Spangli, halál, öröklét

Szépirodalom / Novellák (78 katt) Mortelhun
  2020.09.08.

,,Síromnál sírva meg ne állj!
Nem vagyok ott, nincs is halál.”

Mary Elizabeth Frye




Azt, hogy miért lőttem fejbe magam, vagy nem is annyira magam, az egész világ csak találgatja. Ha hiszed, ha nem, még mindig ott fekszek, ahonnan felszedték porhüvelyemet. Lustaság? Talán. Persze vannak pillanatok, amikor felállok és elsétálok a Washington parkba vagy a japán kertbe, de ezek annyira nem jellemzőek. Ó bazdmeg, mennyire udvariatlan is vagyok, innál valamit? Mondjuk, ne törd magad, már semmim nincs, vagyis amim van, a hosszú évek alatt megpimpósodott, megsavanyodott, az enyészeté lett az igazsággal együtt. Viszont van pár díjam és aranylemezem is. Mondjuk, azokat meg nem lehet meginni. Megkínálnálak mással is, de azokat meg a nyomozók és a technikusok vitték el. Hallod? Mindenki azt hiszi, milyen unalmas is a halál, közben meg mik történnek. Úgy 3 éve fekszek itt éppen, pont nem csinálok semmit, mint általában, erre kopognak az ajtón.

Az ajtón bazdmeg.
Érted?
Ki a faszom lehet az?
Agyaltam, mi legyen, de a végén csak kikiabáltam:

- Gyere!

Erre belép Chris. Baszod. Chris. A kibaszott Soundgardenből. Ez meg mi, ember? Hallod? Őrület.
Leül, tiszta depresszió, masszírozza itt a nyakát nekem.

Mondom neki: mi van, ember? Nem válaszol. Könnyezik. Mi a picsáról beszélgessek én vele? Mármint félre ne érts, ő haver, barát, sőt, egy vérből valók vagyunk, de akkor halt meg. Felfogta egyáltalán? Azt sem tudja, mi történt. Mert, gondolom, halott lehet. Mert látott engem. Mert az élők nem látnak. Vágod? Szóval halott. Faszom. Csavartam hát egy spanglit abból a fűből, mit az egyik rajongóm hagyott itt. Kb. két hétig pöfékeltünk csendben anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna egymáshoz.

Aztán nem tudom, honnan, de elővett egy gitárt. Gibsont…, Fendert…, a fene emlékszik már. Napokig játszotta itt nekem az Imagine című nótát. Már-már vártam, hogy Lennon belép és elkezd vokálozni, de nem. Vagyis most nem. Mert egyszer belépett ide. Vágod? Éppen a Pollyt játszottam, erre bejön John Lennon, leül és nem szól, csak néz. Mondom magamban, ha a dal végére érek, csak megkérdezem már, hogy mi a faszomat is akar. De az utolsó hangnál felállt és kiment. Többé nem is láttam. Szóval Chris énekelte itt nekem az Imagine-t. Én meg csak füveztem és néztem őt. A nyakán azt a hatalmas lilás foltot. Mi a faszt keres ő itt? Ez így nem helyes. Eddie és ő voltak már csak Mark mellett. Mert mi marad végül? Csak a csendes seattle-i eső és az emlékek a megsárgult koncertjegyeken és fekete korongokon. Utolsó hangok régmúlt koncertek penészes színpadán. Magányos szellemek a rajongók Nirvana és Pearl Jam poszteres szobáiban.

Szóval Chris énekelt nekem, aztán ő is csak csendben kilépett az ajtón és itt hagyott. Mint oly sokan az évek alatt. Mert nem csak a sírom zarándokhely az élőknek, hanem a halálom pillanata is az a holtaknak. Lelkek jönnek és mennek.

Miután lelépett, feltettem egy Mudhoney lemezt és azt hallgattam hetekig.

Tudod, olyan az, hogy évekig elvagy a magányodban, aztán egyszer csak előjönnek az emlékek, az a rengeteg egykori barát, a közös bulik, koncertek, Tad, Mudhoney, Sonic Youth, turnék, szex, kokain, fű és sör.

A gyermekem. Aki mindennek a kezdete és vége.

Tudod, mi a halál? Egyrészről megnyugtat, másrészről szívás.

De hallod? Bazdmeg. Még most esik le. Te amúgy mi a tökömet keresel itt? Ki a picsa vagy? Meghaltál? Látsz és hallasz engem. Tudod mit? Hagyjuk! Füved van? Király. Na akkor. Meséld el, mi történt veled, dobj fel egy Clash lemezt, aztán tekerjünk egy spanglit!

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 2 db)