A goblin, aki a sárgaföldig itta magát

Fantasy / Novellák (70 katt) Thomas Otto
  2020.07.11.

Verőfényes nappal virradt a Sózott Csiga nevű fogadóra. A rogyadozó tetőn egy ló nyerített és prüszkölt a reggeli párától. A tetőből egy újabb emelet nyúlt a magasba, igazából ezen semmi más nem látszott az időn kívül. A foltozott kőfalából egy századra való nyílvessző meredt a környező erdőnek. Az udvaron egy magányos faltörő kos várta, hogy valaki elhurcolja onnan. Az erdőn átvezető úton vagy tíz páncélos feküdt olyan horpadásokkal vasruhájukon, amelyeket éppen csak egy buzogány ejthet. Kábán aludtak. A fogadó ajtaja keretestül kidőlt, rajta egy megtermett fickó aludt borvirágos orral, hangosan hortyogva. Egyik lábáról a csizma hiányzott, s tegnap este óta nem került elő.

Odabent minden csendes volt. A berendezés romokban hevert, az asztalok és a székek szálkás erdőre hasonlítva terítették be a szilánkokkal, sörrel és ételmaradékkal lepett padlót. Hét alak aludt akkor odabent.

A bárd egy feldőlt almaboros hordóban horkolt, miközben lantja összetörve hevert mellette. A csapos és egyben a Sózott Csiga tulajdonosa a söntésen hevert és bozontos, vörös szakálla és haja eltakarta arcát. Egy páncélos lovag egy széttört asztalon feküdt, kormos képpel, mint aki belenézett egy sárkány szájába. Felette a tetőn hatalmas lyuk tátongott. Egy nő, aki a helyi vadász volt, saját íjának idegébe gabalyodva aludt, nyílvesszőin pedig különböző húsok és zöldségek sorakoztak felnyársalva. A megtermett fickó az ajtót bedöntve, hiányos csizmával hortyogott. Egy szakállas öreg, körülötte tengernyi szilánkkal fetrengett. A bőre színe lila volt, akár a hagyma. Végül egy zöld goblin lógott az egyik agancsdíszről a csuklyájánál felakasztva, szájában egy csizmával.

Egy átlagos reggel a fogadóban.

Az idő elteltével a csapos lassan felébredt. Megigazította bozontos arcszőrzetét és megpróbált lehuppanni a földre. Mikor sikerrel járt, körbenézett a romokban heverő fogadón. Horkantott egyet, megvakarta hatalmas krumpli-orrát és hátrasétált a konyhára. Kinyílt a tölgyfaajtó, s meglátta szakácsot, amint egy zsák liszten ül és pipázik. Meglátva a tulajdonost, széles mosolyra húzódott a szája.

- Húzós volt az este! – kezdett bele a szakács.
- Azt mondod?
- Menj csak be egyszer a városba! Ott is híre ment már, az egyszer biztos! Ritkán hallani olyanról, hogy a birodalmi gárdát hívják egy kocsmai balhéhoz.
- Itt volt a gárda? – nyílt fel a csapos két gombszeme.
- Hogyne! Telenyilazták a fogadó oldalát. A gárda kapitánya be is akart törni az ajtón.
- Biztos nagy maflást kaphattam, hogy elfelejtettem. Ő az a nagy pacák az ajtóban?
- Dehogy. Ő Boldurheim, egy északi kereskedő és egy teljesen másik történet. Ez a „pacák” verte szét aztán a gárda embereit.
- Micsoda? A gárda embereit? A kapitányt is?
- Nem. A gárda kapitánya az a páncélos, aki a széttört asztalon fekszik. Felmászott a tetőre és beugrott rajta.
- Mi a franc? Tegnap este mindenki megőrült? – ekkor hatalmas puffanás jelezte, hogy valami történt a fogadóban.

A csapos és a szakács kirohantak az ajtón. Amit láttak, az egy fehér ló volt, aki prüszkölve a portól ágaskodott páncélos gazdája felett. A tetőn a lyuk egyszerre nagyobb lett és a kép rögtön összeállt. Az állat bezuhant a tetőn.

- Már lovak is beesnek hozzánk? – tette karba a kezét a torzonborz csapos.
- A kapitány is a tetőn jött be. Nyilván a ló meg jött utána. Valahogyan fel kellett jutni, előfordulhat, hogy a lovát használta. Az meg úgy gondolta ma reggel, utána jár a dolgoknak.
- Pompás.
- Uh, a fejem! – szakadt fel a súlyos sóhajtozás az éppen magához térő termetes kereskedőből.
- Boldurheim, igaz? – szólalt meg a szakács. – Tegnap este láttam a kis demonstrációját a birodalmi gárdán. Igazán lenyűgöző teljesítmény.
- Mi? Ja, hogy azok – pillantott hátra és meglátta a fetrengő páncélosokat. – Nem volt nagy kunszt. Fenn, északon az örömlányok durvább bánásmódot igényelnek.
- Volt már dolgom egyel. Igazat beszél – pillantott a csaposra a kunkori bajuszú szakács.
- Várjunk! Tehát, tudjuk, mi történt a gárdával, a kapitánnyal és Boldurheimmal, de mi lett a többiekkel? – húzta fel szemöldökét a Sózott Csiga tulajdonosa.
- Az igazat mondjam? Nem tudom. Figyelmem egészen más dolgokra irányult a gárda szétverését követően.

Ekkor az emeletre vezető csigalépcsőn vékony csizmák kopogását hallották. Egy tünde nő viselte azokat, kinek többi ruhaneműje nem volt több egyszerű rongynál. Persze nem anyagában, hanem takarásában. Éjfekete haja kócosan állt szét fején, de ezt leszámítva maga volt a tökéletesség. Ha illusztrálni kellene eme művet, megkérném a rajzolót, hogy e nőt még véletlenül se próbálja meg lerajzolni, mert nem tudna olyan szépet alkotni, mint amilyen valójában volt.

- Csak nem a figyelmed középpontja sétált le, Krultmeir? – kérdezte a csapos megvető pillantások közepette.
- Megfosztanád hát a méhet a méztől? – kacsintott oda az éppen eltávozó tündének.
- Azt nem. Ám tőled szívesen megfosztanám az állandó vendégeid! Mindig van egy szoba a kis hobbidnak, amit pont emiatt nem tudok kiadni…
- Most aztán megsértettél, Brukk! - kapott a homlokához hüledezve.
- Brukk? A mogorva törp? Aki saját elmondása szerint trollokat vert össze a Zafír hegységben? – nyílt ki a másnaposságtól nehéz szeme az északinak.
- Személyesen!
- Én töröltelek tegnap képen, emlékszel? Egy korsót vertél szét a fejemen előtte.
A csapos gondolkodóba esett.
- Dereng valami. Előtte letörpéztél. Pedig én nem vagyok törpe. Törp vagyok!
- Nos igen, az nem volt szép tőlem – vakarta meg tarkóját lesütve két égkék szemét. – Mi lenne, ha a csatabárd elásásaképpen innánk egyet?
- Nincs ellene kifogásom.
- Almabor maradt még?
- Kétlem – pillantott az üres hordóban fekvő bárdra. – Le kell menni a pincébe egy újabb hordóért.
- Ne fáradj! Valami erős is megteszi a pult alól! – tekintetét az említett muzsikusra vezette. - Igen, rá emlékszem. Folyamatosan kornyikált, hát beleállítottam a hordóba. Akkor kezdődtek a bajok.
- Bajok? Miféle bajok?

Boldurheim fogta magát, felkelt az ajtóról és odavánszorgott egy székhez, ami a két első lába híján még egyben volt. Megfogta, leült rá és a két hiányzó részt saját lábaival pótolta. Közben Brukk is elővette az erős pipacspárlatot. Odalépett a tegnap esti ellenfeléhez, majd felvéve a földről egy sisakot, öntött bele a májméregből. A sisakot az északinak nyújtotta, maga meg megelégedett az üveggel. Eközben Krultmeir körbejárt a helyiségben és felvéve egy díszesen megtűzdelt nyílvesszőt, falatozni kezdett. A ló is követte a példáját, aki a romok között heverő almákat kezdte nyugodt szívvel felfalni. Miután mindkét harcos kortyolgatni kezdte torokmaró nedűt, elindult a tegnap este történetének részletes felgöngyölítése.

- Ott a baj.
- Hol?
- Az agancson lóg – mutatott a csuklyás goblinra.
- Az agancson? Nem tűnik egy kimondott rosszarcúnak. Csak egy zöld szerencsétlen. Gyakran megfordulnak erre. Rőtfül, a goblinkirály gyakori vendég is erre.
- Ez nem ő. Ő egy varázsló! Ráadásul egy tolvaj! Igazi zsebpiszok, ha engem kérdezel.
- Tényleg, most így hirtelen rémlik az arca. De fogalmam sincs, mi lett vele utána – állította a szakács.
- Te nyomorult sziklahágó! – kiáltott fel egy öblös férfihang a ló alól. – Az az én sisakom! Még a petákvárosi király kovácsoltatta nekem tisztelete jeléül!
- Mégis kiütöttelek alóla! – nevetett fel, miután kiitta a maradék alkoholt belőle.
- Na de hogy merészeli! Én vagyok II. Lópatkós Anton fia, Lópatkós Anton a’la Bárd, a petákvárosi gárda kapitánya!
- Én pedig Boldurheim. Örvendek! - állt fel az alapból instabil székből. – Az ön emberei azok ott az úton?
A kapitány feltápászkodott és kinézett az útra.
- Te szent ég! Halottak?
- Dehogy. Úgy jártak, mint maga! Rájuk kalapáltam a páncélt.
- Inkább azt mondja meg, miért jött ide tíz emberével az én fogadómba?
- Hogy-hogy miért? Természetesen a rubin miatt.
- Mi miatt? – kérdezte a három kocsmatöltelék szinte szinkronban.
- Maguk tényleg ilyen részegek errefelé, vagy ilyen tudatlanok? A mi szeretett McGrex püspökünk rubinköves nyakéke után küldtek. Azt a hírt kaptuk, hogy valahol errefelé látták betérni egy fogadóba. Utasítottam hát egy kisebb osztagot és elindultunk, hogy visszaszerezzük az ékszert.
- Hát, gratulálok, pupák! Megtaláltad. Ott lóg a falon – mutatott a goblin felé.
- Végre! Tudtuk, hogy a Szent Ökör majd nyomra vezet!

Azzal összeszedte magát, majd csörgő léptekkel a függőben lévő zöld manó felé vette az irányt. Közben folyamatosan az ilyenkor szokásos gárdista-felszólítást ismételte, ám mikor leakasztani kívánta a goblint, az alak köddé lett a kezében és a csizma, mely eddig a szájában volt, a földre hullt. A helyiségben tartózkodó négy férfi álla leesett a káprázat láttán. Újabb erős gondolkodás lett úrrá a termen.

- Az öreg! – kiáltott fel az északi. – Ha valaki, ő tudja. hová lett az a mohaszínű csirkefogó!
- Nosza! Állítsuk talpra! – szólt a szakács.

Brukk és Boldurheim felkapták az ősz szakállú öreget, miközben a kapitány egy épkézláb széket kerített neki. Eközben Krultmeir kiment a kútra, és egy vederben hozott be vizet. Mikor kényelmesen elhelyezték a mélyen alvó figurát, nyakába borították a hideg vizet, aki egyből magához tért.

Mi több! Azonnal talpra is szökkent. Megrázta magát, vékony tagjai egy pillanat alatt olyan energikusak lettek, mint a bennük rejlő mágia. Végignézett az őt körülvevő szedett-vedett társaságon, és akarva akaratlanul megkérdőjelezte szellemi épségét. Végigfutott közben szemeivel saját magán is, ekkor látta meg, hogy bőre még mindig lila, akár a padlizsán.

- Gyűlölöm a hirtelen reggeleket! – mormogta maga elé. – Mi a… ó, az a rohadt csatornalakó! Ezért még megfizet! – azzal csettintett és a színe azonnal emberibbé vált.
- Szóval emlékszel arra a goblinra? – tette fel a kérdést Brukk.
- Hogyne! Azt hiszem, valami Hollócsont volt a neve. Az az anyaszomorító azt vallotta magáról, hogy nagyobb varázsló, mint én! Hát megmutattam neki, hogy én vagyok az!
- Varázspárbaj a fogadómban? Ez elég új.
- És ha még csak ők jártak volna vele pórul! – kiáltott fel egy haragos női hang. – Ha kiszabadulok a saját íjam idegéből, esküszöm, hogy felrúglak egy fára!
- Oh, én bolond! – mentegetőzött az öreg.
- Jöjjön, hölgyem! – lépett oda a szakács és kiszabadította a vadászt. – Megsérült?
- Ne fáradjon! Ismerem magát, Krultmeir! A húgomat úgy az ujja köré csavarta, hogy a mai napig betegesen szereti! Ha végeztem az öreggel, magát fogom egy vadkan agyarára tűzni!
- Egyik terv felől sincsen semmi kétségem, de előtte segítsen nekünk! Azon fáradozunk, hogy kiderítsük, mi történt tegnap este – lépett oda Brukk.
- Kérdezzék azt a zöld majmot! Ő kezdte az egész balhét. Felöntött a garatra, mert a városi kaszinóban nyerő szériája volt.

Eközben az öreg odaballagott a söntéshez, és végignézett a mögötte magasodó polcokon. Ott aztán leemelt egy befőttesüveget, mire a fehér paripa is odaballagott hozzá. Letette a pultra a zárt üveget, kinyitotta és gúnyos vigyorral a száján szólt a többieknek. Mikor az egyre növekvő társaság köré gyűlt, szinte egyszerre nevettek fel.

- Megtaláltam a keresett csirkefogót! Jól emlékeztem, hogy egy befőttes üvegbe zártam – simította meg fehéredő szakállát a varázsló.
- Már nem csak a színe olyan, mint az uborkáé – jegyezte meg a vadász.
- Én nem értem. Hiszen emlékszem, a saját lábammal rúgtam az agancsra ezt a szerencsétlent. Még a csizmám is a szájában maradt. Akkor hogyan lehet mégis itt? – értetlenkedett az északi.
- Egyszerű illúzióval. Kettőt teremtett magából, és mire én az igazit elvarázsoltam, maga a másolatot rúgta föl. Azonban most minden kérdést feltehetnek neki! – csettintett, és az uborka méretű goblin visszanőtt az eredeti, nyolcvan centis méretére.

Sajgó fejjel ült a söntésen, üvegbörtöne mellett. Ez félig a mágiának, félig a tegnap esti italozásnak köszönhető. Végignézett a dühös és értelmetlen tömegen, jól tudván, hogy minden bizonnyal ő okozott nekik bosszúságot. Kínos vigyort teremtett arcára, s próbált meggyőzőnek tűnni. Nem sikerült neki!

Kérdések egész hada záporozta meg egyszerre, ám ő alig volt képes akár az elsőt megérteni. Ebbe a verbális viharba érkezett meg, szinte segítő sugallatként egyetlen szóval egy újabb figura. A bárd támolygott ki a hordóból, és próbált szót érteni a hangzavarral.

- Elnézést! – a tömeg egyszerre fordult az új elem felé.
- Áh, a bárd! – mordult fel az északi.
- A világért sem akarnék tolakodó lenni, de egyáltalán nem szeretném, ha bajba kerülnék. Megengedi hát, Brukk uraság, hogy továbbálljak?
- Végül is - a törp végignézett a helyen, majd Boldurheimmen – tegnap te kaptad az első pofont, nem hinném, hogy bármit is tudnál. Az Ökör vigyázza az utad!
- Lekötelez! – és a bárd kisétált a fogadóból.

A figyelem újra a zöld bajkeverőre irányult. Senki sem szólt, ám végül a csapos törte meg a csendet.

- No, akkor tisztázzuk! Szépen sorban! Mi történt tegnap? Mondj el mindent úgy, ahogyan történt!
- Rendben… - értett egyet, hiszen látta, hogy más útja nincs a szabadulásnak. – Tegnap reggel elmentem a Fülesbagoly kaszinóba. Kockáztam egy pár órát, és olyan nyerő szériám lett, hogy a végén úgy gondoltam, a gyorsan jött pénzt gyorsan kell elköltenem. Hát a fejembe vettem, hogy ide jövök, a Sózott Csigába, ahol a legjobb a pipacspárlat és a mézsör! Mikor betértem, a bárd már a kiborult hordóban hevert. Az északi a sarokban üldögélt és egy nagy birkacombot evett. A vadász és az öreg valamivel a söntés előtt ültek kártyázva. A söntéshez ültem, ahol a csapos köszöntött és én elkezdtem az ivászatot! Jó pár üveg kiürült, mire úgy éreztem, kellően elrészegültem. Ekkor vettem észre, hogy az öreg olcsó illúziókkal szórakoztatja a nőt, mire én odaléptem és gúnyolódni kezdtem. Hamar elharapódzott a dolog, mire én lilává változtattam a szakállast.
- Igen, emlékszem! Ekkor csörtetett be a gárda! Láttam az ablakból, miközben fenn voltam a tünde hölggyel.
- Igen, nekem is világossá vált! Brukk közbe akart avatkozni, de annyira élveztem ennek a két csodabogárnak a kakaskodását, hogy megvédtem az ügyüket – kezdett bele az északi. – Eközben a szóváltás közben derült ki, hogy a csapost hogy is hívják, én pedig ekkor törpéztem le. Szétvert a fejemen egy korsót, cserébe úgy felpofoztam, hogy elterült a söntésen.
- Így történt – helyeselt a goblin. – Közben a mi kis konfliktusunk sem ért véget! Télszakáll előhúzott a köpenye alól egy bébi sárkányt, aki fel-alá repkedett a fogadóban. Ekkor lépett be először a kapitány.
- De a kapitány nem a tetőn esett be? – értetlenkedett a szakács.
- Azért, mert ezt láttad egy tünde lábai közül, nem jelenti azt, hogy így is történt – vetette oda Brukk.
- Igen, a kapitány belépett az ajtón és a kis sárkány annyira megijedt az idegentől, hogy arcon fújta.
- Már értem a kormot.
- Utána Boldurheim arcon verte és kiesett a fogadóból – vágta rá a nő.
- Így van. A sárkány pedig kirepült a szabadba. Ezt követően a további csatározásainkban lett ilyen romossá a hely. Szélviharokat idéztünk, nyársat csináltunk a vesszőkből, és betekertük Őzszemet a saját idegével, amikor közénk akart állni. Eközben a gárda szanaszét lőtte a fogadót, de miután nem jártak sikerrel, a kapitány felugratott a lovával a tetőre és azon keresztül jutott be. Ezt aztán megelégelte az északi és kiütötte a sisakja alól.
- Amit továbbra sem tisztességes dolog kupának használni… - jelentette ki a’la Bárd szúrós tekintettel nézve a kereskedőre.
- Ez most lényegtelen! - kiáltott oda a zöld, hegyes fülű varázsló. – Miután magát kiütötték, a gárda emberei egy faltörő kossal akartak bejutni. Mikor ezt meglátta Boldurheim, annyira elragadta a hév, hogy egy darabig tartotta az ajtót. Végül egy pár erőteljes próbálkozás után kirohant, és elkezdte pofonokkal bombázni a katonákat.
- Mit mondhatnék? Az északi mentalitás már csak ilyen. Ha egy csapat, talpig páncélos csürhét látunk, akik felénk közelednek, egyszerűen viszketni kezd a tenyerünk. Ráadásul jelen esetben még feltörő kos is volt náluk! Mintha mézet öntenél egy medve kedvenc málnabokrára.
- Nos, tény és való, hogy nem kímélte őket. Az a pár perc, amit elkaptam az egészből, elég meggyőző volt. A helyében, kapitány, beszervezném a gárdába… - tette hozzá a szakács.
- Még mit nem! Aztán tegyek farkast is a bárányok közé, mert erősebb?
- Elég! – vágott közbe a kereskedő. – Kereskedő vagyok, nem katona. Az öklöm használatán kívül más fegyverhez nem értek. Meg aztán a gárda sem vonz.
- Folytathatnám?! – a válasz mindenkitől egy határozott fejbiccentés volt. – Köszönöm! Tehát, amíg kint folyt a csetepaté, bent is tombolt a mágikus összecsapás. Mikor már éreztem, hogy a szám nagyobb volt az erőmnél, cselhez folyamodtam és csináltam magamból egy másolatot, hogy összezavarjam az öreget. Ám ez nem sikerült, és hamar rájött, melyikünk az igazi. Egy ravasz mágiával összezsugorított és belevarázsolt egy befőttesüvegbe, ahonnan bár nem tudtam szabadulni, de láttam mindent. Télszakáll elégedetten dörzsölte össze a tenyerét, és már készült, hogy végezzen a másolatommal is, amikor betoppant az ajtón a csatától és a piától megrészegült Boldurheim. Látván, hogy még zajlik a csetepaté, megelégelte a dolgot, és bemosott egyet az öregnek, a másolatomat meg felrúgta az agancsra.
- Úgy került a csizmám a szájába. Erre emlékszem.
- Pontosan! Utána meg felkaptál egy üveg levendulapálinkát, és addig ittad, amíg úgy ki nem ütött, hogy nekiestél az ajtónak és keretestül ki nem döntötted azt.
- Ez mind szép és jó! Fény derült az igazságra – kezdett bele Lópatkós Anton a’la Bárd. – Azonban elkaptunk! Itt az ideje, hogy átnyújtsd nekem a rubint, amit elvettél, és akkor a hóhér pallosa végez veled, és nem én a saját két kezemmel!
- Na, de kérem! Miféle rubin? Én kaszinóban nyertem a pénzem. Illuzionista vagyok, de nem tolvaj!
- Valóban? Most meglátjuk! – azzal bokán ragadta a goblint, és fejjel lefelé elkezdte rázni. Kiesett ugyan három garas, egy csont, egy papírdarab és pár gomb, de sehol egy rubin.
- Attól tartok, igaza van csulafülű barátunknak – válaszolta Brukk. – De akkor vajon kinél lehet?
- Gyerünk, hölgyek és urak! Zsebeket és erszényeket kifordítani! – utasított mindenkit a szakács, de az eredmény ugyanaz maradt.
- Egyszerűen nem értem… - mormogta a kapitány.
- Várjunk! – szólalt fel a vadász. – Én délelőtt már a kocsmában ültem, és rajtam kívül még Sroblak ült az egyik asztalnál, mint minden reggel. A szokásos pipáját szívta és a szokásos reggelijét ette, grifftojást lógombával és medvefűvel. Akkor jelent meg a bárd és kezdett zenélni. Azonban előtte még soha nem láttam itt. Uram isten! Lehetséges, hogy a…
- BÁRD! – csattant fel mindenki szinte egyszerre visszhangozva az egész fogadóban.

Ám addigra már késő volt. A simlis bárd, a feltörekvő tolvaj már messze járt az erdei úton. Közben elkötött egy szamarat a fogadó istállójából, és egyenesen délnek tartott. Róla azóta sem hallottak semmit, de a Sózott Csiga továbbra is az a fogadó maradt, ahol minden nap történik valami.

VÉGE

Előző oldal Thomas Otto
Vélemények a műről (eddig 1 db)