Csendes éj, fájdalmas éj...

Horror / Novellák (807 katt) Mortelhun
  2020.11.28.

Éjfél után pár perccel csörrent meg James felügyelő telefonja. Felkapta és feszülten hallgatta a benne kapkodva beszélő járőr hangját, majd letette a kagylót. A felesége felé fordult és csak ennyit mondott:

- Ismét megtörtént.

20 perc alatt a helyszínre érkezett, ahol a sokkos állapotba került rendőröket sorban kísérték ki a karácsonyi fényekben pompázó épületből. Akkorra már a helyszínre érkezett 8 mentőautó is a több tucatnyi rendőrautó mellé. A környéken hemzsegtek a kíváncsiskodó környékbeliek, nem volt kis feladat távol tartani őket. Az első testeket akkor kezdték kihordani, amikor a felügyelő belépett a 3 emelet magas épületbe. Ahogy elhaladt mellette a halottas, egy futó pillantást vetett a cipzározatlan hullazsákban lévő testre. A kislány olyan 9 éves lehetett. Megborzongott. A kis testhez tartozó arcot és magát a testet is alig lehetett kivenni köszönhetően a félhomálynak és a munkának, amit a “hentes” végzett.

Az egyik sarkon egy egyenruhás állt falfehér arccal.

- Merre vannak az áldozatok?

A járőr némán mutatott az étkező irányába. Odaérve látta, hogy már javában folynak a munkálatok. A sorban kiterített testeket technikusok fotózták, a halottas cég emberei segítettek nekik. Akivel végeztek, azt már vitték is ki a hullaszállítóba. Minden áldozat gyermek volt. Vagyis csak majdnem. Mert volt két felnőtt áldozat is. Az éjszakai felügyelő pedagógus és az öreg portás. Viszont mindenben megegyeztek a testek, azaz szabályszerűen ki voltak csontozva, némelyik meg is volt nyúzva.

- Ugyanaz, lassan 5 éve ugyanaz… De bassza meg, ezek most gyerekek! - motyogta maga elé némi keserűséggel a hangjában.

A Hentes, mert ők csak így hívták, 4 éve csapott le először. Egy öregek otthona volt akkor a célpont, rá egy évre pedig egy teljes utca mind a 20 családdal. Harmadszorra egy tűzoltóság összes éjszakai műszakban lévő dolgozójával végzett, míg tavaly egy elfekvő betegekkel teli kórházi szárny volt porondon. De ennyi gyermekáldozatot, mint most, még soha nem szedett. Legalább negyven gyermeket számoltak meg. Persze egy árvaházban nem volt nehéz efféle áldozatokra találniuk. Igen, találniuk, mert azt fizikálisan és videó-felvételek alapján is ki tudták zárni, hogy a munkát egyedül végezte volna, ellenben az sejthető volt, hogy egy emberhez köthető maga a mészárlás és annak a terve. Egy szektára gyanakodtak hivatalosan. A módszer mindig ugyanaz volt, kicsontozás és nyúzás, és mindig karácsony előtt történt pár héttel a dolog. A csontok és a lenyúzott bőr egy esetben sem lett meg. És bizony az elkövetők kiléte is titok volt, mert valami ok folytán a biztonsági rendszer soha nem adott tiszta képet róluk, csak zavaros, elmosódott alakok látszottak. Ami érdekes volt, hogy az egyikük piros ruhát viselt, vélhetőleg mikulás álcaként, a többiek pedig afféle krampuszszerű öltözéket. Meglehetősen bizarr volt az összkép. Bizarr és gonosz. Beteges is talán. Főleg beteges.

Összerezzent, ahogy megszólalt a mobilja.

- Igen? - szólt bele fáradtan.
A vonalban az egyik nyomozója volt:
- Fel tudna jönni, uram, a biztonsági szobába? Találtunk valami érdekeset - hangja feszült volt és izgatott.

A felügyelő két perc alatt odaért, bár nem tudta, merre is kell mennie, de rengeteg tábla segítette a tájékozódást az épületben. Odabent az egyik monitort bámulták úgy öten.

- Nézze, felügyelő! - mutatott a monitoron vibráló bejárati ajtóra a nyomozó. - Mit lát? - kérdezte és elindította a felvételt. Nem volt nehéz nem észrevenni azt, amitől aztán kiszáradt a szája és összeugrott a gyomra.
- Azonnal lezárni az épületet! - suttogta a felügyelő, és megigézve nézte, ahogy az elkövetők bejönnek az épületbe, ám el nem hagyják azt.

Első gondolata az volt, hogy felhívja a feleségét, mert késni fog, de tudta, nem húzhatja az időt ezzel. Kilépett a biztonsági helyiség ajtaján.

A folyosóra érve ismerős illat csapta meg az orrát.

- Mi az Isten…? - Valamiféle cukros, fahéjas gyömbéres illat volt.
- Azt hiszem, uram, svéd gyömbéres keksz illata… - válaszolt neki a mellette álló járőr.

Meglepve fordult felé.

Már éppen válaszolt volna neki, amikor felharsant az első halálsikoly, ezzel párhuzamban pedig az összes fény elment az épületben.

A fegyveréhez kapott és rohanni kezdett nyomában a rendőrrel, aki szintén fegyvert rántott. Közeledett a lépcsőhöz, amikor az egyenruhás felsikoltott mögötte. Megperdült. A félhomályban annyit látott, hogy a rendőr lassan eldől, és mögötte egy alak állt szarvakkal a fején. Nem tudta kivenni, hogy jelmez-e, amit lát, vagy valamiféle bizarr teremtmény. A test furcsa nedves, cuppanós hanggal ért földet, mindez köszönhető volt részben a belőle kiömlő beleknek és vérnek. Ekkorra az épületben már dörögtek a fegyverek és a sikolyok mellett halálhörgés keveredett a vér szagával.

Nem gondolkodott, az emberre (?) emelte a fegyverét és célzottan leadott 3 lövést a fejére. Hallotta a csont roppanását, majd annyit látott, hogy az alak összecsuklik, mint egy marionett-bábú. Egy pillanatig fontolgatta, hogy közelebb lép, de inkább amellett döntött, hogy a többieken kell segítenie odalent. A lépcsőhöz érve nagy lendülettel futott volna lefelé, de egy iszonyatosan kemény eszköz, talán baseballütő verte telibe az arcát, az orra és a felső ajka között eltalálva azt. Érezte, ahogy minden befelé szakad a szájában, a fogak és az ínye is, míg a felső ajka szétnyílt, mint a függöny szokott a színpadon. Szemeit elöntötte a vér, megszédült és a földre esett. Fegyvere kirepült a kezéből és nagyot csattanva megpihent a félhomályban.

- Hohohohó! - hallott egy kedves, kedélyes hangot a feje fölött.

Bár a fájdalom iszonyatos volt, felemelte a fejét. Amit látott, azt először az ütésnek tulajdonította.
A Mikulás állt a feje fölött. Tudta, érezte, nem egy egyszerű jelmez, amit lát. Ahogy a jelenés kacagva állt fölötte, a teste rázkódásától a szakállából esni kezdett a hó.

- Meglepődtél, kisember? - kérdezte az öreg barátságos, időkön túlívelő hangon.
A felügyelő csak hörögni tudott, és lassan bólintott egyet.
- Emlékszek ám rád - folytatta az öreg. - Te vagy a kis James. James Warren, aki egyszer egy Yankees játékosok által dedikált baseball ütőt kért karácsonyra a szüleitől, ám ők csak egy sima dedikálatlan ütőt tudtak neked venni, te pedig éktelen hisztit vertél ki azon a szent éjszakán. Hány éves is lehettél? 10-11? Hát tessék! Most pótolom, elhoztam hát neked az áhított ütőt.

A felügyelő a félhomályban látta a véres ütőt, amit valóban, kézírások borítottak. Megpróbált feltápászkodni, miközben azon morfondírozott, hogy ez csakis valami rossz álom lehet.

- Meg szeretnéd nézni közelebbről? - gügyögte neki a Mikulásszerű lény. - Hadd segítsek, tessék! - és iszonyatos erővel koponyán verte a felügyelőt, amitől az ketté is repedt, de ez nem volt elég az ajándékosztónak. Embertelen erővel és gyorsasággal kezdte csépelni a védekezésre képtelen rendőrt.

Úgy tizenöt-húsz másodperc ütlegelés után kezdett el pépesedni a felügyelő teste, természetesen ekkor ő már nem élt. Gyakorlatilag kocsonyás állagúvá verte a Mikulás, miközben a Last Christmast énekelte teli torokból.

A vérfürdő hajnalig tartott, több mint ötven rendőr és több mint harminc mentős és hullaszállító lelte halálát. Mire a különleges egység kiért, már csendes volt minden. Csak a vér és a kicsontozott hullák fogadták őket. Meg az a megfoghatatlan fahéjas, cukros, gyömbéres illat a levegőben. Amikor az épületbe értek, a hangszórókból csendben szólt a White Christmas Bing Crosbytól.

Mint az ezt megelőző 4 alkalommal, most sem derült fény sem az elkövetők kilétére, sem az indítékra. Akik látták őket, immár csontjaiktól megszabadítva feküdtek a megelevenedett ünnepi hangulatban. Viszont ez volt az eddigi legkegyetlenebb mészárlás, amit karácsony előtt elkövettek.
És hogy milyen is volt a karácsonyi készülődés a történtek árnyékában? A szokásosnál is csendesebb, ám azt el kell mondani, hogy soha ennyi bőrből készült ajándékot nem adtak el ezt megelőzően, és a csontsíp is szépen fogyott a karácsonyi vásárokon ezzel boldog mosolyt csalva fiatal és öreg arcára egyaránt.

Hohohohó!

Előző oldal Mortelhun