FRANCYS HIX – EGY TÖRTÉNET KEZDETE

Fantasy / Novellák (60 katt) Thomas Otto
  2021.02.21.

– Fedezz, Hájfej! – kiabálta egy meglehetősen jóképű férfi, miközben átugrott egy éjfekete Chevrolet motorháztetején, hogy fedezékbe húzódjon.
– Ez az utolsó táram! – válaszolta a tekintélyes derékbőséggel rendelkező, kerek arcú, pirospozsgás fickó és ismételten tüzet nyitott. – Mi van a többiekkel?
– Rozsdás és Töpszli azonnal kilyukadt. Oroszlán és Johnny még leszedett párat, de már az ő fejük is szellős – hangzott a válasz, és egy újabb dobtárat csattintott Thompson gépfegyverébe. – Hol van Nyakigláb?
– Már az ő szolgálataira sem számíthatunk – válaszolta Hájfej rövid habozás után, végigmérve a mellette fekvő holttestet.
– A rohadt életbe! Tudhattam volna, hogy a taknyos Morhoff előbb-utóbb tőrbe csal minket! Ha ezt a főnök megtudja…
– Ha továbbra is így szórják az ólmot, kétlem, hogy lesz bárki is, aki elmesélhetné neki!

Így kezdődött minden. Az éjszaka csendjét hosszú és hangos lövéssorozatok törték meg. A sötétségbe a torkolattűz fénye vert izzó szögeket. Az elhagyatott rakpart hideg macskaköveit vér festette pirosra. Halálhörgések, lövések, bosszú – egy klasszikus Chicago-i leszámolás kellékei ezek.

Francys Hix, ki mindenkinek csak a vezetéknevével mutatkozott be, most érezte, ahogyan a lövedékek egyre közelebb süvítenek el a feje mellett. Thompsonából vészesen fogyott a töltény, és tudta, hogy már csak egyetlen tár pihen bőrkabátjának belsejében. Mellette William Shepard, vagyis „Hájfej” szitkozódva vette tudomásul, hogy üres fegyvere már csak szánalmas zárcsattogásra képes. Végső elkeseredésében fogta, és a fegyver egészét a rájuk tüzelő rosszarcúak közé hajította. Egyértelműen a támadók és a tenger közé szorultak.

Ekkor váratlan esemény történt: az egyik rajtaütő egy kézigránátot vett elő, és egy laza mozdulattal a fedezékként használt kocsi alá gurította. A zöld ajándékocska komótosan a két férfi lábához gurult, azokban pedig azonnal kihűlt a vér. Egymásra pillantva és szinte azonnal értve egymást a hatalmas víztömeg felé kezdtek rohanni, majd ahogyan elérték a kikötő szélét, belevetették magukat. Szinte ugyanabban a pillanatban a gránát is felrobbant. A levegőben szálló párost a lökéshullám még jobban megtolta, és eszméletlenül zuhantak a jéghideg habok sűrűjébe.


Hideg fuvallat csapott az arcába a fiatal sofőrnek, aki abban a pillanatban kinyitotta szemeit és felült. Tapogatni kezdte magát, hogy ugyan hány golyó süvített át rajta, ám legnagyobb meglepetésére teljesen épnek látszott. Ekkor felállni kívánt, de a gránát erejétől meggyötört háta még nem tervezett útnak indulni. Felszisszenve kapott hát a fájó területhez, ám az akkora volt, hogy hirtelen nem is tudta, hova tegye a kezét. Szitkozódva ismét elfeküdt és megvárta, amíg valamivel enyhül a fájdalom.

Ekkor élénk, kék szemeit a nem kevésbé eltérő árnyalatú égre szegezte. A nap nemrég kelt fel, talán ha nyolc óra lehetett a nap állásából ítélve. Itt-ott néhány bárányfelhő is úszkált a légtengeren. Ez a megnyugtató látkép és a tudat, hogy az élettel összeegyeztethető mennyiségű nyílás akad rajta, akarva-akaratlanul egy halvány mosolyt csalt az arcára.

Bámészkodás közben madarak és az erdő rovarjai halk muzsikát csaltak a fülébe, körbepillantva pedig ékes, zöld lombkoronákat látott. Ő maga egy kellemes, virágos tisztáson feküdt. Olyan kényelem és indokolatlan biztonságérzet tört rá, hogy lecsukta szemeit és mélyet szippantott a levegőből.

– Várjunk! – vágott belé a gondolat. – Mi a péket keresek egy erdőben? Hol az tenger? Hol a város? – újra felült és már más szemmel mérte fel helyzetét. Tengernek vagy bármiféle vízpartnak a nyomát sem látta. A magas felhőkarcolók és betonmonstrumok mind eltűntek, legalább is egy sem tűnt fel az ég felé nyújtózva.

A következő pillanatban az egyik málnabokor mögül, mely a tisztás szélén helyezkedett el, mozgolódás zaja hallatszott. Rögtön utána pedig morgás, de olyan mélységgel és hangzással, melyet ott és akkor hősünk képtelen volt azonosítani. Megriadva ösztönösen körbenézett maga körül, és akkor meglátta a földön heverő Thompsont. Kezébe vette, ellenőrizte a töltényeket, és hogy éppen van-e egy bátor kezdő a csőben. Miután meggyőződött fegyverének üzemképességéről, a bokrok felé fordult. Izgatottan várta, mi bukkan elő a sűrű növényzetből.

Ám nem hallotta a morgást. Minden csendes volt, csupán a szél suttogott valamit az ágaknak fenn a magasban. Egy tarka pillangó tenyérnyi szárnyakkal és Hix számára eddig soha sem látott színekkel a feje körül repkedett, majd mikor megunta, a puska csövére telepedett. Szabad szemmel is jól látható, tagolt szemekkel bámult a fiatal férfira, aki ugyanolyan érdeklődéssel figyelte a pompás rovart. Aztán újra megrezzent a bokor és a pillangó elszállt.

Súlyos léptek törtek át a zöld bokrok sűrűjén. Mocskos, sötétbarna bunda borította a rendíthetetlen izmok tömegét. Majd előbukkant egy fej, mit vicsorgó fogak kereteztek és bűzös nyál csöpögött belőle. Egy medve félelmetes feje volt az, és Francys Hix biztonságérzete abban a percben elpárolgott.

Ujja óvatosan az elsütő billentyűre csúszott, azonban a fenevad látványa cselekvésképtelenné tette. Az éhesen morgó, majd üvöltő medve már teljes alakjában kint volt a tisztáson. Mikor látta, hogy áldozata teljesen megdermed a látványától, két lábra ágaskodott és bömbölésével csak még inkább megbénította a fegyverest. Két élőlény állt egymással szemben, és azt várták, mikor cselekszik a másik. De biztos csak kettő?... Nos…. Nem egészen…

Még Hix kényelmesen fetrengett, egy apró alak várakozott a tisztás szélén, az egyik fa lombjai között. A nyálkás testű alak nagy érdeklődéssel figyelte az idegent, s mikor a medve megjelent, izgalma és kíváncsisága az egekbe szökött. Alapvetően nem volt nagy kérdés, ki nyer, de érdeklődését felkeltette az idegen kezében pihenő szerkezet. Látott már ehhez hasonlót az északi hegyek népeinek körében, ám azok teljesen másképpen festettek. Fogalma sem volt, mégis mire képes a kézi ágyúknak ezen kisebb változata. Kényelmesen elhelyezkedett és kivárta az események végét.

A medve készült, hogy éles a fogait a férfi húsába mélyessze. Már érezte az ajkait megfestő és felpezsdítő forró vér ízét, amikor újabb váratlan esemény történt. A föld hirtelen remegni kezdett. Először csak alig érezhetően, aztán egyre erősödött. Végül úgy rázkódott, mintha a pokol összes lakója tartana hatalmas tivornyát a föld alatt. Majd hatalmas dörrenéssel megnyílt a föld. A fűcsomók a szélrózsa minden irányába szálltak és egy hatalmas lény tornyosult helyükbe.

A szörnyeteg feje olyan volt, akár egy kobráé, ám a szája négy felé nyílt, kétszer olyan hatalmasra tátva azt, mint maga a fej. Szemei vörösen izzottak, pikkelyes bőrén barázdák meredtek a farkának irányába. Gallérjának tövében két, az imádkozó sáskákéhoz hasonló, fogazott, sarlószerű karomban végződő kar meredezett. Az egész úgy öt méter magasan emelkedett a medve és Hix fölé, ám kígyószerű testének folytatása a földben maradt, így ki tudja, milyen hosszú is volt a szörnyeteg.

A bestia elkiáltotta magát karcos, vijjogó hangján, és sarlós karmait kinyújtva villámként lecsapott a medvére. Erősen testének szorította, a magasba emelte, majd néhány reccsenéssel gigászi szájába gyűrte. Pár pislogásnyi idő, a medve pedig már csak Hix emlékeiben élt némiképp elevenen. Aztán az ördögi kígyó szeme a fegyvert tartó idegenre tévedt.

Francys Hix érezte, ahogy a homlokára kiülnek a kövér izzadságcseppek. Döntést kellett hoznia: megvárja tisztességesen, hogy a lény lecsapjon rá, vagy megsorozza a Thompsonból, és teszteli a lény pikkelyeinek golyóállóságát. A Kedves Olvasó ezen a ponton sejtheti, hogy az utóbbi mellett döntött. Összeszorított fogakkal fonódott rá ujja a billentyűre, és a fegyver torkából előtörtek a tüzes lövedékek. A hatalmas zajra még a fán ücsörgő figura is összerezzent, de ijedsége nem volt akkora, hogy levegye szemét az eseményekről. A gépfegyver szórta a halált, s bár a pikkelyeken néhol átütött a golyó, a bestia nem kívánta elhagyni a lét ezen formáját.

Egyszer csak a sorozatos lövések abbamaradtak. A zárszerkezet elkeseredetten kattogott, s Hix egy keserű sóhajjal nyugtázta szerencséjét. A szörnyeteg apró szemeit vérző mellkasára szegezte, majd felkiáltva a férfi felé csapott. Francys Hix egy gyors gördüléssel elkerülte a halálos karmok csapását, de ez idő alatt a fán kuporgó alak sem volt rest! Gyorsan leugrott, és néhány ugrással mellette termett. Felrángatta a földről és csak ennyit kiáltott közben:

– Kövess! Futás!

Hix még fel sem dolgozta a történteket, de a rejtélyes megmentője és az égető helyzet kellően motiválta a futásra. Vastag törzsű tölgyek között cikázva menekültek az éhes szörnyeteg elől. Sűrű bokrokon vágtak át és magas gazokon, ám a szörnyetegnek meg sem kottyantak az erdő akadályai. Hallotta az ágak reccsenését és a fatörzsekről lehámló kéreg duruzsolását. Ami kisebb volt a százéves tölgyeknél, azokat a nehéz kígyó hegyomlásként tarolta le, a pusztítás ösvényét hagyva maga után. Hix már szinte tarkóján érezte a lény lehelletét, amikor egyszer csak egy újabb tisztásra értek. Tudta, hogy egy ilyen nyílt terepen már semmi esélye a menekülésre, de nem adta fel. Csak futott és futott megállás nélkül.

Az apró, nyálkás segítő közben folyamatosan egy újabb terven törte a fejét. Végül a tisztásra érve lelt rá a megoldásra. Magasan az égen két hatalmas, hártyás szárny csapásaira figyelt fel, s ajkát ravasz mosolyra húzta. A férfi már jó pár lépéssel előtte járt, ám izmos ugrólábait megfeszítve elrugaszkodott a földtől. Ugrás közben elkapta Hix kabátjának gallérját és súlyát használva a földre rántotta. Mikor az idegen ránézett, ujját ajkaihoz emelete és ennyit mondott:

– Segítség érkezik! – ekkor szorosan a földhöz lapult, Hix pedig követte.

A férfi nem értett semmit, de hallgatott a rejtélyes megmentő szavára. Ahogy lapult, már hallotta a mögötte megálló hústömeg robaját, a kísérteties kiáltást, ám azt egy még félelmetesebb hang szakította félbe. Egy aligátoréhoz hasonló kaffogás volt, s akkor biztos volt benne: a mai napot valaminek a gyomrában végzi.

Ám semmi sem történt. Szemeit kinyitva már nem látta a kígyószörny hatalmas árnyékát. Felnézett. Az égen egy óriási, szárnyas hüllő repült, és hátsó lábainak szorításában ott tekergőzött a félelmetes medvefaló. Utoljára még hallotta azt az aligátoréhoz hasonló hangot, majd a lény eltűnt a horizonton.

Először Hix állt fel, utána a rejtélyes segítő, aki azonnal meg is szólalt:

– Mindig van egy nagyobb hal – mosolygott elégedetten a repülő hüllő irányába.
– Csak lassan a testtel! – emelte rá fegyverét Hix.
– Ne fogd rám azt a tűzvetőt! Megmentettem az életed és ez hála? – panaszkodott a kis megmentő.
– Bocs, öregem, de életemben nem láttam még olyan szerzetet, mint te.

És csakugyan! Az előtte álló lény nem volt más, mint egy kilencven centi magas, zöld és citromsárga színekben pompázó békaember. Hatalmas szemeiből érdeklődés, ám csalódás is látszott. Valószínűleg a fegyver rá meredő csöve váltotta ezt ki. Mellkasát egyszerű bőrvért takarta, hátán egy favágó baltát tartott, amit egy erős bőrszíjjal rögzített. Bőre csillogott a rávetülő nap fényétől. Bármennyire is röhejesnek hangozhat így leírva, akkor és ott sütött róla a harcosok bátorsága. Miután Francys leeresztette a fegyvert, megszólalt:

– Te sem vagy éppen mindennapi – vágott vissza és ebben is lehetett valami.

Francys Hix nem volt éppen egy mindennapi látvány, legalábbis ha elkövetkeztetünk Chicago belvárosától, aminek se híre, se hamva nem volt. Szőke haja csapzottan lógott homlokába, ám karakteres álla és orra még így is jóképűvé tette. Csupán egy barna bőrdzsekit, alatta fehér pólót és farmert viselt. Lábai nyúzott sportcipőben végződtek. Nem is beszélve a kezében tartott ismétlőfegyverről.

– Hol a francban vagyok? – kérdezte, miközben végignézett magán a békaember megjegyzése miatt.
– Tündérország nyugati vidékén.
– Hogy hol? – képedt el a hely hallatán.
– A füleden ülsz? Seholott világában, Xetera földjén. Azon belül is Tündérország nyugati vidékén.
– Tehát ez nem Amerika? Nem Chicago?
– Nem tudom, miről beszélsz, de hogy ez nem az a hely, szinte biztos.
– Rendben van… – próbálta feldolgozni az információt, de érezte, hogy ehhez kevés lesz egy nap. – Mi volt az a bazinagy szörnyeteg? Amelyik lenyelte a medvét?
– Egy medveleső.
– És ami elvitte azt?
– Egy wyvern. Imádják a medvelesők húsát – erre csak még inkább elképedt Hix és érezte, hogy nagyon messzire került Chicagótól. Ezt a béka is látta, és kihúzva magát így folytatta. – A nevem Grungiusz a IV. a Fatty. Benned kit tisztelhetek, idegen?
– A nevem Hix.
– Ennyi? Csak Hix? Semmi cím vagy rang? Ez az előneved vagy az utóneved?
– Az utónevem. Az előnevemet majd később árulom el. Most koránt sem ismerjük még egymást eléggé ahhoz, hogy a nevemmel dobálózzak.
Grungiusz vállat vont.
– Legyen hát. Azonban a napokban lesz időnk megismerkedni, amíg Centropoliszba nem érünk.
– Hékás! Ki mondta, hogy veled megyek?
– Senki. Azonban ott él valaki, aki talán segíthet neked visszajutni oda, ahonnan jöttél. Meg a társaság is jól jön addig.
– Rendben… milyen hosszú az út?
– Úgy egy hét.
– Egy hét? Egy medvelesőkkel és sárkányokkal teli erdőn át? – fakadt ki Hix.
– Nyugalom, itt nem élnek sárkányok.
– Mert máshol igen?
– Úgy bizony. Centropoliszban sem ritkák. Azonban előbb rágnak meg egy fát, mint téged. Na indulás! Hosszú út áll előttünk, és még az előnevedet is tudni akarom!

Azzal Grungiusz elindult a nap irányába, szorosan a nyomában pedig ott lépkedett Francys Hix, aki akkor készítette be utolsó dobtárát. Majd benyúlt a kabátzsebébe és elővett egy divatos, fekete napszemüveget. Felvette és úgy lépkedett a százéves tölgyek között. Nem is sejtve, hogy még hatalmas dolgok állnak előtte.

VÉGE

Előző oldal Thomas Otto
Vélemények a műről (eddig 2 db)