Az Old Dublin

Fantasy / Novellák (49 katt) Mortelhun
  2021.04.03.

Különös február este volt ez az Old Dublin vitorláson. Különös, mert bár minden a megszokottnak hatott, ám azt nem sejtette senki, hogy ez az utolsó este így együtt és ebben a formában az utasoknak. Persze hogyan is sejthették volna, hiszen New York még igen messze volt, bő 5 nap volt addig, hogy a South Street kikötőben ismét szilárd talajt érezzen úgy a legénység, mint az utasok maroknyi csapata a lába alatt.

Az Old Dublin nem volt egy hatalmas vitorlás. Közepesnek mondható, kis, áruszállító hajó volt, mely immáron a jubileumi 10-ik útját teljesítette éppen. A legénysége 12 főt számlált a kapitánnyal együtt, rajtuk kívül 6 utas tartózkodott a fedélzeten. Igen, bár áruszállító hajó volt, nem egy alkalommal utasokat is vitt magával, mint ezen az úton is tette azt. És az utasok? Egy ír házaspár, Charles Conelly és a neje, Amy Conelly foglalták el a legnagyobb kabint. Ők egy kereskedő cég tulajdonosai voltak, és Amerikában reméltek új üzleteket kötni. Velük volt még az angol arisztokrata Bob Wilson, kit szerecsen szolgája, Pascal kísért az úton. Ezen felül volt egy székely utas is, ki csak ritkán merészkedett ki a kabinjából, valamiféle Bocskay névre hallgatott, és egy magyar művész, Ráday Arisztid. Igen. A felhozatal eléggé vegyes volt és az úti célok is.

Ez a február este szelesebbre és hidegebbre sikeredett a többinél, így a fedélzeten lévő kedélyes beszélgetés elmaradt az utazók között, és mindenki a kabinjában várta a vacsorára hívó csengőszót. Az az majdnem mindenki. Az egyik utas, a magyar Ráday a raktérben gondolta kihasználni az időt némi táncra, ha már fent nem lehet időzni, így gondolta, hasznosan tölti az órákat. Ráday Arisztid hivatását tekintve táncos volt, és Amerikába is egy zsíros szerződés végett indult útnak. Még az előző év tavaszán látta őt egy gazdag színház- és táncőrült textilmágnás az egyik pesti kis pinceszínházban fellépni, aki az előadás után szobájába invitálta, és meghívta Amerikába egy egyéves szerződés keretein belül. Ráday boldogan vállalta. A kihívás és az anyagiak is igen vonzóak voltak a számára.

A legnagyobb kabinban Conelly úr a felszabadult időt arra használta fel, hogy cége gazdasági kimutatásait elemezze, míg a felesége az izgő-mozgó hajó ellenére megpróbálta kisminkelni magát. Persze ez nem a férjének, hanem a magyar Rádaynak szólt, akiről viszont a jó Amy Conelly nem is sejtette, hogy a saját neméhez vonzódik. Bob Wilson és Pascal egy csendes sakkjátszmába mélyültek el whisky kortyolgatás közben. Wilson úr már a felvilágosultabb nemesi réteget képviselte számára, a szolgája nem csak egy állat volt, hanem egy ember, és bármily meglepő, a barátja is egyben. Bocskay úr pedig…, nos az, hogy ő éppen mit csinált, ismételten titok maradt. Néha olybá tűnt, mintha nem is tartózkodott volna mindig a hajón, ami persze bolondságnak hatott, mert hát hová is mehetett volna a nyílt óceánon?

A társaság este 6 óra körül gyülekezett a kapitány kabinjában a vacsorához. A kapitány, a rutinos vén róka, a 82 éves Sam Archibald volt, és felettébb kedvelte esténként a társaságot. Mindig jókedvben teltek a vacsorák sok nevetéssel és tartalmas beszélgetéssel némi remek whisky társaságában. Ezen az estén sem volt ez másként. Füstölt disznó húst fogyasztottak pirított burgonyával, mellé ecetes paprikát.

– Kapitány! – fordult Amy az asztalfő felé. – Mondja, ez a hajó sűrűn megy rakomány nélkül hosszabb utakra? Mármint nem értem, ez miként kifizetődő?
– Kedves Amy – mosolyodott el az öreg Sam –, nálunk ez bevett szokás, ám azt kell mondjam, a látszat néha csal.

Amy úgy tett, mintha értené, és a továbbiakban nem is erőltette ezt a kérdést, inkább az evéssel foglalatoskodott. Ezek után beszélgettek sok mindenről, politikáról, háborúkról, szerelemről, szenvedélyről és gyűlöletről. Az este közepén Bocskay bekopogott a kabin ajtaján, be nem lépett, csak kintről szólt, hogy nem menne ma sem vacsorázni, ha lehet, a kabinja elé kérné az ételt. A bentiek összenéztek, de nem szóltak, kezdték megszokni különc viselkedését. A vacsora vége előtt felállt a kapitány.

– Szót kérnék, barátaim! – kezdte ünnepélyes hangon.

A társaság elcsendesedett.

– Sok éve szelem a tengereket, és azt kell mondjam, ennyire remek és sokszínű utazóközönség csak ritkán gyűlik össze. Hatalmas öröm ez nekem, hisz életem lassan a vége felé közeleg, és ismét újabb, ha lehet, még izgalmasabb embereket ismerhettem meg. Ezt a kupica aranypárlatot most önökre, engedjétek meg, rátok emelem, és történjék is bármi akár ma éjszaka, akár az elkövetkezendő időkben, mindig hálával gondolok rátok és erre az útra. Majd pedig, ha megengeditek, eltávoznék lepihenni.

A társaság összenézett és zavart mosoly jelent meg mindenki arcán. Felemelték poharaikat, és a 20 éves whisky egyszerre szaladt le a torkokon. A kapitány távoztával még együtt maradtak egy darabig, és bár kerülték a témát, érezhető volt, hogy az öreg szavai foglalkoztatták őket leginkább.

Olyan 11 óra körül kezdett szétszéledni a társaság. Először a Conelly házaspár köszönt el, majd őket követte Ráday. Wilson úr és Pascal maradtak még egy ideig, de amint még erősebb lett odakint a szél, és a hajót egyre magasabbra dobálta Isten haragja, ők is a távozás mellett döntöttek.

Éjfél magasságában kezdett csendesedni az óceán, és lassan elcsendesedett a hajó is. Mindenki nyugovóra tért: Mrs. Conelly Ráday Arisztid mosolyával, Ráday Arisztid Pascal férfiasságának a vágyával, míg Pascal és Wilson úr minden nélkül, a whiskytől bebódulva tértek nyugovóra.

Hajnal kettő körül tompa sikolyra ébredt Ráday, az ifjú táncművész. Feszülten hallgatózott az ágyában felülve, de a sikoly nem ismétlődött meg. Ennek ellenére óvatosan lámpát gyújtott a kabinjában, és kipillantott az aprócska ablakon az óceánra. Telihold ragyogott, csodálatosan befestve az óceánt. Mintha távolról dübögést vélt volna hallani, és valamilyen kaparászó hangot.

– Mi az Isten…? – mormogta álmosan, ugyanakkor feszülten.

Lábát a hűs padlóra helyezve felült és a köpenyéért nyúlt. Igyekezett minél halkabban felöltözni. Az ajtóhoz settenkedett és hosszan hallgatózott. Alig telt el egy perc, valaki elsietett a kabinjának az ajtaja előtt. Várt egy darabig, majd kinyitotta az ajtót. Odakint minden csendes volt, csak a kis, kormos lámpa üvegek mögött égtek a gyertyák. Már kezdett megnyugodni, mikor is észrevette, hogy a tőle jobbra található szobának az ajtaja résnyire van nyitva. Annak a titokzatos Bocskaynak volt a szállása az a hajón, és mindig zárva volt eddig a kabin. Rossz érzés lett rajta úrrá, ugyanakkor valamiféle kíváncsiság is hajtotta. Kilépett a folyosóra, és a megnyitott ajtó elé lépett. Odabent minden csendesnek tűnt, csak valamiféle gyógynövény illat érződött a kabin mélyéről.

Kopogott.

Nem jött válasz bentről.

– Bocskay úr! – Ráday hangja remegett, ahogy igyekezett kideríteni, hogy van-e bent valaki.

Némi kaparászásszerű hang volt a válasz. Összeugrott a gyomra. Kivárt. A zaj nem ismétlődött meg. Ezen felbátorodva a lábával kissé bentebb lökte az ajtót. Az ajtó nyikorogva megnyílt úgy 10 centit. Ráday már épp kíváncsian belesett volna, mikor a fedélzetről kínokkal teli sikoly harsant az éjszakába. Először megbénult, de ez csak egy pillanatig tartott, hogy aztán pánikszerűen visszarohanjon a kabinjába. Bevágta maga mögött az ajtót, bereteszelte, majd háttal nekidőlve, a pániktól hörögve vette a levegőt. A félelem eluralkodott a testén. Érezte, hideg verejtékben kezd úszni a háta, lábai remegni kezdtek. Leült az ágyára. Füle sípolt, tekintete előtt színes foltok ugráltak. Kellett úgy 10 perc, hogy megnyugodjon. Miután kezdett lelkileg és idegileg rendbe jönni, lerúgta a lábáról a papucsát, köpönyegét levetette és elnyúlt az ágyán. Kényelmesen elhelyezkedett, és felpillantott a plafonra. Hangjából az iszonyat valamiféle macskaszerű nyávogást idézett elő, miközben a felette gomolygó, fekete jelenésből egy rothadó kéz nyúlt felé.



– Ez minden, uram? – érdeklődve nézett a kikötőmester Archibald kapitányra.

Az kimérten bólintott. Előbb hátranézett a hideg, ködös, februári reggelen a vízen ringatózó hajójára, melyen a matrózai serényen dolgoztak, aztán tekintetét a mellette álló 5 darab ládára szegezte.

– Igen, ez – mondta fáradtan. – Mondd meg, kérlek, Mr. West-nek, hogy az egyik utas vélhetőleg a vízbe vetette magát, amikor nekikezdtünk a begyűjtésnek. Egyszerűen nem találjuk, pedig az egész hajót átnéztük. Természetesen annyival kevesebb pénzt kérünk. Viszont a másik öt pompás anyag finoman feldolgozva.

A hozzá legközelebb eső ládához lépett és felnyitotta azt.

– Jöjjön, nézze meg! – mutatott a láda tartalmára.

A ládában az ifjú Ráday hevert arcán az iszonyattal, melyet az utoljára látott jelenés rajzolt rá. A testrészei megnyúzva, és besózva hevertek a jégen a levágott feje alatt.

A kapitány lecsapta a láda fedelét. Lassan, kimérten indult vissza a hajójára, és csak arra tudott gondolni, hogy ekkora hibát nem véthet még egyszer, mert legközelebb ő fog azon ládák valamelyikében heverni.

Az Old Dublin rá két órára ismét kifutott immáron utasok nélkül, rakterében rengeteg fűszerrel, teával, gabonával, hogy azokat Írországba szállítsa, majd onnan ismét elhozzon egy fél tucat áldozatot.

Nyugodt haza útnak ígérkezett, ám az Old Dublin nem ért partot soha.

Mikor nem érkezett meg időben Rosslare kikötőjébe, kereső hajót indítottak az útvonalán, hátha bajba kerültek. Meg is találták az Old Dublint, olyan 150 km-re a partoktól szétszaggatott vitorlákkal sodródott vakon. És hogy a fedélzeten mi várta a kereső csapatot? A kapitány és a legénység felkoncolva és egy halomba húzva hevert a hajó gyomrában. Az áru, melyet szállított, hiánytalanul megvolt. Minden kabin üresen tátongott és elhagyatott volt, kivéve egyet. Bocskay kabinjában még meleg volt a tea, friss volt a pipa hamuja, és véres volt a kés, melyet az asztalon találtak egy papír mellett, s azon csak ennyi volt írva: Szívesen.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 1 db)