Narkotikus rémálom
Menni, csak menni
hegyeken-völgyeken át,
szállni, repülni szakadékok felett,
először nyugodtan, higgadtan,
majd egyre jobban mérgelődve,
roncsolódva, szétszakadva,
meggyötörten, holtan
és összetörve térsz magadhoz.
Az idő elszállt, s te csak vagy,
mikor észbe kapsz, már elment a nap.
A narkózisban nem látsz,
nem hallasz, nem érzel.
Minden nyűg, baj távozik tőled.
De amikor a lebegés után a földre huppansz.
Nem is tudod hirtelen, hol vagy.
Kínzó pokolban forrsz bugyogó lávaként,
szétmarcangolt kínként jajveszékelsz,
de bugyborékoló, elhalt hangodra
senki nem felel (amúgy se értenék meg)
Majd egyszer csak dühös vulkánként
a felszínre törsz,
úgy érzed, felrobbansz dühödben!
A rémálom folytatódik....
Ha csak le nem győzöd egészen!
2003. október 18.
