XI. LFP. Űrhalál - Az utolsó döntés

A jövő útjai / Novellák (526 katt) Deepankrin
  2021.03.01.

Nevezés a XI. Lidércfény pályázatra

Anyám húslevesének az íze jár az eszemben napok óta. Még most is, mikor a Hk-416 gépkarabély optikáján keresztül Manfield őrmestert nézem, ahogy szakasza élén a hordába verődött fertőzöttek felé halad. A lassan lemenő a nap hosszúra nyújtja a katonák árnyékát a fák között. A fertőzöttek felől folyamatos csilingelés hallatszik, mintha manók vernének egy kicsi üllőt kalapácsokkal. Megtörlöm az orromat, és az ujjaimra nézek. Egy elkent vércsepp húzódik a gyűrűmön. Az utóbbi napokban az ínyem is szokott vérezni. A szar kaja miatt skorbutot fogok kapni. Az egyenruhámba törlöm a tenyerem, és tovább várok.

Sosem voltam pedig nagy leveses, de az utóbbi időben folyamatosan érzem az orromban a szagát, a számban az ízét. Lehet, hogy kezd beütni a három hónapos konzerv diéta. Lenne persze más is, de konzerven kívül mást nem merek megenni itt az árnyékzónában, és a katonáknak sem engedem, hogy mást egyenek. Csak ami légmentesen el van zárva, és amit én bontok fel, az a tuti. Az biztosan nem fertőzött semmivel. A konzervek között is van persze leves, még ha persze nem is olyan. Majd keresek már egyet, mert ez a vágyakozás egyre jobban elvonja a figyelmemet a fontos dolgokról.

Manfield beérte a hordától lemaradó egyedeket a tisztáson, és a fák közül kilépve gyorsan kettőt is lecsapott a gyalogsági ásójával. A harmadik felé fordul, de nem támad rá azonnal, csak nézi félre hajtott fejjel az őrmestert. Mire felfogná, ki áll előtte, az ásó éle már ketté is szelte a homlokát. Ez az előnye, ha az ember érintetlen. A „monkik”, azaz a fertőzöttek elsőre nem tudják eldönteni, melyik csapatban is fociznak. A hármas szakasz bajonetteket és ásókat használva jó két tucattal végez, mire azok rádöbbennek, hogy emberek vannak közöttük. Szaggatott, artikulálatlan ordítás hangzik fel több száz torokból, és a monkik támadásba lendülnek. Puszta kézzel fákat, bokrokat szaggatnak meg esztelen dühükben, ahogy a hátráló katonák felé rohannak. Huhognak és rikoltoznak, mint egy páviánhorda, miközben előre görnyedve vágtatnak, néha kézzel is rásegítve a mozgásra. Teljesen olyan, mintha felhergelt főemlősök rohamoznának egy National Geographic műsorban.

Ahogy kiérnek a tisztásra, a teljes második századnak tüzet vezénylek. Felugatnak a fegyverek, és a monkik rángatózva buknak fel. Szívósak persze, némelyik még szitává lőve is felpattan, hogy valakire rávethesse magát. Amíg van levegő a tüdejében, ordít, és míg az agya utasítást tud küldeni az izmainak, ölni, pusztítani fog. Épp ezért én, ha csak lehet, fejbe lövöm őket. Az embereim is így próbálják már rutinból. Lőszertakarékosság és hatékonyság. Az elől rohanó, halványzöld testpáncélos fertőzött fejét hollószárnyas kevlar sisak védi, akár csak az enyémet. Így őt arcba lövöm. Azonnal felbukik. Ő is valkür volt. Hadnagyi rangjelzés. A feje is ismerős volt, míg szét nem loccsant. Még látok néhány valkürt a hordában a hármas század állományjelzőjével. Nekik nem volt szerencséjük, ők nem váltak érintetlenné. A többi monki más fegyvernembéli katona, meg néhány civil. Egyenruha alapján főként helyi milicisták, meg reguláris könnyűpáncélosok. A fegyverropogás hamar szórványos lövöldözéssé enyhül, majd megszűnik. A maradék dühöngőt, meg a földön fetrengőket bajonettel, baltával verik agyon, már lőszertakarékosságból is, meg hogy kiengedjék a fiúk kicsit a gőzt. Manfield őrmester gyalogsági ásóval hörögve csapkodja az egyik tetemet. Alkarja vérzik, mert megharapta valamelyik monki. Neki már ez sem árthat, ő nem fertőződhet meg. Mikor rászólok, még vicsorogva rásóz párat a formátlan húshalommá püfölt szerencsétlenre, de összeszedi magát, és próbál lenyugodni. Megviselte őket ez a három hónap. Mindent és mindenkit elvesztettünk. Saját megfertőződött bajtársainkat és civileket kellett ölnünk. Erősen küzdeni kell, hogy emberek tudjunk maradni.

– Ezredes! – kiáltja reszelős hangon Kent tizedes, és integet is. Átlépek a tetemek között, melyeket átnéznek a katonák. Főleg az egyenruhás hullákat, akiknél lehet tartalék lőszer, vagy oldalfegyver. Kent egy bokor mögül húz ki egy nagytestű kutyát. Talán bernáthegyi. Kórosan sovány, csapzott szőrű tetem, oldalát verte át vagy két skuló. A nyakában lógó hosszú lánc végén több vaspecek. Ezek verődtek össze csilingelő zajjal, ahogy menekült a monkik elől. Lehet, ezzel volt kikötve, csak kicibálta éhségében a cövekeket. Lehet. De három vaspecek? Megdörzsöltem az államat. Inkább valaki a nyakába kötötte a szerencsétlen jószágnak ezt a rögtönzött kolompot, hogy a tábor közelébe csalja vele a hordát.

Ez a gondolat feldühít. Megint kezdődik! Rohadjál meg, Grey! Nem tudom megérteni, és sose nem is fogom, hogy miért árulta a saját fajtáját. Mit remélhet valaki az árulásnak ezen a szintjén? Milyen ideológia, vagy haszon reménye indokolhatja? Persze valószínűbb, hogy ez is a polipfejű genyók egyik trükkje, amivel eltorzítják az elmét, és befolyásolják a gondolkodást, de jobban esett árulóként gondolni rá. Eleredt az eső. Balsejtelem gyötör, így a figyelőket hátra hagyva gyorsan vissza indulok a második századdal az elosztó bázisra, mely már három hónapja otthonunk. Sokkal több időnek tűnik nekem. Egy örökkévalóságnak.


Kilenc hónapja érkeztek meg. Harminchat, egyenként két és fél mérföld átmérőjű, gennyzöld fénnyel ragyogó tojás. Egyszer csak megjelentek a semmiből Föld körül. Valahol félúton a Hold és a Föld között elnyújtott, laza csatárláncban várakoztak, és nem csináltak álló hónapig semmit. Láttuk őket nappal és éjjel. Ott függtek az égen. A végére már egészen megszokták a látványt a népek. A világ nemzetei sosem látott összefogásban fegyverkeztek fel, és készültek az invázióra, miközben a fejesek, meg az okosok ezerféleképpen próbáltak kommunikálni a tojásokkal. Sikertelenül. Aztán az érkezésüket követő huszonnyolcadik napon szorosabbra húzták a gyűrűt, és beindultak. Százkilencvenhat perc. Ennyi kellett nekik, hogy lesöpörjék a teljes haditechnikánkat a földről, a vízről és a levegőből. Közel se jöttek, orbitális pályáról csinálták. Mindegyik tojás úgy villogott több mint három órán át, mint egy rohadt diszkógömb. Koherens fénysugarak vertek telibe minden tankot, repülőt, hadihajót, rakétasilót, és változtattak mindent azonnal izzó, szemcsés fémsalakká.

Aztán két órányi nyugi jött, míg kijelölték a másodlagos célpontokat. Ezt az időt az emberek jobbára pánikkal töltötték. Aztán újabb három órányi fényshow következett, és sorra kerültek a katonai bázisok, átjátszó állomások, a műholdak, olajfinomítók, az erőművek, hadiipari létesítmények és sok más üzem, eszköz, ami létfontosságú a hadseregek számára. Egyedül néhány tengeralattjáró úszta meg, meg pár bázis, ami nagyon mélyen volt a sziklák alatt. Ezek után a böszme tojások leszálltak, és kiokádták méhükből az ő katonai gépezetüket. Voltak háztömbnyi méretű, antigravitációs hajtőművel szerelt tankok, amik úgy néztek ki, mint fejre állított, régi vasalók. Két lábon sétáló, kisebb-nagyobb lépegető gépek a zsiráf nagyságútól a víztorony nagyságúig. Az égen hatvan láb átmérőjű, serpenyő formájú repülő alkalmatosságok cirkáltak kéken izzó nyél hajtóművel. Mindegyiken voltak fegyverek. Némelyik egész hagyományosnak tűnt, mint egy ágyú vagy egy gépfegyvercső. Mások, mint egy fém foglalatba dugott kaktusz, vagy alagútból kiálló sínpár. De persze nem kisvonat dübörgött ki rajta. És mindegyik harci gépet ugyanolyan halvány zölden derengő aura vette körbe, mint a tojásokat. Erőterek. Nem lehetett átlőni rajtuk se rakétavetővel, se szilárd magvas lövedékekkel. Pedig próbálkoztunk mindennel. Az idegenek szisztematikusan felszámoltak minden ellenállást, amerre csak jártak. Civileket nem is nagyon bántottak, persze a járulékos veszteséggel nem számolva. A katonákat, fegyveres ellenállókat gyűjtötték be a böszme vasalókkal, vagy változtatták őket pár maréknyi vörös porrá.

Nem volt áram, nem volt kommunikáció. Csak pánik, meg fejetlenség. Sosem gondoltam volna, hogy az emberek így ki vannak szolgáltatva a maguk kreálta tárgyaknak. De aztán nagy meglepetésre megszólaltak az áram nélkül maradt rádiók, tv-k. Feltöltődtek, és maguktól bekapcsoltak a mobiltelefonok, tabletek. Életre keltek a nagyvárosokban a kivetítők. Egy hang szólalt meg minden eszközön a világ összes nyelvén akcentus nélküli, tökéletes kiejtéssel. Kellemes, megnyugtató férfihang volt, mint egy hírolvasónak dukál. Közölte velünk, hogy a hadseregeket elpusztították, és el vagyunk foglalva a Drondah enklávé nevében. Nem kívánnak megsemmisíteni minket, élhetünk, dolgozhatunk az enklávé fennhatósága alatt az ő útmutatásaik alapján. Az útmutatások és az irányelvek átadását az enklávé helyi kormányzója fogja elvégezni egy szertartás keretében. Ehhez adtak egy helyszínt, és várták rá a Föld három kijelölt vezetőjét, akik átveszik ezeket. Míg a népek tépelődtek, hogy mi legyen, meg, hogy kik legyenek egyáltalán az ominózus vezetők, egy Ozdojev nevű orosz tábornok odament két aktatáskás, öltönyös szárnysegédjével a megadott tojásváros előtt várakozó, hatalmas vasalótankhoz, és találkozott az idegen kormányzóval. Ezt a történelmi pillanatot kéretlenül sugározta az összes kivetítő, mobiltelefon, tv képernyő. A három aktatáskás faszi beszállt a háztömbnyi tankba, majd két lépegető gépcsirkével a nyomukban belebegtek a hegymagas tojásvárosba. Megnyugtató zene szólt, a kellemes hírmondó hang narrálta az eseményeket.

Pár perc múlva vakító, fehér lobbanással roskadt össze a tojás, és mikor sercegve megszűnt az erőtér, forró léglöket vágtatott ki belőle gyorsan táguló gyűrűben, majd az adás hirtelen megszűnt. Nem aprózták el a ruszkik. Atomkoffereket használtak. Na az idegenek erre nekiálltak pezsegni. Még több tank, gépcsirke meg repülő biz-baz rajzott ki, és a tojásvárosok ötven mérföldes környezetében mindenkit kiirtottak, vagy begyűjtöttek. Így hozva létre az elnéptelenedett árnyékzónákat. Seregük ezután szisztematikusan megsemmisítette a másodlagos katonai célpontokat is, és felszámolta a fegyveres ellenállási gócokat. A kellemes hírmondó hang újra és újra elmagyarázta, hogy el vagyunk foglalva, nincs már haderőnk, teljesen értelmetlen az ellenállás, csak az egyéni létünket kockáztatjuk. Az idegenek nem értették, miért nem fogjuk fel, és fogadjuk el, hogy legyőzettünk. Nem volt számukra logikus cselekedet.

Akármivel is működtették a reklám kijelzőket, tv-ket, rádiókat, persze azonnal elvették belőlük a naftát a sugárzások végén. Viszont a telefonok, egyéb kütyük aksija feltöltődött, és bekapcsolva maradt. Valakik meghekkelték az idegenek sugárzási sávját, mert a beszédek után rövid videó bejátszás vált láthatóvá a kijelzőkön. Feltehetőleg mobiltelefonnal készített felvétel, mert a kép életlen volt, és erősen remegett. Egy tizenöt láb magas lépegető csirke állt egy sikátorban Palesztinában. Előtte olvadt salakká lőtt terepjárók lángoltak, és több maréknyi vörös hamut kavart fel a szél. Már csak pár asszony és gyerek menekült az utcán, férfi egy szál se. A halványzöld erőtér aurájával övezett fémcsirke teteje kinyílt, és egy fej bukkant ki belőle, hogy körbenézzen. A legtöbbünk ekkor látta meg először, hogy is néznek ki ezek. Legalábbis ez a fajtájuk. Hosszú, ráncos nyakon kerek, lapos fej billegett, melyen sárgás árnyalatú, száraz bőr lötyögött. Ajkak és fogak nélküli, kávás száj, szeme keskeny rés csupán. Pont úgy nézett ki, mintha egy öreg kínai faszi és egy ékszerteknős nászából fogant zabigyerek. Már elnézést az öreg kínai fasziktól.

Az egyik tizenkét éves forma fiú felkapott egy szögletes követ, és a lépegető tanknak dobta. Palesztinában hagyománya van ennek a sportnak. A jó öklömnyi kődarab szép ívben repült, majd vígan átszáguldva az erőtéren homlokon verte a teknőspofát, akinek félre nyaklott a feje, és vissza esett a kibúvónyílásba.

Az erőterek, mint kiderült, csak a fegyverekből kilőtt, nagysebességű lövedékek, rakéták ellen védtek. A lassabb dolgokat átengedték. Ilyen lassabb dolog például az utcakő, vagy a bombával megrakott öngyilkos merénylő. Három nap alatt több száz lépegető csirke pusztult el és néhány tucat gigász tank.

Videók kerültek fel arról, hogyan is néz ki az ellenség, miután kirángatták a gépekből. A teknősfejűek a lépegető csirkékbe voltak drótozva, mindenféle biomechanikai megoldásokkal. Nem igazán lehetett eldönteni, hol kezdődik a lény, és hol ér véget a gép, de mókásan tátogtak, mikor agyonverték őket.

Volt egy videó Lengyelországból, amin az volt látható, hogy egy lakótömbbe rejtettek el temérdek robbanószert. Mikor az egyik tankgigász az épület mellé ért, rárobbantották az egészet. A vasbeton tömbök súlya az utcához szegezte a gépszörnyet addig, míg több száz ember lerohanta, és az erőtér mögött a burkolatára felpakolt sok zsáknyi C4-et. Robbantottak bele egy jó kis kaput, amin át kicibálták a legénységet. A beledrótozott teknősökön kívül itt már volt pár nyúlánk, polipfejű fickó is fehér kezeslábasban. Az egyik még élt, mikor előhozták, és pár tucat bepöccent polák eljátszadozott vele. Látványosan nem bírta a fájdalmat, úgyhogy elég szar napja volt, azt hiszem.

Az ellenségnek három nap után elege lett. Hiába öltek meg milliókat, azt, hogy nekik is vannak veszteségeik, úgy látszik, nehezen dolgozták fel. A gépek visszavonultak védekező pozícióba a tojásvárosaik elé, és elengedték azt a több tízezer addig begyűjtött katonát, meg néhány civilt. Ezután a tojásvárosok erőterei kitágultak, hogy a gépeiket is védjék. Színük méregzöldre váltott olyan erős sugárzással, hogy egy óra alatt kicsináltak bárkit, aki átlépte a határaikat. Már ha nem végeztek velük azonnal a harci gépek.

Összesen csaknem kétszázezer ember jutott vissza az egységéhez, vagy a szeretteihez. Ezt a földön mindenütt aféle diplomáciai gesztusnak értékelték az idegenek részéről. Ünnepelték is, egészen addig a pillanatig, amíg el nem kezdődtek a megbetegedések. Valami idegrendszert támadó vírussal verték tele az elengedett embereket. Terjedt kilégzéssel a levegőben, meg cseppfertőzéssel, nyállal és vérrel, amiben nem volt hiány tekintve a lefolyását. Először kicsi láz, meg hajszálerek megpattannak itt-ott. Érzékelési zavarok, paranoid tévképzetek, neurózis, dührohamok és az agy rohamos leépülése. Aki megkapja, negyvennyolc óra lappangási szakasz után három-négy nap alatt megy le teljesen ösztönlény szintig, és ekkor már minden testnyílásán vérzik, mint egy defektes öntözőkanna. Megtámad mindenkit, csak ölni, pusztítani akar. Harap, tép, gyilkol, zabál és közben persze végig fertőz.

Egy hét alatt több millió fertőzött lett, ami főleg a maradék katonai állomány közül került ki, de a civilek között is szélsebesen terjedt a kór. Egy Freiher nevű német tábornok találta ki a Zrínyi műveletet. Ez a Zrínyi valami közép-európai hadúr volt, aki halálra ítélt emberei maroknyi csapatával kirontott a százszoros túlerőben lévő ellenségre az égő várból, hogy haláluk előtt az ellenből is magukkal vigyenek párat. Nos, aki megkapta a kórt, láthatta, mi vár rá, míg volt tudata felfogni. Erre volt körülbelül két napjuk, mert utána a paranoid tévképzetek és dührohamok miatt már kezelhetetlenné váltak. Viszont ebben az állapotban még a parancsoknak, utasításoknak meglepően jól engedelmeskedtek, hiába hülyültek rohamosan. Kézifegyverekkel és robbanószerekkel felfegyverezve indultak meg hullámokban a tojásvárosok ellen a Valkűr századok nyomában, akik csatába vezették a halálra ítélt hősöket.

Dicső katonáink hősies, önfeláldozó akciója, kik a végső, legnagyobb ajándékot helyezték el az emberiség megmentésének szent oltárán.

Jól hangzik, de jobbára az önkéntesek már majdnem tudatuk utolsó morzsáit is elvesztették addigra, mire odaértek. Csak mentek vicsorogva a vég nélkül ismételt, beléjük sulykolt parancsszavakat mondó, látványos, ezáltal könnyen azonosítható, szárnyas sisakot viselő felvezetők mögött, hogy a tojásvárosokra, és az előttük felsorakozott gépekre vessék magukat. Nem győzni akartak, csak pusztulni és pusztítani. Okoztak ugyan némi veszteséget is haláluk előtt, de legnagyobb fegyvertényük az volt, hogy legalább már nem fertőztek tovább.

A Valkűr századok pedig visszatértek az elosztó állomásokra az új anyagért, ami jött bőven. A harmadik hullámban már néhány szárnyas sisakos katona is menetelt a sorokban, a negyedikben pedig már csak nem az összes benne volt. Több transzport ezután már nem indult, mert nem volt, aki begyűjtse, és nem volt, aki vezesse őket. A Valkűrök mind a halálra készültek fel, ami be is következett, mert vagy megfertőződtek, vagy széttépték őket a fertőzöttek. De néhány tucatnyian valamiért életben maradtunk. Nem értettük, hogyan és miért, de megerősítettük az elosztó bázist, és annak maradék egészségügyi személyzetével tartjuk az erődöt a kószáló monki hordák között immár három hónapja.

Akkor még működtek a generátorról üzemeltetett CB rádiók. Nekünk egy ezeréves Collinst vakartak elő valahonnan. Jelentettem azt a nem várt eseményt, hogy életben maradtunk. Azt a választ kaptam, hogy ez igen pompás hír, mert az eddig begyűjtött információk alapján úgy néz ki, megnyertük a genetikai ötöslottót. A mi szervezetünk ellenálló a vírussal szemben. Akad néhány ilyen, ők az érintetlenek. Ezer emberből ha egy. Haladéktalanul küldjek hátra ilyen embereket vizsgálat céljából a központi bázishoz. Ők lesznek a megoldás kulcsai az ellenanyag kifejlesztéséhez. Illetve tájékoztattak, hogy van egy másik bázis is tőlünk alig tizennyolc mérföldre keletre valami Grey százados parancsnoksága alatt. Egy kutató állomás. Onnan is mennek be katonák, és visznek egyedeket, meg mintákat. Mert ott meg úgynevezett secundereket találtak a fertőzöttek között. Ezeknél az a különlegesség, hogy valamivel hosszabb a lappangási idő, ezért rendkívül veszélyesek. Greyel már nem tudtam felvenni a kapcsolatot, mert a rádiókat zavarni kezdték, és érthetetlen, statikus zörejek torzítottak sistergéssé mindent.

Ekkor hét jól felfegyverzett embert küldtem vissza a hátországi bázisra az utolsó üzemképes terepjárónkkal. Sosem hallottam többé felőlük. Pár héttel később öt emberemet Grey századoshoz küldtem egy ipari walkie-talkie-val, meg egy napkollektoros, analóg átjátszóval, hátha az működni fog, és végre felvehetjük egymással a kapcsolatot.

A katonáim felderítő csoportokban járőröztek a bázis környékén. A régi erdészháznál megtalálták egy civil csoport táborát. Illetve ami maradt belőle. Egy ikerpárt kivéve mind halottak voltak. A jelek alapján egymást tépték szét, vagy baltával verték agyon őket. A négyéves ikreket az házba zárta valaki. Lehet, az a valaki, aki utolsó fertőzött túlélőként az ajtóban üldögélt vérmázas arccal, körülötte hullahalmok. Üresre kaparta a saját szemgödreit, bal kezét baltával levágva, a jobbat meg addig csapkodta az erdészház terméskő alapjához, míg szilánkosra nem törte az alkarját. Stanislav tizedes kegyelemből fejbe lőtte. Kathy, az ikerpár lány tagja rámutatott az emberi roncsra, mikor kihozták a házból, és úgy szólította, hogy apu. Timmy, a fiú nem beszélt. Azóta sem beszél. A bázison karanténba kerültek, és ők is érintetlennek bizonyultak, mint mi. Nem kapták el a fertőzést. Ők lettek a tábor kabalái.

Aztán jöttek mások is. Főleg civilek, meg velük három katona a harmincegyes könnyűpáncélosoktól. Ők is karanténba kerültek Taylor doki fennhatósága alá. Az óvatosság azonban hiábavalónak bizonyult, mert a fertőzés a kilenc nap biztonsági karantén lejárta után egy-két nappal jött ki rajtuk. Utasításomra Manfield a szakaszával az erdőbe vitte őket, és végzett velük. Ők voltak tehát a secunderek. A hosszabb lappangási idő, ebben rejlett az átkuk. Keserű tapasztalat volt, mert ráment szinte az összes egészségügyis. Mind elkapták. Csak Taylor doki, meg egy asszisztensnő úszta meg. Mert mind a ketten folyton vegyvédelmi ruhát és gázálarcot viseltek. De éjjel-nappal ám! Csak az egyik műtő mellett kialakított, hermetikusan lezárt, csíramentes szobában vették le magukról a cuccot, ahová csak ők mentek be. A többieket kénytelen voltam agyonlőni. Mindet. Az ápolónő zokogott az üvegfal mögött, a doki meg merevrészegre itta magát. Én pedig nem tehettem mást, hanem elvégeztem a feladatot, és nekem nem volt, kit hibáztatnom.

Ezek után már nem fogadtuk be az embereket. A secunderek bizonytalansági tényezője miatt. Akik jöttek, kaptak némi ellátmányt, beszéltünk velük, majd tovább küldtük őket. Nem jött hír a központtól sem, és Grey százados bázisáról sem. A walkie-talkie is néma maradt, hiába próbálkoztam vele többször is.

Ibramot két nappal az egészségügyisek elvesztése után találtuk meg. Egyike volt annak az ötnek, akit Greyhez küldtem a walkie-tokie-val. Félig meztelenül, átlőtt csípővel és tüdővel kúszott a tábor felé az avarban. Már haldoklott, és félrebeszélt a sebláztól, de még élt. Pár percig. Az idő alatt azt ismételgette, hogy Grey százados az ellenség, és hogy ott mindenki fertőzötté változik.

– Bezárt minket! Mint a patkányokat! Azt hiszi, mi vagyunk az ellenség! A százados megőrült, ezredes úr! A polipok irányítják! Az egyiket egy pillanatra láttam egy üvegfal mögött! Kísérletezni akartak rajtunk! Manipuláltak minket! Az agyunkra hatnak, hogy elhiggyük a hazugságaikat! Aztán elkezdtek átváltozni! Láttam, ahogy átváltoznak! Eljönnek értünk! Hallottam! – hörögte még a zubbonyomba kapaszkodva, majd görcsös rángások közt kimúlt. Tény, hogy több tűszúrás nyoma volt mindkét karján, bal csuklóján egy fél bilincs. Kórházi hálóing volt rajta az idegen katonai zubbony alatt. Ez a zubbony világosabb színű volt, mint a miénk. A harmincegyes könnyűpáncélosok csapatjelvénye volt rajta.

Másnap egy népesebb család jött. A központ melletti menekülttáborból jöttek el, mert a központ nem létezik már. Állítólag valami katonák jöttek egy könnyű páncélossal egy kisebb bázisról. Megfertőzték az embereket. A kötelező karantén után is fertőztek. Megint a secunderek. A központot így felszámolták, a túlélő katonák más bázisra mentek, a menekülttábor civiljei pedig szétrajzottak.

Ez az infó azért kicsit szíven ütött. Grey tábora ígért secundereket a központnak. Akkor még nem értettem, vagy csak nem akartam megérteni. Aznap este viszont eltűnt az egyik járőrpárosom. Nem jelentkeztek be, és nem is tértek vissza. Kimentem két szakasszal, és egész éjjel kerestük őket. Végül Kent tizedes talált nyomot. A járőrútvonal mellett le volt taposva a fű lavór nagyságú foltban, ami tenyérnyi, bőrösödő felszínű vértócsával volt szennyezve.

– Itt kapták el őket – suttogta Kent reszelős hangon, majd egy csapást mutatott, ami kelet felé húzódott. – Erre vitték őket. Az egyik még élt, mert ellenállt, itt teperték a földre. A másikat pedig cipelték. Ő valószínűleg már halott volt. – Kent a tenyere élével óvatosan meghajtotta a fűszálakat, hogy lássam az érme nagyságú, lecseppent, nyúlós vérfoltokat, melyek lassan ritkultak, majd húsz méter után megszűntek. Nem a monkik voltak. Akkor a fű százméteres körzetben lett volna vérrel és maradványokkal borítva. A monkik nem ejtenek foglyokat. És nem vitték volna el a járőr felszerelését sem. A polipfejűek akciója lenne? Nem. Kent mást is talált. Húsz méterre félkörben a rajtaütés helyétől. Rézhüvelyeket. Gépkarabély lőszer hüvelyek kincstári fenékbeütéssel. Csapdát állítottak, leszedték őket, majd elvitték mindkettőt.

Dühömben ordítani tudtam volna. Ibram megmondta, hogy eljönnek értünk! Mi végre? Miért? Miért fordulnak ellenünk? Nem akartam elhinni. Nem láttam értelmét. Aztán leesett. Mert mi nem változunk át. Érintetlenek vagyunk. És tudni akarják, hogy miért. Nem tudom, hogy a polipfejűek hogy manipulálhatták Grey századost és a katonáit, de megtették. Utasításba adtam, hogy ezentúl csak teljes szakaszok járőrözhetnek.

Megtettem a szükséges intézkedéseket a védekezésre is, és ettől kicsit megnyugodtam. Viszont továbbra is motoszkált bennem egy gondolat, mint egy visszatérő viszketés. Honnan tudták a járőr útvonalunkat, meg az időpontokat, ami ehhez a rajtaütéshez kellett?

Esténként bejártam az egész bázist, kerestem a jeleket. A legénységi szállásokat, a vizesblokkokat, a raktárakat. Mindent. Nem találtam semmi gyanúsat sehol, és az embereimben is maximálisan megbízhattam. Hirtelen szöget ütött a fejembe egy gondolat. Egyetlen helyen nem jártam még. Sem én, sem az embereim, mert az ápolónő és a doki szigorúan megtiltották, hogy beszennyezzük a helyet. Alapos fertőtlenítés után beosontam az elkülönített egészségügyi részre, és alaposan körbenéztem. A doki a laborban volt, és a monitorokon vetett össze valami adatokat. Az üvegfalnak háttal ült, de láttam, hogy időről időre laposüvegéből kortyol. A butélia tartalma már fogyóban volt, mert minden korttyal szinte a nyakát szegte, úgy hátra hajtotta a fejét. Aztán egy szekrény árnyékába húzódtam a folyosón, mert a nővér gázálarcban vérmintákat vitt át egyik helyiségből a másikba. Benéztem a szobába, ahonnan kijött. A két gyerek feküdt fehér lepedős, kórházi ágyon. Kathy egy macit ölelve mesélt Jancsiról és Juliskáról pityergő öccsének.

Távozni készültem, mikor valami megütötte a fülemet. Női hang. Beszél valakihez. A hátsó műtő mögött lévő elszeparált részhez osontam, és óvatosan kinyitottam a légzsilip ajtaját, ami halk szisszenéssel tárult ki a nyomáskülönbség miatt. A nővér nem hallotta meg, mert beszélt. Háttal állt, a gázálarc a homlokára volt tolva, dióbarna haja csurkába fogva egy postásgumival. A vegyvédelmi ruhát hámozta le magáról ügyetlen mozdulatokkal bal kézzel, mert a jobb kezében kisméretű wokie-tokie-t tartott, amiből fülhallgató kígyózott a jobb fülébe.

– Problémás lesz. Nem tudom, hogy fogom átadni őket. Már nem bíznak meg bennem. Különösen a kislány. Félnek. – Kellemesen mély, karcos hangja volt. Megnyugtató és figyelemfelkeltő egyszerre. Mint egy hírolvasónak. Elégedetten felsóhajtott, ahogy a kezeslábast végre sikerült letaposnia magáról. Alatta csak egy franciabugyit, meg melltartót viselt. Nagyon csinos alakja volt.
– Nem. A doki használhatatlan. Vele nem mennek semmire. Nem gondolnám, hogy érdemes lenne bevonni. Gyakorlatilag folyamatosan részeg. Nem. Az nem hatna rá. Nem, ezt már megbeszéltük! Ha sikerül átadnom a gyerekeket, én maradok. Már megmondtam! Én a végéig itt akarok maradni, Grey! Már nem lehet sok hátra.

Grey! Úgy meglepődtem, hogy ösztönszerűen hátra léptem, és meglöktem a defibrillátort, aminek a kereke nyikkant egyet a laminált padlón.

Úgy perdült meg, mint akit darázs csípett meg. Én is előre lendültem, de egy pillanatra megtorpantam. A csinos nővérnek, ahogy ijedten felém fordult, szinte nem volt arca. Fekélyekkel és vért szivárgó sebekkel borított, puffadt húsból villantak rám döbbenten a kék szemei. Lehet, megleptem, de a pillanatnyi ütemvesztésemet azonnal kihasználta.

– Erik itt van! – visította a walkie-talkie-ba, majd nagy erővel a vasszekrénynek csapta a kis készüléket, amitől az szinte felrobbant. Rávetettem magam, és a földre sodortam egy műtéti tálcával együtt. Meglepően erősnek bizonyult. Könyökével csapott az arcomba, mikor le akartam fogni, majd végigkarmolt az arcomon. Másik keze oldalt tapogatózott, ahová a szikék és az injekciós fecskendők estek. Ekkor már én is ordítottam, meg ő is.

Előrántottam a bajonettemet. Nem tudom, hányszor szúrtam meg. Több tucatszor is szerintem, mire elcsendesedett. Lihegve, véresen tápászkodtam fel mellőle, és megperdültem felemelt pengével. A gyerekek álltak mögöttem. Mind a ketten a nővér sebes, fekélyes arcát nézték, szemükben iszonyat és félelem. Feléjük léptem, és mondtam nekik, hogy már nem kell félni. Nincs semmi baj. Holott dehogy nem volt! De mi mást mondhattam volna? Megsimogattam a kislány fejét.

– Jaj, apu! – sóhajtotta Kathy rám nézve, és magához húzta az öccsét. Levettem a műtőasztalról a gumilepedőt, majd letakartam vele a véres testet.

A doki, mikor kijózanodott annyira, hogy beszélhessünk, nem tudott nekem semmit mondani. Fásult tekintettel nézett rám a gázálarc plexijén keresztül, és csak a vállát vonogatta. Ebben igaza volt a nőnek. Használhatatlan az ürge.

A kis wokie-tokie teljesen megsemmisült. Nem maradt műszaki katona a második század emberei között, és a negyedik maradékában sem. Én meg nem tudtam vele mihez kezdeni. De nincs ezen sok matekolni való. A gyerekeket akarták, miután velünk nem boldogultak. A kísérleteikhez, hogy miért nem fertőződünk meg. Nos, nem fogják őket sem megkapni. Védelemre rendezkedtünk be, és vártunk. Nem történt semmi, így újra járőrözni kezdtünk. Szerencsére, mert pár hét nyugi után jött ez, hogy a monkik hordában kószálnak a tábor körül. Most meg ez a kolompos csalikutya. Rossz érzés kínoz, ezért mikor vissza érünk a bázishoz, rendesen megkönnyebbülök, hogy minden a helyén van. Az őrtornyokban katonák állnak a géppuskák mögött, a megerősített falakon is járőröznek a szemerkélő esőben.

– Valami rendkívüli esemény? – kérdezem a főkapuban Vidal őrmestert a négyes vezetőjét. Hadnaggyá akartam kinevezni, de ez a kilátástalan helyzet rosszat tesz neki. Fásult lett és lassú.
– Nem. Semmi – mondja vontatottan végül. De kisvártatva oldalra mutat a keleti kapura. – Pár civil érkezett menedéket kérni.
– Mondtam, hogy nem fogadunk senkit!
– Tudom. Csak kikérdezés, és némi ellátmánnyal tovább engedés. Tudom – bólogat Vidal az orrát törölgetve. – A doki rendezi ezt Stanislav tizedessel. Most vittek nekik ki ellátmányt egy kis kézikocsin a konténerbe.

Napirendre is térhetnék a dolog felett, de magam mellé intem Manfieldet, és a konténer felé indulok. Jobb, ha ellenőrzöm. Mostanában érthető okokból gyanakvó vagyok. Majd minden héten jönnek civilek bebocsátást kérni. Nem újdonság. De ezek miért este jöttek? És miért pont ma este?

A két oldalán ajtóval szerelt konténer a keleti kapunál volt felállítva, mint egy zsilip. Külsősök eddig jöhettek, és nem tovább. Itt volt a beszélgetés, meg gyógyszerek, konzervek, takarók átadása. Aztán mehettek tovább. Ahová akartak.

Belépek a konténerbe az őrmesterrel a nyomomban. A generátorról üzemeltetett, lüktetve pislákoló izzó fényében három esőkabátos, gázálarcos férfit látok a fém falak között. Éppen átveszik a megrakott, kincstári, szürke, pamut takaróval letakart kézikocsit. A doki nekem háttal áll, riadtan perdül meg. Stanislav tizedes a konténer acélfala tövében hever egyre hízó vértócsában. Manfielddal egyszerre kapjuk vállba a fegyvereinket. Akár csak a velünk szemben álló három fickó. A sötétkék esőköpenyek alól a harmincegyes könnyűpáncélosok halványzöld egyenruhája villan elő, meg a HK gépkarabélyok. A letakart kocsiról félrecsúszik a takaró. Két kis, kócos fej néz körbe riadt csodálkozással.

– Ne lőj! – ordítom Manfieldnak. Vagy a katonáknak, esetleg magamnak. Azok vezetője, egy szőke negyvenes pasi is ezt ordítja. Egy zárt acélfalú konténerben öt gépkarabély komoly hentesmunkát végezne. Nem kockáztathatom a gyerekek életét. Hogy ő miért nem lövet, azt nem tudom. Pár pillanatig méregetjük egymást a fegyverek irányzóvonalán keresztül. Ő a két emberével ellentétben, csak orrot, szájat takaró maszkot visel oldalt kiálló szűrővel. Rövid, szőke haj, magas járomcsontok, századosi mandzsetta.
– Grey százados, ha nem tévedek – biccentek felé anélkül, hogy a fegyverem reddotjának piros pöttye eltávolodna a homlokáról.
– Üdvözlöm Norman ezredes! – bólint ő is. Norman… Erik Norman. Tényleg így hívnak. Rég nem hallottam már.
– Hát ez nem jött össze, Grey – mondom, és oldalt lépve intek a gyerekeknek, hogy jöjjenek felém. De azok nem mozdulnak, csak ülnek riadtan a kézikocsin egymást ölelve.
– Nem. Nem igazán így terveztem valóban – ért egyet velem, és a kocsi elé lép, hogy kitakarja előlem a gyerekeket. Sajna hiába lőnék, keresztülmennének a testén a lövedékek, és az acél falakon is gellert kaphatnak.
– Gyerekes terv volt a kolompoló kutyával ránk hozni a hordát. De legalább kicsaltál engem a bázisról. Túl hamar visszatértem – mondom neki, de összeráncolja a homlokát, és megrázza a fejét.
– Nem, ezt a kutyás témát nem vágom.
– Leszarom. Doki! Vigye ki mögöttem a gyerekeket!
Dr. Taylor az acélfalhoz hátrál. A gázálarcból nyüszítő hangok törnek elő. Mekkora hülye vagyok! Ő is benne van. Hogy bírhatták rá az árulásra? Mit tettek vele? Újra rászólok.
– Doki! Ha maradt magában még valami emberi, szedje össze magát! Nem tudom, hogy mi történt magával, de majd megbeszéljük. Utolsó esély. Ha nem teszi, amit mondok, magának is vége.
Taylor megrázza a fejét, sírással küszködik a panoráma gázálarcban. A gyerekek nem is próbálkoztak a visszatartásával, ők hangosan felsírtak.
– Vigye már ki őket! Nem látja, hogy félnek?! – kiáltok a dokira, embersége maradékára alapozva. Végre abbahagyta a vinnyogást, és megrázta a fejét.
– Vegye már észre! Attól félnek, hogy visszaviszem őket! Maguktól félnek! – sikoltja Taylor, és a hangja hisztérikusan elcsuklik.
– Hagyja, Leon! Nem fogja érteni. Már nem – mondta nyugodt hangon Grey a dokinak, és közben sunyin a lábával megpróbálta kifelé tolni a kocsit az ikrekkel, de nem sikerült neki, mert a kerekek elakadtak a földre esett pokrócban.
– Doki! Ezek az emberek az idegenek befolyása alatt állnak! Nem vihetik el gyerekeket kísérletezni! – próbálkozok a doki eszére hatni.
– Idegenek befolyása alatt?! – nyögi Taylor, és hol rám néz, hol Greyre, mintha teniszmeccsen lenne.
– Igen. Ibram mondta el, hogy ott voltak a bázisukon. Nem emlékszik? Ők irányítják őket! Valamiféle hipnózissal elhitetik a hazugságaikat. Fertőzöttekké lettek! Ibram látta, hogy átváltoznak! Ez az ember elrabolta, és megölte a katonáimat! Kísérletezett rajtuk!
– Két polipfejünk van üveghengerben. A Zrínyi hadművelet idején gyűjtöttük be a testeket tanulmányozásra. Mintagyűjtő és kutató bázis vagyunk. Az embereit is ezért vitettem be a laborba. – húzza fel a vállát Grey szintre bocsánatkérően, majd hozzáteszi. – Annál is inkább, mert a fertőzést a maguk emberei hozták a bázisomra. Majdnem ráment minden egészségügyisem. Tudom, hogy nem hisz nekem, de maguk fertőzöttek, ezredes.
– Mi érintetlenek vagyunk! Mi nem terjesztjük a kórt! – vetem neki oda. Mintha nem tudná. Hisz ezért vannak itt. Utolsó kísérlet gyanánt Taylorhoz fordulok. Ha nem jön össze, őt is le fogom lőni.
– Doki! Emlékezzen! Ők küldték a secundereket, akik megfertőzték a maga embereit! Miattuk haltak meg! A karantén idő lejárta után változtak át!
A doki ellöki magát a faltól, és vádlón felém bök a mutató és középső ujjával egyszerre, mintha pisztolyt fogna rám.
– Nem! Azokat maguk fertőzték meg, ezredes! Maga és az emberei a secunderek! Miért nem látja?! Azok a szerencsétlenek, amikor kijöttek a karanténból, akkor kapták el! Mi már akkor sejtettük, hogy magukkal valami gáz van, így mi betartottuk a karantén szabályokat. Két nővér viszont meg akart szökni az újonnan jött katonákkal a karantén után, mert rettegtek maguktól! Így kapták el a fertőzést, a többiek meg tőlük. Maga meg lemészárolt mindenkit!
– Nem vagyok fertőzött, sem én, sem az embereim! Már kijött volna rajtunk a kór! Hónapok óta itt vagyunk! Érintetlenek vagyunk! Doki, maga orvos! Használja az eszét! Nem tudom, hogy mi történt magával, de gondolja végig logikusan! A betegség lappangási ideje legfeljebb negyvennyolc óra! Aztán legfeljebb négy nap, és értelem nélküli szörnyeteggé változik az ember! Látott már ilyet nem kettőt, doki! Három hónapja vagyunk itt! Ez az ember megpróbálja befolyásolni, értse már meg!
– Jól van, ezredes! Legyen! – szólal meg Grey halkan és szuggesztíven. – Most akkor mind a ketten gondoljuk végig logikusan, hogy mik is a betegség tünetei! Csinálja!
Először kicsi láz, meg hajszálerek megpattannak itt-ott. Érzékelési zavarok, paranoid tévképzetek, neurózis, dührohamok és az agy rohamos leépülése. Idézem fel magamban akaratlanul is.
– Mennyi az esélye, hogy valaki érintetlen? Tízezer emberből egy, ugye? Magának mennyi embere van, Erik? Hetvenkilenc, ha jól tudom.
Nem válaszolok. Jól tudja a rohadék. Ő meg tovább folytatja.
– Az emberei inkább puszta kézzel szeretnek ölni nem fegyverrel, ugye? Dührohamok? Folyamatos leépülés és elbutulás? Belezabálnak azokba, akiket kinyírnak? Parancsnak gondolkodás nélkül engedelmeskednek?
Lőszertakarékosságból. Már majdnem kifogytunk. Csak fásultak a körülményektől. Nem esznek mást, csak konzervet. Mert… mert megparancsoltam nekik.
– Az Érintetlenek nem fertőznek és tünetmentesek. Mint ez a két gyerek itt. Maguk tünetmentesek, ezredes?
Oldalra nézek. Manfield sziklaszilárdan markolja a karabélyát, szája széle megremeg néha a visszafojtott vérszomjtól, de nem tüzel, mert azt parancsoltam neki. Bal orrlyukából keskeny vérpatak szivárog.
– Emlékszik a feleségére, Erik?
Először meghökkenek, majd hirtelen megnyugszom. Milyen erős is ez a manipuláció! Már majdnem azt hittem, hogy... A pokolba is! Majdnem sikerült neki! Hidegen elmosolyodtam.
– Rábaszott, Grey! Sosem voltam nős!
– Emlékszik Juditra? Nem? Az asszisztensnő, akit két hete szurkált halálra, mert velem beszélt rádión. Ki akart tartani maga mellett a végsőkig, de a gyerekeket is meg akarta menteni. Azon kívül is, hogy az emberiségnek égető szüksége van rájuk, megsajnálta őket.
– Ne próbáljon meg manipulálni, Grey! Nem jött össze. Az a nő a maga embere volt, és elkezdett átváltozni! Egy merő fekély volt az arca! Meg akart ölni! És, mint mondtam, sosem voltam nős!

A doki ekkor felcsuklik, és határozottan előre lép. Színpadias mozdulattal nyúl a gázálarchoz. Grey rákiált, hogy ne tegye, de Taylor lerántja magáról a maszkot. Fekélyes, sebes arc bukkan elő. A foltokban kikopott szakáll, úgy kúszta be a fejét, mint penészgyep a rothadó almát.

– Már mindegy. Elfáradtam. Ha elkapom, hát elkapom – nyögte a doki, és szemeiből patakzik a könny, majd a falhoz vágja a gázálarcot. – Judit is éjjel-nappal hordta ezt a kibaszott maszkot! Hónapokon át! Kikezdte az arcát! Maga miatt hordta! Hogy maga mellett maradhasson, ezredes, az utolsó pillanatig. Még annak ellenére is, hogy maga meg az emberei szörnyeteggé változtak! Maga meg a szétrohadó félben lévő agyával előbb elfeledte, majd megölte őt!
– Sosem voltam nős! – ordítom, és hajszál híján tüzet nyitok az alkoholista nyomorultra. Rohadt manipuláció!
Grey leengedi a fegyvert, és szó nélkül a bal kezemre mutat. Odanézek. Az arany karikagyűrűmre odaszáradt az orrom vére, amit rosszul töröltem le.
– Amíg bele tud kapaszkodni a józan értelme utolsó szikrájába, Erik, gondolja végig, mikor veszít többet az emberiség, ha magának van igaza, vagy ha nekem?

A két gyerekre nézek, és azok vegytiszta rettegéssel néznek vissza rám. A kislány szája széle reszket. Egy lélegzetvételnyi haladékig még Greyre fogom a fegyvert, majd rekedt sóhajjal kifújom a levegőt, és a konténer falához támasztom a karabélyomat.

– Manfield őrmester! – kiáltok fel.
– Igen, uram! – jön a válasz azonnal ráspolyosan érdes hangon. Továbbra is rezzenetlenül Greyre és embereire szegezi a karabélyát.
– A teljes állománnyal haladéktalanul kivonul a délkeleti irányban lévő tojás felé, és megsemmisíti az ott lévő ellenséget. Kézifegyverek, robbanóanyagok, Raws páncéltörők. Zrínyi project! Azonnal végrehajtandó!
– Értettem! – összecsapja a sarkait, majd kifordul az ajtón. Még hallom, ahogy parancsokat ordít.

Anyám húslevesére gondolok folyamatosan, hogy ne tudjak másra gondolni. Az ízére, a szagára. Felidézem a hozzá használt zöldségeket, fűszereket. Hogy ne legyenek gondolataim. Így nincsenek további de-k, meg ha-k. Csak a húsleves van. Nyugodt mozdulattal előhúzom az oldalfegyveremet, majd a halántékomnak szorítva meghúzom az elsütőbillentyűt.

Előző oldal Deepankrin
Vélemények a műről (eddig 9 db)