Linktár

Vér, bourbon, Kentucky

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/7 számában.

Baráth Zoltán – Hangyási Mihály


Öregszem. Legalábbis arra utal, hogy bár itt lakok Kentucky kellős közepén, egy jó bourbon helyett éppen valami csokoládés, édeskés likőrfélét kortyolgatok. De ezer más jel is utal arra, hogy lassan eljár az idő felettem. Ilyen az állandóan sajgó bal térdem, a prosztatám, a hályog a szemeimen, vagy csupán csak az, hogy 87 múltam két napja. Ha azt kérded, nagy ünnepség volt–e, a válaszom: nem. És miért? Azért, mert egy rokonom sem jött el. Persze esélyük sem volt eljönni, hiszen lassan 50 éve halottnak hisz mindenki. Most azt kérded miért? Várj! Rágyújtok egy szivarra, mert ehhez az kell, és töltök valami emberit is.

Szóval azt kérded miért. Azért, mert amíg az emberek nagy része mondvacsinált és nemlétező ellenségekkel hadakozik, addig én egy fél évszázaddal ezelőtt fent a Colorado hegységben megütköztem magával a gonosszal. Pontosabban a gonosszal és az ivadékaival. Egyszerű farmerként éltem ott, egykori leszerelt tengerészgyalogosként, amikor az állatok elkezdtek tünedezni a farmomról. Én ezt a szívemre vettem, és utánajártam a dolgoknak. Borzalmas felfedezést tettem egy barlangban. Valamiféle nyálkás, kosszarvú, patás és halpikkelyes lények vették be oda magukat, és a mi állatainkat kezdték dézsmálni. Mondjuk, az is igaz, hogy az állatok eltűnésével párhuzamban kisgyermekek is kezdtek eltünedezni, és úgy sejtettem, lehet összefüggés a két dolog között. Ezt jeleztem a seriffnek, aki miután kivizsgálta a dolgokat, arra jutott, hogy pusztulniuk kell a mutánsoknak.

Egy csapatot verbuvált, aminek jómagam és pár egykori veterán társam is a tagjai voltunk. Az éj legsötétebb óráján érkeztünk, hogy lecsapjunk. Iszonyatos mészárlás vette kezdetét, az elején úgy tűnt, sima lesz minden, ám egyszer csak egy hatalmas, félig élő, félig halott, rothadó kreatúra tűnt fel a barlang mélyéről. Szemei lángoltak, oszló kezeiben emberi csontokból készült fegyvereket tartott. Olyan erővel bírt, ami messze fölülmúlta a mi képességeinket és fegyvereinket. Hajnalra halott volt minden társam és a mutánsok is. Már csak én néztem farkasszemet félig béna állapotban az ugyancsak leharcolt, és csonka, pokolbéli ellenfelemmel. Ám ahogy a nap első sugara végignyalta oszló testét, visszavonulót fújt. A fejembe férkőzve annyit mondott, hogy egy nap eljön értem. Így kénytelen voltam a hulláinkkal együtt magamat is eltüntetni egy végtelenül mély szakadékban, hogy azt higgyék az emberek és a családom, hogy én is ott haltam a barlangban. Minél távolabb kellett jönnöm, hogy őket veszély és bántódás ne érhesse. Hát tessék, ezért élek most egyedül itt Kentuckyban, várván a sorsomat, hogy beteljesüljön. Aznap, mikor a halálomat ígérte a pokoli lény, vérvörös volt a hold. Éppúgy, mint ma éjjel. Nos, pont ezért ülök itt a mordályommal, és egy az egyház által felszentelt buzogánnyal, amely valamely keresztesvitézé volt anno. Várom a lény érkeztét, és tudom, ma éjjel jönni fog.

Lassan kortyolgatom a bourbon-t. Tiszta kell, hogy legyen a fejem, mikor ideér, inkább csak amolyan lélek–erősítőként szolgál az ital. Bár ízületeim recsegnek, fizikai erőnlétem javarészét megőriztem. Még mindig elég vastag a bicepszem. Nem petyhüdtem el, nem mállottam szét az évek során. Pedig Isten tudja, lett volna rá ok és alkalom bőven. A buzogány igen súlyos egy jószág. Megvan vagy tíz kilós is. Ahhoz kell az erő. Miután elhoztam a Múzeumból, ahol éjjeli őrként dolgoztam, gyakorlatoztam vele. Gondolj el egy vastag lánc végén egy fémgolyóbist, melyből csupa hegyes tüske áll ki! Ha rosszul lendíted, és magadat találod el, igen súlyos sérülést okozhat! Megvan a technikája, melyet egy, a középkori csatákról szóló történelmi dokumentumból lestem el. A mordályom egy lefűrészelt csövű, Mossberg shotgun. A belevaló töltényeket szenteltvízbe áztattam meg a helyi templom parókiáján. Szóval láthatod, felkészültem alaposan! Ám még így is vannak kétségeim. Ez a Teremtmény(?), inkább Kreatúra, mely biztosan nem isteni alkotás, már akkor is irtózatosan erős volt, és bár akkor ő is elég rendesen megsérült, minden bizonnyal felépült még inkább megerősödve.

Ekkor kintről veszett ugatás és morgás hallatszik. A két kaukázusi medveölő, Szellem és Penge jelzi, hogy Az közel jár. Nem reménykedem benne, hogy ők széttéphetik, csak, hogy feltartják addig, míg én felállok innen, és kisétálok, hogy fogadjam a ház előtt, az udvaron, ahol elegendő hely áll rendelkezésre a végső összecsapáshoz.

Hirtelen csend lett. Baljós, néma csend. Azonnal tudatosult bennem, ha ezt túlélem, a két kutyámat tisztességgel el kell földelnem. Ha a helyzetem engedné, most a szemeim könnyekkel telnének meg, de ez itt nem a gyász ideje. Lassan felállok. Mintegy a mozdulatomra reflektálva a falon mintha megmozdulna a kereszt. Odanézek. Lehet, meg kéne lepődnöm attól, amit látok, de nem teszem. A feszület lassan átfordul, hogy az érkező entitást dicsőítse, és engem gúnyoljon.
– A kurva anyád... – ennyit mormogok, és köpök.

Fájó a csend, mely az elmém és a füleimet szaggatja. A buzogányt egyelőre hagyom, hagy pihenjen, ám a súlyos mordályt lassan kézbe veszem. Az olajos vas hűvöse nyugtatóan simogat. Ekkor kopognak az ajtón. Ő az. Nem szólok, várok. Ő újra kopog.

– Gyere be! – kiabálok ki.

Az ajtó lassan nyílik, ám nem áll ott senki. Nem tetszik a dolog. Ahogy lépnék egyet az ajtó felé, két hatalmas test vágódik be rajta. Reflexből lövök. A fegyver mély dördülése a zárt térben gyakorlatilag megsüketít. Sípoló füllel próbálom kiszűrni a vendégeimet. Szellem és Penge tetemei azok. Elönt a düh. Félelem immár nincs bennem. Dolgozik az adrenalin és valami ősi, harci tűz lobban az ereimben. Mély lélegzetet veszek, övembe tűzöm a szent buzogányt, és kilépek az udvarra. A vérhold vörhenyes fényében ott áll ő. Semmit nem változott. A teste rothad, a szemei lángolnak. Egykor leszakadt végtagjai újra sarjadtak, kezeiben ismét éles és hegyes emberi csontokat tart fegyverként. Ám most vértől mocskosak. A kutyáim vérétől. Lassan elé sétálok. Ahogy egymás szemébe nézünk, érzem, minden nyavalya elővesz. Kopott térdeim megsajdulnak, szemeim a hályogtól elhomályosodnak. Kínzó szúrást érzek epetájékon, és a prosztatám is heveny vizelési ingerrel jelzi, itt vagyok. Egy pillanatra megingok. Szóval így játszol, te geci. Ám legyen!

– Ez itt Kentucky! A kurva anyád – üvöltöm felé, és a mordályt az arcába emelve elsütöm a nehéz fegyvert. Félre pördül, kitér. Villámsebesen töltök újra. Ezután direkt a monstruózus méretű lábára célzok. A szentelt lövedék teszi a dolgát. A végtag szinte kirobban alóla. Fájdalmas üvöltés visszhangzik az elmémben, mégpedig oly hangosan, hogy a vér folyni kezd mindkét fülemből. De nem foglalkozom vele. Nincs idő a fájdalomra. Kilövöm a másik lábát is alóla. Parázslik a sebek széle, és a rothadó dög lassan előre dől. Próbál megkapaszkodni, de nem talál fogást. A talajba markol, és vonszolni kezdi magát felém. Ekkor megfogom a buzogány nyelét, és elkezdem pörgetni. Mire a Dög odaér a lábaim elé, már jó lendülettel suhog a tüskés gömb. Lesújtok vele, egyenesen az irdatlan nagy fejre. Úgy robban szét, mint egy túlérett tök, amely leesik egy teherautó platójáról.

Hirtelen csend ereszkedik rám. A fejemben is elnémul a hangja végleg. Győztem hát. De nem tölt el különösebb elégedettséggel a dolog. Azon az utolsó képen gondolkodom, amit az agyamba küldött. Természetesen tudtam, azaz legalábbis sejtettem, nincs egyedül. Soha nem is volt. AKI őt küldte, küldi majd a következőt. Mert a JÓ és a ROSSZ harca örökké zajlik e világon. Sosincs vége. De azzal már hadd foglalkozzon más. A nap lassan emelkedik fel az égre. Sugarai a szemem láttára emésztik el a rothadó tetemet. Megszomjaztam. Bemegyek, töltök egy tisztességes adag bourbon-t. Elmosolyodom. Mert Ez itt Kentucky! A kurva anyádat!