A lépcsőház

Horror / Novellák (750 katt) Jávorszki András
  2020.08.09.

A toronyház a lakótelep szélén állt szürkén, elhagyatottan. A legfelső szint ablakai tizenöt emelet magasból néztek le az utcára. Egy üres parkoló húzódott mögötte, azon túl pedig vasúti sínek.

- Menjünk be oda! – javasolta Berci a többieknek. – Nem leszünk szem előtt. Még biztonsági őr sincs.

Augusztus vége volt, meleg nyári nap. A három fiú órák óta kóborolt a városban. Sört vettek a maradék pénzükön, és meg akarták inni valahol. A lebontásra váró toronyház erre éppen alkalmasnak tűnt. Félrehúzták a hevenyészett kordont, majd a munkagépeket megkerülve bementek az alsó szintre. Sorban leültek a lépcsőfokokra, a kibelezett postaládák alá.

- Miért akarják lebontani az épületet? – kérdezte Jocó, miközben felpattintotta az első sörös doboz fülét.
- Mert régi. – Gergő is meghúzta a maga adagját, majd nagyot büfögött. – Vagy negyvenéves. Anyám azt mondta, ősszel valami bolt épül a helyén.

A beszélgetés kisvártatva a múlt vasárnapi strandolásra terelődött, ahol szinte az összes zsebpénzüket elverték. Jocó még mindig morgott, amiért ellopták a sortját és neki fürdőnadrágban kellett hazamennie. A másik kettő azóta is nevetett a történteken. A középiskola harmadik éve is szóba került, ami már ott toporgott a küszöbön.

- Tudtátok, hogy régebben eltűnt innen pár ember? – váltott témát Gergő, hogy ne a suli legyen terítéken. – Csak így – csettintett a hüvelykujjával.
- Ja, persze. És gondolom, onnan kerültek elő – intett Jocó a ráccsal lezárt alagsori lépcső felé - pörköltnek felkockázva, nem? Vagy inkább valamelyik lakás hűtőjéből, az még jobb. Ez egy szar, városi legenda – magyarázta. – A neten olvasni ilyenekről egy csomót.
- Örülök, hogy nem csak pornónézésre használod. De senkit nem találtak meg.
- Hagyjál már! Honnan tudod?
- A bátyám mesélte. Ő meg az egyik haverjától hallotta.
- Oké, én meg hallottam a texasi láncfűrészesről. Biztos az is megtörtént – tamáskodott, de a hangjában idegesség feszült. Nem szerette a rémtörténeteket.
- Hé, ne nézzünk körül odafent? – Berci eddig csendben hallgatta a fiúkat, de most felkelt, és a tenyerével leporolta a farmerja ülepét. - Hátha megtaláljuk a sorozatgyilkost – kuncogott.
- Csináljuk! – bólintott Gergő. Őt nem kellett sokat győzködni, ha valami hülyéskedés volt soron. - Hallod? Mit mondasz rá? – belebokszolt Jocó combjába.
- Együtt? – kérdezte. Látták a barátjukon, hogy máris begyulladt. Berci úgy döntött, kicsit még feszíti a húrt.
- Egyesével. Úgy izgalmasabb – cigit húzott elő a zsebéből, felkattintotta az olcsó, műanyag öngyújtót, és rágyújtott. Nagyfiúnak érezte magát tőle. – Felmegyünk és lejövünk, igazából ennyi. Az első felviszi magával ezt – felmutatta a kiürített sörös dobozt. – Leteszi a tetőkijárat elé. A második is visz egyet, a harmadik pedig lehozza mindkettőt. Ebből tudjuk, hogy mindenki felment.
- Oké – Gergőt is felállt. – Előtte adsz egy cigit?
- Itt van – Berci odanyújtotta neki a dobozt. – Szívd el, én addig elindulok. Közben matekozzátok ki, hogy ki lesz a második!

Kényelmes tempóban vágott neki a lépcsőknek. Az első és a második szint közötti félemeleten megállt, szemügyre vette a lezárt liftajtót, meg a lépcsőház ablakait, amikről már korábban leszerelték a kilincseket. Az ablakok fehér drótüvegből készültek, így nem lehetett lelátni az utcára. Sajnálkozott emiatt, mert gyerekkora óta szokása volt, ha magasra ment, hogy minden emeletről lebámult az egyre szédítőbb mélységbe.

Idétlen ötlet ez a lépcsőzés, de legalább kicsit feldobja a napot, gondolta, miközben szórakozottan megütögette az öklével az üveget. Masszívnak tűnt, amit valamilyen kemény eszköz nélkül embert próbáló feladat volna kitörni.

Eldobta a csikket és újra elindult. Az egyforma lakásajtók sorra maradtak el mögötte. A levegő sűrű volt és áporodott, ezért később újra megállt, hogy kifújja magát. Ekkor már a kilencediken járt, de ezt csak azért tudta, mert számolta az emeleteket. A szinteket jelző, számozott táblák ugyanis hiányoztak, csak egy-egy sápadt négyszög jelezte egykori helyüket az elsárgult falon.

Végül felért a tetőkijárat lemezajtajáig. A délutáni napfény betűzött az oldalsó réseken, fénypászmákat rajzolva a levegőben terjengő porba. Próbaképp lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt, pedig szívesen szétnézett volna odafentről. Letette hát a sörös dobozt és megfordult.

Lefelé könnyebben ment, vitte a lendület. Most már nem akart megállni sehol. Nyomasztotta az épület kriptacsendje, és egyre szűkösebbnek érezte maga körül a lépcsőház falait. Magának sem szívesen vallotta be, de egy kis gombóc kezdett formálódni a torkában.

Egyszerre lefékezett, mert lépések zaja ütötte meg a fülét. Egy pillanatig azt hitte, a saját visszhangja az, de tévedett. Erőtlen, csoszogó lépteket hallott odafentről.

A szíve nagyot lökött. Biztosan nem egy munkás, hiszen szombat délután nem dolgozik itt senki. Visszatartotta a lélegzetét és úgy hallgatózott. A gombóc a torkában focilabda nagyságúra dagadt. Arra gondolt, miért nem találkozott az ismeretlennel felfelé menet? Talán az egyik üres lakásban húzta meg magát?

- Segítség! – a kétségbeesett, rekedt kiabálás, aminek az utolsó szótagja reménytelen nyöszörgésbe fúlt, néhány emelettel magasabbról érkezett. A hang alapján egy középkorú férfi volt az. - Valaki segítsen nekem.

Ki lehet, ez, tanakodott Berci. Talán csak egy hajléktalan. Ő mindenesetre nem akart vele találkozni. Inkább a nyakába kapta a lábát és rohanni kezdett, kettesével szedve a lépcsőfokokat. A vastag falak szerették a hangokat, eltorzították, cserébe messzire dobálták, így kisvártatva ismét utolérte a kiáltás, ezúttal már halkabban. Úgy döntött, ha leér, majd hív valakit a segélykérőhöz. Foglalkozzanak vele mások. Bár még nem volt benne biztos, hogy ez jó ötlet. Büntetést is kaphatnak, amiért bejöttek az épületbe.

Rohant még egy jó darabig, aztán megállt az egyik lépcsőfordulóban, és lihegve nekidőlt a falnak. Az a felismerés lett úrrá rajta, hogy már több emeletet szaladt lefelé, mint amennyit felfelé megtett. De hát ez nyilvánvalóan képtelenség, mondta magának. Megijedt, ezért számolta el magát.

- Segítség! – a süket csendbe belehasított egy újabb segélykiáltás, a rémület pedig jeges görcsbe csomózta a fiú gyomrát. Ezúttal nem az imént hallott, rekedtes férfihang, hanem egy nő, vagy inkább egy fiatal lány szava volt az. Közvetlenül a felette lévő emeletről jött.

Tovább szaladt. Tíz emeletet hagyott maga mögött, majd húszat, harmincat, ötvenet. Végül már nem is számolta. A szemei előtt ugyanazok az őrjítően egyforma lépcsők, lakásajtók sora ugrált vég nélkül. Minden fordulóban arra számított, hogy végre meglátja a fiúkat, és egyre fokozódó rémülettel vette tudomásul, hogy még mindig nem jutott le a földszintre. A liftaknák mellett elrobogva a tekintete állandóan a felvonó ajtói elé tévedt, ahol egy cigarettacsikket látott. Mérget vett volna rá, hogy azt, amit ő dobott el néhány perce. Ott volt minden egyes ajtó előtt újra és újra.

Csak akkor állt meg ismét, amikor a lábaiból kifogyott minden erő. Képzeletében látta a maga mögött hagyott lépcsőfokok ezreit, emeltek tucatjait, vagy talán százait. Az izzadtság a szemébe csorgott, pólója a hátára tapadt.

Erőt vett magán és rogyadozó léptekkel, zihálva ment lefelé még vagy nyolc szintet. Találomra meglökdösött egy-egy lakásajtót. Zárva voltak. Végül nem bírta tovább. A lépcsőre rogyott, a tenyerébe temette csurom víz arcát. Könnyek gyűltek össze a szemében. Elővette a zsebéből a mobilt. A kijelző sötét volt, halott. Nem tudta visszakapcsolni.

Váratlanul felkapta a fejét. Valaki elment mellette. Világosan érezte, de hiába forgatta a fejét, látni nem látta. A léptek azonban ott kopogtak a lépcsőfokokon, mintha csak egy szellem járna körülötte.

- Segítség! – szólt csüggedt hangon. – Segítsen nekem.

A hangját közönyösen dobálták egymás között a lépcsőház falai.

Előző oldal Jávorszki András
Vélemények a műről (eddig 5 db)