Energiapróba I.
Töltődés
Történetem 1998 nyarán kezdődik, a híres Zánkai Úttörőtábor a helyszín, ahol Hevesi Tamás legalább ezerszer eljátszotta a Szól a rádió című fülsértő slágerét a kis színpadon, és ahol megannyi gyermek került egy lépéssel közelebb a felnőtté váláshoz, és szívta el élete első cigarettáját... Szerencsére én is közéjük tartoztam. Még mindig tisztán emlékszem a lányra, aki a dohányzás bűnébe ejtett. Már az első nap összetalálkoztam vele, én éppen a telefonfülkéből hívtam anyukámat lejelenteni, hogy szerencsésen megérkeztem, mikor Ő arra sétált a barátnőjével. Arra lettem figyelmes, hogy valaki néz a fülke üvegén keresztül. Először azt hittem, hogy túl sokáig beszéltem, és ő a telefonra vár, de nem! Ez nem egy egyszerű „várjuk, hogy a srác letegye a telefont és elhúzza a csíkot” szitu volt, hanem valami más… Ahogy nézett, abból pontosan tudni lehetett, hogy szempárbaj bűnténye folyik ellenem, és ha Ő ezt akarja, hát legyen... Nem fordítottam el a fejem vagy sütöttem le a szemem, hanem álltam a sarat és én is néztem Őt, közben arra gondoltam, úgyis hamarabb feladja, mint én, és csak simán elsétál. Erre Ő jobban nézett... Bevetettem titkos fegyveremet: üveges szemekkel meredtem rá, mint egy élettelen robot, vagy ahogy egy szimpla kávéfőző tenné!
Körülöttem minden elcsendesült, az idő megszűnt létezni, egy élő Buddha szobornak képzeltem magam, és néztem az orra közepét! Ez a nagy trükk! Sokkal egyszerűbb egy orrot bámulni, mint valaki másnak a szemébe nézni! Ennek a technikának senki nem tud ellenállni, ezzel a módszerrel ki tudtam ütni a nyeregből a legfiatalabbtól egészen a legidősebb korosztályig mindenkit, így teljesen biztos voltam benne, hogy már csak pillanatok kérdése az egész, és feladja! De nem így történt. Ahelyett, hogy azt tette volna, amire számítottam, váratlanul rám mosolygott, kíváncsian feljebb húzta az egyik szemöldökét szemeiben kacér csillogással. Gyönyörű mosolya volt, túlságosan is szép. Nem igazán értettem, mi folyik, tudtommal szempárbaj közben nem szokás mosolyogni, és nem szokás így nézni, legalábbis a nyanyák sose néztek így. Majd váratlanul leesett... Bejövök neki! Azért néz, mert csak szimplán tetszem neki! Azért csillog a gyönyörű szeme, mert várja a választ, hogy ő tetszik-e nekem! Éreztem, ahogy a vér az arcomba tolul és elönt a forróság. Zavartan visszamosolyogtam, majd nem bírtam tovább és elfordultam tőle, próbálva úgy tenni, mintha életem legfontosabb beszélgetését folytatnám anyámmal.
Vesztettem! – gondoltam magamban. Ő zavarba hozott, Ő nyert, én meg egy akaratgyenge szerencsétlen szar vagyok... Mire visszafordultam már késő volt, távolodtak tőlem és jókat kacarásztak rajtam, végérvényesen megpecsételve vesztésem tényét. Pár másodperc volt az egész, de feledhetetlen élményt adott első találkozásunk.
Ha van, aki nem hisz, hát én tényleg nem hiszek a véletlenekben, ezért nem is írom le, hogy teljesen „véletlenül” ugyanabba az altáborba kerültünk, persze erről fogalmam sem volt másnap reggelig, mikor arra ébredtem, hogy a tíz ágyas fiúszobánkban két ifjúsági vezető csaj a szoba tisztaságát ellenőrzi és pontozza! Mondanom se kell, hogy ki volt az a két lány... Isten útjai kifürkészhetetlenek, de hogy ennyire!? Nagyon zavarban éreztem magam, mert a szoba úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna benne, körülöttem meg különösen nagy volt a rumli, koszos ruhák a földön, papucsok szanaszét és ráadásul mindenkié az én ágyamnál, focilabda, pingpong labda hegyek, egyszóval minden, ami megakadályozta, hogy a szoba tisztaságát akár egyetlen pontocskával is értékelni lehessen. Ráadásul én meg ahelyett, hogy valami rövidnadrágban aludtam volna az éjjel, a legidiótább pizsamámban feszítettem. Ifivezető kolléganőink leálltak velünk beszélgetni, majd nevetve közölték, hogy maximális pontszámot adnak a tisztaságra, azaz tíz pontot. Így ismerkedtem meg Vele, a nővel, aki megtanított élvezni az életet...
Délután már együtt szöktünk ki a kisboltba, hogy alkoholt csempésszünk be a táborba. Este életem első vodkanarancsa egyúttal meghozta bátorságomat az első cigihez is, mely egy enyhe mentolos cigi volt... Ó a régi szép idők... Mikor még elég volt csak egy vodkanarancsot meginni a boldogsághoz, mikor egyetlen slukk cigi elég volt ahhoz, hogy egy kicsit megszédüljön az ember... Emlékszem az érzésre, emlékszem, mennyire menőnek éreztük magunkat, és szabadnak, hogy mennyit poénkodtunk és röhögtünk és töltődtünk! Életem legszebb nyara volt '98 nyara!
Utolsó éjszaka megtörtént a csoda, amire már pár napja számítottam. Az egyik altáborban búcsú bulit tartottak, mi is ott voltunk természetesen enyhén becsípve a só-tequila-citrom rituálé elsajátítása után... Végig táncoltuk az estét, akkoriban még szokás volt lassú számokat is játszani egy discóban, szóval lassúztunk ezerrel, közben meg egymás pólója alatt finoman simogattuk egymást, persze diszkréten... Emlékszem, egyszer csak mélyen a szemembe nézett, és pontosan jól tudtam, hogy mire gondol. Pontosan jól tudtam, hogy meg akar csókolni ott és akkor, abban a tökéletes pillanatban! Bárcsak ne rezeltem volna be... Bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét! Fogalmam sincs, hogy lehet akkora félelmet érezni, mint amilyen félelmet én éreztem életem első igazi csókja előtt! Már napokkal előtte tudtam, hogy ez meg fog történni, és már napok óta készítettem magamat az elkerülhetetlen jóra... Teljesen fölöslegesen! Egyszerűen nem volt hozzá bátorságom. Az utolsó pillanatban egyszerűen megkértem, hogy menjünk ki a tömegből cigizni egyet. Még ma is érzem azt a remegést, ami egész testemet átjárta. Lányos zavaromban többet cigiztem, és többet is ittam, udvariasan gyújtottam neki is a cigit és töltöttem az italt, miközben belül magamat ostoroztam. Hogy lehetek ennyire szánalmas? Elszúrtam a legtökéletesebb pillanatot! És mi ez a furcsa érthetetlen remegés, mégis miért félek ennyire, egy ártalmatlan csóktól?
Köszönöm ennek a nőnek, hogy akkor, mikor mindenki más föladta volna, Ő nem tette! Mélyen a szemembe nézett, és föltett egy egyszerű kérdést.
– Mire gondolsz most?
Én elmondtam neki, hogy még soha életemben nem csókolóztam... Nem állt fel, nem hagyott ott, nem röhögött ki. Megkértem, most, hogy tudja az igazat, ne akarjon megcsókolni, legalábbis ma ne. Köszönöm neki, hogy esze ágában sem volt megfogadni a kérésemet, és hogy könyörtelenül kihasználta az alkalmat. Nélküle talán még ma is csók szűz lennék. Soha életemben nem fogom elfelejteni azt a csókot, ami egy kicsit hülyén indult, de úgy fejeződött be, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva.
Testen kívül
Azon az éjjel nehezen jött álom a szememre, sokáig forgolódtam az ágyban... Ezerszer lepörgettem magamban életem első csókját, és azon gondolkodtam, hogy vajon jól csináltam-e. Tőle nem mertem megkérdezni. Lassan álom jött a szememre, boldogan és mosolyogva aludtam el... Életem leggyorsabb testből kiszállását hajtottam végre, körülbelül fél óra alatt beállítottam a testi funkciókat, összedobtam pár hülyébbnél hülyébb álmot, hogy a testi énem ellegyen, amíg én kint röpködök, majd olyan hévvel csapódtam ki, hogy az őrangyalommal majdnem összegabalyodtam. Kéklő energiacsóvaként cikáztam a szobában, boldogan pörögtem, forogtam. A többi gyerek őrangyalait ijesztgetve repkedtem körülöttük, és közben, mint egy hülye, üvöltöztem.
– Éljen! Éljen! Juppijéé! Csókolóztam! Csókolóztam! Láttátok? Életem első csókja volt!
– Láttuk bizony! És micsoda csók volt, Casanova sem csókol jobban! – nevetett. – De most jobb lenne, ha egy kicsit lassítanál a tempón, mielőtt még valami baj történik! – próbált lehűteni segítőm, de mindhiába, olyan voltam, mint egy felhúzott búgócsiga.
– Na és olvastad a gondolatait? Tetszett neki, ahogy csókoltam? Mire gondolt közben? – rohantam le kérdéseimmel legjobb barátomat és legnagyobb ellenségemet is egyben: saját őrangyalomat!
Ő csak jóízűen kacagott rajtam.
– No, nézd már a kis Kíváncsi Fáncsit! Ha annyira tudni akarod, majd holnap megkérdezed tőle te magad! Azért van a két szép szemed, füled, meg szád, hogy azt használd... Nem kell egyből a gondolatolvasói képességeimre hagyatkoznod... Nem igaz? De ha mindenáron tudni akarod, első csóknak nem is volt annyira rossz...
– Hát ezt meg hogy érted? Ennyire szar volt? – Segítőm elérte célját, a cikázást abbahagyva egészen közel „úsztam” hozzá. – Akkor elvesztettem őt, igaz? Holnap közli velem, hogy úgy csókolok, mint egy csupasz csiga, és nem akar látni többet, ugye? Ugye ez lesz? – néztem volna rá kétségbeesett szemekkel, ha egy energiacsóvának lettek volna szemei...
Erre már a többiek is elkezdtek nevetni.
– Nyugi, Krisztián! Amikor azt mondtam, hogy elsőre nem is volt rossz, azt pontosan úgyis értettem. Ha elveszted Őt, akkor az nem a csók miatt lesz. És amúgy meg gratulálok, nagyon szépen töltődtél ezen a héten.
– Hű, a hétszázát! A nagy izgalmamban nem is vettem észre, hogy mennyi energiám van... – Aztaaa! Tele vagyok energiával. Hát én ilyet is tudok? Nézd, és még mindig töltődök, pedig a testem már alszik közben. Ez hogy lehetséges?
– Bingó! Gratulálok, annyi energiád van, hogy benevezhetsz az energiapróbára! Hát nem megmondtam neked, hogy sikerülni fog?
Hát de, megmondta... Már egy hete ezzel húzta az agyamat, mióta az új Főboszorkány bejelentette, hogy hosszú idő elteltével ismét megrendezik az energiapróbát. A Földön élő összes ember felsőbbrendű énje tudott róla, az őrangyalok mindenkinek tudtára adták a nemes ceremónia közeledtét. Mindenki egyenlő esélyekkel indulhatott, mindenkinek volt egy hete, hogy testben feltöltődjön annyira, amennyire csak tud. Csakhogy az energiaszint, amivel nevezni lehetett, az olyan bődületesen sok volt, hogy még álmomban sem gondoltam volna, hogy sikerülhet... És tessék! Sikerült! Még mindig nem hittem el, hogy ez megtörténhetett.
– Ez most komoly? Tényleg indulhatok az energiapróbán? – kérdeztem segítőmet.
– Igaz, hogy a határidőből majdnem kicsúsztál, és egy kicsit neccesre sikeredett, de végül is jól összehoztad, azaz a lány... Hehehe... Ha ő nem kap le téged ma este... Hááát, akkor tuti nem mehetnél! Na, de azt hiszem, lassan indulnod kéne, mert már sokan megérkeztek a helyszínre. Buli, móka, kacagás, nem kellene kihagynod...
– Hol rendezik?
– A Niagara vízesésnél!
Már majdnem elsuhantam, de az utolsó pillanatban őrangyalom megállított.
– Várj még! Hát így akarsz odamenni? Csak simán, energiaalakban? Hát nem úgy van az, nem illik csak így odaállítani... Na, ölts fel magadra gyorsan valamilyen alakot, mert mindenki kicsípte magát a rendezvényre!
Izgalmamban már majdnem elfelejtettem... Az energialények legkedveltebb szórakozása, hogy viccesebbnél viccesebb alakot öltenek saját maguk, de leginkább a többiek szórakoztatására. Először megtervezzük az alakot, majd egy egyszerű hallucinációs tudás bekapcsolásával a többi energialény automatikusan azt látja, amit megterveztünk. Nagyon nagy móka! Többször is előfordult velem, hogy találkoztam kint valakivel, és hosszú percekig nem bírtunk egymáshoz szólni a röhögéstől. Csak állunk és bámuljuk egymást, és teli tüdőből röhögünk a másikon, hogy az éppen milyen elborult alakban röpköd odakint...
Pár pillanatig gondolkodtam, majd kitaláltam hangulatomhoz legjobban illőt: egy ember nagyságú levesteknőssé változtam. Testemet fekete, kapucnis pulcsi fedte, alul csak a két teknőslábam kandikált ki, a pulcsi teljesen hozzásimult fitt teknős alakomhoz. A kapucni a fejemre volt húzva, a hátamon egy bazi nagy halálfej éktelenkedett, jobb „kezemben” cigaretta füstölgött, ha már úgy is rászoktam testben... Egy kis problémám akadt először a füst megtervezésével, de pár pillanat alatt tökéletesítettem. A szám nem teknősszáj volt, hanem emberi, ajkaim úgy néztek ki, mintha fel lettek volna pumpálva, és ki voltak rúzsozva azzal az éktelenül rikító, piros rúzzsal, amit annyira rühellek testben. Apró államon fekete kecskeszakáll díszelgett ősz tincsekkel. Tettem egy kört a szobában, majd odamentem őrangyalomhoz, és egy hatalmas füstkarikát fújtam az arcába, azaz egy sárgásan fénylő energia gömbbe, mert aznap ő nem öltött alakot. A hallucináció tökéletesre sikerült...
– Na, milyen? Jól vagyok így? – kérdőn meresztettem apró teknős szemeimet. – Tetszeni fog a többieknek is? He? Na! Mondjál már valamit...! – De csak pukkadozott a nevetéstől, még remegett is hozzá... Ezt a pillanatot választottam távozásomra, nyílegyenesen repültem fölfelé át a falon, tetőn, mindenen. Tettem egy kört Zánka felett, majd egy nagyobbat a Balaton felett, majd boldogan vettem utamat a Niagara felé. Gondosan kikerültem egy hatalmas energia-örvényt, amelybe már egyszer sikerült belegabalyodnom, és úgy kellett kimentenie engem egy boszorkánynak, majd rákapcsoltam, és a következő pillanatban már ott is voltam a vízesésnél.
A Niagaránál
Csodálatos látvány tárult elém, éppen akkor ment le a nap a látóhatáron, narancssárga fénye csillogott a víz felszínén. Ha volt valami, ami még a látványt is fölülmúlta, az az érzés volt, az a vibráló, nyugtató, selymes érzés, amit egy energialény csakis itt, a Föld legtisztább energiájú helyén érezhet... Pontosan emiatt a színtiszta energia miatt volt ideépítve a régi rendszerben a jó boszorkányok főhadiszállása: egy hatalmas energiaburok foglalta magában az egész Niagara vízesést. Egy gigászi és tökéletes védelmi rendszer, mely arra volt hivatott, hogy védelmet nyújtson a jó boszorkányoknak a rossz boszorkányokkal szemben. A rosszak főhadiszállása a Bermuda háromszögnél volt, ezt még a mai napig is nagy ívben elkerülöm az évezredek alatt felhalmozódott rossz energia miatt, pedig manapság már nincsenek jó és rossz boszorkányok. Az új Főboszorkány felavatása után gyökereiben változtatta meg a rendszert, ami már a kezdetek óta fennállt: a jók megkapták a rosszak tudását is, a rosszak pedig a jókét, és a köztük dúló folyamatos harcok véget értek... Többek sajnálatára...
Ha valaki látta a Gömb című filmet, a Niagara körül lévő energiaburok pontosan úgy néz ki, mint a filmben a gömb, csak sokkal nagyobb és kék színű, az alját nem lehet látni, mert benne van a földben. Fala körülbelül ötven méter vastag, ezernyi, különböző típusú energiaburok van szorosan egymásra illesztve a hajszálvékonytól kezdve egészen az ujjnyi vastagságúakig. Nem tíz, nem száz, hanem ezernyi! A külső rétegek azt akadályozzák meg, hogy bárki, vagy bármi bejusson a védelembe, aminek nincs ott semmi keresnivalója... Ha egy energialény annyira hülye lenne, hogy megpróbálna engedély nélkül bejutni, és annyira profi lenne, hogy sikerülne valahogy áthatolnia a külsején, azt a belső rétegek ördögien agyafúrt gyilkoló burkai semmisítenék meg... Amilyen ártalmatlannak tűnt kívülről, és amennyire gyönyörű volt, annyira volt iszonyatos a felszín alatt, és annyira volt iszonyatos az emberi tudás, ami ezt létrehozta. Pont ezért csodálkoztam el, mikor egy rasztahajú elefánt húzott el mellettem visítva... Néztem, ahogy szép ívesen, nagy sebességgel nekirepül a védelemnek, becsapódik, majd ugyanazzal a lendülettel pattan vissza róla, és közben kiáltozta: Gyertek, srácok, ezt próbáljátok kiiiiiiiii! Romboljuk le ezt az izéééét!!
A közelben álló boszorkány csak röhögött rajta, úgyhogy gondoltam, nem lesz baj, ha ezt én is kipróbálom, és nekiiramodtam. Elhúztam a boszi mellett, aki valami olyat motyogott hozzám, hogy menjek be, de abban a pillanatban ez rohadtul nem érdekelt, készültem a becsapódásra és vártam, hogy visszapattanjak én is. Hát azt várhattam... Amilyen lendülettel érkeztem a burokhoz, ugyanazzal is haladtam keresztül rajta, nyílegyenesen érkeztem meg egy békésen beszélgető társaság közepébe, akik úgy reppentek szét, mint a verebek. Éreztem, egyikük megharagudott rám, de szerencsére a rasztahajú elefánt elsodorta magával, még mielőtt megszólalhatott volna...
A díszes társaság
– Hát itt volnék, megérkeztem! – Széles mosolyra húztam a számat, és éreztem, ahogy elönt a büszkeség érzése, hogy itt lehetek ezen a szent helyen. Nagyon profinak éreztem magamat, mert tele voltam energiával. Nem tudtam, mi fog történni a ceremónián, de abban biztos voltam, hogy bármiből álljon is a próba, bármilyen akadályt kelljen is leküzdeni, az sikerülni fog. Elégedetten pöfékeltem a cigivel, majd megvizsgáltam a terepet...
Mintha csodaország szívében lettem volna, ami kicsit sem állt messze a valóságtól. Több mint ezerötszáz felsőbbrendű ént számoltam össze, és még folyamatosan érkeztek a Föld minden pontjáról kortól, nemtől, vallástól, bőrszíntől teljesen függetlenül. Az eszkimóktól kezdve, az indiánokon, fehéreken, feketéken, ázsiaiakon keresztül egészen a dzsungelek mélyén élő, elfeledett törzsekig mindenhonnan voltak emberek... Csak egyetlen közös volt mindenkiben: mindenki tele volt energiával! Az emberek elszórt csoportokban beszélgettek egymással, voltak, akik egészen a vízesés aljánál, a felcsapó párában, és voltak, akik fent a magasban szórakoztatták egymást különböző történetekkel. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Mindenkinek hallottam a gondolatait, a legtöbb helyen a téma az volt, hogy ki és mitől töltődött fel annyira, hogy itt lehessen. A történeteket nemcsak egyszerűen elmesélték egymásnak, hanem be is vetítették a másik tudatába, mintha egy jó kis mozizás lett volna. A rasztahajú elefánt nagyon gyorsan beilleszkedett... A legnagyobb csoportosulás közepén magyarázott valamit a többieknek olyan hévvel, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Gondoltam, én is meghallgatom, úgyhogy közelebb repültem hozzájuk és figyeltem.
– Gyerekek, ígérjetek meg nekem valamit... Soha, de soha ne legyetek remeték! Annyira unalmas egy életem van, hogy az valami elképesztő...
Én közben láttam, ahogy testben ül egy eldugott kis barlangban, és nem csinál semmit, csak bámul maga elé, és azon gondolkodik, hogy tüzet kéne gyújtani... Aztán a rasztahajú hirtelen felröhögött, trombitált egy hatalmasat az ormányával és folytatta.
– Na tessék, ezt nézzétek, itt a bizonyíték!
Felgyorsította a képeket, és mutatta, hogy öt óra elteltével is ugyanabban a pozícióban üldögél, és győzködi saját magát, hogy most már tényleg ideje lenne tüzet gyújtani. Majd két óra elteltével végül is a természet törvényeinek adta meg magát... Felállt kisétált a barlangból, pisilt egyet a kedvenc fájánál, majd visszament és leült, majd elkezdett saját magával veszekedni, hogy miért nem használta ki az alkalmat, és hozott be egy kis fát, mert már rendesen fázott is... Aznap a remete nem rakott tüzet, és nem is evett, pár óra elteltével még egyszer meglátogatta kedvenc fáját és maszturbált egyet... Ennél a pontnál mindenki elkezdett röhögni, a rasztahajú meg elkezdett trappolni, és teli torokból üvöltözött, hogy rocksztárnak akar leszületni most azonnal... Azon gondolkodtam, hogy mégis mi a franctól tudott egy remete, aki az égegyadta világon semmit sem csinált, ennyire feltöltődni, miközben egy sokkal érdekesebb beszélgetésre lettem figyelmes. Egy hét év körüli kislány beszélgetett egy boszorkánnyal tőlem nem messze.
– És miért hívják az angyalokat boszorkánynak? – kérdezte ártatlanul.
Hmm... Ez a téma engem is érdekelt, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk.
– Tudod, nekünk sok nevünk van – jött a válasz. – Van, aki tündéreknek, van, aki a teljes tudás őrzőinek, van, aki angyalnak hív minket, és van, aki boszorkánynak. Mi a boszorkányt használjuk, ennek több oka is van... Tudod, a régi időkben mindenki tudta, hogy az angyalok is emberek, de mára már elfeledkeztünk erről testben... Pedig mindenki szeme előtt ott van a nagy igazság, csak figyelj meg egy angyalszobrot, vagy egy angyalfestményt a templomban... Mit látsz rajta? Egy EMBERT látsz rajta szárnyakkal, nem igaz? És mindenki tudja, hogy az angyalok tartanak rendet a világban és itt a mennyországban... És akkor most vegyünk egy boszorkány szimbólumot. Mit látsz rajta? Egy EMBERT, aki repül egy seprűnyélen! És a seprű nem a repülő eszközt jelenti, hanem a rendet szimbolizálja... Az EMBER az, aki képes kiszállni a testből, és képes rendet tartani a világban. Az ember az angyal! De ha ezt a szót kimondom, hogy angyal, mára már senki nem érti meg, hogy valójában emberről van szó... Sajnos... Viszont, ha azt a szót mondom ki, hogy boszorkány, egyből mindenki tudja, hogy ugyanolyan emberekről van szó, mint Te meg én! A boszorkány elnevezés ezért sokkal praktikusabb...
– Jéééé, akkor ez azt jelenti, hogy én is lehetek kis angyalka?
– Persze, hogy lehetsz, éppen ezért vagy itt a próbán, most választjuk ki, hogy kinek van hozzá tehetsége... Tényleg! Elmesélnéd, hogy mitől tudtál ilyen szépen feltöltődni?
– Hmm.. Velem nagyon, de nagyon szörnyűséges dolog történt!
Éreztem, ahogy a kislány teljesen elszomorodik, majd elkezdte vetíteni az eseményeket... A furcsa az volt, hogy nem csak láttam, de éreztem is. A kislány nagyon profin közvetítette az érzéseket. Elment az anyukájával meglátogatni a nagymamát, ahol nagy meglepetésére néhány pelyhes kiskacsát talált egy kis elkerített részen. Imádta őket, nagyon boldog volt tőlük! Ahogy ott lebegtem, én is éreztem a boldogságot, amit a kislány, és a szeretetet, amit a kiskacsák iránt érzett.
Egész nap velük játszott, bemászott hozzájuk, simogatta őket, majd kitalálta, hogy megeteti őket, mert már biztosan éhesek. Letépett egy csomó füvet és lerakta a kiskacsák elé, de azok nem akarták megenni, csak hápogtak és eltotyogtak, úgyhogy kitalált egy sokkal jobb ötletet. Bement a házba és megkereste a nagymamája szemöldök csipeszét. Visszamászott a kiskacsákhoz, és egyesével elkezdte etetni őket úgy, ahogy azt a nagymamájától látta régebben a nagyobb kacsákkal. Csipesszel letépett egy kis füvet, és azt ledugta a kiskacsák torkán. Annyira szerette őket, és annyira nem akarta, hogy éhesek maradjanak, hogy egész délután tömte szegényeket. És közben éreztem a boldogságot, amit a kislány is érzett. Ott aludtak a nagymamánál aznap éjszaka az édesanyjával.
Másnap reggel az volt az első dolga, hogy kiszaladt megnézni a kiskacsákat. Először azt hitte, hogy csak alszanak, ezért bemászott hozzájuk, hogy felébressze őket, de nem mozdultak. Simogatta őket, beszélt hozzájuk, és még egy dalt is énekelt nekik, hogy: Felkelni! Itt az idő! Vesd be már az ágyadat! Majd szépen lassan megértette, hogy a kiskacsák mind meghaltak... És ő miatta... És ahogy ezt megértette, a boldogság érzése úgy ment át kétségbeesésbe, végtelen szomorúságba és gyilkos lelkiismeret furdalásba. Nem tudtam ellene védekezni, a látvány semmi volt az érzésekhez képest, amit a kislány közvetített... A boszorkány észrevette, hogy itt gondok lesznek, és még idejében leválasztott a kislányról, ahhoz hogy ne kezdjek el menten zokogni. És elkezdtünk beszélgetni úgy, hogy a kislány ne hallja, aki közben folytatta a történet mesélését és képeket mutatott, arról milyen szépen eltemette őket...
– Veled minden rendben, Krisztián?
– Igen, azt hiszem, jól vagyok! Köszi, hogy leszedtél róla... Ez nagyon brutális volt, tisztán éreztem a kislány fájdalmát és nagyon megijedtem... Ezt mégis hogy csinálta?
– Én is meglepődtem! Hehe... Nagyon tehetséges, nem igaz?
De válaszolni már nem tudtam, mert a kislány befejezte a történetét és szomorúan pityergett.
– De hát semmi okod sincs a szomorkodásra! – vigasztalta a boszorkány. – Ők voltak a világ legszerencsésebb kiskacsái, hogy Veled találkozhattak!
– Nem is igaz!
– De! Nézd csak! Megmutatom, mi is történt valójában! És a boszorkány bevetítette nekünk ugyanazt a történetet, de úgy, hogy láttuk az energiák mozgását is. Döbbenetes volt a látvány.
– Nézd csak, hogy mennyire töltődsz, miközben játszol velük! És ezt nézd látod, ahogy a szereteteddel őket is töltöd? És tisztán láttam, ahogy a kislányból hatalmas mennyiségű energia folyamatosan áramlik a kiskacsákba. – Látod, így fejlődnek az állatok! Igaz, hogy rövid életük volt, de nagyon szerencsések voltak, hogy Veled találkoztak! Nagyon szépen felfejlesztetted őket! És amúgy csak a testük halt meg, nézd csak! – És láttuk, ahogy a kiskacsák meghalnak, és a lelkük elhagyja a testet. – Biztos vagyok benne, hogy fejlődtek!
– Tudod mit? Még van egy kis időnk a próbáig... Akarsz velük találkozni? Még nem születtek le új testbe, ha akarod, megkereshetjük őket! Naaa? Akarod?
A kislány elmosolyodott és édesen mondta:
– Akarom!
Gyorsan elbúcsúztak tőlem, sok sikert kívántak, majd elhúzták a csíkot. Én még egy darabig álltam ott egyedül, még mindig az „érzés sokk” hatása alatt voltam. És elmormoltam magamban egy imát annak a régen élt Főboszorkánynak a nevéhez, aki eldöntötte, hogy mindenkinek jobb lesz, ha a harmadik szemet zárva tartjuk testben... Csak most értettem meg, hogy az energiát jobb érezni, mint látni. Sokkal jobb érezni a boldogságot, mint látni... Ha megnyitom előző életeimet, és látom, hogy az egyikben öngyilkos lettem, az smafu ahhoz képest, ha érzem a fájdalmat és elkeseredést, ami ahhoz vezetett... És a töltődésnél is sokkal jobb, ha érezzük az energiát, ha kiélvezzük minden pillanatát, ahogy ömlik az energia... Majd életem első csókjára gondoltam, és az érzésre... (Tényleg! Te emlékszel életed első csókjára? Az elsőnél mindenki töltődik, a huszonötödiknél már nem biztos...) Majd nagyokat szívtam a cigibe, teljesen összerúzsozva a végét, és mentem ismerkedni.
Tettem egy kört az emberek között, kiválasztottam a számomra legszimpatikusabb csapatot és beálltam közéjük. Azért választottam őket, mert a hangulat érezhetően itt volt a legjobb és hangosabban röhögtek a többieknél, pedig tényleg csak páran voltak... Velem együtt heten voltunk, nagy volt a móka, mikor megérkeztem, mert nagy veszekedés folyt két nő között. Egyikük testben vegetáriánus volt, a másik testben kannibál, aki váltig állította, hogy az ember húsnál nincsen finomabb, és mennyire szomorú, hogy egyre több vegetáriánus van a Földön, és már annyira kevés kannibál, hogy egy csomó próbán kellett átmennie ahhoz, hogy egyáltalán leszülethessen annak, és hogy mennyire örülne, ha megint becsapódna egy meteor és eltűnne a mostani civilizáció a Föld felszínéről, és újra a régi, jól bevált, ősi állapotok lennének, mert hogy ő mennyire jól érzi magát a törzsben, és hogy mennyire töltődik... És morgott egyet, mert egy fekete párduc alakjában volt jelen. Na, több se kellett a vegetáriánus nőnek, aki még engem is meghökkentett az alakjával, mert egy pingpong asztal képében volt jelen.
– Te beszélsz nekem próbákról, meg töltődésről? Próbálj meg szülni egy egészséges gyereket úgy, hogy csak répát zabálsz egész nap... – És mutatta a képeket, hogy az orvos könyörgött neki, hogy vegyen magához állati eredetű ételeket is, ha gyereket akar vállalni, de a nő hajthatatlan volt. Fejébe vette, hitte, sőt egyenesen tudta, hogy vérbeli vegetáriánusként is szülhet gyereket... Aztán jöttek a hosszú, küzdelmes évek, vetélések sorozata... Mutatott képeket arról, ahogy majdnem megevett egy szalámis kenyeret kétségbe esésében, és majdnem föl kellett adnia a „vallását”, de kitartott... Majd hangosan felnevetett. – És tessék, ezt nézzétek meg! Megszültem! A héten világra hoztam a gyereket!!! Csodát tettem!!! És mutatott egy képet egy csecsemőről, aki igaz, hogy inkubátorban volt, de életben, legalábbis mozgott... Mindannyian le voltunk döbbenve. – Na, ezt csináljátok utánam! Én szültem a gyereket, aki száz százalékig répából meg lapulevéből van! Tudjátok, mennyi munkám van benne? De létrehoztam, értitek?! – Majd elkezdett torkaszakadtából röhögni, mi is csatlakoztunk hozzá, majd egy kis idő múlva folytatta. – Évekig jártam az előző Főboszorkány nyakára, hogy megszülhessem ezt az izét, de mindig talált valami kifogást. Aztán felavatták az újat, úgyhogy, gondoltam, nála is bepróbálkozok.
– Na, ne mondd, és mi történt? – kérdezte a tőlem jobbra álló transzvesztita előadóművész, aki testen kívül furcsa, kocsonyás amőbaként volt jelen. Nagyon viccesen nézett ki, ahogy folyamatosan változtatta alakját, egyik kitüremkedés eltűnt, majd valahol máshol jelent meg egy másik, és mikor nevetett, lifegtek ezek a csápok, vagy mik.
– Töltődtem, mint atom, éjszakánként kiszálltam a testemből, és mondtam a boszorkányoknak, hogy vigyenek hozzá, mert beszédem van vele. Először megpróbáltak lerázni, gondolták, hogy úgyse lesz elég energiám sűrűn kiszállni a testemből... Tévedtek! Egy idő után végre megértették, hogy engem nem olyan egyszerű lekoptatni, mint a többieket, úgyhogy az egyikük végül elvitt hozzá.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy te személyesen is találkoztál az új Főboszorkánnyal? – kérdeztem megdöbbenve.
– De! És tök jó fej volt, magam is meglepődtem! Készültem, hogy majd veszekednem kell vele, vagy hogy majd jön azokkal a hülye dumákkal, hogy már az is csoda, hogy egyáltalán élek, és ne is számítsak rá, hogy életképes gyereket tudok szülni... Vártam, hogy jól ledorgál, vagy csak simán hazaküld, erre még meg is dicsért, hogy mennyire tetszett neki, ahogy a lusta boszorkányainál kiharcoltam a találkánkat. Mondtam neki, ne kerteljünk, térjünk a tárgyra, én egy egészséges gyereket akarok még akkor is, ha ez elméletben nem lehetséges. Most akkor meg tudja csinálni, vagy sem? Erre mondja, hogy ilyen hülye kéréssel a lehető legjobb helyre jöttem, hajlandó vagyok-e próbáknak alávetni magam. Mondom, persze! Erre kérdezi, hogy akkor is, ha elbukok, meg kell büntetnie? Mondtam, akkor is! Erre mondja, na, ezt már szereti, tetszik a hozzáállásom, de van egy kis bibi. Nehéz próbákat kell adnia, mert az életutamban nyomát sem találja a gyereknek, eleve szarul írtam meg az egészet szerinte. Elkezdi, ha nem megyek át a próbákon, aminek 98 százalék az esélye, akkor minden marad a régiben, no gyerek, plusz jön a büntetés, viszont ha átmegyek, hajlandó lesz átírni az életfámat. Mondom: megbeszéltük! Erre kitalált öt próbát... Két nagyon nehezet, meg három könnyebbet, hívta az őrangyalomat, leegyeztették a dolgokat, majd mondta, hogy menjek szépen haza, és ha lementek a próbák meglátogat...
– Na, és mi történt, átmentél rajtuk? – kérdezte egy huncut szemű, öreg bácsika, aki testen kívül is olyan alakban volt, mint testben, amit egy kicsit furcsálltam...
– Csak az egyiken mentem át... Pont a legnehezebben, amitől a gyerek születése függött, a másik négyen elhasaltam szokásomhoz híven... És hangosan fölnevetett!
– Ismerős a történet! – kacagott a bácsika is.
– Aztán eljött hozzám, és mondta, hogy mennyire meglepődött azon, hogy ilyen ügyesen átmentem a legnehezebb próbán és nagyon megdicsért! Mondta, hogy teljesíti a kívánságomat, egészséges gyereket fogok szülni, és mondta, hogy nagyon büszke lehetek magamra. Képzelhetitek, milyen boldog voltam! Majd mondta, hogy a másik erős próbát viszont csúnyán elbaltáztam, és még a három gyengébbet is érthetetlen módon, úgyhogy meg kell büntetnie valahogy. Na, aztán nagyon beparáztam, teljesen bepánikoltam, de mondta, hogy nyugodjak meg, majd kitalál valami olyan büntit, amitől még fejlődhetek is. Na, ezt nem nagyon értettem... Erre elkezdi, hogy az egész életemet át szeretné írni. Kérdem, miért? Mondja, mert alapból bele kell írnia a gyereket, meg hogy olyan idiótán írtam meg az egészet, hogy az teljesen használhatatlan. Mondtam neki, nem értem, mi a problémája, nekem nagyon tetszett, mikor megírtam. Szerinte meg olyan szarul írtam meg öreg lélek létemre, hogy megérdemelném, hogy azt végig is éljem... Elkezdi, hogy esélye sincs a fejlődésnek benne, még ha átmennék minden próbán is, amiket megírtam magamnak, amit eleve nagyon kevésnek tart, még akkor sem! Állítólag hülyén írtam meg a jutalmakat, hülyén írtam meg a büntetéseket... Szar emberekkel veszem magam körbe, akik folyamatosan szívják az energiámat, meg miegymás... Mondta, ha szabad kezet adok neki, higgyem el, sokkal jobbat ír helyette, izgalmasabbat, és mutat néhány trükköt is, ami majd a későbbiekben a hasznomra lesz... Mondtam neki, benne vagyok, írja!
– Hogy micsoda? Te szabad kezet adtál neki, hogy az egészet átírja? – döbbent le a transzvesztita.
– Miért, nem kellett volna? – és kérdőn nézett ránk, mi meg egymásra, de senki sem tudta rá a választ... Végül a bácsika szólalt meg.
– Mindenesetre bátor húzás volt... No, és mi a trükk? Elmagyarázta?
– Igen! Először lassan írta, hogy én is értsem, és megmutatta, hogy a leglényegesebb dolgokat teljesen kihagytam... Az apróságokat! Az apróságokban van elrejtve a nagy trükk. Teleírta az egész életfámat mindenféle apró hülyébbnél hülyébb próbákkal, és mindenféle apró jutalmakat kötött hozzájuk: rám mosolyognak az utcán, vagy valaki megdicséri a ruhámat, érdekes emberekkel találkozok, akik kedvesek lesznek hozzám, szemezés a buszon egy fess fiatalemberrel, internetes flörtök... Tényleg, mi az az internet? Valami olyat magyarázott, hogy bepasizok a neten... Meg valami csetmániás leszek, és talizgatni fogok vadidegenekkel... Erre mondom neki, hogy flörtölgetni nem fogok, az tuti, mert a férjemet nem akarom elveszíteni. Erre elkezdi, hogy úgyis meg kell büntetnie, úgyhogy azzal az alkoholista állattal csúnyán fogok szakítani, és egyedül kell majd felnevelnem a gyereket, de hogy örüljek neki, mert a köcsög férjem folyamatosan szívja az energiámat és visszatart a fejlődésemben, meg hogy legalább szorosabb lesz a kötelék a gyerekkel... Erre csak lestem!
– Szóval az apróságok a trükk! Hmm... ez érdekes... Ebben lehet valami... És mégis mennyi ilyen aprócska próbát írt bele?
– Ne is kérdezd... Rengeteget... Azt hittem, elment az esze, kérdeztem is, nem lesz ez egy kicsit sok, erre csak nevetett, és mondta, hogy várjam csak ki a végét... Aztán, mikor jöttek a nagyobb próbák, felgyorsította az írást úgy, hogy már nem tudtam követni, amikor végzett elkezdi: Upsz!
– Upsz? – néztünk zavartan egymásra.
– Azt mégis, hogy értette, hogy upsz? – kérdezte a fekete párduc.
– Én is pont ezt kérdeztem Tőle! Elkezdi, upsz megszaladt a keze... Le kell cserélnie az őrangyalomat, mert ez túl nagy falat lesz a mostaninak... Csak néztem rá bután... Majd – mondja – kapok valami profi őrangyalt, aki a családi veszekedések nagy specialistája, mert gondok lesznek a gyerekkel... Kérdeztem, azt meg hogy érti, hogy családi veszekedések specialistája? Erre elkezdi: megfigyelte, hogy nagyon szépen töltődök a veszekedésektől is! Egyenesen őstehetség vagyok a veszekedésektől való töltődésben, és erre mindenképpen rá kell gyúrnom, ezért úgy írta meg az életet, hogy sokat veszekedjünk a kis szörnyeteggel... Na, mi az, meg sem dicsértek? Hallhattátok mit mondott a Főboszorkány: őstehetség vagyok veszekedésektől való töltődésben! Ez azért valami! Nem?
– De, de! Ez nagyon jó hír, ilyenekkel biztos, hogy nem viccelne! Ha Ő egyszer azt mondja, hogy őstehetség vagy benne, akkor az biztos, hogy úgy is van, nekem elhiheted! – magyarázta a bácsika...
Folyt. köv.
