Karma

Szépirodalom / Élet-halál (650 katt) Xenothep
  2021.08.02.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/8 számában.

20210801_Karma


Húsz éve történt.

Pont olyan nap volt, mint ma.

A parkon átvágva rövidebb volt az út, bár a széllökésekből ítélve úgy gondoltam, nem úszom meg szárazon, teljesen mindegy, merre megyek. Ahogy beértem a felújított szakaszra, az autóktól elzárt területre, nekifutottam, felpattantam a deszkámra, és úgy hajtottam magam a sétányon, a gumírozott futófelület mellett. A szél egyre vadabbul cibálta körülöttem a bokrokat és a fák lombjait, végül le kellett szállnom a deszkáról, mert képtelen voltam tartani az egyensúlyomat. Felkaptam a járgányt, és futólépésben indultam el újra, mert hallottam, amint a kövér cseppekkel érkező zivatar kopogni kezd körülöttem.

A pálya alig száz méternyire volt, mégis bőrig áztam, míg oda értem. Behúzódtam a féltető alá, amit csak csomagmegőrzőnek, vagy kuckónak hívtunk egymás között, és a padra dobva hátizsákomat, beletúrtam a vizes palackomért. A szél beverte az esőcseppeket ide is, ám ez már nem rontott az állapotomon. Bár még csak késő délután volt, a környék teljesen elsötétedett, egészen feldobott a megszokottól eltérő látvány. Elővettem telefonomat, feltettem a kuckó egyik polcára, ahová USB aljzatot is beépítettek, csatlakoztattam, aztán elindítottam egy videó felvételt. Kezemben a palackkal a hátam mögé intettem a kamerába mosolyogva.

– Cső emberek, bejelentkezésem színhelye az Erzsébet Liget, a deszkaparkból. Épp ronggyá vert az eső, szóval behúzódtam ide, hogy átvészeljem a zivatart. Marhára nem volt kedvem a mai adáshoz, de ha már így alakult, akkor most megragadom az alkalmat…

Fölöttem fül süketítő csattanással dördült meg az ég, a következő pillanatban pedig jég kezdte verni a kuckó tetejét. Vállat vontam, fölösleges lett volna folytatni a felvételt. A telefonom felé nyúltam, hogy leállítsam, amikor valaki megszólalt mögöttem.

– Hahó!

Megpördültem. Egy férfi ült a pad távolabbi végén, világos szürke pulóverben, aminek csuklyája félig elrejtette arcát, lábait a gördeszkájára téve. Bizonytalanul intettem.

– Helló!
– Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj!
– Semmi para! Nem ijedtem meg. – Ez nem volt igaz, valójában épp csak kezdett csitulni a szívverésem. Először nem jöttem rá azonnal, hogy mi zavar, amíg rá nem jöttem, hogy a ruhája száraz. Amikor ide értem, senki nem volt itt, ebben biztos voltam, bár tény, hogy nem néztem körül. A kuckó alig négy négyzetméternyi terület, aminek csak két fala van, azok is találkoznak itt a sarokban, ahol a töltő aljzatok is vannak. Ha a férfi eddig mögötte volt, akkor is csurom víznek kellene lennie.

A zaj felerősödött, elhűlve néztem ki a pályára.

Hatalmas jégdarabok zuhogtak mindenfelé, és robbantak szét, amint földet értek, szinte hipnotizált a látvány. Egyszerűen túl sok volt ez szemnek és fülnek. Folyamatos fehér zaj töltötte ki a világot, ámultan néztem. A vízfoltok már összeértek, habzott a talaj, pillanatokon belül úgy nézett ki a környék, mint egy tó, eltűntek az utak, a sétányok, csak a deszkapark emelvényei látszottak ki a vízből.

Éreztem, amint minden szál hajam megmozdul, ahogy töltődni kezd a levegő, a világ egyre szürreálisabbá vált. Valami finoman a jobb cipőmnek ütődött, amikor lenéztem, a srác deszkáját láttam magam mellett a vízben, amit odagurított. Hátra pillantottam, mire intett.

– Állj rá!

Nem hallottam hangját, csak szájáról olvastam le, és engedelmeskedtem, bár nem tudom, miért. A következő pillanatban minden eltűnt egy iszonyatos fehér villanásban.

Hallani nem hallottam akkor, és utána még napokig csak egy lassan múló búgás töltötte ki a fejemet. Csak jóval később talált rám egy fiatal pár a vihar elmúltával. Hívtak mentőt, én pedig még a nevüket sem tudtam megkérdezni a sokktól. A zárójelentésben áramütés állt, pár nap megfigyelés után hazamehettem. Azt mondták, valószínűleg azért élhettem túl a villámcsapást, mert nem a vízben álltam, hanem a deszkámon, a kuckó fém szerkezete pedig, mint egy Faraday-kalitka működött abban a pillanatban.

Ez után még jobban szerettem az életet, mint addig, és mindent megtettem, hogy minden percét átéljem. Mindenkinek a legjobbat adtam, amit adhattam, igyekeztem annyira jó ember lenni, amennyire ez lehetséges volt. A férfitől kapott gördeszkát soha nem használtam, de nagyon vigyáztam rá. Ez volt az egyetlen bizonyítékom, hogy akkor nem voltam egyedül.

A telefonom tönkrement aznap, de a memória kártyája ép maradt. A felvétel végig ment, nem állítottam le, és minden látszott rajta egészen a villámcsapásig. A férfi tényleg nem volt ott, amikor beszélni kezdtem, még üres volt mögöttem a pad, aztán, amikor hátra léptem, akkor már ott ült. Tisztán hallatszott rövid párbeszédünk, majd az látszott, hogy elkezd esni a jég, fehérbe borítva a pályát pillanatok alatt. A férfi engem figyelt, aztán lábával felém lökte a deszkáját. Amikor felálltam rá, ő hátra húzta csuklyáját, a kamera felé biccentett, majd minden eltűnt egy fehér villanásban.

Sokszor visszanéztem a felvételt, próbáltam értelmet keresni az egészben, de csak jóval később értettem meg, mi történt akkor. Éveken át, valahányszor csak eszembe jutott az a nap, mindig tudni akartam, ki volt ő.

Most itt ülök a kuckó padján azon a napon, lábaim alatt azzal a deszkával, amit tőle kaptam, ami megmentette az életemet, és nézem a fiút, aki az esőt bámulja, és észre sem veszi, hogy már bokáig vízben áll. Felé rúgtam a deszkát, és amikor ő hátra nézett, intettem.

– Állj rá!

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 5 db)