XII.LFP.AMF - Gyilkos falu

Horror / Novellák (744 katt) liliom
  2021.09.05.

Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra

Kapcsolódó képek:

https://drive.google.com/file/d/1x9vZeOpgbcPxpn_Jnvb7TGs9iW-QJpE_/view?usp=sharing

https://drive.google.com/file/d/1cfsQxnzKDHxx_opqFd2TB3YNz0gw06kD/view?usp=sharing


A szürkület megállíthatatlanul közeledett, feltámasztva a zord, északi szelet, ami sebesen kergette maga előtt az út porát. A homokos föld minduntalan elakadt a göcsörtös fák gyökereiben, melyek sejtelmesen meresztették ágaikat az ég felé. Az aprócska falu öreg templomának toronyórája elütötte a hetet. A legelő végén egy gémeskút rozsdás vödrének nyikorgása hasított a csendbe, ritmikusan váltakozva a harangszóval.

A keskeny földúton egy katona ballagott, kantárszáron vezetve kifáradt lovát. Kék dolmányán a függőleges gombsorok elveszítették csillogásukat a rászállott portól, szíjon lógó kardja és tarsolya meg-megcsörrent lassú lépéseinek ütemétől. Csákóját mélyen a szemébe húzta, úgy rótta az utat a falu felé. Arany zsinóros, piros nadrágja piszkosan feszült izmos combjaira, vastag nyakát fáradtan húzta be két válla közé. Fekete csizmáját a hosszú út pora szürkére színezte, sarkantyúja fényét penészszínűre tompította. Az idő múlásával a harang feladta a versenyt vetélytársával szemben, mély hallgatásba burkolózott. Így a Nagykunság egy eldugott szögletében csak a nyikorgó vödör énekelte tovább nyomasztó nótáját. A temető szélén magányos, kiszáradt akácfa őrizte a holtakat korhadt ágait segélykérőn nyújtva a magasba. Alsó ágára sodrott, ócska kötél hurkolódott, amit az északi szél hintáztatott előre-hátra.

Az alkony vörös fátyollal takarta el a napot, leterítve szürke palástját a vidékre. Az egyre sötétedő égbolt utat engedett a sápadt teliholdnak, ami baljós fénnyel világította meg a falut.

A zsúptetős házak parányi ablakaiban kigyúltak a fények. A lakatlan épületek lélektelen, fakó falai emberek után kiáltoztak, félelmetes koponyák szemüregeiként meredve a sötét semmibe. A huszár a falu széléhez érve fejfedőjét a feje tetejére tolta, majd ugyanazzal a mozdulattal letörölte izzadtságtól gyöngyöző homlokát. Lovát a legszélső ház udvarában álló szederfához kötötte és illendően bekopogott.

– Adjon az Isten szép jó estét Kendteknek! – kiabált be érdes hangján.

A szűk kis ablakban kócos gyerekfej jelent meg, amit a következő pillanatban egy hatalmas pofon eltüntetett. Helyén cserzett bőrű, bajuszos férfiarc jelent meg. Fejét óvatosan jobbra majd balra fordította, mintha kutatna valami után. Ekkor nyikorogva kinyílt a duplán bedeszkázott faajtó, és a szűk résen keresztül egy kérges tenyerű kéz nyakánál fogva berántotta a meglepett katonát a házba.

A huszár egy füstös konyhában találta magát. A kemence mellett vénséges anyóka tüsténkedett, fogatlan szájával a katonára nevetett. Fekete vállkendőjén ide-oda röpködtek a rojtok, miközben hosszú rúdra kötözött pemettel törölgette ki a kemence alját. Odébb egy emberöltővel fiatalabb teremtés éppen egy vájlingot emelt le a padkáról, mellette háromlábú cserépedényben puliszka főtt. A belső, fűtetlen kamrában egy eladósorban lévő lány pörgette a rokkáját. Ringó mozdulatától felcsúszott a rokolyája, látni engedvén hófehér pendelyét. Mellette maszatos képű kisöccse pityergett az imént kapott nyakleves miatt.

– Hozott Isten, édes fiam – veregette meg az idegen vállát a házigazda –, de vigyen is tüstént tovább, ha kedves az életed! Elátkozott, szellemjárta falu a miénk, menekül innen, aki csak teheti. De ha már egyszer idevetett a rossz sorsod – folytatta megpödörve a bajuszát –, maradj éjszakára! Jut hely neked is a belső kamrában – bökött fejével az említett helyiség felé.

A katona szépen meg is köszönte az ajánlatot, bár neki megfelelt volna a lova mellett az istállóban. De a gazda hajthatatlan maradt:

– A házban alszol és punktum! – zárta le a vitát villámló szemekkel, majd kissé megenyhülve így folytatta: – Kapsz meleg estétket, aztán, ha a család aludni tért, elmesélem a históriánkat.

Vacsora után előkerültek a poharak a boroskancsóval, és a családfő belekezdett a mesélésbe.

– Nem is olyan régen Kunszentkála virágzó falu volt, összetartó közösséget alkottunk. A település első embere a számadó gulyás volt. Szép házzal, családdal áldotta meg a Jóisten. Egyszer aztán agyára ment a jólét, vagy ki tudja mifene, meghibbant – mondta mutatóujját sebesen tekergetve a jobb füle felett. – Magára húzta a cifraszűrét, fejébe nyomta kócsagtollas kalapját, kipödörte kackiás bajuszát. Pipára gyújtva füttyentett a bozontos pulinak és elindult a faluban. Bal kezében fokosát, a másikban összecsavart kötelét tartotta. Ilyenkor nem bírt a józan eszével. Felgyújtotta kazlainkat, agyonverte állatainkat, erőszakoskodott az asszonynéppel. Felesége csecsszopó gyermekével meg a nagyobb fiúcskával a szomszédoknál húzta meg magát, amikor az italozásból hazatérve kikergette őket a házból. Eleinte ritkábban dorbézolt, de aztán vérszemet kapott, és egyre durvább dolgokat művelt. Egy ideig tűrtük, de egyszer csak betelt a pohár. Egy fagyos téli estén meglestük a falubeli férfiakkal, merre jár, és a temető mellett rávetettük magunkat. Saját kötelével akasztottuk fel az akácfa alsó ágára. Egy ideig még rúgkapált, aztán vége lett. Haragunk így sem múlt el, a házához mentünk és felgyújtottuk.

A házigazda ekkor nagyot kortyolt a poharából és a nyomasztó csendet megtörve folytatta:

– A fene sem gondolta, hogy az asszony otthon volt a picivel. Szénné égtek – törölgette meg két ujjával vörösödő szemeit. – A nagyobbik gyerek talált rájuk. Ládába söpörte a maradványokat és elkaparta őket a temető sarkában. Ezután apja himbálózó teteméhez ment, és annak lábait átfogva átkot szórt a falura. Senki nem mert kimenni, hogy éjszakára behívja az őrjöngő gyereket. Reggelre megfagyott. Merev testtartásban találtunk rá, apja lábait görcsösen ölelve. A frissen hullott hó fehér lepelként vonta be apró testét, szája kitátva dermedt meg az ordítástól. Arcára a patakokban csorgó könny barázdákat vésett. Két ember sem bírta lefejteni a kékre fagyott ujjacskákat a fekete csizmáról. Mindkét holttestet az akácfa alá ástuk. A fa idén tavaszra kiszáradt.

A házigazda szünetet tartott, remegő kézzel töltött magának és vendégének a vörös nedűből, hogy kiszáradt torkát gyógyítsa vele. Két tenyerét végig húzta elgyötört arcán, letörölve róla a verítéket. Majd csatakos kezeit lajbijába törölve rekedt hangon folytatta:

– Isten a tanúm, megbántuk. Amit tettünk, az megbocsáthatatlan. Az ember esendő, a vak gyűlölet, a bosszúvágy elhomályosítja az agyát. Ilyenkor nem tudja, vagy nem is akarja visszaszorítani a belőle kiáradó erőszakot. Felelőtlen tettének következményeit pedig már csak a Jóisten tudja elkönyvelni, ha eljön az idő – törölte le kézfejével kigördülő könnycseppjeit. – A faluban megszűnt a fonó, a tollfosztás, a tengerihántás. Elmaradtak a vigadalmak, a mulatságok. Úgy megyünk el egymás mellett, hogy nem tudunk a másik szemébe nézni. Halott falu lett a miénk. Tudjuk, hogy valahol valakinek számot kell majd adni a tettünkről, de ekkora büntetésre nem számítottunk. A férfi két tenyerébe temette arcát, mélyet sóhajtott. – Azóta minden teliholdkor megjelenik a sodrott kötél a kiszáradt akácfán, majd feltűnik a halott gyermek kantárszáron vezetve apja egyik marháját. És mire megvirrad, meghal egy család a faluban – csuklott el a hangja a gazdának.

A huszár szó nélkül felhajtotta itókáját, majd keze fejével letörölte bajuszáról a rátévedt cseppeket. Hitte is meg nem is a hallottakat.

A következő pillanatban halk énekszó csapta meg a fülüket, amitől a ház urának elakadt a szava. Tenyerét a fülére tapasztva emelte tekintetét az ég felé, kiugró ádámcsutkája le-föl ugrált az idegességtől. Az egyre erősödő dallamot vékonyka gyerekhang dudorászta:

Halld énekem, erdő, mező, ki légyen a következő? Apám bitón, anyám hamu, átkozott légy, gyilkos falu!

A strófa utolsó szavai már artikulátlan üvöltésbe torkolltak. A huszár nem tudta legyőzni kíváncsiságát, ökölbe szorított kezével ledörgölte a bepárásodott ablaküveget. A kaszáló felől apró emberi alakot pillantott meg. A kisfiú körül halványzöld fényár lebegett, üres szemgödrei kifejezéstelen tekintettel, mereven szegeződtek a földre. Meztelen talpa alatt a fű mozdulatlan maradt, térdig érő, kopott nadrágja lépései ütemére hangtalanul csapódott vékonyka lábszárához. Inge nyakig be volt gombolva, apró kezéből a fény átjárta sodrott kötelét, ami egy termetes bika nyaka köré csavarodott. A házakhoz érve fejét jobbra-balra forgatta, mintha keresne valakit.

– A kísértet önmagában ártalmatlan – fogta hangját suttogóra a gazda. – Élő testre van szüksége, hogy átkát beteljesíthesse. Jaj annak a kóbor léleknek, aki ilyenkor az útjába kerül! – nézett kétségbeesetten a katonára.

Két házzal odébb a sánta Cseke Sándor lánya, Anna éppen kilépett az ajtón, hogy vödrében moslékot vigyen a disznóknak.

– Csak pár lépés az ól, nem lesz baj! – nyugtatta magát.

A fiú rögtön észrevette a mozgó testet, és a másodperc töredéke alatt a háta mögött termett. A huszár a látványtól körmeit mélyen a tenyerébe vájta. Kiáltani, üvölteni szeretett volna, hogy figyelmeztesse a lányt. Fegyvere után kapott, bár maga is tudta, hogy egy szál karddal nem szállhat szembe a túlvilág küldöttével.

A gazda szomorúan tette kezét vendége karjára, és lemondóan csóválta meg a fejét. Majd így fohászkodott égre emelt tekintettel.

– Uram Jézus, add, hogy mihamarabb végezzen velük! Ezután háromszor egymás után keresztet vetett és csendesen hozzátette: – Újabb üres ház a faluban.

Anna hideg leheletet érzett a nyaka körül. Rettegve fordult hátra, és szembe találta magát a gyermekkel, akinek szája torz vigyorra húzódott. A lány megdermedt a félelemtől, a sikoly torkára fagyott. A fiú áldozatához lépett, és két karjával átölelve a remegő alakot némán beleszállt annak testébe. Ekkor Anna megrázta magát, és mintha mi sem történt volna, visszament a házba. Asztalnál ülő édesapja ráncos nyakát átfogta, és vasmarokkal addig szorította, amíg az elroppanó csontok zenéje fülébe nem súgta halálos dallamát. A megölt férfi ernyedt bábfiguráját nagy ívben a falhoz vágta, a rettenetes lövedék a sarokban landolt. Édesanyja szikár testét a kredencről felkapott konyhakéssel szögezte a kemence oldalához.

A jóasszony még a kezében tartotta frissen kisült cipóját, melynek illatát elnyomta az alvadt vér szaga. A gyermek ezután újabb élőlény után kutatott, de mivel senkit nem talált, elhagyva szörnyű búvóhelyét visszatért a békésen legelésző bikához. Levette nyakáról a fénylő kötelet, mire a jószág nagyot horkantva visszaballagott a gulyához. Ezután a kisfiú elsétált a magányos akáchoz. Kezeit előretéve, megelégedett arccal olvadt bele az ezer szentjánosbogárként ragyogó fa törzsébe, ami a gyermek eltűnése után azonnal visszanyerte eredeti alakját.

Hajnalodott. Az ébredező nap gyenge sugarai búskomoran nézték a maroknyi embercsoportot a Cseke ház előtt. Mindenki tudta, hogy élő embert ott már nem talál. Anna ájulásából feleszmélve még akkor éjjel kiment az istállóba, és a hetivásáron kapott hímzett kendőjével felkötötte magát a gerendára. Ugyanazok az emberek vágták le onnan, akik annak idején a számadó gulyást.

A katona elgondolkodott a hallottakon.

– Egyvalamit nem értek – nézett kérdőn a házigazdára. – Miért kellett a bika?

A válasz nem váratott sokáig magára.

– Ha a szellem nem talál emberi testet, akkor az állatot használja fel. Belebújik, és Isten legyen irgalmas ahhoz a családhoz, akinek rátalál az óljára vagy istállójára. A megvadult bikának hatalmas ereje van. Eleinte betört a házakba, felkoncolva az ott lakókat. Ezért van minden ajtón dupla deszka – világosította fel a férfi a huszárt.

Közben már megterítettek a reggelihez. Az asztalon ott sorakozott a fuszulykalé, túró, kenyér, hagyma. Néma csendben fogyasztották el az étket gondolataikba merülve. A früstök után kimentek a földekre. A huszár is velük tartott, mert úgy gondolta, elkél a segítség. A mondás szerint pedig, aki nem dolgozik, ne is egyék.

A tavaszi vetésekkel György napjáig végeztek, most a kukoricán volt a sor. Vállukra vették a keresztben felerősített, félbekötött zsákot és nekiláttak a munkának. A gazda mielőtt elkezdte volna a mag szórását, megemelte kalapját, keresztet vetett, majd Isten segítségét kérve elkezdte a vetést. A többiek is ugyanezt tették, csak a pihenőidőben gyűltek egyre többen a huszár köré, hogy meghallgassák történeteit. Világjárta ember volt a vendég, sok országban megfordult, útjai során sokat tapasztalt. Erősen törte a fejét a falu megsegítésén. Többeket megkérdezett arról a gyilkos napról, így szép lassan megszületett fejében a megoldás.

Másnap hajnalra összehívta a falubeli embereket, a papért is elküldetett. Ásót, kapát ragadtak, úgy mentek a temető felé. Az akácfa tövében álltak neki a munkának. Az első kapavágásnál az ég beborult, éjszakai sötétség lepte el a tájat. Feltámadt az északi szél, a vihar hangos csattogással próbálta megfélemlíteni a munkásokat. Hatalmasra tátott szájából jégesőt okádott a földekre, elpusztítva az ébredező természet kincseit. Borsószem nagyságú lövedékeivel pillanatok alatt megsemmisítette az életre keltett apró rügyeket, hajtásokat.

A parasztok mit sem törődve a pusztítással, erejük megfeszítésével folytatták tovább az ásást. Szívük mélyén érezték, hogy minden egyes kapavágás közelebb viszi őket lelkük megtisztulásához. Hatalmasat dördült az ég, villámok cikáztak megvilágítva az elhagyatott temetőt. A kemény munka eredményeképpen két tetem fordult ki a földből. Az idő nem hagyott nyomot rajtuk, olyanok voltak, mint akiket most hantoltak el. A szakadó eső pillanatok alatt lemosta róluk az agyagos sarat zavaros tócsát szivárogtatva alájuk. A kisebbik test egyik kezével védőn ölelte át a másik derekát, a szabadon lévőben foszlott kötelet szorongatott. Tátongó szemgödreiket gúnyosan szegezték az élőkre, hogy rémületet facsarjanak azok szívébe.

A férfiak most értették meg, valójában mit is tettek. Egymás után térdeltek le a sárba és esőtől, könnytől áztatott arcukat az ég felé fordítva esedeztek bűnbocsánatért. Tisztában voltak tettük súlyosságával. A mennydörgést túlkiabálva fohászkodtak az Úrhoz, hogy bocsássa meg vétkeiket, adjon feloldozást szörnyű tettük elkövetéséért. A könyörgés végeztével a munkások talpra álltak, a két testet pokrócba csavarták és a temetőbe vitték. Az anya és a kisded hamvait is átszállították régi helyéről, majd a megszentelt földbe mély gödröt ástak. A négy tetemet koporsóba zárták és annak rendje és módja szerint elhantolták. A temető sarkában vadvirágot szedtek, azzal díszítették a sírt. Ekkor a vihar elcsendesedett, a tomboló szél szellővé szelídült. Az eső elállt, a nap sugarai előbújtak rejtekhelyükről. Az átok megtört, Kunszentkála lakói fellélegezhettek. A sötét múltra már csak a falu végén álló elüszkösödött, magányos ház maradványa emlékeztette őket. A közös sírban nyugvókra minden vasárnap a szentmise után más és más család vitt friss virágot. A kiszáradt akác újra kihajtott, hűs árnyékot adva az alatta megpihenni vágyóknak.

A huszár egy szeles, esős hajnalon eltűnt a faluból, történetéből az idő múlásával legenda született. Egyesek látták a lova nyergéhez erősített bűbájos könyvét is, a pletykák szerint garabonciás volt.

Előző oldal liliom
Vélemények a műről (eddig 3 db)