Kék madár

Szépirodalom / Élet-halál (700 katt) Xenothep
  2021.04.08.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/4 számában.

(Megtörtént események alapján)

Vinya egyetlen percig nem tudott nyugton ülni, néha ámultan figyeltem, néha kicsit irigyen a kirobbanó vitalitása miatt. Amíg utaztunk, megállás nélkül mesélt valamit, ami bárki mástól fárasztó lett volna, őt azonban szívesen hallgattam a jó humora és a rendkívüli előadás módja miatt.

Járgányunkban ugyan volt légkondicionáló berendezés, de egyikünk sem szerette, így többnyire leengedett ablakkal közlekedtünk. Az autórádiót sem kapcsoltuk be soha, a Tetra ellátott információval, amúgy pedig ott volt Vinya, hogy szórakoztasson. Az augusztusi hőségben álltunk a főúton, harmadikként a sorban a piros lámpánál, műszakunk épp csak elkezdődött, aznapi első esetünk egy szívroham gyanús eset volt, amiről kiderült, hogy tévedésből bevett gyógyszerek okozta tünet. Társam elmondta a véleményét erről is, mint általában mindenről, miközben visszafelé tartottunk az állomásra.

– Hogy a viharba lehet összekeverni? Más a neve, a csomagolása, a színe, mégis sikerült neki!

Nem várt választ, ez csak amolyan levezetés volt nála. Igazából soha nem tudtam eldönteni, hogy amikor bosszúsnak, vagy dühösnek látszik, akkor tényleg az-e. Amikor szomorú és visszavonhatatlan dolgokat láttunk, éltünk át, akkor hallgatag lett, de viszonylag hamar túltette magát rajtuk, legalábbis látszólag. Most is öt perc után témát váltott, az órájára nézett, világos szürke szemei felcsillantak.

– Hallod, kaja van! Eltalálsz a McDrive-ig?
– Megpróbálom – biccentettem. Valójában azt gondoltam, hogy a KIM 095-ös egység már magától is eltalálna az étkezdéhez. Öt perccel később már a sorban álltunk, Vinya a vállamat rázta.
– Fahéjas, mustáros hotdogot, oké? Meg mézes, lekváros lángost is! Uborkával és tejszínhabbal!
– Két napi menüt kérünk szépen!
– Mekkora egy undok dög vagy te, Szása! Csak egyszer kérnéd azt, amit mondok!
– Nem árulnak ilyesmit.
– Az elv a lényeg, orosz barátom! Túl komolyan veszed az életet.
– Nem vagyok orosz – sóhajtottam. – Ez csak egy családi legenda.
Vinya legyintett.
– Mindenki orosz manapság. A megszállás alatt bizonyára sokat huncutkodtak nagyanyáink.
– Da?... – kérdeztem vissza, mire vállon boxolt.
– Na ez az, látod. Nem vagy mégse patológiás eset.

Odébb gurultunk, átvettem a csomagokat, átadtam társamnak az adagját, aztán félreálltam a közeli parkolóban, ahogy szoktunk. A Tetra hallgatott, reméltem, hogy van öt percünk. Ha Vinya nem tud rendesen enni, akkor egész műszak alatt nem bír magával. Már újra úton voltunk, amikor a saját telefonom csörgött, társam felkapta és a kijelzőre pillantott.

– A zsaruk – a füléhez emelte a készüléket, és vidáman szólt bele. – Nulla kilencvenötös, mivel állhatunk szolgálatodra, fakabát?

Kihangosította a hívást, így én is hallhattam Jenci hangját.

– Hol vagytok?
– Most hagytuk el a McDrive-ot.
– Fasza. A Széchenyi téren vagyunk, gyertek ide, ezt látnotok kell!

A háttérből mintha nevetés hallatszott volna. Vinya integetett, hogy gyerünk, így sávot váltottam.

– Remélem, senki nincs bajban.

Vinya letette a telefont a műszerfalra és vállat vont.

– Valaki örökké bajban van. Ezért vagyunk. De ha csak nem szívtak dinitrogén-oxidot, és attól hülyék teljesen, nem lehet nagy baj.

Meglepően nagy tömeget találtunk a téren, középen a két rendőrautóval. Az emberek utat adtak, lassan gurultunk előre, míg láthattuk a felfordulás okát. Vinya szemei tágra nyíltak.

– Az ott egy kék ember?

Kiszálltunk és átvágtunk a rendőrautókhoz.

A szökőkút egyik szobrán egy tetőtől talpig kékre festett, fiatal férfi állt meztelenül, nyakába egy szintén kék takarót kötve, amit köpenyként viselt. Előtte Jenci és egy fiatal rendőrnő állt a kút talapzatánál, de szemmel láthatóan még nem voltak urai a helyzetnek, mert a kék ember torkaszakadtából ordibált.

– Én vagyok a boldogság kék madara! Mindenkinek boldogságot hoztam!

Úgy tűnt, igazat mond, mindenki nevetett körülöttünk. Jenci a kezét felfelé nyújtva kérlelte a fickót, hogy jöjjön le, közben fiatal társa felénk fordult, próbálván uralkodni nevetési ingerén. Vinya felhúzta a szemöldökét.

– Szemmel látható, hogy itt egy Idioticus Homo Ludens-szel állunk szemben.
– Eddig körbe-körbe rohangált. Khm… Elég komikus látvány volt.
– Ingyen cirkusz.

A madár ekkor rikoltozni kezdett, és verdesett „szárnyaival”, kezdtem attól félni, hogy lezuhan. Ekkor vettem észre, hogy egy másik rendőr hátulról mászik felfelé a szobor takarásában. Jenci nyilván a figyelmét akarta elterelni a kék teremtménynek, bár ahogy elnéztem, erre nem volt szükség.

– Neurózis – mormoltam, mire Vinya a fejét csóválta.
– MDMA lesz az.
– Ennyire nem lehetsz profi.
– Ó, ugyan! Láttam már ilyet, csak az nem volt kék.

A tömeg nevetett, amikor pedig a rendőr elkapta a kékséget hátulról, akkor meg is tapsolták. Innentől a műsor kifutott, a férfit lehozták a szoborról, és betették az egyik kocsiba, miközben ő még javában kotkodácsolt. Jenci vigyorogva fordult felénk.

– De jó, hogy nem nekem kell szállítanom. Bocs, hogy iderángattalak titeket, igazából nem volt szükség rátok, nyilván baromi jól érzi magát az ipse, de úgy gondoltam, ilyet még nem láttunk.

Vinya felé biccentettem.

– Ő már igen.
– De Batmant még én sem! – felelte.

Végig néztük, ahogy a rendőrautók elhajtanak, és a tömeg szétszéled.

A járgányba szállva szinte azonnal kaptuk a vészhívást, átkapcsoltunk készültségi üzemmódba, követtük a rutint. Szirénázva hajtottam ki a térről, bele a dugóba, bosszúsan csaptam a kormányra. Az autósok próbáltak helyet adni, lassan sikerült is araszolgatni előre, aztán a kereszteződésbe érve Vinya kiordított az ablakon az előttünk szöszmötölőnek.

– Takarodj már innen, anyádhoz sietünk!

Ilyenkor lassú a hetven, a kilencven, lassúak az emberek, az egész város csak dugókból, akadályokból, az utak meg csak kátyúkból állnak, még a kocsit is lomha lajhárnak érzem.

Érkezés után öt perccel a kezeim közt halt meg a néni, akinek valóban szívrohama volt. Jelentettem az állomásnak, intéztem a formaságokat, Vinya beszélt a családtagokkal, és amikor ismét az úton gurultunk a következő riasztási helyszínre, a vállamra tette a kezét.

– Engedd el!
– Mintha te el tudnád.
– Minden alkalomra emlékszek, hidd el! Van, ami erőnkön, képességeinken felül áll.

Komoran néztem ki a szélvédőn.

– A tér az állomással ellentétes irányban van. Ha nem megyünk oda, ha nincs ez a kitérő, talán lett volna lehetőségünk segíteni.

Társam nem felelt, tudta, hogy csak közhelyekkel traktálhatna. Bekapcsoltam a szirénát, és gyorsítani kezdtem.

– A boldogság kibaszott kék madara.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 6 db)