Örökség

Fantasy / Novellák (1060 katt) Xenothep
  2011.06.25.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/6 számában.

Pankának

Jóval hamarabb érkeztem az állatkerthez, mint szoktam; erős északi szél fújt Suttogó Mező felett. Lejjebb ereszkedtem a keleti domb felé, pár erőteljes szárnycsapással fékezve, de így sem sikerült zökkenőmentesen földet érni.

- Szép… - mormoltam, míg leporoltam térdeimet, aztán kihúztam magam. Könnyed léptekkel indultam el az ösvényen, de a máskor megszokott jó hangulat elkerült. Szárnyaimat lazán lógattam, mintha csak elfelejtettem volna összecsukni őket, mert így fájt a legkevésbé. A fájdalom a gerincemből indult ki, végtagjaimnak semmi baja nem volt, mégis úgy éreztem, mintha minden mozdulatomra tőröket szúrnának izmaimba, és ízületeim kellemetlenül égtek. Még senki nem vette észre, a sántikálást is jól lepleztem, mióta a fájdalom a baloldalról a jobb oldalamra is átkúszott.

Lassacskán leértem a dombról; az alkonyatban a fák közt egyre csendesült a madárcsivitelés, idelent a szelet sem éreztem annyira. A légi kikötő a park túloldalán terült el. Nem láttam innen, hogy várakoznak-e már a nyitásra. Más alkalmakkor, ha korábban érkezem, mindig tettem egy kört fölötte, de most a fájdalom visszatántorított.

A domb aljában kicsiny tisztás terült el. Semmi nem jelezte, hogy itt bejárat lenne. Egy magányosan ácsorgó, kiszáradt fatönkhöz léptem a tisztás szélén, és fölé nyújtottam kezem. Az érzékelők visszajeleztek, a fatönk tökéletes álcájából egy fénynyaláb lövellt fel; a konzolt a végtelenségig leegyszerűsítették kérésemre. Csak egyetlen sötétkék mancsnyom vibrált a világoskék háttér előtt. Rátettem tenyerem, mire a mancsnyom aranyszínben fénylett fel, majd a konzol kihunyt.

- Üdvözlet Mau igazgató úr! – szólt egy kellemesen lágy női hang, elmosolyodtam.
- Neked is Földanya.
- Jól utazott?
- Hahh!... Remekül Anya.

A mesterséges intelligencia a legmodernebb volt, amire csak a költségvetésből futotta, mégsem volt képes érzékelni a cinizmust. Vagy ha mégis, hát bölcsen megtartotta magának a gondolatait. Mögöttem a talaj szétnyílt csillag alakzatban. A résből halvány derengés tört fel, odaléptem.

- Óhajt liftet igazgató úr?
- Igen, Anya.

Sohasem kértem liftet. Anya nem akadékoskodott, hallottam odalent a mechanikát, amint beindul. Sielan nem minden lakója tudott repülni, ezért volt szükséges a lift, de sohasem gondoltam rá, hogy valaha is használnom kell. Anya üdvözlése után többnyire csak beugrottam a résbe, aztán hunyt szemmel élveztem a zuhanást a több emelet mélységbe. De most…

A lift üvegtálcája megérkezett, szélén a sárga sáv zöldbe váltott, engedélyezte a belépést. Mikor ráléptem, a sáv rózsaszínre váltott.

- Kellemes napot, Mau igazgató úr!
- Köszönöm, Anya. Nem tudnál egyszerűen Pathnak hívni?
- Ha így kívánja.

A lift egyenletesen haladt lefelé, álmosító zümmögéssel. Az üvegtálca átlátszó felülete alatt nem látszott mechanika, vagy felfüggesztés, csak a szélén futott körbe valami rejtett gép egy fényes burkolat alatt. Illúzió. Ez fontos a mi világunkban.

Amikor leértem a fogadó szintre, a lift döccenés nélkül állt meg. Az utolsó métereken már lassított, szinte nem is éreztem, amikor elnyugodott. Leléptem az üvegről, csak ezután néztem fel. Neéla hatalmas kék szemei engem figyeltek a recepciós pult mögül, bosszús lettem. Miért nem tudtam leugrani a liftről még mielőtt megállt volna? Senki nem tudja tartani a száját, előbb-utóbb szembe kell néznem a pletykákkal. Aztán arra gondoltam: az igazsággal kellene szembe nézni. Neéla volt a legfiatalabb itt dolgozó, ő volt a Szem, a Fül és a Kéz, Anya megtestesítője, ha a szükség úgy hozta. A recepciós pultnál nem sűrűn láttam, most sem feltételeztem, hogy itt lesz. Mindig nyüzsgött valahol, hogy fennakadásmentesen működjenek a dolgok. Igyekeztem lezser eleganciával mozogni, ahogy az egy középkorú Sielani sikhtorittól elvárható volt, amikor a pulthoz léptem.

- Üdv Neéla!
- Üdv Path! – Mosolyodott el szélesen, kivillantva apró, tűhegyes fogacskáit. Gyönyörű mandulavágású szemeit le sem vette rólam, semmi nem kerülhette el a figyelmét. Lazán, de szigorúan – figyelmeztettem magam. Ne engedjünk teret a rossz gondolatoknak.
- Minden rendben?

Neéla arckifejezése megváltozott. Erőteljes koncentráció, és fegyelmezettség uralta, magamban mosolyogtam. Ezért alkalmaztam őt fiatalsága ellenére.

- A nappal csendesen telt, említésre méltó dolog nem történt. Földanya félórás ellenőrzési ciklusainak eredményét magam is ellenőriztem, abban kivetnivalót nem találtam. A mesterséges intelligencia kiválóan működik, energiagömbünk állapota stabil, a kert lakói nyugodtak, és tünetmentesek!
- Köszönöm, Neéla. – Már indultam volna az irodám felé vezető folyosóhoz, amikor kérdése utolért.
- Van valami különleges kívánsága?
Meglepetten fordultam meg.
- Mire gondolsz?

Lázasan pörgettem az agyam. Napi rutin. Megérkezem, meghallgatom a jelentést, aztán indulok az irodámba. Neélával nagyon ritkán találkozom itt a pultnál, nyilván túl korán jöttem. A lány zavartnak tűnt.

- Azért bátorkodtam megkérdezni, mert nagyon korán jött ma.

Bátorítóan mosolyodtam el.

- Semmi rendkívüli oka nincs. Amikor közel a tél, és rövidülnek a napok, szeretek korábban jönni.

A lány is elmosolyodott, bólintott, aztán visszatért a jegyzeteihez. Naiv – gondoltam, enyhe rosszullétet érezve, amiért átvertem. Másfelől úgy gondoltam, nem az ő gondja, hogy egész nap nem tudtam aludni a fájdalomtól. Amint a folyosó kanyarulata eltakart Neéla elől, a bal vállamra tettem jobb kezem, hogy megmasszírozzam. Ez eddig segített, de most ez sem.

Az irodám a fogadó szinten volt, szándékosan rakattam ide. Nem kellett nagy hely, amúgy sem tartózkodtam itt sűrűn. A kert telis-teli volt álcázott munkaközpontokkal, bárhonnan rálátásom nyílhatott az eseményekre. Irodára csak azért volt szükség, hogy az adminisztrációs mappáknak legyen helyük. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, halvány kék fény gyúlt a falakra erősített apró dísz hullámok mögött. Elgyengülten rogytam össze, majd hanyatt fordultam.

- Földanya!
- Igen, Path.
- Zárd le a bejövő és kimenő adatforgalmat, kérlek.
- Értettem. Adatforgalom letiltva. Amennyiben újra szüksége van rám, csak kérje a hívójelem.
- Rendben, úgy lesz.

Az iroda egy pillanatra sötétbe borult, a kék fények rózsaszínessé szelídültek. Sóhajtva hunytam le a szemem.

- Itt vagytok, Ősök?...

Távoli, behatárolhatatlan sziszegés töltötte meg a parányi helységet, aztán egy megnyugtatóan mély morajlás áradt szét.

- Itt vagyunk. Ki hívja az Ősöket?

Bal szárnyam zsibbadni kezdett, amint próbáltam pozíciót váltani, valami reccsent a hátamban, felnyögtem.

- Path Mau Gon Meridanis. Tanácsra van szükségem.
- Egy Mau! – A hang összetett volt, próbáltam elképzelni a lényt, amely kiadhatta, de nem tudtam. – Régen hívtál minket.
- Sajnálom… az én bűnöm, egyes egyedül az enyém.

A moraj visszhangzani kezdett, kicsit nevetésre emlékeztetett.

- Így lehet Path Mau. Mondd hát: miben kérsz tanácsot?
- A Nap királyság huszonhetedik periódusának harmadik kinevezett igazgatója vagyok a Sielani Örökség Állatkertben. Elődeim családom tagjai voltak, nevezetesen apám és nagyapám, ez utóbbi alapította a Kertet a huszonhatodik periódus végén. Mindketten halálukig ellátták feladatukat, a Kert messze földön híres, sok a látogatónk, és munkánk nagyon fontos. A kihalás szélén álló fajok megmentése érdekében tevékenykedünk. Mint családi vállalkozást, nem szívesen adnám ki a kezemből, nem is tudnám igazán kire bízni a vezetést, de most… bajban vagyok.
- Milyen természetű a probléma?

Hátamban enyhült a fájdalom, résnyire nyitottam a szemem. A mennyezet enyhén kivilágosodott, a Kert szekcióit mutatta lassan, egymásra úsztatott képekben.

- A mozgásom… fiatal sikhtorit vagyok, soha nem volt komoly betegségem, de a múlt év végén… fájdalom gyötör, nehezebb a repülés, keveset alszom. Ez mind a munkám rovására megy, arra gondoltam, át kellene adnom az irányítást valakinek.

A moraj elhalkult, majd egyetlen hang szólalt meg.

- Path Mau.

Lehunytam a szemem. A hang hallatán finom bizsergést éreztem fájó gerincemben, megint ifjoncnak éreztem magam.

- Apa…
- A Maukra jellemzően túl sokat vettél a válladra. Nyilván kivizsgáltattad már magad.
- Természetesen. Semmilyen műszerekkel kimutatható problémát nem találtak orvosaink.
- De a problémát nem a fájdalmad okozza, hiszen ura vagy.
- Igen.
- Az elmúlástól félsz.
Ökölbe szorítottam kezem.
- Az elmúlástól? Mindazért aggódom, amiért apám és nagyapám dolgozott, mindazokért a lényekért, melyek a Kert lakói, az Örökség része, a Sielani Oltalmazók Szövetségének tagjaként! Én vagyok a Szív, a Gerinc, a Gazda, az én szárnyaim oltalmazzák ezt a helyet! Két karomban tartom a Kertet, minden és mindenki sorsa függ tőlem. Hogyan feltételezhetitek, hogy magam miatt félek?

A morajlás felerősödött, felívelt, majd egy csattanásban érte el csúcsát.

- Azt kérded, ki lenne a méltó utódod.

Nem kérdés volt, így nem válaszoltam. A morajlás most ismét elhalkult.

- Nincs ilyen Path Mau. Az Örökség ezen részét a Mauk családjára bíztuk, neked kell vinned tovább.
Sóhajtottam.
- Neked, és csak neked Path Mau Gon Meridanis.

Az utolsó szó, nevem utolsó tagjának végén egy éles szisszenéssel visszhangzott, aztán a moraj elhalt. Összeszedtem magam. Amikor felálltam, jobban éreztem magam, elgondolkodva néztem tenyerem. Karmaim élesen, csillogóan meredtek elő, ellazítottam izmaimat.

- Az átkozott háború…
Felnéztem.
- Ölelj át! – a parancs után a rózsaszín fényekből újra kék derengés lett.
- Az adatforgalom akadálymentes Path.
- Köszönöm, Földanya. Neéla tájékoztatott, hogy a nappal csendesen telt. A beszállítóink?
- Megérkeztek időben, ahogy megállapodásunk szól. Kívánja hallani a részleteket?
- Nem, köszönöm. Ha minden itt van, amit kértünk, az nekem elég. Gyógyszerek?
- Nincs rájuk szükség.
- Hála legyen érte Istennek, ha nincs szükség. De vannak tartalékaink?
- Mindenből megvan az előírt mennyiség, ha szükséges.
Bólintottam.
- A Valdorphiak jelentkeztek?
- Valdorph csendes.
- Értem.

Kihúztam magam, majd az ajtóhoz léptem. A folyosón senki nem volt, már Neéla is elindult a körútjára. Elgondolkozva indultam egy szinttel feljebb a műszaki szintre.

Valdorph a szomszédos phtnak, az ő mezsgyéjükön tört meg, és fordult vissza végül a hullám a Déli klánok támadása után, hogy aztán itt Sielanban szétzúzzuk maradék erőiket is a végső győzelemig. Ifjoncként vettem részt a háborúban, épphogy a kiképzést megkaptam, már a frontvonalba is helyeztek. A technológia reneszánszának végén, amikor ismét egyre többen fordultak a mágia felé, a Déli klánok sötét mágiával támadtak, amire nem voltunk felkészülve. Látóink előjelekről ordítoztak, de eleddig megvédett minket a Szövetség. Sok pletyka elterjedt; valahol nyugaton egy magasabb szinten állítólag minden kiégett, több phtnak veszett oda, mint amennyiről tudni akartunk. Hogy ki állhat mindezen történések hátterében, az sohasem derült ki, túl messze voltunk a központtól, hogy tényeket ismerhessünk meg. Ide mindig csak az árhullámok széle ért el, de abból kijutott rendesen.

Amikor legyűrtük a támadókat, (akikről azt sem tudtuk kik, és miért akartak elpusztítani mindeneket) az újjáépítést azonnal megkezdtük a Szövetségi phtnakokkal karöltve. Csak a háború csendesültével derült ki, mennyi kárt okozott az a tizennyolc hónap. Ezek nem céloztak, nem az egységre lőttek, nem az egyént átkozták meg. Tömegével hullottak állataink, élővilágunkat felperzselte a mágusok tüze, és két úszó oxigén kontinensünket is megsemmisítettek, mire végre meg tudtuk fékezni őrjöngésüket. Az Örökség Állatkert már nem csak szimpla látványosság lett ezáltal, hanem szükséges óvóhely mindazon fajok részére, amelyeket tömegesen sodort a kihalás szélére a háború. Hatvanezer ív távolságra nem találni ma már élő photophagokat, csak itt a Kertben. A háború legiszonyúbb mozzanata az az ezerszer elátkozott fekete szivárvány volt, ami felperzselte az eget a phtnak perifériájában. Nem volt ellene védelem, sem fegyver. Csak jött lassan, de biztosan, ömlött belőle a sűrű köd, és mögötte nem maradt más, csak kietlen pusztaság. Nem derült ki soha, hogy végül miért enyészett el, mielőtt nagy városainkat elérte volna, nem tudtuk, ki alkotta, és miért zúdította ránk.

Ami maradt, azt magunkhoz öleltük.

Valdorph jóval szerencsétlenebbül járt, ott a földek kilencven százaléka vált üres pusztává. Most felderítők járják az azóta is kiismerhetetlen és veszélyes vidéket, az élet nyomait kutatva. Ha találnak valamit, elküldik nekünk, hogy ennyi maradjon egy valaha gazdag phtnakból.

Felértem a műszaki szintre.

A gépek tették a dolgukat, láttam a kijelzőkön a helyes működést jelző fényeket, az ábrák mindenhol egyértelműsítették: minden rendben. Víznyomás, hőmérséklet, páratartalom, oxigén szint, élelem ellátás, szűrőberendezések, az élet fenntartó rendszer hihetetlenül gazdag összessége működés közben. Amint lépdeltem végig a szerviz járdákon, újra a gondolataimba merültem.

A harcok csendesedtek már akkoriban. A végső csapásra készültünk délről nyugat felé haladva, összegyűjtve készleteinket a hegyekben. Tizenkét léghajó-konvoj gyalogos, két tucat ostromtank az ösvényeken, egy pár mobil légelhárító siló és mi, a légi egység. Személyi páncélunk elbírta testtömegünk többszörösét, így felszerelésként magunkkal vihettünk egy tucat rakétát, meg nagy tűzerejű kézifegyvereket is, de fő feladatunk a kommunikációs csatornák fenntartása volt. A periférián éleződött ki leginkább a helyzet, miután ide szorítottuk az utolsó támadókat, hogy felmorzsoljuk erőiket. Két társammal legelöl repültünk, mi derítettük fel a hegyvonulat gerincének túloldalát. Azt az átkozott szivárványt egy társam látta meg először. Nem tudtuk, miféle fegyver képes ilyesmire, de késő lett volna bármit tenni. Leadtuk a jelentést, aztán mindhárman közelebb repültünk, minél magasabbra törtetve, hogy elkerüljük a közvetlen találkozást.

Volt kiterjedése és dimenziói és hangja, uhh… a legrosszabb rémálmomban sem hallottam még olyat. Az a fájdalmas vonítás, mintha élőlény lenne, az a gonosz vinnyogás, az az elmezúzó üvöltés... Köd ömlött belőle, és egyre szélesedett. Feketének tűnt, de néha, amikor a megfelelő szögben láttunk rá, akkor soha nem látott éles színekben villant fel. Beteg színek voltak, nem szabadott volna létezniük soha. Már jóval fölötte repültünk, láthattuk az odalent végzett pusztítását, amikor valami történt. Soha nem tudtam meghatározni a folyamatot, vagy elnevezni bárminek. Talán légrengésnek hívhatnám. Rengett az egész valóság, mintha a szivárvány nem e világból tépne magának utat a valóság szövetén át. Jen, aki először meglátta a szivárványt a szemeihez kapott, és fájdalmában ordítva kezdett zuhanni. Utána repültünk, hogy elkapjuk, de gondolkodni is nehéz volt ilyen közel a jelenséghez. Az a vonítás mindent betöltött, reszketett tőle a szívem, gyűlöltem, és szánakoztam rajta egyszerre, mert már születésekor haldoklott, és vele halt minden.

Narton a másik társam elvakultan zuhant Jen után a szivárvány oldalán. Figyelmeztetni akartam, hogy túl közel van, de nem hallotta volna meg a zajban úgysem. Azt hiszem, ettől a dologtól amúgy sem lehettünk volna elég távol, akár Sielan túloldalán sem, ahová tartott. Amikor utolértük Jent, már eszméletlen volt. Magunkhoz erősítettük egy-egy rugalmas hevederrel, és fölfelé indultunk, hogy kikerüljünk a dolog hatósugarából minél hamarabb. Kezdett széltében is terjeszkedni, már úgy borult fölénk, mint egy ernyő. Majdnem elértük a szélét, amikor okádni kezdte azt a sűrű ködöt teljes hosszában. Csak fénynek tűnt, nem anyagias dolognak, de képtelenség volt lélegezni benne. Mintha homokba dugtam volna arcomat. Narton egyre elkeseredettebben szárnyalt kifelé, és próbáltam követni, de az eszméletlen Jentől nagyon nehéz lett manőverezni a köd örvényei közt. Mindent megtettünk, hogy kikerüljük, de látszott már, hogy fáradozásunk hiába való – túl gyorsan terjeszkedett. Narton ekkor lecsatolta derekáról az első rakétát, célzott, majd teljes erejéből a vágta bele a ködbe, amerre még látszott a szivárvány íve. Valamit eltalált – de túl közel. A robbanás lökethulláma minket is elért, Narton pedig elénk vágódott kiterjesztett szárnyakkal, hogy védjen.

Azonnal meghalt.

Amint lezuhant, hevedere megrántotta Jent, ő pedig engem, és kettejükkel nem maradt esélyem célirányosan repülni. A páncélba épített hajtóművek segítettek ugyan, de ez kevésnek bizonyult. A levegő hiánya volt a legiszonytatóbb, és nem csak a tüdőmben. Úgy éreztem, szárnyaim sem fogják a levegőt, hiába minden csapás, már nem tudtam magunkat fenntartani. Zuhanni kezdtünk, minden irányításra tett kísérletem fölösleges energiapazarlás volt csak. A sötétség teljes lett, és társaimmal együtt belezuhantunk a szivárványba.

Az ezt követő órák eseményei teljesen kiestek az emlékezetemből. Amikor a szivárvány elérte energia szintjének maximumát, és megállíthatatlanul indult el felfalni mindent, a mi bázisunkat is elérte a köd. Közben a mieink már felkészültek, tudták, hol rejtőzködnek a támadók. Nem halogatták a csapást, azonnal ostrom alá vették ellenségeink búvóhelyét, és az üvöltő sötétség leple alatt küzdöttek életre-halálra. A csata rövid volt, de heves, mindkét oldalon bőséges veszteségekkel. A támadók azonban nem voltak sokan, még ha iszonyú fegyvereik is voltak, így a túlerő végül térdre kényszerítette őket. Seregeink nem hagytak túlélőket. Amikor az utolsó klán béli is elhullott, az új fenyegetés felé fordultak. A szivárvány már elérte a hegygerincet, a köd ömlött le a hegy oldalán feltartóztathatatlanul, úgy tűnt, hiába végeztek minden támadóval, fegyverük végül mindannyiunk vesztét okozza. De mielőtt túl mélyen hatolt volna a kontinensbe, a szivárvány üvöltése egyre szánalmasabb vinnyogássá változott, sötétsége egyre ritkult, a köd gyérült, végül minden különösebb látványosság nélkül egyszerűen elenyészett.

Soha nem találták meg a szivárvány kiindulópontját. Nem derült ki, mi generálhatta. Szakértőink úgy tartják, nem fegyvertechnológia volt ez, hanem mágia, de mára csak pusztításának nyomai maradtak meg. A köd felszívódott, bár amit elért, az kiégett puszta lett csak.

Minket a felderítők találtak meg. Úgy mesélték, a földön kúsztam a kies pusztában, még mindig magammal vonszolva Jent és Nartont. Jen túlélte, de a látását nem nyerte vissza. Később azt mesélte, ránézett a szivárványra, és az visszanézett rá. Belőlem hőst akartak csinálni, de inkább visszavonultam, és leszereltem a fegyveres erőktől. Dicsőség?... Narton kapott egy szobrot a főváros egyik terén, ezt helyesnek tartottam. A szobrász úgy ábrázolta őt, amint kezében a rakétával épp dobáshoz készül. Csak egyszer láttam, többet nem akartam látni. Jen és én többé nem beszéltünk a dologról, sőt a háborúról sem, bár barátok maradtunk. Ezután vettem át apámtól az Állatkertet. Nem sokáig maradt velem sajnos, ő is elhunyt, magamra maradtam.

A fizikai sérüléseimből viszonylag hamar felépültem, de azóta is minden éjjel hallom azt a szörnyű vonítást, látom a felvillanó-kihunyó nukleáris színeket, és látom, amint Narton feláldozza magát, ahogy széttépi a detonáció. Lelkem fájdalma nagyobb volt, mint testemé, de megtanultam együtt élni vele. Aztán kezdődtek ezek az ízületi fájdalmak. Orvosaink azt mondták, hogy nyugodjak meg, el fog múlni, ha feldolgozom a traumát, ami ért. Pszichológiai szintre emelték, és letudták a problémát, de én mástól féltem. Belezuhantunk abba az átkozott dologba. Nem tudom, meddig lehettünk benne, és milyen hatásokkal járhatott ez, de érzem, hogy valami nem olyan, mint régen. Mostanában egyre sűrűbben jut eszembe Jen. Beszélnem kellene vele, elvégre velem együtt zuhant le. Vajon ő is szenved?

Kinyúltam egy konzol felé – csuklóm diszkréten reccsent egyet – és fölé tettem tenyerem.

- Kérek egy liftet.

Az alkalmatosság megállt csillogó plexi falai közt, ráléptem, és felvitettem magam a látogatói szintre. Amint kiléptem a völgy fölötti teraszra, elmosolyodtam. Itthon vagyok.

A Kert másfél ív hosszan terült el minden irányban, beleértve a föld mélyét is. Most is a föld színe alatt voltam, a világítást mesterséges fényforrások szolgáltatták. Az idekerült fajok olyanok voltak, mint én. Túlélték a szivárványt, de nyomot hagyott rajtuk. Egytől egyig megvakult minden életforma, és a fényt ennek ellenére sem bírták. Kifutóik ezért speciális tervezéssel épültek, akár vízben éltek, akár szárazföldön, vagy levegőben. A legkritikusabb a photophagok helyzete volt. Ezek a lények szinte anyagtalan fényhullámok csoportosulásából álltak, és táplálékukat a fényből nyerték. Egész életükben a levegőben suhantak, szárnyaik színes gömböket hasítottak a levegőből, minden phtnak legszebb állatainak tartották őket. Egy fényevő, aki undorodik a fénytől. A legkomolyabb probléma volt a mai napig is táplálásuk. Speciális barlangban tartottuk őket, és az éjszakai, nyugalmi periódusukban kényszervilágítást alkalmaztunk etetésükre. A legtöbbjük a végét járta, gyönyörű fénytestük elszürkült, szemmel láthatóan szenvedtek. A többi állat viszonylag jól tűrte a megpróbáltatásokat, bár egyik sem a megszokott életét élte. Egy ragadozó, amit etetni kell? Szánalmas is lehetne. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy a Kert a lehető legtöbbet adjon vissza ezen állatok eredeti életmódjából. Igyekeztünk kialakítani az életterüket úgy, hogy természetes legyen, ugyanakkor kerüljük a baleseteket.

Jobbra indultam a szerpentin sétányán. Az első kifutó magányos lakóját Zogunnak neveztem el. Hihetetlen érzékszervekkel rendelkezett. Valaha a látása is kiváló volt, tekintve, hogy éjszaka vadászott, de pont ezért nagyon nem is viselte meg a fény hiánya. Körülbelül három méter hosszú, nagyon vékony testfelépítésű, macskaféle nagyragadozó volt. Gyönyörű, áramvonalas testét rövid, csillogóan éjfekete szőr borította, eredetileg fekete, pupilla nélküli szeme most vörösen meredt abba a sötétségbe, amit a szivárványban láthatott meg. Roppant virgonc természettel áldotta meg az ég, játékos, egyszersmind kiszámíthatatlan viselkedése nem egyszer okozott fejtörést. Magányos vadászként nem tűrt meg uralkodót maga felett, így nehéznek bizonyult kordában tartani. Egyedül rám hallgatott, én bármikor hátat fordíthattam neki, és én voltam az egyetlen, akinek hanyatt dobta magát megadása jeléül, ha ráordítottam. A Kertben dolgozók persze csodáltak érte, de csak Zogun és én tudtuk, milyen a Pokol színe.

Sokat gondolkoztam, hogy mi védhette meg a szemem világát. Én is belenéztem abba a fénybe, én is láttam a beteg színeit, miért látok hát mégis? Az ősöket kár is lett volna kérdeznem. Még köztük sem lehet annyira öreg, hogy láttak volna hasonló jelenséget.

Megálltam a térdig érő sziklakerítésnél, amely fölött mintha a hőség vibrált volna.

- Anya, engedj be ide, kérlek.
- Lépj be, Path!

A levegő kitisztult, jelezve, hogy az energiamezőn rés nyílt számomra. A Zogunt nem érdekelték a Sielaniak, a kerítés az ifjoncokat védte attól, hogy olyan területre lépjenek be, ahol sok különféle természetű veszély leselkedik rájuk. Lassan sétáltam fel az emelkedőn. Zogun területét egyszerű síkságnak építettük, nem igényelt búvóhelyet. Ahonnan ő származott, ott a tápláléklánc csúcsán foglalt helyet, minden természetes ellenség nélkül. A síkság kicsiny részt foglalt el, de egyetlen állatnak elég. Amikor terveztük, fontos szempont volt, hogy ne lehessen belátni teljességében az egészet. Apróbb dombok, völgyecskék, egy mesterséges patak, pár kiszáradt bokor, ennyiből állt az egész. A lény jól érezte magát itt, bár az első időkben sokat töltött vele a medika. A Zogun leállíthatatlan volt. Nagy sebességgel nyargalt, szinte fékezés nélkül váltott irányt, egyáltalán nem érdekelte, hogy nem látja, merre is száguld, így amíg nem szokta meg a helyét, mindennaposak voltak a kisebb sérülések egy-egy sziklával, vagy az energia fallal való találkozás végett.

A gyors trappolás hangjára szélesen elvigyorodtam. Pont velem szemben bukkant fel. Gyönyörű éjsötét bundája szinte folyt az emelkedő tetején, amint lefékezett egy pillanatra, jobbra-balra szimatolt, majd újra vágtatni kezdett, majdnem nyílegyenesen felém. Fogalmam sem volt róla, honnan tudta mindig, hogy ott vagyok. Talán hallotta, talán érezte valamilyen módon, nem tudhatom, de sohasem tévedett. Az utolsó pár méteren elrugaszkodott, és mellettem ért földet. Azonnal megkerült, áramvonalas fejét a mellkasomhoz dörgölve. Kis híján felborított a nagy örömtől, lágyan morogva közben.

- Szia Zogun! – Ütögettem meg oldalát. Ő lett kedvencem az itt élők közül, és szerintem ezzel nagyon is tisztában volt. Megsimogattam gerincét, hogy lehiggadjon kicsit, izmai rángatóztak tenyerem alatt, ide-oda mozdult, mintha már újra vágtázni akarna.
- Ennyi energiát… veled az egész Kertet működtetni lehetne, ha egyszer az energiagömbünk feladná. Oké öreglány, nyugodj meg! Csak egy fél percre legalább!

Fél térdre ereszkedtem, aztán állkapcsát a kezembe véve felhúztam ínyét, hogy láthassam tövisszerű fogait. Engedelmesen tátotta ki száját, halványkék nyelvét kissé hátrahúzva.

- Hihetetlen, hogy van egy testrészed, ami nem fekete. Jól van, ügyes vagy. Minden oké, már nincs nyoma a sérülésednek. Földanya!
- Igen, Path.
- A felineust gyógyultnak nyilváníthatjuk.
- Úgy lesz, Path.

Zogun a tenyerembe rakta mancsát óvatosan. Mivel örökös futási lázban égett, hosszú pengekarmait sohasem húzta vissza, bár képes lett volna rá. Pofáját felém fordította, éreztem, hogy most csak rám figyel. Még az állandóan tekergőző hosszú farka is megállt. Kiégett szemeiben még így is csillogni tűnt az értelem, megsimogattam homlokát hátracsapott apró fülei közt.

- Mit akarsz tudni, Zogun? Hm? Mit látsz, amit a szemeiddel már nem?

A hallásküszöböt épp csak elérő morgással válaszolt, talán nem is hallottam, csak éreztem teste finom remegését. Lassan közelebb tolta fejét, mígnem orrunk szinte összeért, állkapcsai kicsit megnyíltak, kidugta nyelve hegyét, és halkan belélegzett. Bundájának kellemesen száraz, napsütötte illata volt, nem túl erős, még ilyen közelről sem, félig lehunyt szemmel figyeltem, mit csinál. Az utóbbi időben egyre gyakrabban művelte ezt, de nem tudtam rájönni, ez miféle kommunikáció. Valamit tudni akart, és én valahogy elmondtam neki, de nem értettem az állat érzékszerveinek működését. Huan, aki az idegen fajok szakértőjeként dolgozott nálunk, már próbálta nekem elmagyarázni, de túl bonyolult tudás volt ez számomra. Én csak figyeltem, amint a Zogun figyel némán percekig. Nem tudom, mit érzett, és hogyan tette ezt, de mindig egyre hosszabb ideig folyt a dolog; a végén többnyire szusszant egyet, aztán kellett egy perc, amíg újra alapjáraton pörgött. Ilyenkor kissé zavartnak, egyenesen levertnek tűnt, de szerencsére ez mindig hamar elmúlt. Most azonban csak teltek a percek, úgy tűnt, a felineus már transzban van.

- Földanya!
- Igen, Path.
- Mit tudsz nekem mondani a felineus általános állapotáról?
- Az életfunkciói kissé lelassultak, egyebekben minden normális.
- Agyműködés?
- Felfokozott, a normálistól eltérő.
- Értem. Huan elérhető?
- Igen, Path.
Lassan simogattam Zogunt, de ő továbbra is meredten figyelt mozdulatlanul.
- Üdv Path!
- Üdv Huan. Ide tudnál jönni a felineushoz?
- Úgy lesz, főnök.

Nem lehetett messze, nagyon hamar megláttam árnyékát a magamé mellett a földön.

- Gyere ide mellénk! Nem akarok felnézni – kértem halkan, mire mellém térdelt. Genauda volt ő is, mint Neéla, hófehér bőre szinte világított a sötét homoksivatag háttere előtt, amint kinyújtotta négyujjú kezét. Lassan megérintette Zogunt a homlokán, majd a tarkóján lehunyt szemmel.
- Téged néz, Path.
- Erre már rájöttem, Huan. De hogyan csinálja? De most kissé egyszerűbben mondd el, kérlek.

Huan felsóhajtott, és kinyitotta szemeit. Az övé ragyogó világos zöld volt, nyugodt tekintete mindig jó hatással volt mindenkire, akivel csak beszélt.

- Nos… ez a faj egy nagyon ritka kettős lény. Mintha nem teljesen lenne alárendelve az anyagi lét szabályainak. Amit látsz, az csak egy része, talán a fennmaradásért felelős test. Elméletem szerint létezik egy anyagtalan, nem látható kiterjedése is, aminek formája merőben eltér a fizikai testétől. Hm… talán, mint egy tintahal, vagy hasonló. Emlékszel, mennyit aggódtunk a fékezhetetlen rohangálásai miatt.
- Igen.
- Nos, azért érte olyan kevés sérülés, mert ez a másik része letapogatta körülötte a teret, így időben érezhette az akadályokat. Mintha csak sok-sok csáp lenne körülötte. Persze ezek nem érnek végtelen messzire, de úgy gondolom, amint a felineus fejlődik, a közvetlen élőhelyét átfogóan érzékeli mindig.
- Mint egy pók a hálójában.
- Iiigen, pontosan úgy, ez találó hasonlat.
- Értem. Úgy gondolod, így néz most engem is?
- Igen, úgy vélem.
- Na és mire olyan kíváncsi?

Huan levegőt vett, hogy kapásból válaszoljon, de benne rekedt egy másodpercre, aztán széttárta a karját.

- Nos ezt neked kellene tudnod.
- Nekem?
- Kommunikáltok. Információáramlást érzek kettőtök közt. Te nem érzel semmit?
- Az életemet adnám ezért a lényért.
Huan elmosolyodott.
- A Kertben szinte minden állat ezt az érzelmet váltja ki belőlem is. Mi gondoskodunk róluk, mindent megadunk nekik, ami az életükhöz szükséges, és ők hálásak ezért a maguk módján. Ez a felineus azonban egészen más, mint a többi állat… Végül is azt hiszem, nem mesélted el, honnan került ide.

Zogun ekkor kicsit megrázkódott, majd erősebben, fejét elhúzta, és halk, köhögő hangot hallatott. Aggódva figyeltem, de alig egy perc után már a régi önmaga volt ismét. Körbeszimatolta Huant, hízelegve dörgölőzött hozzám kicsit, majd mielőtt észbe kaptunk volna, már el is nyargalt valamerre.

Felkészültem a fájdalmakra, valamint azok elpalástolására, amint felálltam, de megdöbbenésemre semmit nem éreztem. Egyetlen nyilallást sem. Óvatosan nyújtóztattam ki szárnyaimat és karjaimat, de nem fájt. Huan kíváncsian nézett, felfelé intettem.

- Amikor annak a borzalomnak vége lett, és megkaptuk a felkérést ezen állatfajok befogadására, Zogun az első szállítmánnyal érkezett meg. Emlékezhetsz, az akkori kifutóink a Sielani flórára és faunára voltak tervezve, az új fajok nagy részéről semmi információval nem rendelkeztünk még.

Kisétáltunk a kifutó elé, Anya pedig visszazárta a rést. Jobb felé indultunk tovább lassan sétálva.

- Nagyon gyorsan kellett sok különböző faj élet terét, ha csak ideiglenesen is, de megteremteni. Ez a bestia az első napokban azzal szerzett hírnevet, hogy megállás nélkül rohangált a ketrecében, fel a mennyezetre, vissza, hogy már nézni is fárasztó lett egy idő után. A nagy helyigény látszott rajta azonnal, ezért elsőként az ő kifutóját kezdtük tervezni.

Huan mosolyogva bólintott.

- Az örök vita a technokrata Neélával. Sziklaormok, meg útvesztő… Te jó ég, első nap tönkrezúzta volna magát a felineus.
- Na igen. Praktikusság mindenek előtt. Ha Neélán múlna, a kifutók egymás fölött lennének, mert így egyszerűbb lenne a vízellátás.

Huan felnevetett, aztán csuklott egyet, és vigyorogva intett.

- Ne haragudj… folytasd, kérlek.
- Tehát amíg a kifutó készült, felvettem a kapcsolatot Valdorphal, hogy szolgáltassanak valami információt, bármit, ami csak segítségünkre lehet. Az ottani kutató csoportot vezető tudós még nálunk is tanácstalanabbnak mutatkozott a beszélgetés során. Újonnan felfedezett fajként tartották számon, eleddig nem tudtak befogni egyetlen példányt sem, annyit tudtak, hogy ragadozó, és éjjel vadászik Valdorph periférikus erdeiben a tövisfák birodalmában. Amikor a szivárvány felperzselte Valdorphot, az egész tövis erdő elpusztult.
- Ne haragudj, hogy közbe kérdezek, de milyen volt a tövis erdő?
- Amennyire értettem, ezen fáknak nem csak a törzse ért a föld felszín fölé, hanem a gyökereik is, a központi törzstől akár több száz lépés távolságban is. Emellett léggyökereik is voltak, amik a koronából indultak a föld irányába. Egy kifejlett erdőn komoly felszerelés nélkül átkelni képtelenség lenne. Gondolkodtam, hogyan lehetne ezt itt rekonstruálni, aztán rájöttem, hogy ugyanaz lenne az eredmény, mint Neéla útvesztője esetében.

Huan elgondolkodva lépdelt mellettem.

- Mindenesetre Zogun nem úgy néz ki, mint akinek hiányzik az erdő.
- Szerintem ő még saját fajtársai közül is kivált a viselkedésével.
- Többet nem találtak?
- Nem. Még a nyomaikat sem. Mintha csak ez az egyetlen felineus élt volna ott.
- Hogyan fogták be?
- Eszméletlenül hevert egy dombon. Azt hitték, elpusztult, semmilyen érzékelhető életjele nem volt. Elszállították a városba, hogy tanulmányozhassák, konzerválni akarták, ott meg magához tért, és utána órákig hajkurászták a komplexumban, míg végül egy zsákutcában szépen bevárta őket, és hagyta magára csatolni a láncot.
- Hagyta?!
- Így volt. Így mesélték. Mintha felfogta volna, hogy nincs hova menekülnie. Ezután ketrecbe került, és így hozták ide.

Huan enyhén meghajolt felém.

- És itt azonnal elfogadott téged urának és parancsolójának.

Ingattam a fejem.

- Ez nagy tévedés, kedves Huan. Egy felineusnak nem lehet parancsolni.
- De rád hallgat!
- Úgy vélem, ugyanazon okból, amiért a láncot is hagyta magára rakatni Valdorphban. Mintha meg tudná különböztetni a törődést a rossz szándéktól. A sérüléseit nem a szivárvány okozta, kivéve látásának elveszítését, hanem az az őrült száguldás a komplexumban. Áthasított pár üvegfalat, bejárati ajtókat, egy csarnok plexi tetejét, meg még ki tudja, mi mindent, mire megértette, hogy az nem az ő pályája. Láthattad, hogyan vadászik. Az egész testét fegyverként használja. Minden pillanatban minden testrésze halálos veszedelem a prédának.

Közben leértünk a szerpentinen a völgybe a mesterséges tóhoz. A tó a Kert háromnegyedét elfoglalta a látogatói szinten, majd egy ív hosszan terjedt szét. Rátámaszkodtam a korlátra a fodrozódó vizet kémlelve, hátha meglátom a tó mélyén élő hatalmas lényt. Ez volt a Kert fő látványossága, a Bouster. Huan felpattant a korlátra, kezeit a térdei közt lógatva.

- És mondd csak, Path… Valdorphból mi hír azóta?
- Valdorph csendes – ismételtem Földanya szavait, mire Huan elcsüggedt.
- Egyre ritkábban jelentkeznek. Egyre kevesebb megmenteni való van.
- Igen. Szomorú. Valdorph majdnem teljesen kiégett.

A korlát egyik oszlopa tövében a földből egy kékes inda nyújtózott fel az oszlop mentén. Lassan, tapogatózva nyúlt egyre feljebb, míg elérte kezemet. Egy pillanatra visszahőkölt, aztán végigkúszott kézfejemen. A növény húsevő volt, de én túl nagy falat lettem volna neki, így rövid tapogatózás után visszabújt a földbe.

Felsóhajtottam.

- A lényeg, hogy vannak olyan fajok is, amelyek képesek az utód létre hozására, mivel mindkét nem képviselője túlélte a katasztrófát.
- Mégis megpróbálkozunk vele? Nekem még mindig kétségeim vannak.
- Nekem is Huan. De más esély nincs arra, hogy megmentsük ezeket.

Napokig tartó konferencia keretében vitattuk meg anno a kérdést. Ha egészséges példányokról lett volna szó, a kérdés fel sem merül. Ám fogalmunk sem volt, mit okozott a szivárvány ezekben a lényekben. Még a ránk vonatkozó hatásait sem ismertük teljes egészében. A pesszimizmus képviselői azon károgtak, hogy a megvakított, fogságban tartott állatok utódai feltétlenül csak mutánsok lehetnek, már ha életben maradnak egyáltalán. Az idegőrlő vita végén végül sikerült átvinni akaratomat, és létrehoztunk egy kiváló, magasan képzett tudósokból álló csoportot, akik vállalták, hogy laboratóriumi körülmények közt megkíséreljék ellenőrzésük alatt tartani a reprodukciót.

A víz tetején apró buborékok jelentek meg, majd egyre nagyobbak, végül egy egyre szélesedő örvényben előbukkant egy fényesen csillogó, hatalmas orr. Amint fújtatott, a vízpára magasra lövellt a levegőbe, ezután dugta csak ki a fejét. Huan majdnem leszédült a korlátról, ahogy szemmel követte a lény kiemelkedését a vízből. Két emelet magasságig meg sem állt, hosszú kígyó nyaka kecsesen követte háromszögletű fejét. Lustán fordult körbe, rólunk tudomást sem véve.

- Kész szerencse, hogy növényevő – nyögte Huan.
- Egészen elzöldültél, így engem egy nyaláb friss fűre emlékeztetsz.
- Főnök, hagyjál már! Így is a merev frász kerülget ettől a lénytől.

Mosolyogva néztem, amint a Bouster szemei összeszűkülnek, hallgattam a sustorgást, amint levegőt vett, majd mindent betöltően hangzott fel dallamosan elnyújtott üvöltése. A Bouster ébresztette a Kertet többnyire, mégpedig igen pontosan. Válaszként innen is, onnan is üvöltés hangzott fel más fajoktól. Már megszokták egymást nyilván.

- Látod? Kezes bárány. Egyébként sem értem a viszolygásodat. Te vagy a szakértő, illene, hogy ez is szíved csücske legyen.
Huan szerencsétlen arcot vágott.
- Nézd, ha oltást kell adnom egy meghűlésben szenvedő Grentornak, vagy kötést kell cserélni Zogun mancsán, az rutin feladat. De a Bousterhez nehézfegyver kellene, hogy átlőjem a bőrét, és a Kert összes kötszere nem lenne elég bekötni azt a nyakat.
Elmosolyodtam.
- Micsoda hozzáállás ez?
Társam legyintett.
- Különben sem lesz beteg. Élete végéig fejlődik, nincs ideje megöregedni. Emellett szerintem nincs olyan kórokozó, amivel ez az immunrendszer ne bírna el. A vonó sugarunk generátorát is leégette, mire betuszkoltuk ebbe a tóba.
Bólintottam.
- A szivárvány nem bírt el vele az igaz, de vak, akárcsak a többiek. Ráadásul egyedüli túlélő, akárcsak Zogun.
- Ez nagyon elkeserít, ugye?
Széttártam kezeimet.
- Most élnek, de előbb-utóbb eljön az ideje, hogy elpihenjenek, és akkor a mindenség szegényebb lesz eme csodás lényekkel. Csak képek és filmek maradnak fenn róluk, digitális és írott adatbázis, semmi más. A következő periódus ifjoncai már nem hallhatják a Bouster üvöltését, nem láthatják Zogun vágtáját. Nincs ez így jól.
Huan a vállamra tette kezét.
- Átérzem, amiről beszélsz Path.
Egy konzol halványkék fénye jelent meg előttünk diszkréten.
- Path!
- Igen, Földanya?
- A reprodukciós csoport készen áll.
- Köszönöm, indulunk.
Intettem.
- Jöjj, Huan, vár ránk a nemes feladat.

A laboratórium egy külön szekcióban kapott helyet egy olyan barlangban, aminek csak egy kijárata volt a fogadó szinten. Neéla útközben csatlakozott hozzánk, amint lépdeltünk a hosszú folyosón.

- Nagy az izgalom, Path. A tudósok szerintem napok óta nem alszanak már.

A bejáratban kisebb tömeg várakozott ránk. Amikor csak pár lépésre voltunk tőlük, kitártam karjaimat és szárnyaimat üdvözlésképpen. Ez a gesztus általános köszöntés jellege mellett azt is jelentette: magamhoz ölelem őket. Ezen felül nem éreztem a fájdalmat sem, ami hetek óta megkeserítette az életem, és ezért igen hálás voltam. Mindannyian meghajoltak kicsit, zárt jobb öklüket a homlokukhoz érintve – a feltétlen hűség, és bizalom jele.

- Jó estét kívánok mindenkinek! Rövid beszédet szeretnék mondani. Rég várunk erre a napra. Vége, most gyerünk dolgozni!

Mindannyian felnevettek, a feszült hangulat elillant, vidáman léptünk be a kapun. Anya bezárta mögöttünk, végig szkennelte a csoportot, rögzített minden adatot, csak ezután nyitotta ki a belső kaput. Odabent egy modernül felszerelt megfigyelő terem várt minket. Huan hozzám hajolva suttogta:

- Elismerésem, főnök. Ezeket a tudósokat nem láttam mosolyogni, amióta ez a projekt beindult.

A csoportból kivált egy fiatal sikhtorit lány, szárnyait fegyelmezetten összezárva tartotta és intett.
- Path?
Bólintottam.
- Halljuk a beszámolót, Nuth.
- Úgy lesz. Nos, ez itt a megfigyelő terem, jobb híján központnak neveztük el. Az összes, a kísérlethez használt kifutót bekameráztuk, valamint teliraktuk érzékelőkkel, az összes esemény és adat figyelemmel követhető innen. Az eseményekbe be is lehet avatkozni, vannak fix manipulátoraink a kifutókban és pár távirányítású egyszerűbb robot, ha a szükség úgy hozza. A cél az állatok szaporítása, életük megóvása, ezért éles lőszereket még kritikus helyzetben sem használunk. Szedálásukra azonnal ható, a fajok élettani tulajdonságait figyelembe véve kikevert altatógázok, illetve lövedékek szolgálnak, de ez utóbbiak használata szintén csak a kritikus helyzetre érvényesek. Ez lehet például, ha az állatok egymásra támadnak, fizikai sérülést okoznak egymásnak, illetőleg, ha huzamosabb ideig képesek visszatartani a lélegzetüket. Mivel sok esetben a tudásunk elég csekély, túl kevés információval rendelkezünk adott fajról, így több lehetőségre is dolgoztunk ki terveket, amiket azonnal és egyszerűen alkalmazhatunk, ha a szükség úgy hozza. Minden fajról pontos listánk van, amik a projektben szerepelni fognak, szisztematikusan haladunk, mindig egy fajjal foglalkozva, és csak siker esetén lépünk tovább. Van valakinek bármi kérdése?

A tudósok mindannyian fiatalok voltak, mire Nuth idáig ért a beszámolójában, mindenki éppolyan ideges lett, mint amikor kint a kapunál találkoztunk velük. Huan jelentkezett, mire Nuth biccentett.

- Csak annyit szeretnék kérdezni: lehetek az első bébi pótmamája?
- Úgy legyen! – kacagott fel Nuth, aztán egy másodpercnyi csend után mindenki vele nevetett ismét, elismerően néztem Huanra. Innentől a dolgok felpörögtek, Neéla élesítette az első kifutó kameráit, életjelfigyelő, valamint védelmi rendszereit, Földanya megállás nélkül a listán elsőként szereplő faj jellemzőit sorolta, Huan pedig bőszen jegyzetelt. Rólam hamar megfeledkeztek, mindenki tette a dolgát, magamban mosolyogva hátráltam ki a megfigyelőből. A zsilipben Földanya elvégezte a szkennelést, aztán kinyitotta a külső kapukat.
- Földanya! Minden apró eredményről tudni szeretnék minden időben azonnal.
- Úgy lesz, Path.


Odakint már megérkeztek az első látogatók. A Sielaniak felszabadultan viselkedtek itt mindig, mintha csak egy másik síkra kerültek volna, kedvtelve néztem az ifjoncokat, amint elkerekedett szemekkel hallgatták a Bouster prehisztorikus morgását. Körbesétáltam a tavat, miközben a Bouster ráérősen legelészte a parti növényeket. Minden kifutónál addig álltam, míg annak lakói meg nem jelentek, akkor beléptem. Tudták, hogy én vagyok ott, ezt éreztem. Bármilyen fajról legyen is szó, mindegyik tudta, akárcsak Zogun. Mindennap megejtettem ezt a körutat, és sugároztam feléjük gondolataimat:

- Magamhoz ölellek, oltalmazlak titeket. Vigyázok rátok.

Rám néztek, felém fordultak, mancsaikat a kezembe tették, vagy a vállamra röppentek, csápjaikkal simogattak, oldalukkal hozzám dörgölőztek, valamilyen módon mind jelezte, hogy tudja, ki vagyok. Hogy én vagyok a Szív, a Gerinc, a Gazda. Csodálatos lények egy pokoli korban, az eszmék háborújában, amikor az élet húszadlagos, értéke semminek nincs, és az elme elborul.

A bevételünk bőven fedezte kiadásainkat, mindig tudtunk anyagi segítséget nyújtani a Valdorphi felderítőknek is. A felszerelésüket is mi biztosítottuk nagyrészt, mert Valdorph rászorult a segítségre.

Amikor körbe értem a tavat, újra elégedettnek éreztem magam. Már kora hajnal volt, felsétáltam a teraszra, hogy az egész völgyet láthassam egyben. A fájdalom első apró nyilallása a hetedik csigolyámnál kezdődött, reggelre pedig egész váz szerkezetem lángolt. Elköszöntem a tudósoktól. Próbáltam hazaküldeni őket, de esélyem nem volt rá. Amíg a kezdeti izgalmon nincsenek túl, valószínűleg beköltöznek a laboratóriumba. Feltételezem, Neéla előrelátóan szállásokat is tervezett a barlangba. Huannal a fogadószinten találkoztam, már ő is készülődött haza.

- Barátom… a tudósok is egy külön faj, azt hiszem.
- Mondja ezt egy tudós – nevettem fel.
- Na jó, de… ez a megszállottság! Tényleg azt hitték, hogy első nap vemhes lesz minden nőstény?
- Úgy legyen – mosolyogtam. – Te csak támogasd őket, Huan! Mint rangidősnek, adnak a szavadra. Én túl távoli vagyok nekik, és nem is értek ahhoz, amit csinálnak, de te bennfentes vagy.
- Nuth kiválóan ellátja a feladatát, mint koordinátor.
- E felől nem is voltak kétségeim. Mégis arra kérlek, legyél kéznél, ha Nuthnak szüksége lenne valakire, akinek ha csak látszólag is, de átadhatja a felelősséget.
- Értem, Path. Úgy lesz.
- A pótmamaságot komolyan gondoltad?
- Miért ne? Ha nem egy kilenc tonnás Bouster bébiről van szó, eldajkálok én bármit.
- Bár lenne egy kilenc tonnás Bouster bébink – sóhajtottam. Huan a vállamra tette kezét, majd homlokához érintette összezárt jobb öklét.
- Kellemes napot, főnököm! Aludj jól!
- Úgy lesz. Neked is.

Amikor a liftaknában eltűnt, karjaimat összefontam mellkasomon. A folyosón Neéla tűnt fel. Mozgása különösnek tűnt, mintha keresne valamit, aztán, amikor észrevett, megkönnyebbülten sietett hozzám.

- Path! Valami történik odafenn. Zogun nagyon nyugtalan. Egy helyben ül a kifutó szélénél, és csak üvölt. Hátborzongató. Most akartam szólni Anyának, hogy szóljon neked.

Felhúztam a szemöldököm.

- Zogun sohasem üvöltött még. Azt hittem, nem is képes ilyesmire.

Kellett egy másodperc, megvártam, míg Neéla elfordul, csak ezután indultam a műszaki szintre vezető aknához, uralkodva sántikálásomon. Tudtam, hogy pokoli lesz repülni, de muszáj volt. Sietni akartam. Erőteljes szárnycsapásokkal zúgtam fel a műszaki szintre, majd pár gyors manőverrel kerülgettem a tartályokat a látogatói szintre vezető aknához. Amikor kiértem a teraszra, már én is hallottam. Nem fájdalomüvöltés volt, hanem furcsán sürgető, mintha hívna valakit. Engem hív – döbbentem rá. A látogatók már haza mentek, így nem kellett úgy tennem, mintha minden rendben lenne, egyszerűen átrepültem az energiafal fölött, és Zogun mellé ereszkedtem. Abbahagyta az üvöltést, tudta, hogy ott vagyok, hallhatta szárnycsapásaimat, és érezhette az általuk keltett légörvényt, de tudtam, hogy nem ebből tudta meg. Fejét felém fordította végig, és azonnal hozzám rohant, amint földet értem.

- Zogun, öreglány, a frászt hozod mindenkire!

Nyögve letérdeltem, mire szinte az ölembe ugrott, fejét előretartva és lihegve nyomta orrát az orromhoz. Megsimogattam nyakát, csitítgattam, de lassan nyugodott le.

- Földanya, mi történik?
- Ugyanazt érzékelem, mint este az érkezésedkor. Minden életfunkciója rendben, kivéve a felfokozott agyműködést.

Belenéztem a vörös fényű világtalan szemekbe, próbáltam koncentrálni. Zogun behunyta szemeit. Én is behunytam, csak az állatra figyelve minden idegszálammal. Tudni akartam, kétségbeesetten tudni akartam, mit érezhet, és amint ott térdeltem átölelve nyakát, éreztem, hogy fájdalmam enyhül. A feszültség elmúlt hátamból, szárnyaim lassan ellazultak, noha egy ekkora száguldás után iszonyúan kellett volna fájniuk. Homlokunk összeért, lélegzetünk összekeveredett, zárt szemhéjam mögött a beteg színek villantak fel sorban.

Végre megértettem.

- Ezért rohansz… - suttogtam.

Teljesen elgyengültem, képtelen voltam mozdulni, ő pedig csak szívta magába fájdalmam, és éreztem, amint eltölt különös, idegen energiája újra meg újra átmosva idegrendszerem. Testének megfoghatatlan része bekúszott az idegrendszerembe, most azt érezte, amit én, én azt éreztem, amit ő, éreztem a környező homok melegét, minden egyes homokszem érdességét, a szélgép hűsítő szellőjét, az általa hordott illatokat, a Bouster nedves bőrének kipárolgását, a többi kifutó lényeinek szívdobogását, a látogatók jelenlétének lassan múló felvillanásait, a műszaki szint gépeinek dübörgése keltette vibrációját, a közeli patak tiszta illatát, a tó mélyének visszhangját, az egész Kert lüktetését egészen a felszínig. Zogun azt mondta, élni akar. Azt akarja, hogy én is éljek, mert ő rohanni akar, rohannia kell, azt akarja, hogy nézzem, és lássam, míg el nem ér a végtelenbe.

Hallottam, amint egy aerobot felénk suhan, felemeltem kezem.

- Állj! Semmi baj Földanya, ne lőj!
- Path, az agyműködésedben beállt drasztikus változás késztetett arra, hogy végrehajtsam a százegyes utasítást.
- Hatályon kívül helyezem. Nincs semmi baj. A felineus nem támad.

A kifutó szélén Neéla hangját hallottam.

- Azonnal nyisd ki, Földanya! Path! Paaath!

Felnéztem.

Neéla pár lépés távolságban megtorpant tőlünk, arcán rémület, szinte ifjoncnak tűnt most.

- Anya azt mondta, Zogun megtámadta!

Zogun elhúzódott, halkan hörögve prüszkölt párat, aztán teste megfeszült, mint egy felhúzott íj, fejét egy pillanatra a vállamra rakta, majd veszett iramban nyargalt el a pusztába.

Könnyedén felálltam, kicsit még kábultan, aztán összeszedtem magam.

- Anya tüntesd el azt az aerobotot innen!
- Úgy lesz.
- Neéla minden rendben. Csak… Zogun fajának egy újabb különös jellemzőjére derült fény.

A lány remegett, alig bírtam megnyugtatni. Egyetlen megoldás az volt, ha utasítom, hogy zárja le a napot, térjen vissza a napi rutinhoz. Ez megtette a hatását, pár perc múlva újra a hűvös, józan gondolkodású Neélát láthattam. A háborúnak ez az egyetlen pozitív hatása volt Sielanra és a környező phtnakokra. Mindannyiunkban valamiféle testvériesség alakult ki, szorosabbra fűződtek az egyének közti kapcsolatok, megnőtt az empátiánk egymás, valamint a környezetünk iránt. Felismertük a veszteség igazi mértékét, az élet igazi értékével együtt. Neéla aggodalma mögött semmiféle hátsó szándékot nem fedezett volna fel senki.

Átmentem a laboratóriumba. Amint beléptem, mindenki haptákba vágta magát, csitítóan intettem.

- Hagyjuk ezt, ifjoncok! Segítségre van szükségem. A projektek bírnak nélkülözni egy kis figyelmet?

Az összes tudós a rendelkezésemre állt azonnal. Elmondtam nekik őszintén a testemet kínzó fájdalom kialakulásának történetét, aztán elmondtam Zogun reakcióját.

- Egyetlen kérdésem van hozzátok: ártalmára lehet ez a felineusnak? A választ minél hamarabb tudnom kell, de nem mehet a fő feladat rovására, ezért kérem, hogy egyszerre mindig csak ketten foglalkozzatok a kérdéssel egyszerre.

Nuth közelebb lépett.

- Path, a legnagyobb tisztelettel… amit elmondtál, kezeljük titokként?
- Nem szükséges. Szégyellem magam, hogy eddig is hallgattam róla. A munkatársaimnak joguk lett volna tudni erről. Most pihenjetek mindannyian, az elkövetkezendő hetekben sok feladatunk van, és talán sok csalódás is vár ránk, ami a projekteket illeti. Kellemes napot!

Neélától is elköszöntem, miután jelentett, aztán élvezettel suhantam fel a liftaknán a szabad ég alá. Olyan magasra suhantam, mint már régen nem. Behunyt szemmel zuhantam le, majd emelkedtem fel újra, szabadon suhanva, teljes erőmből szárnyalva a reggeli fényben. Kellemesen elfáradtam, így hazafelé vettem az irányt. Suttogó Mező szélsebesen suhant alattam, majd elhagytam a Csillagvárosba vezető sztrádát is, innen már alig fél ívre állt az otthonom.

Amikor leereszkedtem a torony teraszára, felgyúltak a halványkék fények odabenn, leereszkedtek a redőnyök, majd becsukódott mögöttem a dupla szárnyú kapu. Bár a szivárvány nem vakított meg, a nappali fényt én sem bírtam huzamosabb ideig.

- Üdv Zoe!
- Üdv Path! – köszöntött otthonom mesterséges intelligenciája. – Milyen éjszakád volt?
- Izgalmas.
- Mindig ezt mondod.
- Mindig izgalmas az élet, Zoe.
- Keverhetem a fájdalomcsillapító teát?
Levetettem ruháimat.
- Nem szükséges, Zoe. Ma éjjel nem fog kínozni.
- Hallgattál végre rám, és elmentél igazi orvoshoz a kuruzslók helyett?
- Mondhatnám… egy nagyon kedves barátom segített.

Beléptem a sziklából faragott medencébe, és hagytam, hogy a nagynyomású víz lemossa rólam a kifutók porát. Nem lubickoltam sokáig, beszélni akartam Jennel elalvás előtt. Még vizesen elheveredtem fekhelyemen, szárnyaimat teljes hosszukban kinyújtóztatva, karjaimat a fejem alá téve.

- Zoe, hívd fel Jent, kérlek.

Kis idő múltán álmos hang hallatszott.
- Jó ég, Path… tudod te, mennyi az idő?
- Hogyne! A legjobb idő egy baráti beszélgetésre.
- Ó igen? Remélem, egy szép nap letüsszent téged a Bouster.

Mindketten felnevettünk, aztán hallottam, amint Jen leül kedvenc karosszékébe.

- Mondd, barátom, mit tehetek érted.
- Nem akarok semmilyen fájó emléket előásni. Ezért kérlek, szólj, ha a téma terhes a számodra. Megértem, ha nem akarsz róla beszélni.
- A háború és hatásai? – kérdezte könnyedén. – Ugyan Path, már túltettem magam rajta, és az az érzésem, hogy hamarabb, mint te. Kérdezz csak bármit!
Lehunytam a szemem.
- Mit érzel azóta fizikailag?
- Jól vagyok. Nincsen semmi szervi, vagy egyéb problémám, persze leszámítva, hogy a szemem világát kiégette az a nyavalyás dolog. A sereg megfinanszírozott egy kutatást az olyanoknak, mint én, valami apró ultrahangos gép, ami majd lát helyettem. A fene tudja, milyen lesz, de lényeg, hogy törődnek velünk. És te?
- Soha nem mondtam el neked… Ízületi fájdalmaim vannak azóta, egyre sűrűbben, és egyre komolyabbak. Ma estig azt hittem, hogy lassan a repülésről teljesen le kell mondanom.
- Uhh, Path, miért nem… Miért titkolózol előttem, te bolond? Na, beszélek én azzal a Bousterrel tényleg most már…
- Tudod, sokáig ment a töprengés kiváló tudósaink részéről, hogy mégis mi a fene történhetett, mi volt az a dolog, és milyen hatással bírt az élővilágra.
- Igen, hogyne. Hónapokig más sem ment a médiában.
- Engem halálra kínoztak a vizsgálatokkal már, hogy mitől vagyok különleges, engem miért nem vakított meg a rengés. A fájdalom viszonylag új keletű, alig pár hónapja kezdődött a kezeimben, nem is mondtam el senkinek idáig. Rám így hatott, legyen átkozott a felhasználóival együtt.
- Úgy legyen.
- Van a Kertben egy lény, emlékezhetsz rá, egy felineus.
- Megy, mint a bolond, ha kell, ha nem?
- Igen, igen. Zogunnak neveztem el pont ezért.
Hallottam, hogy Jen kuncog.
- Path, Zogun a Sielan leggyilkosabb folyama az egész perifériában.
- Mit gondolsz, nem tudom? Tökéletesen jellemzi a felineust is. Na, most figyelj: ma reggel elvette a fájdalmam.
- Mármint… na, most hogy hogy… ezt nem értem.
- Még én sem Jen. Mindennap a Kert minden lakójához odamegyek, és Zogun köztük az első. Ő a kedvencem, mindig vele kezdem a napot. Amióta a fájdalmaim kezdődtek, kialakult köztünk egyfajta kora esti rítus még a látogatók érkezése előtt. Az orrát majdnem az enyémhez nyomja, aztán egészen elcsendesedik, és percekig csak szuszog. Eddig nem figyeltem meg a párhuzamot. A felineus elég kiszámíthatatlan, nem tudtam mire vélni a viselkedését, de amennyit bohóckodik, betudtam ezt is valamelyik különös jellemvonásának. Ma reggel viszont… üvöltött. Engem hívott, éreztem. Reggelre többnyire olyan volt a csontvázam, mintha lángokban állna, és a mai éjjel elég sűrűnek bizonyult, sokat szaladgáltam ide-oda, teljesen kimerültem már, mindenem fájt. Érezte ezt, és hívott. Megismétlődött, ami minden este, most pedig úgy érzem, soha nem voltam jobban.
- Ez… téged meggyógyított?
- Nem, Jen. Nem gyógyít, de elveszi a fájdalmam valamilyen módon.
- Valamiféle táplálék lehet ez neki?
- Nem tudom. Komolyan nem tudom. Nagy ragadozó, hússal táplálkozik, de Huan azt mondta, szerinte létezik egy asztrális része is a testének. Hihetetlen képességei vannak, és nagyon intelligens.

Kis csend következett, majd Jen a torkát köszörülte. Meglepve vettem észre, hogy zavarban van.

- Path, tudod, hogy racionális vagyok a végtelenségig. Akarom mondani, az voltam, mielőtt még bele nem néztem abba a rohadt dologba ott a periférián. Bárki bármit is állítson, meggyőződésem, hogy az mágia volt, mégpedig a sötét fajtából. Ott voltál, láthattad, érezhetted a bőrödön. Jó ég, Path… mi belezuhantunk a szívébe a rohadéknak!

Hallgattam. Láttam a beteg színeket ismét, éreztem a rengést is, végül egész testemben összerándultam az emlék hatására. Jen folytatta.

- A történet alapján, amit elmondtál, azt kell gondolnom, hogy a te felineusod nem egyszerűen egy állat.

Úgy ültem fel, mint akit rugó lök. Jen azt mondta ki, ami már régóta az én fejemben is járt.

- Hanem?
- Nem jut eszembe, hogy hívták őket azelőtt, hogy nagyapáink nagyapáinak nagyapái megszülettek volna. Nem a fájdalmadat veszi el. Az átkot semlegesíti. Ez egy…
Csettintett egyet, majd:
- Elementha! Az életerő! A Nornák küldötte, az ő akaratukat teljesíti, Elementha Praesa, az élet körforgásának része, érted?
- Huh… nem gondoltam, hogy ennyi mindent tudsz a múltunkról. Praesa azt jelenti oltalmazó, igaz?
- Igen, nő nemben. Fogadjunk, hogy Zogun nőstény.
- Az.
Szédelegve feküdtem vissza.
- Jen, azt mondod, hogy Zogun megoldás lehet mindannyiunk… betegségére?
- Fogalmam sincs ezekről a dolgokról ilyen mélységeiben, Path. Ez a lény valamiért ott volt, valamiért túlélte, valamiért hozzád került, az egyetlenhez, aki láthatta, amit ő. Tudjuk, hogy nincsenek véletlenek. A változás korában élünk, a technológia van az egyik serpenyőben, a mágia a másikban, és bizony a hullámtörvény axiómája megkerülhetetlen. Ami volt, eljön újra…
- … ami most van, az elmúlik – fejeztem be.
- Vigyázz rá, Path! És szeresd nagyon!
- Úgy lesz, testvér. Kellemes napot!
- Neked is, Path Mau.

Azt hittem a beszélgetés után le sem tudom majd hunyni a szemem, de pillanatokon belül álomba merültem. Álmom nyugodt volt, nem láttam a nukleáris színeket, nem láttam Narton halálát, csak Zogun gyönyörűséges szemeit, a bennük csillogó energiát, az elementha lüktetését.

A reményt.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 8 db)