PARADOX KRÓNIKÁK: Fény és sötétség (részlet)
Hosszú lépcső nyúlt fel a Börtönszurdok falán. A magas falak a végtelenbe nyúltak. A Pokol ezen részét a sötétség fedte be, és nyirkos falairól elviselhetetlen bűz áradt. Pusztán csak a fáklyák világították meg a lépcsőket, amik a falakon lógtak. A járást megnehezítette, hogy az utak csúszósak voltak az elítéltek testnedveitől. Olykor-olykor az égből alább hullott néhány csepp. A lépcső melletti falakból morgásszerű hangok szűrődtek ki, amelyeket egyéb hangok is követtek: dobogás, kopogás, dübörgés, lánccsörgés. Ez azoknak a hangjai voltak, akik a falak belsejében raboskodtak örök kárhozatra ítélve. A hatalmas falat repedések töltötték meg. Olyan voltak, mint a ráncok, néhol pedig tükörsimán ragyogtak a tűz fényénél.
Az elítéltek között voltak, akik lázadásért, felbujtásért, parancsmegtagadásért zártak a falak mögé. Olyanok is akadtak, akik pozitív érzelmekkel születtek, ami a Pokol tanításaival ellentmondott. Démonok és ördögök kétségbeesett ordítását lehetett hallani. Több tízezer elítélt raboskodott a Börtönszurdokban. Minden uradalomból idehurcolták a bűnösöket.
A befalazottak eleinte éhséget éreztek, majd a vaksötétségben elhagyta őket az erejük. A lélekfalóknak volt a legrosszabb. Ők a lélekhiány miatt egy idő után elvesztették képességeiket. Így járt mindenki, aki ellenszegült a sátánurak akaratának.
A szél megsodorta a fáklya fényét, amely a lépcsőt világította meg. Az úton három alak tűnt fel. A tűz fénye megvilágította arcukat. A két őr volt az, akik Badort vonszolták. Óvatosan lépkedtek a meredek leejtőkön. Sok őr és rab esett már áldozatul a szurdoknak. A lépcsősorok széleit nem lehetett látni a tátongó sötétségtől. A fáklyák fényei is csak arra voltak elegendőek, hogy az utat megvilágítsák.
A lélekfaló még mindig kába volt. Látott ugyan, de tehetetlen volt. A mágus elzárta a tudatának cselekvőképes részét. Nem tehetett mást, minthogy a földet nézte. Tekintete a lépcsőfokokat figyelte, és az őrök lábait, amik egyre magasabbra jutottak. Bador fél szemével az alatta levő mélységet pásztázta. Érezte, hogy fentről árnyak követik minden mozdulatukat. A magasban szárnyas ördögök százai bújtak meg a kivájt lyukakban. Őket vizslatták. Kezükben íjak voltak.
A Börtönszurdokból lehetetlen volt a szökés. Akiket egyszer behoztak, azokat soha többet nem látták viszont. A túloldalt az állványon alabárdos ördögök járkáltak fel-alá. Fent barlangnyílások sorakoztak, amelyek újabb elítéltekre vártak. A kísérő ördögök gúnyosan Badorra mosolyogtak. Széles vigyorral a szájukon figyelték a tehetetlen démont. Bador időként hallotta, amint egy-egy vízcsepp előtte földet ér. A gondolataiba mélyedt. Nem tudta még, mi vár rá. Úgy érezte, hosszú élete a végéhez közeledik tele reménytelenséggel. Hallgatta, ahogy az őrök róla beszélgetnek, valamint az ördögök moraját a túloldalt. Végül elérték úti céljukat.
A lépcső végén a fal mellett egy mellékút terült el. Az utat egy másik lépcsősor követte tovább. A falaknál barlangnyílások zárkóztak fel, ahol őrök várták őket. Egyik kezükben alabárdot, a másikban égő fáklyát tartottak. Az egyikük, amelyik magasabb volt a többinél, egy félszemű ördög előre lépett. Jobb szeme helye egy fekete szemfedővel volt letakarva. Látszott az ördög viseletén, hogy ő lehetett a kapitány. Kacskaringós szarvai az ég felé nyúltak, a páncélzatát ezüst borította, amire furcsa jelek voltak ráfestve. A hátára vörös palást akaszkodott, a csizmája redős, kopott volt. Az oldalán egy csillogó handzsár csüngött. A vállán egy szárnyas manó foglalt helyet, ami majdnem úgy ült ott, mint egy papagáj. Nyílszerű farka átölelte az ördög nyakát. Szúrós, kerek szemeivel figyelte a lépcsőn érkezőket, közben makogást hallatott. A kapitány levette a válláról a lényt, és hagyta, hogy az végigfusson a karján, mint egy majom. Látva a jövevényeket, a kapitány leemelte ezüst berakású sisakját.
- Hoztunk egy új lakót, Darken – szólalt meg az egyik őr.
- Hallottam róla. A hírek futótűzként terjednek a Pokolban – pillantott az állatkájára a kapitány.
Darken közelebb lépett.
– Szóval Mordred sátánúr fia. Csoda, hogy eddig nem végzett veled. Nem is értem, hogy tudott megtűrni maga mellett egy ilyen senkiházi kis férget. De mit tehetünk, úri népek. – Azzal meglendítette kezét, és pofon vágta a démont. Ezután vette csak észre, hogy Bador nem reagált az ütésre, csak a vére folyt az orrából.
- Mit tettetek vele? – kérdezte az őröktől Darken.
- A rohadék a sátánúrra támadt, ezért a mágusok közbeavatkoztak. Most olyan, mint egy védtelen állat. Azt tehetsz vele, amit akarsz. Többé nem ugrál – jegyezte meg az egyik őr.
- Valóban ezt merte tenni? – döbbent meg a kapitány, és a démonra nézett. – Most azonnal itt helyben ki kéne tépnem a szívedet, de mivel Mordred sátánúr fia vagy, nagyobb élvezett lesz látni, hogy összeaszalódsz a falak között, ahogy a koromsötétség lassan lemarja majd a bőrödet, és az idő múlásával becsavarodsz, megőrülsz. Azt fogod kívánni, bárcsak meg se születtem volna. Hozzátok! – parancsolt a két őrnek.
A kapitánnyal együtt az egyik barlangnyílás elé léptek, ahol két őr állt. Darken utoljára még megfordult, hogy gúnyolódhasson a foglyon.
– Na, most használd az erődet, ha tudod! Ti lélekfalók azt hiszitek, többek vagytok, hogy bármit megtehettek, de mégis ti vagytok az alja nép, a Pokol szégyenei! – azzal leköpte Badort.
Az egyik őr felemelte Bador fejét, hogy a tekintete találkozzon a kapitány tekintetével.
– Akkor már azt hiszed, mindent szabad, ha? – azzal Darken jobb öklével behúzott egyet, hogy még jobban vérzett az orra. - Te, akinek mindene megvolt, gazdagság, hírnév, hatalom, örökség a trónra. Neked semmi se volt elég. Most megtanulod, hol a helyed! – azzal erőteljes ütéseket vitt be Bador arcára.
Addig ütötte, míg a lélekfaló szemei teljesen be nem dagadtak.
- Létezéseteknek csupán egyetlen célja van. Minket szolgálni! – üvöltötte Darken.
- Van egy hírem számodra, Darken gyűlöli a démonokat – hajolt Bador füléhez az egyik őr.
Darken jelzett az őröknek, hogy engedjék el, mire azok engedelmeskedtek. Bador érezte, hogy az egész teste lángol a fájdalomtól. Arca elzsibbadt, fülébe süvített a kapitány ordítása. Mozdulni akart, végezni az ördöggel. Miszlikre akarta aprítani, és mindenkit, aki rajta gúnyolódott. Egyszerűen nem tudott parancsolni a testének. Még mindig a varázslat alatt állt.
Váratlanul egy üvöltésre lett figyelmes. Oldalt megpillantott nem messze tőlük két őrt, akik egy ördögöt vonszoltak az egyik barlangnyíláshoz. Az ördög bárhogyan küzdött, erőlködött, az őrök erősebbek voltak, pedig nagy termetű volt. Izmai, erőtől dagadó karjai kigyúrtak voltak. Alig bírtak el vele, még úgy is, hogy kezei, lábai meg voltak láncolva. Ruhái csupán rongyokként díszelegtek rajta.
Bador figyelmesen nézte, ahogy küzd a sorsa ellen. Az ördög az őt fogva tartó őrök közül kiszabadult, és ordítva rohanni kezdett. A többiek utána kiabáltak, de ő csak futott. Még a láncok se akadályozták meg. Szemből négyen mentek rá. Nehezen tudták megállítani. Az ördög olyan volt, mint egy buldózer. Küzdött, harcolt. Végül egy alabárdos ördög hátulról leütötte, amitől az elítélt a földre zuhant, majd a felette álló őrök nevetése harsant. Kettő közülük felállította a magatehetetlen ördögöt, és a közeli barlangnyíláshoz hurcolták. Az őrök a kezét, lábát a két falhoz láncolták. Az ördög már csak arra eszmélt, hogy azok kint állnak, és figyelik. Az ördög a láncokat rángatta, hangosan üvöltött, szidta, átkozta őket, ahogy a torkán kifért. Még Darken is felfigyelt az üvöltésre. Bador ebből elcsípett egy párat. Az őrök gúnyosan vigyorogtak. Az egyik még integetett is, miközben a falak lassan összehúzódtak betakarva az elítéltet. Az ördög kétségbeesetten próbált szabadulni, mindhiába. A fal, mint egy száj, teljesen elnyelte. Utoljára egy hatalmas kiáltás hallatszódott a barlangból, majd minden elcsendesült. Ez a sors vár rám is, gondolta Bador. Tudta jól, nincs sok ideje hátra. Darken újból felé fordult.
- Legszívesebben kiirtanám a fajtátokat! Nincs szükségünk rátok – azzal megkerülte a démont, és belerúgott egyet, hogy a teste ösztönösen összerándult. A kapitány hátul megragadta a csuháját, és egy kézzel felrántotta, hogy a démon lába éppen csak érte a földet. – Most pedig vár rád az örökké tartó szenvedés és kín, Bador, a legendás Démonfejedelem! – gúnyolódót Darken, és a barlangja felé rángatta, amely majd a börtöne lesz.
A többiek elégedetten néztek utána. Darken már majdnem a bejárathoz ért, amikor szokatlan dolog történt. Bador oldalán egyik pillanatról a másikra megjelentek a kardjai, mintha odavarázsolták volna őket. Bador megtorpant.
– Sajnálom, annyit nem tudok várni – súgta a kapitány fülébe.
Darken megdermedt a hangja hallatára. Hogyan lehetséges ez, gondolta. De már késő volt cselekedni. Bador megfogta a karját, kicsavarta, és fejbe rúgta. A kapitány hátratántorodott. Mire előhúzta volna fegyverét, Bador a szívébe mélyesztette az övét. Darken ordított fájdalmában, amikor a tűz emésztő lángja végigjárta a testét. Tekintetük találkozott. Bador vörös tekintete megigézte a kapitányt. Úgy mélyedt a szemeibe, hogy ez a kép legyen az utolsó, amit lát.
- Átkozott! – üvöltötte torkaszakadtából Darken.
Ezután a kapitány elégett, hogy csak a páncélja maradt utána. A szárnyas manója már azelőtt elrepült, hogy a démon kard találkozott volna a testtel, de az ördögön már nem lehetett segíteni. Bador háta mögött egy őr meglendítette alabárdját, azonban a lélekfaló hátulról gyomron szúrta a másik kardjával, hogy az ordítva elhamvadt. Most a két őr felé nézett, akik felhurcolták.
Az őrök szemében a döbbenet szikrái csillantak meg, ami félelemmé váltott át.
– Ez lehetetlen! Láttuk, amint… – azonban a mondatvégére már nem találtak szavakat.
– Olcsó mutatvány volt, aminek ostoba mód bedőltetek – felelte Bador, azzal a mélybe lökte őket, hogy az ordításuk visszhangzott, és elnyelte őket a sötétség.
Mozgolódás támadt. Újabb őrök rohantak feléje. Fent az íjászok készítették nyilaikat. Nem sokkal a kapitány megölése után kong hallatszódott. A szárnyas ördögök egyszerre lőtték ki fekete nyilaikat, csakhogy a nyílzápor megállt a lélekfaló feje fölött, amint az feléjük nyújtotta tenyerét. A nyilak lebegtek előtte, közben a tekintetével szilárdan figyelte a támadó ördögöket. A nyilak teljesen beárnyékolták testét, hogy ki sem látszott belőlük. A lába alatt a talaj dübörgött, amint az őrök ellepték az utat. Alabárddal a kezükben üvöltve rohantak felé. Bador egy szempillantás alatt félresöpörte a nyilakat, a másik kardját csapásra emelte, és elpusztította vele az utat az őrökkel együtt. Halálüvöltésük elnyomta a robbanás hangját. Az út darabjaira hullt, és elveszett az ördögök testrészeivel együtt. Bador ezután a mélybe vetette magát. A szárnyas íjászok gondolkodás nélkül utána eredtek. Megvadult rajként szakadtak le az égből.
