Halálosztó 3.
8.
– Hát ez meg hogy!? – szakadt ki belőlem a megdöbbenés az éjszaka kellős közepén a küszöbön állva, eláztatva azt a hajamból csöpögő vízzel.
Felkaptam a földről, még mielőtt elillanna. Végképp nem értettem, hogyan osonhatott be valaki, amikor mindent szemmel tartottam. Felfoghatatlan. Gyors hajtörlés, ruhacsere, és lehuppanás a fotelba. Villany felkapcsolása, majd a boríték kibontása következett. Lázasan kezdtem el olvasni a következő, ezennel minden kétséget kizáróan nekem szánt üzenetet.
„Valóban azt gondolta, hogy megleshet, ha én nem akarom? Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom. De egy vámpír eszén nem fog tudni túljárni. Találkozni is csak akkor, ha mi úgy akarjuk.
Ajánlom a forró zuhanyt és a meleg teát, mielőtt még egy makacs tüdőgyulladást összeszedne.
Na de, térjünk rá a lényegre. Mint tudja, jómagam és még páran Függetlenek lettünk. Saját magunk döntöttünk így, mindenki más ok miatt. Azonban jelenleg teljesen más a feladatom. Ezt a feladatot az Univerzum szabta ki rám. Halálosztó lettem. És hogy ez mit is takar?
Ne rémüljön meg, ez nem olyan ijesztő mint amilyennek tűnik, viszont roppant felelősségteljes feladat. A feladatom szó szerint a halál osztása, ami kapcsolatban van az érett lelkek learatásával. Amit az előző levelemben említettem. Mára már bizonyára tisztában van vele valamennyire, hogy a halál nem rossz dolog.
Elég ,,idős” és tapasztalt vagyok ahhoz, hogy ezt a feladatot, vagy nevezhetjük posztnak is, betölthessem. Ezzel egyébként együtt jár az is, hogy minden más hatalommal szemben védetté váltam. Ám akkor sem önkényeskedhetek, nem lehetek felelőtlen. Én magam sem gondoltam, hogy ez lesz a sorsom.
Tudom, hogy kérdése rengeteg lenne, viszont a legfontosabb kérdés esetünkben az, hogy valóban találkozni szeretne-e velem? Hiszen ki akarna ,,randizni” a Kaszással? Esetleg segítségére is lehetek abban, hogy megtudja, miért is halt meg a barátnője, illetve ki a felelős ezért.
Jól gondolja át a választ. Amennyiben igennel felel, akkor holnap este, pontban éjfélkor várom a lámpa alatt.”
Kérdések hada merült fel bennem, csakúgy, ahogyan említette is a titokzatos idegen a levélben.
Miért írja le nekem ezeket? Mit akar tőlem? Miért pont én? Van egyáltalán jelentősége vagy semmi, hacsak annyi nem, hogy Helen miatt történik? Kétségtelenül elhúzta a mézesmadzagot előttem. Nem értettem az Univerzumos dolgot sem... mi az hogy az Univerzum szabta ki rá a Halálosztó szerepet? És akarom egyáltalán tudni? Akarok egy kaszással találkozni, aki ráadásul – ha igaz persze – az elméjével irányít embereket, esetleg engem is? Akarok tudni bármit is ezzel kapcsolatban, vagy jobb ha a fejemet a homokba dugva élem tovább satnya kis életemet, és nem foglalkozok semmi mással csak saját magammal?
Megannyi kérdés, amin éjfélig van időm gondolkozni. Mert ha belemegyek a találkozóba, biztosan megváltozik minden. Mérföldkőhöz értem. És csak rajtam múlik, hogy melyik utat választom. Jobb a tudás a tudatlanságnál vajon? Vagy van értelme Tudni?
Le sem feküdtem, egész nap csak tipródtam az irodában. Ittam a forró teákat, kávékat, enni is alig ettem valamicskét. Közben állandóan az órát lestem. Még hat órám volt éjfélig. Szörnyen lassan telt az idő. Őrlődtem, vívódtam mit tegyek. Még mindig nem mertem kijelenteni magamnak teljes bizonyossággal, hogy nem egy őrülttel lenne dolgom. A besurranásos jelenet semmire sem garancia. Egy tolvaj is roppant ügyesen tud surranni. Hát ha még mellé elmebajban is szenved, és én találkozok vele, akkor lehet, hogy az lesz életem utolsó perce.
Akárhogy is törtem a fejem, és összeírtam egy papírra a mellette és ellene érveket, saját magamat nem tagadhatom meg. Válaszokat akartam minden áron. Ha ezzel bajba kerülök, ám legyen. Akkor biztosan ez a sorsom. Annyit már megértettem, hogy hagyni kell magamat sodortatni az árral, mert az oda visz ahova kell.
Tehát ezennel felfekszek a víz tetejére, és vigyen ahova akar. Ahova kell. Elfogadom, bármi is legyen a cél. Megadva magam a sors akaratának, és hallgatva a megérzéseimre, nekiláttam készülődni az éjféli találkozóra. Alig múlt fél kilenc, már teljes harci díszben, vagyis ruhában vártam, hogy éjfélt üssön az óra, és lemehessek a tali helyszínére.
Addig is, hogy elüssem a hátralevő időt, leültem a gép elé, és kutattam egy kicsit, hátha jobban képbe sikerül kerülnöm. Mivel elvileg Halálosztók régóta léteznek, így a mitológia világába kalandoztam el. Sejtettem, hogy aligha találok tökéletes forrást, ahol taglalnák a Halálosztók feladatát, pláne hogy vámpírból lett Halálosztóról volna szó. Ám tudtam azt is, hogy a mitológia nagy kincs, és sokat megtudhatunk belőle. Kicsit olyan, mint a szájhagyomány, esetleg némileg kiforgatva.
Az első iromány, amit találtam, máris felkeltette az érdeklődésemet. Ezennel tisztázódott előttem, hogy a Halálosztó és a Halál angyala két különböző dolog. Vagy inkább elfoglaltság, munka, feladat.
A halál angyala Azrael, akit ha hívunk halálunk pillanatában, akkor nem kell a halál utáni hétlétsíkon keresztül menni, hanem azonnal a negyedik létsíkra visz, ami az újjászületés létsíkja. Ezen a létsíkon tökéletesen átlátjuk az összes előző életünket, ahogyan azt is, hogy mikor mit tettünk és kivel, illetve velünk mit tettek mások. Itt, ezen a létsíkon megértjük, hogy ez egy játék, átnézzük a színdarabokat, amiket már lejátszottunk. Látjuk azt is hogy hol maradtunk még adósok valamivel (tapasztalás), és a következő életünket aszerint választjuk meg. Bizony, mindig mi választunk.
Alapból a halál utáni első létsík a pokol, de egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeljük, nem olyan, amilyennek akarják, hogy higgyük. Ez felettünk van, és lényegében itt szembesülünk az összes kielégítetlen vágyunkkal, a szenvedélybetegek a szenvedélyükkel, stb. Itt ezek kísértenek bennünket. Lényeg a lényeg, hogy a Halálosztó teljesen más lapra tartozik ezek szerint.
A következő, amit találtam a mitológiából, a Párkák nevezetű sorsfonó istennők. Talán még őket tudnám leginkább a Halálosztóval azonosítani, de inkább csak megközelíti azt. Hiszen a Párkák fonják az élet fonalát, de ők is vágják el. A párkák felülbírálhatják az istenek akaratát, és az emberi élet is a kezükben van. Ennyi. Semmi egyebet nem találtam, amit kicsit is Halálosztóként tudtam volna azonosítani.
Maradt hát a találkozó, hogy a kérdéseimre választ kaphassak, vagy valamennyire legalább meg tudjam érteni az egész körforgásos dolgot. Fél tizenkettőt ütött végre az óra. Ideje volt lemenni, és várni, ,emberemet”.
9.
Amint kiléptem az ajtón, elkezdett szállingózni a hó. Röpködtek a mínuszok, és a fagyos hópelyhek is a szélben. Átmentem a túloldalra, és megálltam a lámpafényben. Ha valaki látott volna, tuti azt mondja, ez a nő nem normális. Jobbra-balra tekintgettem, zsebemben szorongatva a telefonomat vész esetére. Na persze kit is hívhattam volna? Talán Tomot? Aligha. Nem értett meg, nem értett ő semmit. Tehát nem volt kit hívnom, ha baj lenne. Marad az, hogy megeszem a főztömet. És egyébként is, vállaltam a kockázatot, nincsen visszaút.
– Üdvözlöm, Viktória!
Majdnem szívbajt kaptam, amikor meghallottam a melegen bársonyos hangot magam mögött. Azonnal megfordultam.
– Sajnálom. Nem akartam megijeszteni – szabadkozott.
Nagy nehezen megtaláltam a hangom. Lehengerlően csodás szemei elvarázsoltak, ahogyan maga a megjelenése is. Ha ilyen valaki vinne a halálba, valószínűleg minden zokszó nélkül, örömmel vele mennék bizony.
– Jó estét. Semmi gond, szerencsére annyira nem vagyok ijedős. Azt hiszem.
– Örülök, hogy eljött. Minden bizonnyal van miről beszélnünk. Ám meglehetősen hideg van és bár én nem fázok, nem szeretném ha megbetegedne, szóval ha nem bánja, bátorkodnám meginvitálni egy melegebb helyre.
Hajjaj, tán csak nem a pokolra gondol? Az tök jó meleg hely lehet – ötlött fel bennem a gondolat. Ő csak mosolygott sejtelmesen.
– Természetesen nem arra gondoltam, csak egy bárra, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni.
– Ja, persze, rendben van! – bólintottam.
Egymás mellett sétáltunk el a sarkon lévő kis bisztróig, ahol valóban sokkal kényelmesebbnek tűnt a kommunikáció lehetősége. Kicsit zavart, hogy magasabb volt nálam a férfi, nem szeretem ha kicsinek és jelentéktelennek érzem magam. De nyugalmat éreztem, annak ellenére, hogy tudtam kivel van dolgom. Miután leültünk egy elszeparált bokszba, zavartalanul kezdhettünk bele a diskurzusba. Csak az volt a probléma, hogy gőzöm sem volt, mivel is kezdjem. Halk zene szólt, amiket csak a többi ember nevetgélése zavart meg olykor. Sokan nem voltak, inkább csak lézengtek az emberek, többségük pedig minden bizonnyal szintén a különálló helyiségekben tartózkodhattak, hiszen az elhúzott függönyök jelezték, oda tilos a bejárás. Talán megbeszélések zajlottak odabent, vagy titkos légyottok, ki tudja. Tökéletes környezet, egy ilyen faramuci helyzethez.
– Szeretne inni valamit esetleg, ami felmelegítené? – kérdezte előzékenyen és udvariasan beszélgetőpartnerem.
– Hát, nem is tudom. Nem nagyon szoktam inni.
– Rendben, akkor valami könnyűt kérek önnek, ha megengedi.
– Persze! – mosolyogtam rá lányos zavaromban.
Amint kihozta a kis hölgy a Bloody Mary-t, azonnal belekortyoltam. Frappáns választásnak véltem, tekintve, hogy színe pirosas volt, mint a vér. Most erre mit lehet mondani? A benne lévő vodka kellemesen átjárta alaposan lehűlt testemet. Valóban felmelegített. És egy kis bátorságot is adott. Nem szokásom csak úgy vadidegenekkel szóba elegyedni, pláne nem elmenni velük ilyen helyekre. Pedig akár meg is tehetném.
– A Bloody Mary koktél a nevét valószínűleg I. Mária, Véres Mária, VIII. Henrik lánya, angol uralkodóról kapta, aki elég véreskezű uralkodó hírében állt – jegyezte meg csak úgy halkan.
– Érdekes – konstatáltam. Tudtam, hogy valami vér is van a dologban. Nem szó szerint, de na. – A nevét esetleg elárulná?
– A nevem Clodovicus. De hívhat Clovisnak is. Ahogy tetszik. Vagy Kaszásnak, esetleg Halálosztónak is, bár az meglehetősen furcsa lenne.
– Igen, valóban. Talán maradjunk a Clodovicus-nál.
– Részemről rendben! – bólintott. Volt benne valami, mai miatt meglehetősen nehéz volt elszakítani a tekintetemet az arcáról. Teljesen fekete haja csak még vonzóbbá tette számomra, fekete szemeiről nem is beszélve.
– Jajj, bocsánat. Nem állt szándékomban bámulni – mentegetőztem.
– Nem probléma, már megszoktam.
– Értem. Nem nagyon tudom, hol is kezdjem – vallottam be fészkelődve a székemen.
– Mondjuk tegye csak fel a kérdéseit, én pedig megpróbálok a tőlem telhető legjobb válaszokkal szolgálni.
Bólintottam.
– Ez így tökéletes lesz.
Első kérdésemet kissé félve tettem fel. Nem voltam biztos benne, csak így belevághatok-e a lecsóba, és egyáltalán nem szerettem volna felbosszantani. Ki tudja mennyire türelmes. Kicsit azért tartottam tőle, bár ezidáig semmi jelét nem adta annak, hogy aggódásom jogos lenne.
– Mi is pontosan a feladata, mint Halálosztó?
– Halált osztani – felelte azonnal. – Az én feladatom, hogy eldöntsem, ki érett meg a learatásra, és véghez is vigyem azt.
– Nem nagyon értem. Ahogyan azt sem, hogy miért szükséges, hogy az elméjével embereket irányítson?
– Mindig is szükséges volt, hogy az emberek irányítva legyenek. Esetemben pedig a haláltól való félelem miatt van rá szükség.
– Mert az emberek teljesen mást hisznek a halálról, mint ami valójában.
– Pontosan – bólintott. – Az emberek sok minden másról is teljesen mást gondolnak, de ez nem az ő hibájuk. Félre lettek vezetve, meg lettek vezetve, és nagyon nehéz faladat számukra, hogy levetkőzzék azokat a dogmákat, amiket beléjük neveltek.
– Ezt értem. Tehát ráveszi a lelkeket a távozásra?
– Nem – jelentette ki határozottan, de nyugodtan. – Nem kell senkit sem rávenni semmire. Akkor már tudják, hogy menni kell, sőt örömmel mennek is, hiszen tudják, hogy az jó nekik.
– Nem értem – csóváltam a fejemet, belekortyolva italomba.
– Nem baj. Majd megérti, ha eljön az ideje, és nem előbb. Jelenleg csak azokat a dolgokat fogja megérteni, melyek a továbblépéshez szükségesek. Amire nincsen a jelenlegi életében szüksége, nem is fogja tudni megérteni, mert nem kell, nincsen rá szüksége. Azokat majd a következő életében, vagy azután vagy még később, a többi életei valamelyikében. Ezt egyébként Helen is megértette már régen. Azt, hogy amit tudnia kell, amit szükséges tudnia, azt megtudja, a többin pedig felesleges agyalnia. Mert azzal csak belegabalyodik, összezavarodik.
– Hát jó. Elfogadom. Azért bízom benne, hogy engem nem akar irányítani – néztem rá kérdőn, és dacosan.
– Nem kell aggódnia. Nem azért vagyok itt.
– Ez megnyugtató. Akkor miért adta meg a lehetőséget erre a találkozásra?
Elmosolyodott. Bizonyára tetszett neki a kérdés.
– Talán mert láttam, mennyire elszánt. És mert hasonló Helenhez.
– Hm... valóban? Szerintem teljesen különbözőek voltunk. De ha már szóba hozta őt, azt mondta tudna segíteni abban, hogy megtudjam ki ölte meg.
– Maradjunk egyelőre annyiban, hogy azok, akik úgy vélték veszélyt jelenthet rájuk nézve, mert a nyomozása túlságosan jó irányba haladt. Próbálták megfenyegetni, ahogyan figyelmeztetni is, de nem hatott rá. Ám neki ez volt a sorsa. Ő elindított valamit. Minden és mindenki összefügg, ezt ne felejtse el. Ami vele történt azon teljesen felesleges rágódnia, hiszen azzal nem tud változtatni semmin. Csak fogadja el és lépjen tovább.
– Mindenki ezt mondja, de hogyan is tehetném?
– Nézze, Helen próbált minél több embernek segíteni, vezetni őket a helyes irányba. Ám találkozott olyanokkal, akikre sok felesleges időt fecsérelt, mert bár úgy tűnt, sikerül megértetni velük a dolgokat, mégsem így történt. Persze ebből is tanult. Megtanulta, hogy nem is kell mindenkit ,,megmentenie”. Nem mindenki áll ugyanazon a szinten, és ez így van rendjén.
Még mindig nem értettem, mit akar közölni, de hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a válaszait? Próbáltam nyitottan hozzáállni az elhangzottakhoz.
– Mióta ismerték egymást?
– Pár éve. Okos nő volt.
– Az már biztos – helyeseltem. – Jó hosszú ideig hallgatott ezek szerint. Még előttem is.
– Ne vegye a szívére.
– Na igen. Csak azt nem értem, vagyis azt sem, nekem mi közöm az egészhez?
– Nos, ezen is még kár agyalnia. Majd idővel minden kiderül – nézett rám sokat sejtetően. Azonnal az italomba temetkeztem előle.
Sokra nem megyek ezzel a beszélgetéssel szerintem.
– Azt elárulja nekem, miféle hatalmakkal szemben vált védetté ezzel a jelenlegi feladatával?
– Mindenfélével. Nem üldöznek, sem a Tanács, sem mások. Én döntöm el mit teszek és mikor, persze nem szeghetem meg az Univerzum szabályait. Saját döntésem alapján segíthetek az embereknek, ahogyan jelenleg éppen önnek is, de csak akkor ha az szerepel az adott ember sorsában, életfeladatában. Teszem mindezt azért, hogy azon az úton haladjon amin haladnia kell.
– Vagyis irányít – vontam le a konzekvenciát, bár lehet kissé elhamarkodottan.
– Nos, nézőpont kérdése. Nyilván az ön oldaláról szemlélve így tűnhet, ám semmiféle rossz szándék nincsen bennem. Hiszen megadtam a lehetőséget, hogy döntsön, eljön-e a találkozóra, és eljött. Ebből vonja le a következtetést.
– Mondja ezt egy modern kori kaszás.
Felkacagott.
– Igen, de már tudja, hogy nem a fejekre pályázok.
– Hanem vérre? – próbáltam ironizálni.
– Az csak szükséges velejárója vámpír létemnek. Egyszerűen csak a feladatomat teljesítem.
– Egyébként többen is vannak ebben a posztban, vagy csak ön?
– Többen vagyunk.
– És ők is vámpírok?
– Igen. Mindig közülünk kerültek ki a Halálosztók.
– Az igen! – bólintottam elismerően. Felhörpintettem az utolsó korty italomat is, mire Clodovicus már rendelte is nekem a következő kört.
– Köszönöm!
Vajon miért pont közülük kerülnek ki mindig a Kaszások? – tettem fel magamban a költőinek szánt kérdést.
– Bizonyára azért, mert mi vagyunk a legalkalmasabbak – jött a válasz. – A kitágult tudatunk, felépítésünk és minden más miatt is. Míg a Vámpírok nem avatkozhatnak bele az emberek életébe, ugyanúgy ahogyan az emberek sem avatkozhatnak bele a természet rendjébe, hiszen azzal mindent összekuszálnának, addig mi megtehetjük ezt. Ehhez viszont megfelelő bölcsességgel kell rendelkeznünk. Persze nem egyszerű feladat, de tekintve, hogy én látom a teljes egészet, így már jóval könnyebb dolgom van.
– Tehát, ha jól értem, bár már semmiben sem vagyok biztos, akkor jelenleg azért beszélgetünk éppen, mert ön úgy látta, ez a helyes út.
– Így is mondhatjuk, de talán helyesebb ha úgy fogalmazok, azért vagyok itt, vagy azért van ön itt, mert ez a jelenlegi útja.
– Értem. Azt hiszem.
Elveszítve időérzékemet forogtak az agyam kerekei ezerrel. Kicsit túl sok volt az infó, ami olykor összeállt bennem egésszé, olykor szétesett darabjaira. Mintha egy emelkedőn mennék felfelé, ami meglehetősen csúszós, és így egy lépést teszek előre, kettőt viszont visszafele csusszanok.
– Tehát nem fog segíteni, hogy Helen gyilkosát kézre kerítsem? Hogy a felelős megbűnhődjön? – próbálkoztam ismét.
– Hogy ki a felelős, az szintén nézőpont kérdése. Talán ő maga, hiszen tudta jól, mi vár rá, ha nem áll le, mégis folytatta a nyomozást. De mint említettem, már akkor tudta mi vár rá, mi lesz a sorsa, mielőtt megszületett, hiszen ő maga választotta ezt az életet. Vagy egy másik hatalom is felelős lehet érte, csakúgy ahogyan akár én is. Vagy azért, mert tudtam, mi vár rá, és nem avatkoztam közbe, vagy mert segítettem neki, hogy a kijelölt utat járja. Tehát van felelős? Vagy máshogyan feltéve a kérdést, egy felelős van csupán?
Elgondolkoztam. Kezdtem megérteni miről is beszél. Az agyamban harcot vívott a belém nevelt eszme, és a teljesen más megközelítés, amit elém tárt. Tudtam, ezt még jó ideig emésztenem kell. És azt is tisztán éreztem, mit kell tennem ezután a találkozó után. Nem féltem már semmitől. Se az élettől, se a haláltól. Mintha feloldódott volna bennem egy gát, ami végigkísérte egész eddigi életemet, ám végre szabad áramlást engedett a dolgok helyes sodrásának.
Az este végeztével, hazakísért, és még jobban átrágtuk a dolgokat. Nem beszéltünk meg következő találkozót, hiszen tudtam, ha találkoznunk kell, fogunk, ha pedig nem, akkor, ha akarnám sem jönne össze. Innentől kezdve teljesen máshogyan szemléltem az életet, és ahogyan egykor Helent, engem is végül fenyegetéssel kísért levelek fogadtak otthonomban, ami viszont cseppet sem zavart. Ezért nem szóltam neked. Tettem tovább a dolgomat.
Tom becsukta a könyvet, aminek utolsó oldalát szándékosan akkor olvasta el. Ott állt a síroknál, és halvány mosolyt eresztett meg, kezében a könyvvel, amiben az egész történet helyet kapott, és még ő maga is belekerült. Előző este vitte neki a postás, mint első példányt. Először nem értett semmit az egészből. Amint azonban elolvasta elejétől a végéig, mindent megértett. A hó csak úgy ömlött a fejére, ám őt nem zavarta. Világossá vált előtte, hogy Viki fejezte be azt a könyvet, amit egykor titokban Helen elkezdett, hogy az emberek elé tárjon bizonyos dolgokat. Érezte, hogy innentől fogva minden megváltozik, ahogyan azt is, hogy neki kell folytatnia a nyomozást.
