A repülő ember

Szépirodalom / Novellák (327 katt) Koncz Mars János
  2022.01.15.

1.

– Atyaisten! Atyaúristen! Mit csináltál? – a sikítás valahonnan nagyon messziről érkezett el hozzá. Fel sem ismerte benne kedvese hangját, egyrészt a fejhang, másrészt a köztük lévő vattával teli távolság miatt. Szemeit kinyitva csupán szürkeséget látott, ám érezte, hogy egyre könnyebbé és könnyebbé válik.

A lány kirántva a kád dugóját az ügyelet számát tárcsázta félkézzel, miközben kapkodva törülközőket rángatott elő a mennyezetig érő fürdőszobaszekrényből. Elhadarva a címet a telefonba jelentkező diszpécsernek ledobta a készüléket a mosógépre és a kádban felvágott erekkel fekvő férfire vetette magát. Próbálta a vékonyabb törülközőkkel elszorítani a hosszanti vágásokat, amiből vastag csíkban szivárgott az életadó folyadék. Tudta, hogy az idő nagyon számít most, úgyhogy nem vacakolt: abban a ruhában, amiben hazaért, beugrott mellé a lassan kiürülő kádba és az összetekert textileket a vágott sebre szorítva, a könyöke felé felfele tekerve többször átkötötte, majd megcsomózta jó szorosan. Ugyanígy tett a másik karjával is.

Mire a mentők megérkeztek, úgy-ahogy csillapította a vérzést. A férfin és a törülközőkön kívül semmihez sem ért hozzá. A levetett ruhák ott hevertek a nedves kövezeten csakúgy, mint az elejtett zsilettpenge.



Álmunkban néha felfoghatatlan képességek birtokába jutunk: megoldunk olyan nyomasztó problémákat, amelyek beárnyékolják mindennapjainkat, frappáns csörtékkel vágunk vissza vitáinkban, mérhetetlen vagyonra teszünk szert, vagy sikerül elcsábítanunk azt, aki a valódi világban ránk sem néz. Sőt! Valljuk be: mindannyian kacérkodtunk már a repülés gondolatával.

Ugyanakkor alvó énünk gátakba is ütközik. Néha banális helyzetekből nem tudunk kikeveredni: futunk, futunk valami felé, de közben nem haladunk vagy lépcsők útvesztőjében rohanva újra és újra ugyanoda érkezünk vissza.

Álomvilágunk jin és jang állapota ez, amelynek viszonyrendszerét a kínai tájcsi ábra fekete-fehér szimbóluma érzékelteti legjobban. Nem lehetünk világhódítók az azt kiegyenlítő gyarlóságok, hiányosságok nélkül, nem lehetünk született Ikaroszok az égető napsugarak baljóslata hiányában.



2.

A főorvos elgondolkodva nézett a bekötözött karú betegre. A mentális zavar minden öngyilkos esetében felmerül és ilyen esetekben szépen, lépésről lépésre haladva kell kizárni a lehetséges eshetőségeket a diagnózisból. Abban így ránézésre is biztos volt, hogy a figyelemhiányos hiperaktivitás nem jellemző a vékony testalkatú fiatalemberre; nyugodtan ült a széken, ahova az ápoló leültette és köszönt, amikor ő, az orvos belépett. Azóta azonban nem szólalt meg, láthatóan nyugodtan várt. A szándékos önártalom lehetősége egyértelmű, hiszen, mielőtt behozták sürgősségi ellátásra, szépen teleengedett egy kádat langyos vízzel, beleült, majd hosszanti vágással elmetszette saját ütőereit. Ez magában ki is merítette az önveszélyeztetés tényállását, hiszen, ha a barátnője öt perccel később érkezik, már nem lehet megmenteni.

A hosszanti karmetszés sokkal komolyabb öngyilkossági kategória, mint a hülye kis csitrik csuklóvagdosása, amivel legtöbbször nem saját életüket akarják kioltani, pusztán a figyelmet szeretnék magukra irányítani, esetleg érzelmileg zsarolni a kiszemelt fiatalembert.

– Tudja, hol vagyunk? – fordult hirtelen a beteghez, abbahagyva a papírlapra való írogatást.
– Egy kórházban? – kérdezett vissza amaz.
– Nem biztos benne?

Az ápolt elgondolkodott:

– Nagyon valószínűnek tartom, de nem ismerem ezt a helyet és így abban sem lehetek biztos, hogy egy kórház. Amikor behoztak, ájult voltam, így kívülről nem láttam az épületet.

Az orvos bólintott:

– Értem. Azt meg tudja mondani, hogy hányadika van ma?
– Természetesen. Gondolom, nem aludtam át egyetlen napot sem! – Majd bemondta a dátumot, ám mielőtt újabb kérdést intézett volna hozzá a fehér köpenyes doktor, megelőzte. – Átugorhatnánk ezeket a pillanatnyi mentális állapottal kapcsolatos kérdéseket? Természetesen tudom, hogy ki vagyok, mi a nevem, hány éves vagyok, ki az országunk miniszterelnöke, sőt, ha kívánja, bármelyik ötbetűs szót lebetűzöm oda-vissza. Ahogy látja, teljesen nyugodt is vagyok, nem viselkedek fenyegetően.
– Ebben egyetértünk.
– Megszökni sem akarok – utalt a csuklójára szerelt vezetőszárra.
– Nem kétlem – szemével intett a nagydarab ápolónak, hogy vegye le a kórházi bilincset.
– Köszönöm – Bár nem szorította el a kezét a holmi, jól esett körbeforgatni szabadon a csuklóját, miután lekerült róla.
– Megkérdezhetem, mi vezetett odáig, hogy öngyilkossággal próbálkozott?

A főorvos pontosan ismerte az idevonatkozó statisztikákat és azt is tudta, hogy csak az esetek töredékében kap egyenes, valós választ erre a kérdésre, ám fel kellett tennie. A sovány arcú férfi elmosolyodott, jobb kezének mutató és hüvelykujjával megtörölte a szája szélét, majd belekezdett:

– Először is szeretném jelezni, hogy nem vagyok bolond. Ne, kérem ne! – intett a kezével. – Ne is mondja, hogy itt senki sem bolond, és hogy itt csak beteg emberek vannak. Idefele körülnéztem a folyosón, és itt bizony csupa buggyant kószál. Szóval nem akarom mindenáron bizonyítani a normalitásomat, csak szeretném, ha meghallgatna és a mondandóm tartalmára, nem pedig formaiságára koncentrálna.
– Ezt megígérhetem.
– Köszönöm! …Szóval igazából nem akartam öngyilkos lenni. Vagyis nem az élet eldobása volt számomra a cél, amikor próbáltam leereszteni a vérem. Rájöttem valamire, ami szerintem mindannyiunkat foglalkoztat. – Látta, hogy az orvos feljegyez valamit, sejtette, hogy „skizofrén téveszme” került az adatlapjára, de nem vitázott, inkább folytatta. – Maga sohasem érezte úgy, hogy képes lenne repülni, de valami itt tartja?
– Nos, igen. Ezt nevezzük tömegvonzásnak.
– Na, ez az, ami tévedés!
– Tévedés a gravitáció? – a pszichológus szemöldöke enyhén felrebbent. – Ezt kifejtené?
– A Föld valóban úgy viselkedik, mint egy hatalmas mágnes, ami vonzza a vasat. A testünk pedig tele van vassal. A bennünk keringő vér nagy része hemoglobin, az pedig a vörösvértestekben található oxigénszállító vasion-tartalmú fehérje. Minden gerinces vérében vas van tehát és ezért nem tudjuk függetleníteni magunkat a Föld vonzásától.
– És mi van akkor a csigákkal például?
– Hogy-hogy mi van velük?
– Az ő vérük kék. A puhatestűek vére a hemocianintól kék. A hemocianin pedig vasion helyett réziont tartalmaz. Mégsem repülnek el.
– A puhatestűeknek nincs is igazi vérük! Vérnyirokjuk van, mivel nem zárt a keringési rendszerük.

Az orvos újra firkantott valamit a jegyzeteibe. Megjegyezte, hogy a beteg téveszmés, ám a téveszmén túli ismeretanyagát logikusan rendezi. A szemben ülő fiatal férfi folytatta:

– Tehát a vérünk vasa az, ami itt tart minket! Mármint a testünket! De, amikor meghalunk, a lelkünk elveszti a kötődését a vérünkhöz és szabadon képes repülni! …Más mód is lehet erre, de én csak a vérem lecsapolásáig jutottam.
– Hogy meghaljon és képes legyen repülni?
– Nem a halál volt a célom, hanem az idebéklyózó vastól való megszabadulás.
– Tapasztalta már valaha, hogy sikerrel felemelkedett volna?
– Igen! Hát ez az, doktor úr! Igen.
– Nocsak! Mesélne erről? – Az orvos kétszer aláhúzta a jegyzetében a „téveszme” szót, majd mellé kanyarította a „grandiozitás” jelzőt.
– Álmomban számtalanszor. Álmomban tudom is a módját, hogy szakadjak el a bolygó mágnesességétől, de a valóságban próbálva csak egy-egy pillanatra érzem úgy, hogy megemelkedek.
– Világos. Egyelőre nem állítanék fel diagnózist önnel kapcsolatban, szükség lesz még pár vizsgálatra.
– Akkor ennyi volt?
– Igen, ennyi! Felírok önnek egy enyhe nyugtatót, amit szednie kell, amíg befejezzük a vizsgálatokat.
– Utána hazamehetek?
– Az majd az eredményektől függ.

Az ápoló felkészült a hallottak utáni reakcióra, hiszen ilyenkor szoktak a skizofrén betegek néha agresszívvé válni vagy magukba roskadni, ám a férfi egykedvűen bólintott és felállva várakozóan nézett rá. Még a karjait is előre tartotta, hogy visszategye rá a bilincset, de a főorvos szólt, hogy arra most nem lesz szükség. A beszállított jobb karján lévő nonfiguratív tetoválásra pillantott, ami a kötés alól kilátszott:

– Ez valami jelkép a karján? – tudta, hogy a tetovált emberek szeretnek a testük rajzairól mesélni, de a sovány férfi csak elmosolyodott:
– Majd, mielőtt hazaenged, elmondom.

Az ápoló visszavezette tehát a beteget az elkülönítőbe, ahol valóban amúgy sem tehetett volna kárt magában, akár a kezén van a bilincs, akár nem. A helyiségben egy ágy simult a műanyaggal borított falnak, minden más, szokványos berendezési tárgy hiányzott. A hátuk mögött kést szorongató, veszélyes elmebeteg képe nem reprezentálta hűen a mentális zavarokkal élő emberek sokaságát, akiket ilyen szobákba helyeztek el. Persze, vigyázni kellett, hogy se magukban, se másban ne tehessenek kárt, így a komolyabb öngyilkosokat is efféle helyiségekben helyezték el az első időszakban. Sehol semmi lebontható anyag, éles sarok, kiszögelés, csupán a gumírozott padló és egyetlen ágy.

A szoba mennyezete magasan, jó három és fél méternyire zárta le a teret. Az ablakokat a kinti hőmérséklet függvényében naponta többször, távirányítással húzták félre a szellőzés érdekében, ám ezek az ablakok is olyan magasan – közvetlenül a mennyezet alatt – helyezkedtek el, ahova segédeszköz nélkül a legmagasabb beteg sem érhetett fel.



A főorvos természetesen nem kívánta elbocsátani az öngyilkosjelöltet. Ha csak valami olyasmivel hozakodott volna elő, hogy úgy érzi, megcsalja a kedvese, vagy hogy kirúgták a munkahelyéről és feladta, akkor egy, másfél hét után hazaengedné, de így semmiképpen. Sőt! Így a közös kórterembe sem engedi vissza, két-három hétig garantáltan a magánzárka lakója marad.

A repülési téveszmések komoly irodalommal rendelkeztek a skizofréneken belül, akárcsak a nagyzásos téveszmések. Ráadásul a bulvárpszichológia is jobban érdeklődött az ilyen esetek iránt, hiszen egy magát ablakból kivető emberi szárnyas sokkal izgalmasabb, mint egy senkivel sem kommunikáló szuperintrovertált, egy magába zárkózó depressziós. Ennek megfelelően a betegek közt tapasztalt részarányhoz képest eltúlzó százalékú esetleírás állt a kutatók rendelkezésére. Ő maga is találkozott már hasonló páciensekkel, bár a repülés képességének jellege mindegyiknél különbözött.

Egy kisvárosi, középkorú hölgy arról próbálta meggyőzni, hogy idegen lények sugallatára tanult meg repülni, más páciens pedig arról, hogy megszállta Jézus lelke és ezzel a szuperképességgel áldotta meg. Elemelkedni persze egyikük sem tudott a talajtól, bár a hölgy apró ugrásokkal próbálkozott elszántan, amikor bemutatót próbált tartani. Olvasott ugyanakkor olyan komoly művészi vénával rendelkező skizofrén ápoltról is, aki gyönyörű ábrákat rajzolva érzékeltette, miként válik egyre könnyebbé és könnyebbé, ahogy csak és kizárólag saját székletét fogyasztja el. Az önként vállalt koprofágia[1] végül természetesen a rajzművészt sem emelte fel a magasba.

A mostani eset a csúnya karmetszés miatt tűnt veszélyesebbnek, ezért az ápolókat utasította, hogy gyakran nézzenek rá a férfire. Ám mivel sem agresszivitást, sem depressziót nem érzékelt rajta, bízott benne, hogy nem kell komolyabb rendbontástól tartaniuk.



3.

Peter hanyatt feküdt a kemény heverőn, szemét a mennyezetre függesztve. Hallotta, ahogy a gumiborítású lemezajtón nyílik a betekintőablak és beszól az ügyeletes ápoló:

– Minden oké, cimbora?

Nem válaszolt, csak égnek emelt mutatóujjával jelezte, hogy igen. A tagbaszakadt ápolónak ennyi reakció elég volt: becsapta a kis ablakot.

A férfi elmerengett a napján. Kedvese nemrég ment el, sírva magát okolta a történtekért, hiába magyarázta neki, hogy nála jobb partnerrel nem hozhatta volna össze az élet. Teljesen összetört, de aztán dühös lett és szidni kezdte. Ez fájt neki, de megbocsátotta, hiszen a nő nem értette, nem érezte azt a képességet, amiben ő egyre biztosabb lett. Tudta, hogy jó nyomon halad, de azt is, hogy rossz módszerrel próbálkozott.

A vér elfolyatás valóban hamarabb hozná el a halál állapotát, mint a lebegés lehetőségét. Ez tény. Más megoldás után kell tehát kutatni! – gondolta. Talán pusztán akaraterővel is lehetséges függetleníteni magát a Föld óriásmágnesétől? Vajon az indiai mágusok, akik állítólag képesek voltak levitálni hajdanán, megtalálták a rejtély nyitját?

A levitáció gyakorlatilag a fizikai test szellem ereje általi levegőbe emelkedést takarja. Talán létezik is rá pontos recept Tibet, Kína, India távoli, misztikus tájain. Sajnos az ősi tradíciókat a beavatottak a mai napig megőrizték. Nem tölthető le az Internetről, nem dobja ki a Google. Így ő sem olvashatott, tájékozódhatott a témáról. Annyit tudott, hogy például Tibetben komoly aszketikus fejlődés vezet el a levitációi képességéig. Éheznie, szomjaznia kellene? Hegyes tűkkel böködni magát?

Sem az éhezéshez, sem a böködéshez nem érzett nagy kedvet, pusztán repülni vágyott. Figyelni kell álmában, miként sikerül és azt a módszert kell lemásolnia ébrenlét állapotában. Ennyi az egész! Igyekezett felidézni fektében az álmait, de kizárólag annyit ért el, hogy elaludt.

Hajnalban ébredt fel. Hallotta a távolról beszűrődő zajokat: a beosztott ápolók beszélgetését, egy televízióban játszódó szappanopera érthetetlen párbeszédét, valamiféle gép monotonon ismétlődő zaját és néhány beteg elszigetelt ordibálását. A mennyezeti szellőzőablakot az automatika bezárta, az aprócska helyiségben kellemes meleg uralkodott. Épp olyan hőfokú, hogy az ápoltaknak ne legyen szükségük takaróra, s így alkalmuk sem csíkokra szaggatni azt, majd valahogy felakasztani magukat. Na, nem mintha lett volna hova!

Reggelig próbálta elemezni az álmait, megragadni azt az apró, jelentéktelennek tűnő, árnyalatnyi valamit, ami odaát képessé tette a repülésre, itt az ébrenlét világában viszont nem működik. A nüansznyi spiritizmust vagy félreértést.

A délelőtt folyamán vizsgálatokra vitték. Ő maga sohasem hitte, hogy valaha felmerülhet nála a skizofrénia lehetősége. Azelőtt – mielőtt hinni kezdett volna abban, hogy tud repülni – olvasott a témáról, így felületes ismeretekkel rendelkezett róla. Emlékezett rá, hogy valami gamma-izé[2] savnak nevezett ingerületátvivő molekulának a hiánya játszik szerepet a skizofréniában szenvedő betegek kognitív nehézségeiben. De hogy belőle is hiányozna ez a fajta szerves anyag? Nem tudhatta.

Először a szemét vizsgálgatta egy orvos. Nem azt, hogy jól lát-e, hanem hogy miként tudja a tekintetét egy ponton tartani, miközben más tárgyak mozognak. Aztán egy színskálát mutogatott neki ugyanaz a doktor. Később egy maszk képét jelenítette meg egy monitoron és kérte, mesélje el, mit lát. Ő készségesen és együttműködően válaszolgatott, bár nem igazán hitte, hogy beteg lenne.

A vizsgálódás befejezéseként elvégezték azokat a rutinokat is, amiket általában rögtön a betegfelvétel után szoktak: vérnyomás mérés, vérvétel, vizelet és a többi. Aztán ebédet kapott és az ápoló visszavezette a lyuknyi helyiségébe.



Hetedik napja tartották már bent, miközben a kedvese minden délután meglátogatta. Szerette ezeket a pillanatokat, perceket, mert egyébként az üres falak bámulásának ingerszegénysége arra ösztökélte, hogy a Választ keresse. A Választ, így nagybetűvel! Amikor egyedül lehetett – nagyjából a teljes idő kilencvenkilenc százalékában –, hol fél lábra állva próbálta finoman felemelni a padlón álló lábát, hogy lefeküdt és igyekezett egyre könnyebbnek érezni a testét. Hasztalan. Csak álmában sikerült.

Aztán a hetedik éjszaka az ágynemű nélküli pamlagon heverve megérzett valamit!

Félálomban hevert és újra az önmaga súlytalanságára összpontosított, amikor érezte, hogy karja lebegni kezd. Megijedt és a karja lehanyatlott, de az érzés megmaradt!

Mivel egész álló nap tétlenségre ítélte a bezártság, így nem jött igazi álom a szemére, s immár két napja nem aludt egy percet sem. Most félálomban merengett. Nyár elején ritka a hőség, ma mégis olyan meleg volt, hogy éjszakára is nyitva hagyták a szellőzőablakokat. Lehet, hogy az évszakban szokatlan extrém forróság nem hagyta aludni.

Újra próbálkozott. Végiggondolva sejtette, hogy korábban rossz nyomon indult el. Talán igaza lehetett a főorvosnak és valóban nem a vörösvérsejtek fémtartalma a felelős a talajhoz kötöttségünkért. A levitáció képessége inkább egyfajta lelkiállapothoz köthető, s mint ilyen, kellő gyakorlással elsajátítható. Talán.

Újra és újra ellazította magát az álom és az ébrenlét határán lebegve. Egész éjjel. Már-már úgy érezte, belealszik, de ilyenkor minduntalan felnyílt a szeme és bár kóválygott, szédült, nem hagyta győzedelmeskedni az alvást.



És sikerült! Finoman felemelkedett a két lába anélkül, hogy a hasizmát megfeszítette volna. Úgy lebegtek a végtagjai, mintha vízben feküdne. Kisvártatva a karjai ugyanígy tettek. Érezte, hogy a vállai és a feje is elemelkedik a félkemény műanyag felülettől. Csak a feneke ért az ágyhoz. Hiába, mindig farnehéz volt, már az általános iskolában is.

Nem koncentrált túlzottan, sem feszültséget, sem görcsöt nem érzett magában. Enyhe izgalom áradt szét a testében, majd ebben a történelmi pillanatban egész testével elemelkedett és szabadon lebegett néhány centire a fekhely felett. Lehunyta a szemeit és elképzelte, ahogy emelkedik, s így is történt. Finoman lebegve, hanyatt fekve, lassan felemelkedett. Kinyitva a szemét látta, hogy a mennyezet karnyújtásnyira van tőle. Gondolt egyet, és kinyújtva az ujjait meg is érintette a fehérre mázolt falat, nem messze a mindig halványan világító mennyezeti lámpa armatúrájától. Ebből a szögből jobban látszott a mennyezeten álló finom por és a néhány pókhálófonal, amelyek odalentről észrevétlenek maradhattak.

Körbepillantott és élvezve a végtelen szabadságot lassan kezdte felfogni, mi is történt vele. Egyszerűen sikerült! Maga elé képzelte, hogy fog csodálkozni a főorvos, az ápolók, a kedvese és a Föld bolygó népe, amikor kiderül, hogy az ember képes repülni segédeszközök nélkül. Hogy nem kell életveszélyes masinákat használnia, hogy nem kell viasszal tollakat ragasztania magára, hiszen ezek hiányában is fel tud emelkedni.

A gondolataival tudta irányítani magát.

Még mindig hanyatt pózban odalebegett a nyitott szellőzőablakhoz. Koszos szúnyoghálót rögzítettek rá kívülről, amit a napsütés rég megevett. A finom műanyagszálak napszítta szövetét, amit az állandó ultraibolya sugárzás elroncsolt, egyetlen erőteljes mozdulattal kiszakította és gondolkozás nélkül kibújt a keletkezett résen. Furcsa módon nem ijedt meg. Sem az eddig ismeretlen képességtől, sem attól, hogy a második szint magasságában lebeg a semmiben a betonjárda felett. Érezte, hogy nem fog lezuhanni!

Újabb gondolatfröccsöt oszlatott szét önmagában, aztán lassan, de határozottan emelkedni kezdett. Elérte a következő szinti ablakokat, ahonnan benézve látta a hol őrjöngő, hogy magukba roskadt ápoltakat apró szobácskáikban. Ez a legfelső szint szolgált az igazán veszélyesek lakhelyéül. Itt a többséget lekötözték vagy igazi gumiszobákban tartották, némelyiküket kényszerzubbonyban. Az egyik ápolt épp az ablak felé pillantott és meglátta őt. Idős, kócos asszony volt, aki felfedezve lebegő betegtársát, ápolatlan fogakkal teli száját széles mosolyra húzva integetni kezdett, majd – talán arra gondolva, hogy ő is megszökhetne így – egy helyben ugrálni kezdett.

Peter tovább kapaszkodott felfele a semmin. Lassan előrebillent, immár inkább enyhén előrehajolva állt a levegőben, s így emelkedett. Erőlködés nélkül elérte az épület itt-ott kátránypapírral javított, bitumennel borított lapos tetejét, elhaladva a bádogból készült ereszcsatorna mellett. Pár méter után, elhagyva a legfelső lombkoronákat is, kinyílt előtte a táj!

Az sárgás fényű lámpák által kivilágított utcákat, a világító ablakszemekkel beszórt házakat, a távoli emlékműépületek díszkivilágítását egyre meredekebb szemszögből, egyre inkább kiteljesedve látta. A langyos levegő finoman cirógatta a bőrét, miközben a valósággá vált madárperspektíva megbabonázta. Még magasabbra és magasabbra vágyott! Bízott benne, hogy nem járhat úgy, mint Ikarosz, hiszen neki nem lopott madártollak adják a felhajtóerőt, hanem a saját tudata. Azt is tudta persze, hogy a tanmese hibás, hiszen magasabbra emelkedve nem lesz melegebb, így, ha annak idején a derék görögnek valóban sikerült volna felemelkednie, semmiképp sem olvasztotta volna meg a nap a viaszt a szárnyaiban.

Emelkedett, emelkedett!

Az kórház épületegyüttese kutyaólnyi, azután gyufásskatulyányi maketté töpörödött, miközben látta az egész fővárost: a várost kettészelő, sötét folyóban tükröződő hidak díszkivilágítását, a távoli vasúti nyomvonalak hideg ragyogását, a főutakon hömpölygő, későesti forgalom fényeit. Majd még feljebb és feljebb nyomulva, mint egy láthatatlan és szupermagas kilátótoronyból bámészkodva, a fényzajon túli kisebb települések, alvóvárosok és külterületek bizonytalan pislákolását is érzékelte. Fantasztikusan érezte magát.

Megrészegítette a repülés élménye éppúgy, mint az, hogy igaza volt. Olyan igazság birtokába került, amellyel még soha senki nem tudott előrukkolni. A puszta tudata emelte a magasba.

Próbálta megsaccolni, milyen magasan lehet. Ötszáz méternyire? Egy kilométerre? Korábbi olvasmányaiból emlékezett, hogy az oxigén koncentrációja száz kilométeres magasságban is huszonegy százalék körüli, tehát nincs mitől tartania. Bátran emelkedett tovább.

A főváros széleit is kezdte belátni, s a városhatáron túli településeket már nem a fényzaj részeiként, hanem a talajon terpeszkedő, fénylő penészként érzékelte. A főváros körútjait valódi körökként látta, a sugárutakat pedig ezen ragyogó pókháló stabilizáló fonataiként. Álmosság tört rá és kicsit a feje is zúgni kezdett, de nem állt meg.

Mekkora is a város keresztben? Nem bírta felidézni. Persze hiába is idézte volna fel, az álmosságtól és az enyhén lüktető fejfájástól bizonyosan nem tudta volna kiszámolni, milyen magasságban is járhat. A száz kilométeres magasságot még biztosan nem értem el – gondolta mosolyogva. Vagyis az oxigén százalékos koncentrációja még megfelelő. Az álmosság? Nincs min csodálkozni, ha valaki napok óta nem alszik. A fejfájás pedig az álmosság folyománya. Ennyi!

Látni akarta az egész tájat, mint valami fekete alapon fénypöttyös térképet. Emelkedett hát tovább! Ő maga sem érzékelte, mi történik és bár lassan már fázott, nem hagyta abba az emelkedést. Mint a sebességmámor a gyorshajtóknál, nála a magassági mámor vette át az irányítást az agya felett.

Nyugodt, szélcsendes időben általánosan elmondható, hogy a magasság növekedésével száz méterenként nagyjából fél fokkal csökken a hőmérséklet. Ezt nevezik a hozzáértők függőleges hőmérsékleti gradiensnek. Az igen gyorsan emelkedő vékony férfi ezzel nem volt tisztában, csak annyit fogott fel, hogy már nincs melege. A kórházi helyiség közel harminc fokos levegője után itt igencsak hűvös volt. A problémát azonban a kialvatlansága mellett a légkör nyomásának gyors csökkenése okozta. A magasság növekedésével ugyanis a légköri nyomás a magassággal arányosan csökken. Méghozzá exponenciális arányban! Hiába marad az oxigén aránya huszonegy százalék, ha magasabbra jutva ugyanolyan térfogatú levegőben kevesebb és kisebb nyomású éltető gáz van.

Ráadásul amikor a megrészegült férfi rádöbbenhetett volna a hibájára, már lényegesen magasabban járt, mint azt hitte. Így mielőtt megálljt parancsolhatott volna a felfele emelkedésének, az agyi erei rég nem szállítottak elegendő oxigént, hiába emelkedett meg a vérnyomása, hiába vert szaporábban a szíve. Elájult.

A tudat által fenntartott védőburok, amely a vakvéletlen vagy a hihetetlen akarás eredményeként jött létre és zárta ki a bolygó gravitációját, a tudat kikapcsolódásakor kártyavárként omlott össze. A semmi-buborék kipukkant, és az ájult, magatehetetlen test zuhanni kezdett függőlegesen lefelé.

A gonosz gravitációs gyorsulás másodpercek alatt felgyorsította az ismeretlen területre tévedt halandó testét a maximális ötven méterre másodpercenként. Ez olyan száznyolcvan kilométer per órás sebességnek felel meg. Bár a felfelé emelkedés legalább tíz percig tartott, a hypoxiás[3] ájulás pillanatától számítva nagyjából másfél perc elteltével csapódott be a kórháztól pár méterre a betonjárdán túli virágágyásba, komoly gödröt ütve a puhára kapált talajba.



4.

A zokogó lányt másnap nem akarta azzal vigasztalni a főorvos, hogy az ennyire elszánt öngyilkosjelöltek előbb-utóbb sikerrel járnak. A hogyan itt nem is volt érdekes, nem is firtatta szerencsére senki.

Valójában sem ő, sem az ápolók nem tudták megmagyarázni, hogy tudott a beteg feljutni a nyitott szellőzőablakig egymásra pakolt székek, létra vagy mászókötél nélkül, mint ahogy arra sem találtak kielégítő magyarázatot, hogyan volt képes a második emeleti ablakból a jó nyolc méternyire fekvő virágágyásig elugrani. Ez egy olimpikon számára is dicsőséges ugrásnak számítana még akkor is, ha itt kicsit nagyobbak az emeletek belmagasságai.

A test roncsolódási fokát sem firtatta a hivatalból kirendelt fiatal nyomozó. Leugrott a bolond, így járt. Jól szétcsapta magát! Örült, hogy azonosítani tudták az egyik megmaradt karon lévő tetoválás alapján, neki itt véget is ért a sztori.

A tetoválás jelentése örök talány maradt.



[1] koprofágia – mentális betegség, amely a saját vagy más ürülékének elfogyasztási kényszerét jelenti
[2] gamma-aminobutyric sav (gamma-aminovajsav) – GABA. A humán központi idegrendszerben és a retinában ez az egyik fő gátló neurotranszmitter.
[3] hypoxia - oxigénhiányos állapot vagyis a szervezet kóros állapota, amikor a test (általános hypoxia) vagy annak egy része (szöveti hypoxia) meg van fosztva a megfelelő oxigénellátástól

Előző oldal Koncz Mars János