21. századi skizoid író
November vége fele járt az idő, kint gyorsan sötétedett. Egymás mellett ültünk a süppedős, fekete bőr kanapén. Titokban beszívtam a cigarettája füstjét, magamban ízlelgettem – én már egy ideje leszoktam. Émelyegni kezdett a gyomrom.
Felém fordult és metszőn a szemembe nézett.
– Rendezd át a világot! – mondta hirtelen.
Ismertem már ezt a nézést korábbról.
– Én? – kérdeztem megdöbbenve.
– Igen te – válaszolta. – Te vagy az író, nem?
Nos ebben igaza volt.
– Miért? Nem tetszik neked a valóság? – kérdeztem cinikusan, gonosz kis mosolyra húzva a számat.
– Te is tudod a választ – felelte kimérten. – De ha te nem akarod, én kimondom helyetted. A szép hazugságokat jobban szeretjük a rideg valóságnál.
– Mindenki?
– Majdnem mindenki.
– Kitől idéztél?
– Nem tudom. Nem számít.
Újra rám meredt azzal a hideg, metsző, vízkék pillantásával, és ettől újra émelyegni kezdett a gyomrom. Nem álltam a tekintetét.
– Nos?
Fölényesen rám fújta a füstöt.
– Rendben! – adtam meg magam. – De csak, mert ilyen erőszakos vagy.
– Te teremtettél ilyennek – mutatott rá.
Történetesen ebben is igaza volt, mint mindig.
– Jó, és most mit vársz tőlem?
– Semmit és mindent. Azt akarom, hogy írd meg, amit a szél zúgásában vagy esőcseppek kopogásában hallasz. Az érzést, amikor a hajnali köd felszáll a tóról, és a felkelő nap félénk sugarai elvakítanak. Amikor a tavaszi szél a nedves föld illatát viszi és a szíved hevesebben ver. Amikor az érzéseid az emlékezés mohos kútjából elemi erővel törnek fel és a tudatod kapuján dörömbölnek. Csak tedd meg! Írd meg mindet!