Dave és a karácsony szelleme
Szenteste volt. A hó tétován roppant meg Dave lábai alatt. A város már nem zsongott, csak csendben, megadóan elterült a csillagos, fekete égbolt alatt, s mint egy óriási csillagszóró, szikrákat vetett. A hold ezüst fénye mindent beborított, s fényét megannyi háztető és havas fa verte vissza.
Dave lassan lépkedett.
Havas-deres szakállával úgy is kinézhetett volna, mint a Mikulás. De nem. Itt messze nem volt szó arról, hogy úgy nézzen ki. Az összképet megtörte a nejlonba és rongyokba tekert lába, a szakadt, régi pufajka, mely aszott testét fedte, és az egykoron szebb napokat látott Levis farmer.
Dave köhögött.
Köhögése messze szállt a díszfényben pompázó kis utcácskák házai között. Szájából páragomolyag szakadt fel, és rubinvörös fénye valami rosszat sejtetett. Mert az világosan látszott, hogy nem az ünnepi fények, hanem beteges vér színezi meg azt.
Dave lassan haladt.
Lábai felverték a porhavat, ahogy csoszogva, lábait húzva, lassan haladt előre a kihalt utcákon. Minden csendes volt. Már amennyire egy város szenteste csendes lehet. Itt-ott kihallatszott a gyermekek örömteli nevetése, vagy az evőeszközök csilingelése, netán némi ünnepi zene. Ahol az ablakok szemmagasságban voltak, ott be is lehetett látni a házakba, feltéve, ha nem volt elhúzva a függöny. És Dave be is kukkantott kíváncsian, ha az ablak és vele a házigazda hagyta azt.
Dave kesernyésen elmosolyodott.
Remegő, ugyancsak rongyba tekert kezeivel valami kekszfélét kotort elő a zsebéből. Beleharapott. Megmaradt pár fekete fogával, mint régi malom, lassan őrölte az ételt. Nem sietett. Élvezte a pillanatot. Amit evett, még a tegnapi zsákmánya volt, amiből hagyott erre a mai ünnepi éjszakára is. Lám neki is jutott ünnepi vacsora. Megtanulta beosztani azt a keveset, ami manapság jutott neki. Ha valaki most messziről látta volna Dave-et, az azt gondolta volna, hogy mennyire szegény-elesett és boldogtalan lehet ez az ember. De csak részben lett volna igaza. Dave bár anyagiakban valóban szegény volt, és az élete sem alakult túl szerencsésen, nem volt boldogtalan. Megannyi emlék kísérte, család, barátok, szerelmek, melyek beleégtek a lelkébe és teljessé tudták tenni jelenlegi, szegényes életét.
Dave dúdolgatott.
Bár sosem volt jó hangja és nem játszott egy hangszeren sem, nagyon szerette a zenét. Így hát Dave, mint egy kis bárka az élet jeges tengerén, lassan haladt a célja felé, és közben hajókürt helyett Beatles dalokkal jelezte jöttét. Nagyon szerette a Beatlest, különösen George Harrison munkásságát a négy srác közül.
Egy sarok jobbra, majd egy balra, aztán egyenesen tovább. Házak, boltok, parkok, ablakok, emberek, fények, megannyi élet és életkép így szenteste.
Meg persze Dave.
Jeges szél támadt, és ez arra sarkallta Dave-t, hogy behúzódjon egy kapualjba. De nem, nem a hideg miatt, hanem amiatt, hogy a szél ne zavarja meg abban, hogy rágyújthasson a kedvenc pipájára. Ezt a pipát még a nagyapjától örökölte, és hű társként vigyázott rá, kísérték egymás életét. Semmit nem elsietve gyújtotta meg a dohányt, majd az elkoszlott zsákját maga alá gyűrve leült. Mélyet szívott a készségből, és érezte, hogy az kellemesen melengeti át a kezét. A dohány keserédes füstje régi, jó barátként üdvözölte. Karcolt, mart, ám ez az öreg csövest arra emlékeztette, hogy még él. Hogy még van miért élnie. Még.
Zene ütötte meg a fülét. Valahol egy utcai kórus kezdett bele egy karácsonyi énekbe. Talán a csendes éj volt az. Talán. A szél, ahogy hozta az énekfoszlányt, úgy vitte is tovább.
Közeledett az éjfél, közeledett karácsony első napja.
És ahogy Dave megindult, úgy közeledett ő is a céljához. Ismét úton volt. Egyik utca jött a másik után, s egyik dal a másik után.
Amerre járt, lassan csak sötét ablakok fogadták, némán ásító kapualjak, vagy hideg, halott szemű kirakatok.
Dave találkozott Tommal.
Nem, soha nem ismerték egymást. Tom a családjától sietett éppen a barátnőjéhez, amikor egy sarkon Dave szembefordult vele. Tom illedelmesen boldog karácsonyt kívánt az öreg hajléktalannak, az pedig viszont kívánta. Mivel Tom úgy vélte, 10 percet még tud várni a barátnője, megállt, cigarettával kínálta az öreget, majd egy fél üveg Jagert is elővarázsolt. Dave hálásan kortyolt bele az üvegbe. Tom nem törődve az öreg állapotával, ugyancsak az üvegből ivott. Az ital szájról szájra járt. Közben a telefonján az Apple Musicon Green Dayt hallgatott. Kihangosította. Így álltak ott Szenteste a csikorgó fagyban, az öreg hajléktalan és a jómódú egyetemista keserű likőrt iszogatva, cigizgetve, punk zenét hallgatva. Beszéltek is pár szót. Főként aktuálpolitika és a mai zenei ízlés volt a téma. Mielőtt Tom tovább indult, még adott Davenek 50 dollárt. Aztán eltűnt, mintha ott sem lett volna soha.
Dave betért a legközelebbi éjjel nappali boltba. Az unott 50-es nő először ki akarta zavarni, de aztán csak meggyőzte őt a pénz, meg aztán csak karácsony előestéje van, vagy mi, és ezen elv mentén kiszolgálta az agg fedél nélkülit. Dave vett egy üveg Jack Danielst, két doboz Camelt és 6 hot dogot.
Dave ismét úton volt, ám mielőtt célba ért volna, meglátogatta a Szent Izabella híd alatt régi barátját, az egykori tanárt Alfonzt. Alfonz igen a végét járta. Nehezen mozgott és lélegzett. Dave letelepedett mellé a rengeteg üres pet palack, ürülék, tű és konzervdoboz közé. Zsákjából elővett egy plédet, és azzal is betakargatta öreg barátját, majd hozzábújt, hogy meleget adjon neki az étel és a whisky mellé. Dave beszélt, mesélt, Alfonz főleg csak köhögött, ivott és nagy nehezen megevett egy fél hot-dogot.
A távolban éjfélt harangoztak.
- Boldog karácsonyt, barátom! - mondta Dave és átölelte cimboráját.
Mély, rekedtes köhögés volt a válasz. A percek lassan teltek, hideg szél támadt, mely még több italt kívánt, még több cigit és még több ételt. Dave énekelt is, előbb egy egyházi éneket, majd a Rolling Stones Paint it black című számát. Boldog volt, és nyugodt. Régen érezte már ezt. Szinte euforikus volt ez az érzés. A karácsony szelleme megérkezett. Megérkezett, hozott megnyugvást, békét, ételt italt és egy barátot, ugyanakkor vitt is valamit:
Dave megfagyott.
Másnap találták meg, karácsony első napján barátja, Alfonz holtteste mellett. Mint egy méltóságában meggyalázott szoborcsoport, úgy ültek ott békés arccal, csukott szemmel, hajukon, szakállukon némi zúzmarával és hóval. Ahogy később kiderült, előbb Alfonz ment el, majd ezt észlelvén Dave is úgy döntött, köszöni szépen, de ezen a karácsonyon egy utazással lepi meg saját magát. Egy utolsó hosszú és békés utazással.
