy megtörtént, szavamra, semmit sem rakok hozzá, vagy veszek el. S a Jóistenre is megesküszöm, ha kell, hogy a következő élmény valóban megtörtént velem. Legalábbis teljes józanságommal, minden idegszálammal ezt hiszem. A történetem – jól tudom – ellenkezik minden értelemmel bíró tapasztalással; jómagam is kétkedve fogadnám. Mégis konokul ragaszkodom valódiságához, s nem tudok mást, mint az átélt élményt hűen papírra vetni a következőkben.

Akkoriban Arkhamban láttam el segédtanítói feladatokat a Miskatonic Egyetemen. Apró bérleményem az ódon város egyik külső kerületében, a de La Mayenne utcáról nyíló szűk sikátorban volt. Megszokásommá vált azidőben, hogy – mivel óráimmal rendszerint kora délután végeztem – egy idő előtti könnyű estebéd után hosszú sétákra indultam a régi belváros irányába. Magamban elmerengve, a macskaköves, tekergő utcácskákon, a vén városnegyedben órákat bandukoltam céltalanul. Néha ócska boltok kirakatai között vitt utam, ahol foltos-szakadt ruhás városlakók andalogtak, néha néptelen sikátorok, mohás kőlábazatok nedves magányában találtam magam; de mindig magas, régvolt-büszkeségű, rogyott kőházak ölelésében kódorogtam. Élveztem az orromba markoló hűs esti levegőt. Mellre szívtam, tetszett, ahogy szétfeszíti mellkasom, frissességgel telíti tüdőm. Többnyire ugyanazt a kerületet jártam be nap mint nap.

Egyik ilyen sétám alkalmával is olyan útvonalon haladtam, ami ismerős volt számomra, ezért sem számítottam semmi meglepőre, s mégis, az aznap délután és este örök emlékül vésődött tudatomba. A nap már leáldozóban volt, vérvörös korongja groteszk módon megnyújtotta az árnyékokat, s a repedezett homlokzatokat tűzpirosra festette. E szokatlan, parádés fényjátékban lassú lépteim monoton ütemére egyre jobban elbágyadtam. Gondolataimba temetkezve, szemlélve a házak oromzatainak világító fény-színezetét, ráérősen lépdeltem a macskaköveken. Azokban a percekben úgy éreztem, csak én létezem a Világmindenségben; csak én és ez a séta. Talán még boldog is voltam.

Ismerősek voltak az utcák arrafele, számtalan alkalommal viselte kopott cipőm talpa azokat a kövezett járdákat. Az ismerős épületek sokat látott arca az ablakszemekkel és az ásító kapuszájakkal nyugtatólag hatott a napi egyetemi zsongás után épp üresedő elmémre. Az őszi, koraesti Arkham szinte egy ópiumpipa nyugalmát borította lelkemre.

Aztán egyszer csak az egyik szűk utcácskából előbukkanva megdöbbentő látvány parancsolt álljt, s kényszerítette egész lényemet a melankólia feladására. Az egyik fénylő homlokzat mögül egy hatalmas, sosem látott épület bukkant elő, egy rettegett tömb, aminek nem szabadott volna ott lennie! A döbbenet testembe pumpálta az adrenalint, az agyam bőséges vérellátása miatt megnövekedett oxigénmennyiség hatására ezer meg ezer gondolatkísérlet indult el központi idegrendszerem megfelelő részéből, a döbbentő élmény magyarázataként a feldolgozhatóság számára. Azon a helyen tegnap még egy széles tér terült el, Arkham ezen kerületének legnagyobb teresedése, a La Funicette névre hallgató egykori elöljáróság után elnevezett, hatalmas mészkőlapokkal lerakott tér!

Lélegzetem bennrekedt ziláló mellkasomban. Félre kellett állnom, nekidőltem a koszos házfalnak. Éreztem, hogy elmém megremeg, s a lélegzés alapvető képességét csak sok pillanat múlva tudtam ismét teljes birtokomban. Egyszerűen kellett pár perc, mire tovább tudtam gondolni mi történt, s hogy egyáltalán: nem álmodok-e. Az ilyenkor szokásos gyermeteg vizsgálatokat elvégezve magamon, teljes bizonyossággal kijelenthetem, száz százalékosan józan és éber voltam, tudatomat és ítélőképességemet nem korlátozta semmi külső esemény, vagy belső állapot. Ez biztos, ha felakasztanak is, akkor is csak ezt mondhatom.

Mire hellyel-közzel megnyugodtam, s fel tudtam nézni a számomra ismeretlen épületre, a rőt Égi Úr már alábukott a horizonton, a vörös ragyogást a szürkület jótékony homálya váltotta fel. A körülöttem lézengő néhány szerencsétlen utcalány, hájas bolttulajdonos, vagy izzadt munkás számára az élet a megszokott kerékvágásban haladt, nem érdekelte különösebben őket az állapotom, vagy ha fel is figyeltek rá, azt gondolhatták, hogy megint egy ópiumista kapkod levegőért, mert túltelítette szervezetét a szerrel. Ilyenről szó sem volt. A járókelők viselkedése, közönye a csoda iránt meglehetősen furcsa volt elképedt szellememnek. Nem tudtam mire vélni a láthatóan teljes apátiájukat.

Mivel úgy éreztem, agyamban hellyel-közzel visszatért az alapvető gondolkodás, helyzetfelismerés és mérlegelés képessége – már amennyire a körülmények engedték –, közelebb mentem és elkezdtem megvizsgálni az épületet.

A roppant tömb irdatlan tömegével az egész teret uralta. A tér gyakorlatilag eltűnt, s mint később kiderült, csak én tudtam, vagyis gondoltam úgy, hogy ott a La Funicette térnek kellene elhelyezkednie. Az épületet először leginkább egy arab, vagy legalábbis valami keleti kastély- vagy mecsetszerűséghez hasonlítottam. Azért voltam ilyen bizonytalan, még a létesítmény funkcióját illetően is, mert valóban nem hasonlított semmilyen, általam az életben valaha is látott kreálmányhoz. Azelőtt sem és azóta sem láttam még csak hasonlót sem. Később kiderült aztán, mivel álltam szemben. De akkor és ott tanácstalan voltam. Az egyre erősödő szürkület dacára is kivehető volt szép tiszta, szinte hófehér mészkő-homlokzata, rajta idegen, sosem látott vésetekkel, talán valami írással valami ismeretlen nyelven, irdatlanul hatalmas központi kupolája, annak kerülete mentén száz apró tornyocskával, melyek hegyes csúcsdíszben végződtek. Néhány csúcsdíszen karmazsinvörös zászló lengett a koraesti hűvös szélben. Az épület vagy hat-hét emelet magas lehetett, de még ezt sem tudtam korrektül megállapítani, hisz külső falain nyílás, vagy ablak nem volt; egyedül a kupola íves oldalán, magasan, ahol szinte negyvenöt fokban görbül a szerkezet, ott volt körben egy – alulról úgy lehetett látni – ablaksor, melynek üvegezése festett, nagyon idegenszerű és színes mintával gazdagon díszített volt. A dimenziók nagyságára lentről, a szürkületben még éppen kivehető néhány varjú jelenlétéből következtethettem, melyek vagy leszálltak a csúcsdíszekre, vagy az épület előtt repültek el a magasban, s röptük nagyon lassúnak és távolinak tűnt. Sokszor körbejártam, vizsgálgattam, tapogattam hideg lábazatát. Az egész jelenség újszerű állapot benyomását keltette, egyáltalán nem volt avitt, vagy roskatag, s ezzel a tulajdonságával is éles ellentétben állt a környező Arkhammal. Újszerűnek hatott, de kizárt dolognak tartottam, hogy egy éjszaka alatt fel lehessen egy ilyet építeni! Ezt a gondolatot már akkor határozottan elutasítottam. Még ha egész Massachusetts munkásait is összeverbuválnák egy éjszakára – ami technikailag is lehetetlen –, még akkor sem tudnák az építőanyag töredékét sem a helyszínre szállítani pár óra leforgása alatt, nem hogy a gazdag díszítésekkel ellátott épületet megépítsék! Nem, nem, ez lehetetlen. Ennek a csodája talán még nagyobb volna, minthogy az épület a semmiből bukkanjon fel! Más úton kell a problémakört megközelíteni, ezt már akkor kristálytisztán láttam. A következőképpen gondolkodtam:

„Namost, ha itt ez az épület – márpedig itt van, nem bolondultam meg –, és tegnap nem volt itt, ez bizonyos, ámde a körülöttem lévőket ez egyáltalán nem zavarja, akkor úgy járok el a legésszerűbben, ha nem kérdezősködök nyíltan, hanem kipuhatolózom valahogy azt az információt, mi zajlik itt. Akkor nem néznek őrültnek és nem váltom meg a jegyem az Arkhami Asylum zavart tébolydájába.”

Ennek megfelelően körbesétáltam a Rettenetet, vártam a megfelelő időpontot és szituációt, mikor leszólíthatok valakit valami ürüggyel. Alig voltak az utcán, már égtek a gázlámpák sápadt fényei. Konkrét tervem nem volt. Talán ezért nem sikerült a mutatvány.

Ahogy ott magamban tépelődve tébláboltam, észrevettem egy apró kis üzletet az egyik magas kőház lábában, amelynek lőrésszerű apró ablakából még szivárgott ki némi fény az időközben beállt esti sötétben. Közelebb mentem.
„SÖR-KIMÉRDE A SASFIÓKHOZ” – állt szép gótikus betűkkel egy hosszú fémtáblán az alacsony bejárat felett. Kissé odébb a falon: „helyi kézműves sörök adás-vétele”.

„Mindegy, ezt az üzletet már láttam kívülről, ismerős, de még nem jártam bent. Bemegyek, hátha… ennél nagyobb meglepetés már gyanítom, nem érhet… bár hosszú még az este!” – ironizáltam magamban, talán azért, hogy oldjam gyötört elmém kétségbeejtő zavartságát. Benyitottam…

* * *

Az apró ajtó hangosan nyikorogva nyílott, s ezzel értelmetlenné és feleslegessé tette a szemöldökfához rögzített csengőcskét. Némi tétovázás után egy fiatalember lépett be a szűk helyiségbe, erősen görnyedt testtartással, hiszen két méter feletti testmagasságát csak így tudta a rendellenesen alacsonyra épített nyíláson keresztülvinni. Belépett a keserűszagú térbe, felegyenesedett, szépen fésült, gondosan nyírt frizurája majd’ a mennyezet fagerendáit érte. Vékony alkata, egész megjelenése a vasalt nadrágja, keményített gallérú inge és tiszta, hosszú öltönykabátja ellenére az ápoltság mellett a zaklatottság benyomását is keltette. Apró szemüvege mögül szemmel láthatóan nyugtalanul pislogott az üzletben lévő két úrra, miközben vékony, csenevész kecskeszakállát húzogatta idegesen.

– Mi’ tetszik uram, ebben a késői órában? Zárva vagyunk! – szólt a bárdolatlan rönkpultnál lévő kövér alak, s hangosan és erősen megszívta a fogát.
– Elnézést… a fény… a lámpa… szóval égett… bocsánat, nem…?
– Nem! – szólt közbe most a pult előtt lévő egyetlen rozoga bárszéken ülő fogatlan száj, melynek tulajdonosa egy koszos, csontsovány, kócos hajú vénember volt.
– Hagyjad Will, majd én… – trófolt a másik, aki valószínűleg csapos lehetett.
– Kérem…
– Ne is mondjon semmit! – mondta emelkedett hangon a hájas, kopasz, pultnál-álló. – Zárva vagyunk, ahogy mondtam. Mit nem értesz ezen? – Már tegezve folytatta.
– Értem… Köszönöm… – A hórihorgas fiatalember már fordult volna ki, de a csapos megállította:
– Uram! Holnap reggel hatkor nyitunk. Akkor jöjjön – váltott magázóra, nyájassá az öblös hang, valószínű felismerte, hogy egy potenciális vevőt üldözött el.
– Van mindenféle sörünk, tüskés ördögárpa, búza, fekete, barna, mindenféle, ami kell – folytatta a reklámszöveget.
Aztán elgondolkodott picit, lefelé nézett. Majd megszólalt:
– Tudja mit? Látom, nagyon ki van készülve… jöjjön… jöjjön ide a pulthoz, na…
A fiatal férfi félve közelebb lépett.
– Jaj ne szórakozzon már, nem harap a bácsi! – S a csapos ezen mondatára a vénember ziháló, őrült vihogásban tört ki.
A csapos szúrósan ránézett az öregre, erre az abbahagyta az ördögi kacajt.
– Jöjjön, kap egy sört, de csak a nyúzott fizimiskájára tekintettel. Szar napja volt, mi? Mindannyiunknak azok vannak ezen a nyomorult Földön. Ez egy kimérde, innen csak elvinni lehet, de ezegyszer kivételt teszek, lássa, milyen jó szíve van George-bácsinak.
A fiatalember a koszos vénségre nézett, az pedig maga mellé húzta korsó sörét, egészen a mellkasához szorította.
– Ne is törődjön vele, bolond, neki lehet itt is inni. Mert én megengedem. Ugye Will?
Az öreg hevesen bólogatott. A magas férfi elfogadta az invitálást, s ezt úgy jelezte, hogy közel a pulthoz lépett, az őrült öreg mellé.
– Mi járatban itt, Idegen? – kérdezte a kövér csapos, miközben kitöltötte a büdös, habzó sört egy bádogserlegbe, s a fiatalember elé tolta.
– Nem vagyok idegen… Miből gondolja?
– Hát azért, mert ilyen ideges. Aki itt él, az már beletörődött a mocsokba… Vagy… valami gondja akadt a törvénnyel? Mi olyanokat nem szolgálunk ám ki! – S mutatóujját a magasba emelte. – Csak vicceltem! – enyhült. – Hozzánk mindenféle ördög jöhet.
– Nem vagyok bűnöző.
– Mindenki az, jobb, ha tőlem tudja.
– Az-az! – harsogott a vénember.

A fiatalember az orrához emelte a kriglit, óvatosan beleszagolt, majd leplezetlen fintorba rándult izzadt arca. A csaposra nézett. Az pedig bólintott, s a férfi erre lehúzott egy jókora slukkot a büdös, habzó léből. Torz grimasz kíséretében törölte le kabátujjával a szája szélére tapadt tajtékot.

– Kérem… – szólalt meg aztán. – Mondjanak meg nekem valamit. Egy idegennek. – Látszott rajta, hogy hezitál, hogy fogalmazzon.
– Mire kíváncsi?
– Ez az épület itt a téren… illetve itt szembe… micsoda ez?
Kínos csend állt be, még a kinti nem túl erős szél zúgását is lehetett hallani. A hallgatást a vénember törte meg:
– Nem régóta van a városban ugye, Cimbora?
– Hát… mi ez az épület?
– Majd én elmondom, Will – szólt közbe George. – Honnan jött, hogy nem hallott róla?
– Hát én… – A fiatalember tanácstalansága szinte a homlokára volt írva.
– Nem kell megmondania, honnan jött Idegen, mit követett el. Bár mi nem szoktunk fecsegni – vette a lapot George. – Amúgy a csendőrök ide nem szoktak betévedni. Mi sem bántjuk őket, ők sem minket. Ez a kimondatlan egyezség…
– Szóval, figyeljen csak ide… – hajolt közel a csapos a fiatalemberhez, egészen közel, lélegzetük összeért. Keserű szájszaga miatt a férfi ismét önkéntelenül is fintorgott.
– Ez Gor Worhoth kastélya.
– Gor…
– Worhoth, igen.
A férfi egyslukkra lehúzta a keserű förtelmet.
– Kér még egyet?
Az meg csak bólogatott. A csapos teletöltötte a koszos bádogkorsót.
– Gor Worhoth – folytatta George – egy ki tudja milyen régen élt arab hadúr.
– Arab…
– Igen. Nem tudom mikor, de ez a kastélya már akkor itt volt, mikor Arkham még csak munkástelep volt, azt mondják. Régi, mint maga az Ördög, hogy a fene egye meg!
– Azt hittem, nem voltak erre muszlimok – okoskodott a férfi, s újra egy jókorát kortyolt söréből.
– Nem is voltak! – kiáltott közbe a vénség.
– Nem voltak – igazolta George. – Gor Worhoth egyedül telepedett itt le annak idején. Személyzetét is innen verbuválta.

A fiatalember tekintete elárulta a csaposnak, hogy csüng szavain. Neki pedig ez szemmel láthatóan tetszett. Folytatta hát:
– Szóval… volt ez a hadúr, állítólag nagyon kegyetlen volt. Miután végigportyázta a fél nyugatskót partvidéket, saját hazája egyes tartományai ellen fordult, meg azok ellen az arab gyarmatok ellen, amik ott voltak a… aaa… na mindegy, szóval semmi sem volt elég neki. De végül is betörték a mocskot a Kalifátusok, száműzték hazájából. Itt telepedett le. Senkit sem hozhatott. De pénze az volt bőven a mocsoknak, mint láthatja a kastélyt.
– Igen. A kastély… miért olyan… olyan… új?
– Varázslat öveziiiiiiii! – szólt az öreg.
– Az. Varázslat. Meg egy frászt, te bolond! – dorgálta meg George Willt. – Egyébként nem szoktunk róla beszélni, itt van a ház és kész! A Városvezetés le akarta bontani, de sosem jött össze annyi arany. Persze, megy az úri hóbortjaikra meg a kurváikra – mondta undorral, s köpött egyet a sarokba.
– Nem értem…
– Mit nem értesz? Nem beszélünk róla és kész! – ordított az őrült vénember.
– Will! Kussolj! – Ordítva feddte meg George. – Az úr csak érdeklődő… – váltott nagyon nyájas hangnemre.
A fiatalember még egy korsónyit nyakalt be az időközben újratöltött erjesztett fertelemből.

Újra nagyon közel hajolt George a férfihoz:
– Azt mondják, nem ezzel a névvel jött világra, de a hadjáratai közben így kezdte el neveztetni magát – suttogott. – Állítólag a nevet Yog-Sothoth gonosz istene adta neki. Használatra.
A vénember meg csak bólogatott hevesen.

– Valami feketemágikus név, vagy mi a frász – mondta rekedt hangján az öreg. – Na meg az ábrázata… A maszkja… Mindig maszkban vót. Állítólag nem sokáig élt az, aki látta maszk nélkül.
– Szerintem meg ez egy mese! Ezzel ijesztgetik a rossz gyerekeket! – mondta George. – Volt maszkja azt mondják, de azért mert egyszerűen csak rusnya volt mint a dög, mert egy jatagán, vagy egy germán harci fejsze levágta a fél orcáját. Ez volt.
– Na meg a varázslat…
– Varázslat-varázslat! Bolond vénember!

A fiatalember kérdően kapkodta fejét hol a csaposra, hol az öregre. George szólalt meg végül:
– Azt mondják, valamit elcseszett valami szertartásánál és véletlenül bezárta magát mágiával abba a kastélyba a vén tróger! De ezt én nem hiszem. De tény, hogy senki sem megy be, le van lakatolva a bejárat – töltött újabb adagot a fiatalembernek.
– Igen, és azóta a kijutás titkos kódját keresi hatalmas könyvtárában…
– Könyvtárában, vénember, persze… Will, hagyd már – legyintett George.
– Igen! Könyvtárában! Ahol állítólag még az őrült arab, Abdul Alhazred hírhedt Necronomikonja is megtalálható!
– Persze, az őrült te vagy Will, tudod jól.
A vénember erre újra éktelen ördögi kacajban tört ki.
– Bejárat... – tekintett kérdőn a fiatalember George-ra.
– Igen az északi oldalon egy pici vasajtó. De le van zárva. Senkit sem érdekel az a nyamvadt kastély. Csak az olyan bolondokat, mint Will.
A vénember folytatta sípoló vihogását.

Telt az este, sok krigli kiürült, mire George a következő mondatot mondta:
– Na uram, száz szónak is egy a vége, késő van, holnap reggel jöjjön, vigyen el két hektót ebből a kóstolóból, értve vagyok? A hátsó udvarban majd felpakolhatja. Négy… Nem! Öt ezüstdollár lesz az eddigi. A többit holnap.
A fiatalember a sör mámorától nehézkesen kiszámolta az érméket, lecsapta a pult sörtől áztatott büdös fafelületére, majd bólintott. A csapos és a vénember szintúgy. A férfi dülöngélve imbolygott a bejárat felé. Tántorogva nyitotta az apró ajtót.
– Idegenek! – jegyezte meg undorral magának a csapos, s törölgette a koszos bádogkriglit egy még mocskosabb ronggyal, miközben a férfi kiszédelgett az utcára.

* * *

…Utam a kimérdéből bérleményemig emlékembe alig vésődött, de rémlik, hogy többször a szomorú éjszakába ordítottam Gor Worhoth nevét. Csak ködösen emlékszem, hogy sokszor megálltam könnyíteni magamon, s talán még egyéb helyen is ürítettem szervezetemből az alkoholt, melynek fogyasztását talán ez egyszer túlzásba vittem.
Másnap reggel ruhástul az ágyamban, koszos lepedők között talált az eszmélet. Talán a Jóisten gondviselése – s talán nem Yog-Sothoth gonosz Istené – volt az, hogy aznap nem kellett bemennem az Egyetemre, épp szabadnapos voltam, így hosszú órákig tudtam nyújtózni a puha párnák között, engedve a csábításnak, a pihenésnek, hogy nyúzott testem valamelyest regenerálódni tudjon. Már délelőtt tíz is elmúlt, mire nagy nehezen kikászálódtam fekhelyemből, s levetettem előző nap reggel felvett ruhadarabjaimat. Megmosdottam hideg vízben, ez kissé helyre rázott. Meglehetősen másnapos voltam, gyomrom égett, szájízem szinte elviselhetetlen volt, akárhányszor öblögettem. Délután kettőkor már egy kis mennyiségű szilárd ételt is magamhoz tudtam venni. Aztán pár óra múlva egy gyomorkeserű elfogyasztása után egész jól helyre jöttem.

Egyedül voltam szűk albérleti szobámban, nem zavart senki. A nyitott ablakon betűző, őszi délutáni nap bágyadt sugarai kellemesen simogatták arcom, ahogy az íróasztalomnál ültem. Elkezdtem gondolkodni az előző nap történteken. Istenem, bár ne tettem volna! Az ember mindig utólag okos, ezt már megtanulhattam volna. Természetesen a roppant épület minden négyzetcentiméterére emlékeztem, s tudatomba villantak George és Will szavai.

Gor Worhoth járt folyton az eszemben, s ahogy egyre több, tegnap hallott információ szűrődött át másnapos elmém sűrű szövetén, ráeszméltem, hogy éjszakai izzadt forgolódásaim közepette is a hadúrról álmodtam. Egyre jobban megvilágosodott, kitisztult a kép: álmomban Gor Worhoth-ot láttam, amint egy véres csatamezőn kaszabolja ellenségeit egy hosszú, éles pengében végződő lándzsával, rémítő fekete paripáján vágtatva. Dőlt a vér mindenhonnan, emberi testrészek repültek a levegőbe és hullottak a porba. Hányingerem lett, gyorsan elhessegettem a rémítő álomképet. Próbáltam másra, az egyetemi teendőimre gondolni, elszántan irányítottam akaratomat a munkára való koncentrálására. De nem tudtam egy sort sem elolvasni úgy, hogy a vérben úszó Gor Worhoth ne jelenjen meg a lelki szemeim előtt. Kihullott a papír a kezeim közül. Akkor már tudtam. Elvesztem. Addig nem nyughatok, amíg valamilyen szinten fel nem derítem a rejtélyt, választ nem találok, hogy került az általam eddig oly jól ismertnek gondolt világba ez a hadúr és kastélya.

Isten az Atyám, nem akartam visszamenni. Mint az az ember, aki áll a meredély szélénél, s esze ágában sincs leugrani, de egy őrült gondolat mindjobban hatalmába keríti: mi lenne, ha… S egy idő után elhatalmasodik rajta az őrjítő vágy az ugrásra. Az emberi lélek rejtett zugai még feltérképezés előtt vannak, s a sötét lélekszögletekbe néha a Gonosz világol be elsőnek. Valahogy így lehettem én is. Mindjobban gondoltam rá, hogy nem szabad bemennem, annál inkább erősödött a késztetés, Gor Worhoth kastélyát látnom kell belülről! Hívása erősebb volt minden óvatosságomnál, egész addigi életem megfontolt, kimért viselkedési formáinál. Legyőzött.

Este nyolc után valamivel már a de La Mayenne utcán siettem az óváros irányába, hátizsákomban egy feszítővassal, egy erővágóval, egy összehajtogatott ballonkabáttal, iránytűvel, egy kézi petróleum-lámpácskával, gyufával, némi élelemmel és egy kulacs vízzel felszerelkezne. Természetesen mellényzsebemben volt a kis notesz és az apró ceruza is, ami nélkül soha sehova sem indulok el, ezek az eszközök szinte testrészeimmé váltak, hiszen munkámból adódóan bármikor jöhet olyan gondolat, amit hamarjában papírra kell vetnem.

Fél tíz fele érhettem a rettegett tömb északi bejáratához. Ha bárkinek is kérdéses lett volna előző napi élményeim valóságtartalma, az megnyugodhatott volna akkor, a kastély ott állt, sziklaszilárdan a valóságba ágyazódva, nem volt kérdéses. Azt a kis vasajtót tegnapi körsétáim alkalmával észre sem vettem, talán a beállt sötét miatt. Akkor is sötét volt, na de most tudtam, merre és mit keressek. A gázlámpák azt a falszakaszt éppen nem világították meg, így csak kitapogatni tudtam az ajtót és a lakatot. Az erővágóval óvatosan bánva egy nem túl hangos kattanás kíséretében felszabadítottam a nyílászárót a – talán évszázadok óta fennálló – bezárt állapota alól. Erősen kellett meghúznom a szárnyat, mire a rozsdás pántok engedtek a forgatónyomatéknak, s az ajtó nyikorogva kinyílt. Visszatettem hátizsákomba a szerszámot és a sötét árnyék védelme alatt halkan bebújtam az igen szűk nyíláson.

Bent a miliő merőben más volt, mint pár méterrel kijjebb. A szűk folyosón, ahova érkeztem, teljesen síri csend uralkodott. Akkor döbbentem rá, hogy amit eddig ott kint csendnek véltem, az nem más, mint Arkham éjszakai alapzúgása, morajlása, benne távoli lovaskocsik zajával, bűnözők és szajhák messzi veszekedéseivel, kóbor macskák holdhoz intézett dalaival.

Egy határozott mozdulattal, görnyedve az alacsony kőmennyezet alatt behúztam magam mögött az ajtócskát, nem akartam, hogy bárki rájöjjön, tilosban járok, hisz ide senki sem merészkedett. A csend szinte fülsiketítő volt. Koromsötét vakított, szemem előtt színes foltok táncoltak, mint ez ilyenkor szokás, mikor elveszik egy testrész elől azt az utolsó inger-foszlányt is, aminek érzékelésére az kifejlődött. Ezért zúgtak a csendtől füleim is. Izoláltságomon kétségbeesve idegesen kutattam hátizsákomban. Kitapogattam a gyufát és a lámpácskát, remegő kezekkel meggyújtottam. A fellobbanó apró láng a kanóc végén azonnal nyugtatta megviselt elmém. Szinte melegítette a fény lelkem, a lámpa oldalsó csavarjával ideális fényerősségűre állítottam a tüzet. Semmi huzat, semmi légmozgás nem volt, így a lángocska rőt üstöke mozzanatlan állt egyenesbe.

Emlékszem, meglehetősen furcsa és idegenszerű volt akkor arra gondolni, hogy én nem akarok igazából ott lenni, mégis ott vagyok, éppen ott az oroszlán barlangjának szájában.

„Hát nincs más hátra, mint előre” – erőltettem magamra az optimizmus csalóka látszatát. Nem tehettem róla, az egyedüli út előttem a szűk kőfolyosó sötétbe vesző ismeretlenjébe vezetett. A visszaút valami miatt nem volt opció. Hogy mi miatt, azt a mai napig próbálom megfejteni. Sikertelenül.

Szóval görnyedve haladtam a lámpafényben. Az út enyhén lefele lejtett. Illatot egyelőre egyedül a petróleum olajos égése szolgáltatott, legalábbis akkor nem éreztem más szagot. A folyosó pár tíz méter múlva tágulni látszott, lejtése megszűnt, hamarosan már teljesen felegyenesedve tudtam haladni. Újabb pár tíz méter után egy akadály állta utam, valamiféle törmelék, vagy sárhalom, mely gyakorlatilag majdnem a mennyezetig felért. Döntöttem. Ha már idáig eljöttem, nem lehet, hogy egy földkupac visszafordítson! Felmásztam rá, illetve sokszori visszacsúszás után valahogy csak felevickéltem, hátizsákomat a mennyezet és a sárhegy között lévő szűk résen átpasszíroztam. Hallottam, ahogy gurul le a túloldalon. Én következtem. Vékony alkatom kapóra jött. Mire saját testem is átpréseltem, s lámpámat is megfelelően megóvtam, lecsúsztam a dombról túloldalt, már úgy néztem ki, mint egy disznó, aki a mocsokban hempergett álló nap. Sár és földszagom volt, de nem érdekelt. A folyosó itt már nem is folyosó volt, hanem egy pince-féle előtere, ahonnan különböző helyiségek nyíltak. A legtöbbe bevilágítottam, de vagy üresek voltak, vagy ugyanolyan földhányást tartalmaztak, mint amin sikerült keresztülvergődnöm. Mentem tovább a széles, hosszanti térben, míg csaknem egy újabb akadályba botlottam: egy bárdolatlan, törött rönkbútorokból álló depóniába. Időbe tellett, mire szétdobáltam az asztalokat-székeket, s egy járatot ki tudtam alakítani, amin át tudtam kelni. Teljesen kimelegedtem, mire végeztem.

Az út innen könnyebben folytatódott. Hamarosan egy tágasodáshoz értem, Itt a falakon már színes festések, jelek, minták jelentek meg, bár nem túl zsúfoltan. Ebből a térből egy kőlépcső vezetett felfele. A lépcsőnek széles orsótere volt, s én beálltam oda, felfelé néztem. A lámpám a fejem fölé emeltem, s amerre néztem, előre tartottam, s talán pont az erős fényétől nem láttam semmit. Leengedtem hát, kezemmel eltakartam a lángot az üveg mögött. Így már láttam a három-négy emelet magasságából elősejlő derengést. Valami mintha világított volna odafent. Újra lámpám erős fényében bízva, elindultam felfelé. A szabályos kör kerületén haladó, megszakítás nélküli kőlépcső egy széles, tágas lépcsőpihenőbe torkollott, ahol megdöbbenésemre szinte nappali fény uralkodott. Pontosabban olyan, mint nappal egy épület belsejében. Félhomálynál világosabb. Abszolút látni lehetett a falak idegen díszítését, a mozaik-padlólapok aprólékos kidolgozottságát. A vörös, kék és sárga színek uralkodtak.

Karórámra pillantottam. Mikor beléptem a tömbbe, akkor állhatott meg, fél tízet mutattak a dermedt mutatók. Megkocogtattam a számlap üvegét. Semmi. A fényviszonyokat nem tudtam mire vélni, hiszen számításaim és érzésem szerint körülbelül éjfél és éjjeli egy óra között járhatott, kizárt, hogy nappal legyen. Lámpára már nem volt szükség, hát elraktam.

A pihenő falán észrevettem egy keleties megjelenésű kétszárnyú ajtót. Díszes, aranyszínű mintákkal zsúfolt tokja csúcsívben záródott. Odaléptem az aranyozott, hosszú kilincshez, lenyomtam. Semmi. Be volt zárva. Még párszor megpróbáltam, de csak annyit értem el vele, hogy a kilincs és a zár hangos kattogását visszhangozza a tér. Arra gondoltam, ha van ott valaki, már biztos tudja, hogy idegen merészkedett be. „Fantasztikus.”

Magam esztelenségén mérgelődve úgy döntöttem, megyek tovább felfele, innen ugyanis tovább folytatódott a lépcső, csak már díszes, aranyozott tömörfa kivitelben. Furcsa mód nem volt régi, vagy poros; emlékszem, nagyon meglepett, hogy úgy tűnt, a lépcsőt használják!

Sokat mentem felfele, mire egy újabb pihenőhöz jutottam. Számításaim szerint annyit haladhattam felfele, hogy most körül-belül a kupola közepénél lehetek. Itt egy minden tekintetben ugyanolyan ajtót találtam, mint alább. Lassan lenyomtam a kilincset.

Nem is tudom, miért döbbentem meg, mikor a zár engedett. Az ajtó hangtalan nyílt, nem nyikorgott. Számításom igazolódott: egy nem túl széles folyosóra jutottam, jobb kéz felöl valószínű a lentről látott díszes ablaksor cirka negyvenöt fokban ferdén, bal kéz felöl hullámzó, díszes falikárpittal borított függőleges fal volt. A mennyezetről lógó csipkés rézedényekben feltételezhetően tömjén, vagy valami hasonló éghetett, mert átható illat és füst terjengett a térben. Az ablakon nem láttam ki, az egész üvegfelület minden négyzetcentiméterét sűrű, aprólékos festés fedte. A falon itt-ott, a faliszőnyegek között mindenféle harci bárd, buzogány pallos, íves pengéjű kard szolgált díszítőelemként. Meglepően fényesek, csillogóak voltak, minta csak tegnap állították volna ki őket ide.

A nappalinál talán egy kissé fátyolosabb fény uralkodott, mint az alkonytájban megszokott. Egy kissé messzebb, pár tíz méterre az egyik ablaksarokban élesen betűző, aranysárga fénysugarat vettem észre. Óvatosan odalopóztam. Az egyik ablak alsó sarka egy féltenyérnyi felületen ki volt törve, az éppen lenyugvó nap talált ott utat.

„Kizárt, hogy alkonyidő legyen!” Nem értettem a dolgot. Odahajoltam, kikukucskáltam. Arcomba hűs szellő lebbent, éreztem a közeledő este jellegzetes illatát. „Hol lehetek?” Bárhogy forgolódtam, bárhogy váltogattam látósíkomat, mindig csak egy adott szeletét láttam a gyönyörűen szikrázó, az alkony miatt sötétebb kék égnek és az aranyszínű napkorongnak. Arkham háztetőinek nyoma sem volt, de persze ezt nem tudtam biztosan, ez csak érzés, mert a talajt, vagy az utcasíkot nem engedte perspektívám láttatni.

A folyosón nem volt semmi mozgás, pár percet vártam, hogy erről a kellő bizonyosságot megszerezzem, mert támadt egy gondolatom: leemeltem a falról az egyik buzogányt, s az egyik ablaküvegnek ütöttem nem túl nagy erővel, olyannal, amiről azt gondoltam, megrepeszti az üveget, esetleg kisebb részek kiesnek és szabaddá válik a kilátás. Meglepetésemre a felületen egy karcolás sem esett! Párszor még kocogtattam, egyre nagyobb erővel, mire már teljes erőmből az üvegnek vágtam a nehéz fegyvert, de az úgy pattant le róla, mintha tömör sziklán próbálkoznék.

Talán a kétségbeesés hatására – mivel megfordult elmém egyik zugában, hogyan fogok kijutni, s be vagyok zárva – egy meglehetősen felelőtlen gondolat fogalmazódott meg bennem, s elkezdtem azt a valóságba ültetni. Benyúltam az ablaksarkon található kis résbe, ujjaimmal próbáltam feszegetni, természetesen eredménytelenül. Illetve egy eredménye azért csak lett: három ujjamat is oly szerencsétlenül vágtam el az üveg élével, hogy gyors ütemben szivárgott a vér testemből, ami valószínű még a megnövekedett vérnyomásnak is köszönhetően igen hátrányosan és kellemetlenül érintett. Elővettem szép nagy textilzsebkendőmet – mindig van nálam –, s olyan erősen, ahogy csak lehet, rátekertem ujjaimra, s ökölbe szorítottam kezem. A vérzés – új saccolom – jó húsz perc után állt el.

Ameddig ott ültem a folyosó kövén és mérgelődtem ostoba és szerencsétlen viselkedésemen, rádöbbentem, hogy időközben a nap egy centit sem bukott alább, mintha ez a kastély az állandósult időben rekedt volna!

Aztán arra gondoltam, hogy ebben a történetben annyi a furcsaság, hogy ez aztán már igazán belefér!

Kis idő múlva, ahogy ott ültem, halk motoszkálásra, neszezésre lettem figyelmes, mely a folyosó távolabbi vége irányából jött! Némán, döbbenten és mozdulatlanul figyeltem. Nem csaltak érzékszerveim, valaki tényleg volt a folyosó jó ötven méterrel távolabbi végénél, ahol szintén ugyanolyan ajtó zárta a hosszanti helyiséget, mint ezen a felén. A csendben csak a halk zajokat és saját, egyre gyorsuló szívverésem hallottam.

Olyan halkan, ahogy csak tudtam, feltápászkodtam ültőhelyemről. Nem tudom, ki vezethetett akkor, de nem volt számomra kérdés, meg kell néznem a hang forrását. Ma már természetesen nem tenném, iszkolnék vissza, le a lépcsőn, le a pincébe, át a folyosón, keresztül a földkupacon, ki a szabadba! De akkor! Akkor ezt nem éreztem! Istenem… Bárcsak éreztem volna…

Némán, minden idegszálammal az óvatosságra és a hangtalanságomra koncentrálva lopóztam a hang irányába. Már egész közel, cirka tíz méterre lehettem a zaj eredetétől, mikor rájöttem, hogy az egy, a folyosóról nyíló tömörfa ajtón túl elhelyezkedő helyiségből érkezhet. Az ajtó nyitva állt. Ahogy haladtam, perspektívám egyre jobban engedte láttatni a szobabelsőt, ahova nyílott a díszes bejárat: egy könyvtár volt! Egy rettegett könyvtár, toronymagas polcokkal, temérdek könyvvel, tekerccsel, papírusszal! A térben középen elhelyezkedő, egyetlen asztalnál, háttal állva megláttam őt! Gor Worhoth-ot! Istenem! Ki is lehetett volna más! Emlékszem, úgy éreztem – nem! – tudom, hogy kihagyott pár ütemet nyúzott szervem, mely próbálta a gyenge vérem pumpálni az őrület határán egyensúlyozó központi idegrendszerem remegő szöveteibe!

A háttal álló hadúr bőven két méter feletti testmagasságú lehetett, karmazsinvörös, földig érő köpenyben, vagy talár-félében. Ruházatának szegélyein aranyszínű, idegen jelekkel és mintákkal. Hosszú, ősz, hullámos haja a vállára omlott, s a tarkóján ott volt a széles bőrszíj. A rettegett maszkjának szíja.

Az asztalon szétszórt könyvek és tekercsek között kutakodott, papíruszok hevertek mindenhol a padlón.
Aztán abbahagyta a keresgélést.
Lassan fordult meg.

Istenemre, olyan néma voltam, mint a sír! Mégis tudta, hogy ott vagyok! Azt hiszem nem tudom a mai napig erejét, vagy akár erejének mibenlétét felfogni, a felfogását akár még távolról is sejteni! Ezekhez a dolgokhoz nekem nincs érkezésem!

Ahogy fordult Gor Worhoth, bizton állíthatom, az maga volt a pokol! Bármilyen infernó bármilyen kínszenvedése eltörpül amellett, mint amit én abban a pár másodpercben átéltem! Mert nyilván pár másodperc volt, de nekem egy egész örökkévalóságnak tűnt! Istenem… Lassan, fokról-fokra, pillanatról-pillanatra tárult elém groteszk ábrázatba torzult, elefántcsontszín maszkjának földöntúli borzalma! Ekkor lettem figyelmes arra az őrjítően hangos, mély, búgó „oooo” hangra, vagy kántálásra, vagy tudom is én mire, s nem tudtam megállapítani, honnan jön, mikor kezdődött, s hogy egyáltalán: nem eredendően elmémbe kódolt rettenet hangja-e ez, ami most, szemtől szembe a Gonosszal, kiszabadult, s elborítja lényemet, mint tenger a sekély partot.

Rám nézett, tudom. Maszkján nem volt száj, vagy orrnyílás, csupán két ördögi, sötét szem, mely minden képzeletet felülmúló hipnózis tébolyába kergette azt, aki akár egyetlen pillantást is vetett borzalmukra. Hosszú, nyújtott maszkja ott érhetett véget, ahol gonosz szegycsontjának végét sejthettem.

Aztán a borzalom csak fokozódott, bár elképzelni sem tudtam, ezt még hogyan lehet fokozni. Felemelte rettenetes, aszott, hófehér kézfejét a maszkjához és… nem kétséges az álarc levétele irányába tett mozdulatot. Láttam, ahogy elemelkedik az arcától – ha egyáltalán volt neki olyan –, s csúszik lefele a maszk a dereka irányába. Gor Worhoth tébolyító homloka kezdett látszani.

„Istenem! Kérlek ne! Még pár másodperc és szörnyethalok!”

Éles sikítást hallottam, valószínű az enyém volt. Szédültem, a fülem zúgott, különös, fémes íz terjedt szét a számban, ömlött a könnyem, ziháltam, ordítottam kínomban, mikor – talán a Jóisten könyörült meg bűnös gyermekén – hullámozni kezdett a szoba, Gor Worhoth, minden, s elájultam.

Mikor magamhoz tértem, még mindig abban az átkozott könyvtárszobában voltam, de Gor Worhoth már nem volt sehol. A tömjénillat és a csend gyorsan visszahozta emlékeimet, eszméletvesztésem előtti percek lenyomatát. Gyorsan felpattantam a padlóról. S – azt hiszem életemben először és utoljára – tisztán és hideg fejjel, pár pillanat alatt tudtam az akkori körülményeknek megfelelő, racionális és gyors döntést hozni. Mivel fizikailag képtelenség a kijutás, a varázslat miatt a pincén keresztül sem lehetséges, a nyakamat rá, itt nyilván nem maradhatok, egyetlen esélyem maradt: megtalálni a tekercsekben és a könyvekben a kódot, bármi is legyen az, még mielőtt a sátáni hadúr vissza nem jön, bárhová is ment. A feladat nem nehéz volt, hanem lehetetlen.

Elkezdem remegő kezekkel, zaklatottan turkálni a földön heverő papíruszokban. Nem értettem az írást, a nyelvet, melyen íródtak az ördögi szövegek. Egy valamit viszont megértettem pár másodperc izgatott kapkodás után is: így sem fogok kijutni. Soha az életben. Mikor erre rádöbbentem, újra elfogott a páni-félelem, újra azt a furcsa fémes ízt éreztem, újra szédültem, hullámzott minden, ránéztem görcsbe torzult kézfejemre és rendellenes pózba merevedett ujjaimra és újra elvesztettem az eszméletem.

A La Funicette téren eszméltem fel újra. Az igazi Funicette téren. Gor Worhoth-nak és kastélyának nyoma sem volt! Mintha sosem létezett volna! Pontosítok: ebben az Univerzumban véleményem szerint valóban, sosem létezett. Ahogy a tér közepén feküdtem, még mindig nem értve semmit, próbáltam az emlékképeket visszaszivárogtatni a tudattalanból a tudatos tartományba. Csak szép lassan sikerült. A nap éppen leáldozóban volt, aranyszínben fürdette Arkham ódon városát.

Egy hajléktalan jött oda, bort kért tőlem, mint a cimborájától. Végignéztem magamon: csupa mocsok és sár voltam. Felfelé fordítottam bal tenyerem. A három ujjamon ott volt a friss, mély vágás.

Elsírtam magam.
Hálát adtam az Égnek.
Azóta is minden nap hálát adok az Égnek.

Visszakerültem oda, ahonnan ki tudja hogyan és miért, de pár rettenetes órára elkerültem. Az otthonomba. Az én világomba. A seb hegmentesen begyógyult, a ruháimat kitisztíttattam.

Emlékszem, az első ember, akinek megemlítettem Gor Worhoth nevét, egy szajha volt. Válaszul megkért, adjak neki is a cuccból, amit szívok, mert ő mostanában csak olyan olcsó ópiátokhoz jut hozzá, amiben több a macskagyökér, mint a valamire való kender, mák, vagy tiszta, növényi felejtés. George és Will is ugyanazok, de sosem hallottak semmiféle hadúrról.

Egy ideig természetesen még sokat álmodtam a Gor Worhoth-ról és kastélyáról, de azok a lidércek is egyre jobban elmaradtak az idő haladtával. Azok csak a gyötört lélek esemény utáni mellékzöngéi voltak, s mint a vízbe dobott kő utáni hullámfodrok: múlandóak és jelentéktelenek.

A megfejtést nem tudom. Hiába is kérnék, semmi érdemleges gondolattal, magyarázattal, vagy ötleteléssel nem szolgálhatok. Hogy egy párhuzamos Univerzumba kerültem-e, azt csak a Jóisten tudja. De talán még Ő sem. Talán Yog-Sothoth, a gonosz ősisten tudná, de az ő válaszára, elhihetik, a legkevésbé vagyok kíváncsi.

Néha még járok Arkhamban. S hűvös őszi estéken, amikor egyedül bandukolok a vén városban és a La Funicette tér fele visz utam, felsejlik még lelki szemeim előtt Gor Worhoth rémítő maszkja.

Előző oldal Kereder Márk
Vélemények a műről (eddig 4 db)