XI. LFP. Űrhalál - Senki sem ígérte

A jövő útjai / Novellák (258 katt) JohhnySilver
  2021.03.03.

Nevezés a XI. Lidércfény pályázatra


Ültem a parton, és elnéző mosollyal az arcomon éppen a pelenkába vizeltem. Ez a hét is jól kezdődött. A doki szerint már sokkal jobban vagyok, mint a legtöbb betege. Leszálló ágban van a szervezetemet megbolygató fertőzés, a gyógyszerekkel pedig kezd helyreállni az immunrendszer állapota. Tudják, ez a szokásos, fehér köpenyes blabla, amire okosan bólogatunk, miközben egy szót sem értünk belőle, csak próbáljuk elhinni, hogy a „dr.” nem egy kitöltős teszt eredményeként került a névtáblára.

A helyzetről egyébként anyám legendás mondása jut mindig az eszembe. Senki nem ígérte, hogy az élet egyszerű lesz. Miután az emberiség az utóbbi években a töredékére redukálódott, ezzel az állítással meglehetősen nehéz vitatkozni. Arról viszont nem volt szólt a fáma, hogy ennyire szarra fordul a helyzet. Szó szerint. Szívem szerint röhögnék a szituáción, de félek, a záróizmom még elég ramaty állapotban van, és nem tartok ki a következő peluscseréig.


– Látod már a falut? – kiáltott fel a domb tövéből Trevor.

Elnéztem a moslékszínű tengert, a párába burkolózó partot, meg a szélfútta dűnéket, amik elrejtették a szemem elől a kikötőt. Ismertem a helyet, hiszen gyerekként sokat játszottam itt a haverokkal. Akkoriban persze teljesen másképp nézett ki a környék. Nyáron lépni nem lehetett a strandolóktól, a hátrahagyott pokrócoktól, meg az eldobált sörös dobozoktól. Az aranyló buckákon mindenfelé fű zöldellt, száraz kórót pedig csak elvétve láttunk, nem úgy, mint most. A levegőt harapni lehetett, annyira friss, nedves és sós volt, nem hagyott ilyen undorítóan nyálkás utóízt. A biológiai veszélyt jelző tábla helyén eredetileg egy cápaveszélyes figyelmeztetés állt. Szerintem évek óta nem látott senki sem halat errefelé, nem hogy cápát, de ha mégis, remélem, egyedül ette meg, amit kifogott. A látszat kedvéért távcsővel alaposan végigpásztáztam párszor a környéket, mielőtt válaszoltam.

– Innen még nem – mondtam, ami meg is felelt a valóságnak.
– Légy óvatos!

A puska csőre töltve, akárcsak a pisztoly a kabátom alatt. Meg tudom védeni magam, bármit is látok a parton. Ha mégsem, akkor a sátortársaimnak lesz egy jó estéje, hiszen csak a saját melléktermékeiket szagolják elalvás előtt.

Az mondják, száz évenként történik valami, ami odatesz a világnak, és alaposan felrázza az emberiséget. Hogy csak az utóbbi párat soroljam, ott volt az ipari forradalom, azután jöttek a világháborúk, majd az internet hét csapása következett, a végén pedig majdnem a koronavírus tette fel az i-re a pontot. Mondom majdnem. Az első évben ezrével haltak meg a kevésbé ellenállók, a gazdaság romokban hevert, de felálltunk. Eljött a pillanat, amikor megkaptuk az esélyt, hogy gyorsan összesöprögessük magunk mögött a nagyképűségünk roncsait, amikor egy visszatérő űrszonda irányítatlanul zuhant az óceánba. Ezzel alapjában nem lett volna baj, hiszen a szondák jó része a tengerben köt ki, éppen azért, mert senki sem szereti, ha a fejére pottyan az égi áldás, ebben az esetben azonban a tárolóiban lévő minták jobb helyre is kerülhettek volna. Amikor a tervezői megcélozták a kisbolygót, mesés profitról álmodtak, ritka fémeket szerettek volna találni a mintákban, amivel az űrbányászat sikerét próbálták előrevetíteni. Ehelyett valami csillagközi nyavalyát emeltek ki a fúrófejjel, csak még nem is tudtak róla, vagy ha mégis, akkor ügyesen hallgattak.

Gyermekként arról tanultunk, a természet milyen csodás dolog. Képes visszahúzódni és újjáéledni, vagy éppen radikálisan átalakulni, ha kell. A legtöbben ezt tévesen úgy értelmezték, hogy mindez a mi jólétünket szolgája. Nem hittünk azoknak, aki már egy ideje hajtogatták, hogy a Föld leginkább csak eltűri az embereket a hátán, pedig azok csoportosan erőszakolják meg a szépségeit, intézményesen fosztják ki a kincseit. Mindezt persze a jólét és a fejlődés zászlai alatt, amik elfedik a hétköznapi szemek elől az aránytalan pusztítást. Emlékeznek még a hangzatos szavakra, a fenntarthatóságról, a megújuló energiákról, vagy a káros anyagok visszaszorításáról? Én is benyeltem ezeket, akár a többség, és nem vagyok rá büszke. Igaz, leginkább senki nem akart tudomásul venni arról, hogy az új technológiák ugyanazokból az anyagokból készülnek, mint a régiek, csak még a hatáselemzésükhöz nincs elég adat. Azt is elhittük, hogy a kicsorduló kukák tartalma, meg az évente lecserélt kütyük gondos kezekbe kerülnek, mert hát a fenntarthatóság egyik fontos eleme a jól működő az újrahasznosítás lett volna. Néha lehetett látni riportot a csendes-óceáni szemétszigetről, vagy az indiai szeméthegyről, de mindenki csak legyintett, hiszen mi közünk van hozzá, amikor olyan messze van a hátsó udvarunktól.

A kőzetmintákban lapuló anyag reakcióba lépett a vízben lebegő szeméttel, és néhány nappal később az óceánok partján szürkés hab kezdett tajtékot vetni. Emberek és állatok szenvedtek egyre durvább égési sérüléseket a maró anyagtól a kedvelt vízparti kirándulóhelyeken. Ekkor bizony még senki nem látott összefüggést a két eset között, de amikor esni kezdett, már késő volt kapkodni. Kiabálni persze lehetett, meg tagadni a tényeket. A vezető politikusok a jól bevált módszerrel kenték is a szart minden felé, csakhogy ez most nem működött. A kínai vírus poént már elsütötték egyszer, az egymásra mutogatás ezúttal nem jött be, mert egy elég kézen fogható és sürgető gond szakadt a nyakukba. Megfertőződött a víz.

Szar ügy. Sokan először csak megrántották a válluk, pedig tényleg az volt. A koronavírus mizéria elején kifosztották a boltokat, és WC papírt felhalmozva fotózkodtak jó páran, amin önfeledten nevettünk. Amikor a vírusos hasmenés első hulláma végigsöpört az országokon, már korán sem volt ilyen vidám a helyzet. Eltűntek a vicces videók a Youtube-ról, helyette a híradókban nézhettük, ahogy az emberek vérre menően harcoltak minden csomag pelenkáért, minden palack vízért. Néhány nap kellett csupán, és rádöbbentünk, hogy fürödni nem lehetett sörben, vagy üdítőben, ha pedig nem tevének születtél, akkor bizony inni kell. A szociális távolságtartás szükségességét ekkortájt az altesti szagok generálták, de lassan hozzászokott ehhez is az ember. Egy idő után azonban már nem volt kedvünk elsütni egy jó poént, mert a röhögéstől is féltünk, főleg, ha nem volt kéznél cserepelenka.

Elmélkedtem volna még a világ nagy dolgairól, ahogy a pelusom aktuális tartalmáról is, de a buckák között mozgásra lettem figyelmes. Felemeltem a puskát, ám csupán egy loncsos bundájú kutyát láttam kapirgálni az egyik fűcsomó tövében. Állatbarátnak tartom magam, ez mégsem az a pillanat volt, amikor egy fogakkal teli szájat örömmel üdvözölnék a közelemben. Igazítottam egy kicsit a hajszálkereszten, majd meghúztam a ravaszt. A korcs felkapta a fejét a dörrenésre, kis híján a golyó útjába léptett, végül lassan elporoszkált. Csak remélni tudtam, hogy nem egy éhes ember puskája elé kergettem éppen.

– Mire lövöldözöl, te barom?

A méltatlankodó hang gazdájának zubbonyán Nick név éktelenkedett. Hideg vízben kékre borotvált, szögletes áll, tüske haj és egy megrögzött videójátékost is kenterbe verő, háborodott pillantás. Ő volt a legkeményebb férfi a környéken. Biztosra vettem, hogy még a seggére is rátetováltatta a zászlót a biztonság kedvéért. Szerintem a katonásnak tűnő nevet ugyanúgy nyúlta, ahogy a felszerelése nagyját, de emlékezve a találkozásunk első pillanataira, inkább nem feszegettem a kérdést. Legendás katonának állította be magát, bár jó eséllyel már akkor is legendás seggfej lehetett, amikor még többi katona valódi háborúsdit játszott a világ másik felén.

– Egy kutyát láttam észak felé.
– Elvétetted, mi?
Vállat vontam, ezzel jobban dühítettem, mintha válaszoltam volna.
– Mi történt?

Trevor sem maradhatott le Nick mögött. Mondanám, hogy ő volt az ész a csapatban, de ezzel csak felmagasztalnám. Az összeomlás előtt a NASA-nál dolgozott, ezért került a kutatócsapatba. Ha most valami szemüveges, kockafigura ugrik be elsőre, akinek logarléc lóg ki a zsebéből, akkor gyorsan tisztázzuk, tokás barátunk a kávésbögre és fánkos tál környékén élhette le felnőtt élete java részét. Soha nem jutott közelebb az űrhajósokhoz, mint egy átlag aktatologató a HR osztályon, ám most kivételesen ez jelentette neki a jó pontot. Elvileg be tudta azonosítani azt, aki felelős a visszatérő űrhajóért, így közvetve a világ romba döntéséért. Mondom, talán.

A kompániában én vagyok az a balek, aki beléjük botlott, miközben éppen elföldelték a harmadik társukat. Hasszán, vagy Juszuf, vagy mit tudom én, mi volt a neve az egykori taxisofőrnek, akit elvitt a hasmenés néhány nappal korábban. Nem akarok tiszteletlennek tűnni egy halottal szemben, de a természet kegyetlen tréfája megölni egy olyan embert, akinek a törzse évezredekig szinte alig találkozott tiszta vízzel.

Mivel nemrégiben csapódtam hozzájuk, így rögtön felmerülhet a kérdés, hogy mi vezérelt a súlyos döntésben, amivel két ilyen ellenszenves alak mellett kötöttem ki. Első körben felhoznám védekezésül a tényt, miszerint Nick pisztolyt fogott a fejemhez. Fosztogatónak nézett a kedves fiatalember, ám miután megkötöztek, majd ily módon beszédbe elegyedtünk, hamar rájöttek, hogy jobban ismerem a környéket, mint a volt taxis vezetőjük. A faragatlan tuskó próbált ezután jóindulatúan viselkedni, ezért már csak naponta kétszer akar megölni. Néha megborzongtam a gondolattól, hogy azt hiszi, még a végén barátok leszünk.

A halántékomra szorított 45-ös meggyőző ereje a Piszkos Harry óta nem kétséges, ám alapjában csak az első éjszakáig tartott volna ki, mivel fegyvermániás barátunknak érdekes módon nem volt annyi esze, hogy lefegyverezzen. Komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy egy-egy golyóval megszabadítom őket a hősiesen ökör küldetésük terhétől, de már elég halottat láttam ahhoz, hogy ne vigyen rá a lélek a hidegvérű gyilkosságra. Egyfelé tartottunk, én pedig már rohadtul untam a gyaloglást, ráadásul amióta eljöttem a kórházból, nem volt ember, akivel beszélni tudtam volna. Bármerre jártam, minden kóbor alaknak csak célpont voltam függetlenül attól, hogy üresen lógott a vállamon a katonazsák. A dzsip és három fegyveres látványa elriasztotta a potyázó amatőröket, profikba meg szerencsére nem futottunk bele. Azt sem bántam, hogy ráadásként megkaptam a sofőr ellátmányát, hiszen így nem kellett a korábban kifosztott boltok átkutatására fecsérelnem az energiámat az út során.

Háborítatlanul jutottunk el a tengerpartig, ami roppant boldoggá tett. Innen már szerettem volna egyedül hazajutni, csak ezt még nem közöltem a társaimmal.

– Ez a barom valami korcsra pazarolta a lőszert – horkantott Nick. – Ráadásul elvétette.
Trevor megtörölte a beesett tokáját.
– Még ránk hozol valamit! – korholt. – Ki tudja, milyen mutánsok élhetnek a tengerparton.
Felemeltem a fegyvert és belepillantottam a távcsőbe.
– Azokra gondolsz ott a domb mögött? – kérdeztem, miközben igazítottam egy vonást az irányzékon.
Amikor Nick hasra vettette magát, majdnem felröhögtem.
– Mit látsz? – sziszegte.
– Óriás mutáns teknősök színes szemkötőben pizzát esznek a tábortűz körül.
– Barom!
– Azt nem látok. Merre van?

Trevor vinnyogva felröhögött mögöttem, Nickből viszont kinéztem, hogy tarkón lő, így ahogy elmúlt a szarkasztikus pillanat varázsa, mégsem annyira éreztem jól magam. Egyébként sokat segített volna, ha van a közelben valaki, aki kívülállóként meg tudja ítélni, melyik fickó viselkedése volt borzongatóbb. Szerencsére az izomemberünk káromkodva visszaindult a dzsiphez, így maradt némi esély, hogy megérjem az estét.

– Mit gondolsz? – huppant mellém Trevor.

Majdnem rávágtam, hogy ekkora semmitmondó általánosságra órákig tartana válaszolni, de visszanyeltem a zsigerből feltörő negatív gondolatot.

– Csak az időtöket pocsékoljátok.

Trevor vakarózni kezdett, amitől áporodott illatfelhő kezdett terjengeni körülötte. Én sem lehettem egy illatos virágszál, de ketten együtt minden bizonnyal hatásos szúnyogriasztóként funkcionáltunk.

– Miből gondolod?
Belemarkoltam a homokba, és feldobtam a levegőbe.
– Ez van erre. Homok, meg szél. Néhány csenevész kóró, a tengert leszámítva. A buckákon túl ott a halászfalu, de ahogy állnak a dolgok, szerintem már ott sem nagyon élnek.
A koszos baseballsapka alól véreres malacszem nézett felém.
– Valahol erre lakik, akit keresünk.
Ha vizsgáztatott, akkor szarul csinálta.
– Te vagy a nagyokos, én meg a vidéki surmó. Ugyan soha nem hallottam senkiről a környéken, aki valaha az űrben járt volna, de hiszek neked. Sőt, kaphat tőlem egy sört, ha ilyen fontos ember. Te is, ha nem nézel ilyen boci szemekkel.
– Neked van még söröd?
Bármennyire szerettem volna a képébe hazudni, amekkorát mozdult az ádámcsutkája a sör hallatán, nem vitt rá a lélek.
– Gondolod, hogy egy WallMart lerobbant jéggépe mellett találtok rám, ha sör áll a hűtőmben?
Trevor szeméből eltűnt a korábbi csintalan fény, a helyét visszaadta a korábban is megtapasztalt sötétségnek.
– Neked csak ennyi lenne az élet? Sört vedelni?
Ez már beszéltünk, de akadtak gondok a memóriájával.
– Pecázni már nemigen lehet. Szóval marad a sör. Ha már itt tartunk, veled mi lesz azután, hogy meglesz az űrhajósotok. Attól még nem oldódik meg a probléma. Egy hullával több vagy kevesebb, már nem számít.
Trevor hátrasandított, aztán közelebb hajolt. A szájszagától nem lettem boldogabb.
– Biológus az ipse.
– És?
– Mi az hogy és? Ő irányította a kutatást. Lehet, hogy tud valamit, ami segít az orvosoknak.
Megkocogtattam a homlokát az ujjammal.
– Gondolod, hogy nem tette volna meg, ha bármit tudna?
A válaszban nem kellett csalódnom.
– Nick majd kideríti, mit tud, meg mit nem.
– A nagy Nick – sóhajtottam. – Az izom nem mindig győz az ész helyett, haver. Majd rájön ő is erre egyszer, remélem, nem túl későn.
Trevor elkapta a kabátom ujját, ahogy megmozdultam.
– Te hagynád elpusztulni a világot?
Körülintettem.
– Mit látsz itt, amit érdemes megmenteni?
Azt hittem, legalább követi az ujjam a láthatáron, ám ehelyett rávágta a naponta hallott formulát.
– Az emberiséget!
Leráztam a kezét, és cihelődni kezdtem.
– Ezen a környéken viszont egyszerű népek élnek – rántottam helyre a pelenkát. – A világ és az emberiség túl messze van, amíg enni kell adni a családnak.
Egy pillanatra elakadt a szava, mielőtt kitört volna.
– Szóval neked ennyit ér az egész? Kiülsz a stégre, és megnézed az utolsó naplementét?
Ennyi költőiséget nem vártam volna tőle.
– Ez szép volt, zsírfej – bukott ki belőlem. – Legyen egy szép naplemente, és megfontolom.
Trevor arca vörösbe váltott.
– Ostoba barom vagy, nem is érdemelsz mást, mint hogy itt pusztulj a mocsokban. Örülj, hogy Nick nem lőtte szét a fejed, amikor meglátott!
– Nagy hiba lett volna. Már ha meg akarjátok menteni a világot.
A hang a torkán akadt, én pedig elégedett voltam azzal, hogy végre csönd lett.

Lebotorkáltam a domboldalon, majd fel a következőn. Trevor csak bámult utánam, Nicknek meg nyomát sem láttam. Jó esély volt rá, hogy egy puskával hasal valahol, de bíztam benne, hogy ha már eddig eljöttünk, nem most lő hátba minden ok nélkül. A következő domb tetején elbizonytalanodtam. A vaskos pára ellenére innen már látszott a régóta korhadó móló, mögötte pedig a dülöngélő árbócok erdeje. Hazaértem. Örülnöm kellett volna, ám valahogy nem jött meg az érzés. Nagy valószínűséggel veszélyt is hoztam az itteni lakókra, már ha a két útitársam annak számít. Csökönyös népség lakik errefelé, akadtak szóbeszédek nagyképű, városi ficsúrokról, akiknek nyoma veszett, és a rendőrség fura mód nem akadt azóta sem a nyomukra.

Nick és Trevor járt az eszemben. Amióta találkoztam velük, az volt a dilemmám, hogy vagy egyenesen besétálok a faluba velük, és kivárom, mi történik, vagy valamivel más felé terelem a figyelmük. A gyomrom csikarni kezdett, amitől aztán sürgető vágyat éreztem arra, hogy végre ne a pelenkába végezzem el a dolgom, hanem kultúremberhez méltó körülmények között. Ehhez viszont le kellett ráznom a két piócát. Szaporán átvágtam az nyamvadt bokrok között, és nem törődve a mögöttem felbúgó motorral, távolodni kezdtem a kikötőtől.

A dzsip hangja elhallgatott egy idő után, de a fejem fölött elzúgó golyó hamarosan emlékeztetett rá, hogy nem vagyok egyedül.

– Térdelj le, ha jót akarsz!

Anyám mindig mondta, hogy meg kell hallgatni, mit akar a másik fél, addig nem szabad ítélkezni. Letérdelve vártam Nicket, aki lendületesen érkezett. Trevor rángatott fel a földről, miután tisztulni kezdett körülöttem a világ. Fémes ízt éreztem a számban, ez lehetett a félelemtől, de attól is, hogy elharaptam a nyelvem az ütéstől. Kiköptem a vért, aztán felnéztem Nickre.

– Letérdeltem.
Szerintem nem értette a célzást, mert megint megütött.
– Gyáva szar! – ordított fölöttem, bár őszintén szólva ez furán jött ki, miközben fegyvert nyomott a képembe, én meg tehetetlenül feküdtem a földön és újra behugyoztam.
– Időt kérek – nyögtem, aztán megint elsötétedett a világ.

A tűz pattogására ébredtem. Szerencsére nem egy földbe ásott kereszten, úgyhogy nem a Klán talált rám. Trevor kezében megállt a kanál egy pillanatra, amikor nyögve a könyökömre támaszkodtam, de nem zavartatta magát, hamar bekanalazta a maradék konzervet. Mivel a hátizsákomat láttam mellette a földön, ezért elég nyilvánvalónak tűnt, hogy a továbbiakban nem számítanak rám útitársként, ettől csak felment bennem a pumpa.

– Remélem, mindent felzabáltál, hájfej!

Szemköz köpött, ami tőle meglepő húzás volt. Ha ki tudtam volna zavarni a fejemben zúgó méheket valahogy, akkor ezért csúnyán szájba vertem volna, így viszont feltornásztam magam ülő helyzetbe és körülnéztem.

– Szerintem eltévedtetek. Megint.
– Szerintem meg elkaptuk, akit kerestünk – lépett ki az árnyékból Nick.

A belépő majdnem hatásosra sikerült, de az álcafestés sokat rontott az összképen. Nem tudom, melyik akciófilmből leste el, de ezen a holdfényes estén csillogott az arca, mintha valami korommal kevert rúzst mázolt volna szét rajta.

– Mármint, hogy engem?

A főhős ilyenkor bátran a szemébe nevet a gonosznak, én viszont csak néztem a rám meredő fegyvercsövet.

– Ugyan, Nick! – állt fel Trevor. – Ha valóban ő az, akkor élve kell visszavinnünk.
A pisztoly nem mozdult az arcom elől.
– Ha pedig nem, akkor szart sem ér.

Komoly dilemmába kerültek, amit a rövid csend jelzett felém. Gondoltam, ideje felszólalnom a saját érdekemben, ezért udvariasan felemeltem a mutatóujjam.

– Laboráns vagyok az egyetemről. Mikrohullámú távmérésekhez készítettem elő a felszerelést, amikor elszaródott minden.
Nick szemöldöke alig láthatóan megrándult.
– Ezt ismételd meg!

Mivel ez volt az igazság, így ennek könnyen eleget tettem, ráadásul felajánlottam, hogy megmutatom nekik a felszerelésemet.

A bunkert még a kubai rakétaválság idején építették, a hidegháború végeztével pedig annak rendje-módja szerinte el is felejtették. Az egyetem bagóért jutott hozzá a területhez, ráadásul semmi nem kötelezte a terület rendezésére, ezért minden maradt úgy, ahogy a természet jónak találta, így nagyon rejtegetni sem kellett. Kölyök koromban eleget lógtam ahhoz az iskolából, így ismertem a helyet. Amikor a rektor a bukott füves parti másnapján közölte velem, milyen „önkéntes” megbízatást talált ki a számomra, először még örültem is, hogy hazamehetek. A valósággal szembesülve azonban visítani tudtam volna a röhögéstől.

Megtalálni a régi bunker bejáratát nem volt tudomány, de kiszabadítani az elé felhalmozott szeméttől, az igen. Valami élelmes vállalkozó úgy gondolta, hogy a szeméttelep helyett megtalálta az ideális lerakóhelyet az építési törmeléknek. A lustaságom győzött, ezért hagytam a fenébe ezt a verziót. A vészkijáratot valami jó képességű tervező az antennatorony alá tervezte. Jól belegondolva hova is dobtak volna először bombát az oroszok? Egy homokdombokkal körülvett földútra, ami beleveszik egy erdősávba, vagy a semmi közepén terpeszkedő antennarendszerre? Szerencsére idáig nem jutottak el őseink sem gondolkozásban, sem dobálózásban. Az antennáknál a szemét helyett guanó fogadott, de ezzel derekasan megküzdöttem, majd elhelyeztem az egyetemtől kapott felszerelést a bunkerben. Szabadidős programként kicseréltem pár ezer méter szétrohadt vezetéket, átszereltem a biztosítéktáblákat, egy kupacba hordtam a döglött patkányokat, végül felállítottam a műholdas kommunikációt, hogy a kísérletben résztvevőknek véletlenül se kelljen kimozdulni a légkondicionált irodáikból ebben az izzasztó forróságban, ha valami zseniális ötlettől vezérelve újra akarták volna paraméterezni a játékaikat. A többi már csak láblógatás volt, meg a szeméthalom növelése üres sörös dobozokkal, mielőtt beütött a mennykő.

Megmutattam a két palimadárnak a lejáratot, a kábeleket, a számítógépeket, a műholdas adót, meg a generátort. Az utóbbit nem kellett volna. Trevor azt hitte szerintem, hogy azzal, hogy okostelefont nyomkodott a fél életében, hatalmas műszaki tudására tett szert. Megpróbálta beindítani a generátort, ami becsületére váljék, de sikerült is neki, ám a nagy lendületben felborított egy benzineskannát, amit ezek szerint én zártam le rosszul. A szikra nem tudom, honnan jött, azonban tenni már nem tudtunk ellene. A tűz kipucolta a helyiséget úgy, ahogy én soha nem tettem volna. A kőkemény Nick elkerekedett szemmel bámulta a sikoltozó fáklyaembert. Egy rohadt golyót nem volt képes beleereszteni, hogy a szerencsétlen végre megszabaduljon a fájdalomtól. Én pedig nem voltam abban az állapotban, hogy megtegyem helyette.

A hajnal a homokdomb tetején talált. Bárgyú képpel néztem, vakartam a hátsóm, ahol a pelenka feldörzsölte a combomat. Hetek óta először nem a gatyámba eresztettem, úgyhogy lehet, hogy igaza volt a dokinak, és lassan kilábalok a hasmenésből. Ez jó jel. Főleg, hogy ha hozzáveszem, hogy Nick órák óta nem fogta rám a fegyverét. Talán nem engem hibáztat Trevor haláláért.

Néztem, ahogy belehúzza a ponyvába tekert testet a gödörbe. Egy hívő biztos érezte volna az embertársa elvesztése után a fájdalmat, amit ilyenkor illik, de szerencsére nem ilyennek neveltek. Az izomember lehajtott fejjel állt a halott fölött, válla rázkódott. Ritkán jártam temetésre, mert nyomasztott a hangulat, amit még az előtte legurított sörök sem tudtak mindig feloldani, de azt tudtam, hogy most jobb, ha békén hagyom.

Elnéztem a mocskosan hömpölygő óceánt. Hiányzott a kéksége, ahogy a strandok vidám nyüzsgése is. A komor felhő között itt-ott átszüremlő napfény csak azt mutatta, hogy lehetett volna jobb hely is ez a világ, csak mi elcsesztük. A „mi”-be természetesen én is beleszámítok, eszemben sincs másra hárítani a felelősséget.

Van ez a pillangó effektus nevű teória, amiben nyakig benne vagyunk, miközben fel sem fogjuk. A füvezős buli az egyetemen egyenes útként vezetett a bunkerbeli száműzetésemig. A felállított szenzorállomás pont időben készült el, hogy kilőjünk egy nyavalyás mikrohullámú jelet a távolodó kisbolygóra, valami felfoghatatlan mérés miatt, amire a NASA minden bizonnyal jó okkal nem adott engedélyt. A jel természetesen pont keresztbe tett a szonda rendszereinek, ami a sima leszállás helyett egy rohadt nagy kanyarral a tengerbe csapódott. A sterilnek nem mondható minták pedig valami francos labor páncélszekrénye helyett szétszóródtak az emberek vízbe dobált mocskán. Jó kör volt, erre inni kell.

A visszatérő egység roncsai a tengerben nyugszanak, soha nem találjuk meg a darabokat, ahogy valószínűleg az ellenszert sem. Mondanám, hogy az egész az én hibám, de az nagy marhaság lenne. Ráadásul, amíg a bíróság másképp nem ítéli meg a helyzetet, ártatlan vagyok.

Mivel a tűz nem csak Trevort, hanem a cserealapot jelentő készletemet is felemésztette, így bármennyire szerettem a környéket, ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor hátat fordítottam ennek a koszfészeknek. Lebotorkáltam a dombon, és nagy merészen megveregettem Nick vállát. A nagyfiú letörölte a könnyet az álláról és kérdőn nézett rám. Északnak mutattam.

– A küldetésnek még nincs vége, haver! Keressünk neked valakit, aki űrhajósnak néz ki. Hogy lelövöd, vagy elrabolod, azt rád bízom, csak meneküljön meg a világ.

Előző oldal JohhnySilver
Vélemények a műről (eddig 2 db)