Halálosztó 2.

Fantasy / Novellák (184 katt) Penelope
  2022.06.04.

4.

Késő délutánra járt már, amikor leparkoltam Tom kertes háza előtt. Nem telefonáltam oda, hiszen mindig otthon van, otthonról dolgozik többnyire. A számítógép a mindene, és a tudományok.

Magamhoz véve a levelet a dobozból, megnyomtam a kicsi, fehér, gomb-szerű csengőt a szintén fehérre mázolt ház oldalán.

Pillanatokkal később nyílt is az ajtó, mögötte pedig kedves barátom fekete szeme fogadott. Ami mindig mosolygott. Még akkor is, ha éppen morcosnak tűnt, a szemeiben mindig bujkált valamiféle huncutság.

– Viki! – rikkantotta el magát, mintha meglepődött volna azon, hogy ott talál az ajtaja előtt. – Ezer éve nem jártál itt!

Karjait ölelésre tárta szét, és én vidáman bújtam hozzá kicsit.

– Mi szél hozott szerény lakomba? – dörmögte a fejem felett.

Kibontakoztam az öleléséből, és beljebb mentem az előszobába, hogy betehesse mögöttem az ajtót. Odabent kellemes meleg fogadott. Elvette a kabátomat, és átmentünk a nappaliba. Miután mindketten leültünk, belekezdtem mondandómba.

– Információkért jöttem hozzád.
– Nem vagyok meglepve, de szégyelld el magad, amiért csak ilyenkor látogatsz meg. Nekem is hiányzik Helen, de akkor is összeruccanhatnánk olykor.
– Jó, igazad van. Ne haragudj. Ígérem hamarosan összehozunk egy kötetlen talit is.
– Oké! – biccentett. – Na, akkor mondd csak, miben segíthetek ezúttal?
– Érdekelne, mit tudsz egy bizonyos Kremsier-kastélyról, és annak egykori tulajdonosairól. Annyit tudok, hogy az 1800-as években valamikor leégett a kastély is, és a hozzá tartozó szesz gyár, valamint a malom is.
– Így van – bólintott. – Azonban megoszlanak a vélemények, mi is történt, illetve arról is, hogy ki volt a legutolsó tulaj. Kevés információ található róla, sőt akadnak igen ellentétes írások is. Mintha senki sem tudta volna pontosan, mi is történt vele, ezért inkább kitaláltak egy kerek történetet.
– Hm... ez érdekes – csavargattam egy hajtincset elgondolkozva. – És hogy szólnak azok a történetek.
– Gyere, megmutatom. Egyszerűbb lesz, ha el is olvasod – azzal felállt és az íróasztalán lévő géphez invitált. Begépelte a linket:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/SomogyMegyeiHirlap_1985_04/?pg=166&layout=s&query=Belcsapuszta

Majd el is kezdte olvasni azt a részt, amit érdekesnek talált a történettel kapcsolatban:
A történet eleje nagyon szép. Kremzir Károly a környék legfejlettebb mintagazdaságának a vezetője volt. Nagyüzemi sertéstenyésztést és növénytermesztést folytatott, ezt feldolgozóiparral egészítette ki. Szesz és likőrgyára híres volt. Ám amikor a német megszállás Magyarországon is megkezdődött a zsidók üldözése és elhurcolása, a kastély akkori lakója, Kremzir Mór megölte a családját majd végül öngyilkos lett.
Így szól az egyik történet.

– És a másik? – pillantottam kérdőn Tomra.
– Máris mutatom. Tessék, nézd csak:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/SomogyMegyeiHirlap_1985_05/?pg=108&layout=s

– Itt a cím, mint láthatod, konkrétan azt állítja, hogy Kremzir Mór nem volt családgyilkos. A cikket egyébként, csakúgy mint a korábbit, egy bizonyos L.P. írta, mint látod – mutatott az írás végén lévő monogramra. – Ez Luthár Pétert takar, ha esetleg érdekelne. De erre majd még kitérek később. Először lássuk, mi is áll ebben az írásban. Amolyan helyesbítésnek szánja, a korábbi, téves infók helyreigazításának.

Itt azt írja, hogy egy bizonyos Rózsás Márton hívta fel a figyelmét a korábbi cikkében lévő tévedésre. A Kremzir család 1840-es évek elején telepedett le a faluban, vagy mondhatjuk kicsi városnak is. Kremzir Mór apja, Kremzir Károly (1818-1888) egy szekérrel érkezett a faluba. Ezzel járta a környéket csontot, üveget, csonthulladékot, bőröket gyűjtögetve. Ezzel kereskedett. Hosszú évek szorgos munkájának hála 1848-ban kibérelte a Széchenyi család birtokát, később, 1866-ban végül meg is vette azt. Kremzir Károly fia, Mór 1866-ban született, már ott.

Apja halála után ő vette át a birtok irányítását, amit később két fiával együtt vezetett. Olyan mintagazdaságot hoztak létre, ami egyedülállónak számított a környéken. 1938-39-ben, a zsidótörvényeknek hála mindenüket elvesztették, birtokuktól megfosztották őket.

A korábbi cikk ugyebár Mórt, mint családgyilkost állítja be, holott ez nem igaz e szerint a történet szerint. Itt azt írják, hogy Mór 1940-ben halt meg. A birtokomban lévő akkori gyászjelentést özvegye és hat gyermeke írta alá, tehát aligha ölhette meg őket – olvasta tovább a cikket Tom. – A család igazi tragédiája 1944-ben következett be, amikor feleségét és négy gyermekét elhurcolták, ahonnan végül csak az asszony tért vissza.

Pál fia munkaszolgálatosként a fronton halt mártírhalált. Egyik vője, miután feleségét és két gyermekét elveszítette, öngyilkos lett. Ez utóbbi esemény lehet az alapja az előző cikkben leírt tévedésnek.

– Hát ennyi! – nézett rám, befejezve az olvasást.
– Érdekes. Tehát mondhatjuk, hogy nem tudni, mi is az igazság.
– Nos, igen. Így van. Az igazság odaát van, ennyi bizonyos. De miért érdekelt ez téged annyira?
– Hát, csak mert éppen ott jártam kicsit körbenézni, és gondoltam, megkérdezlek, mit tudsz a helyről – füllentettem, vegyítve némi igazsággal. – Szép ez a kép – mutattam a cikkben lévő régi gyárépületre.


– Valóban az, és mintha ott egy dátum lenne – mutatott a képernyőre –, de nem nagyon lehet kivenni sajnos.
– 1984 talán, nem? És 21-e. De mindegy is.

Visszaültem korábbi helyemre. Tom is követte a példámat.

– Miért van olyan érzésem, hogy valamit elhallgatsz? Kezdesz olyan lenni, mint Helen volt.

Szúrós pillantást lövelltem feléje, erre a faramuci megjegyzésére reagálva.

– Ne haragudj, nem úgy gondoltam! – fújt azonnal visszavonulót. – Inkább hozok egy kis bort.
– Autóval vagyok – próbáltam hárítani. – Amúgy is mennem kell – álltam fel.
– Ne csináld! Majd hazamész taxival. Holnap pedig, mire felébredsz, az autód már a ház előtt fog várni. Ígérem! – vigyorgott sármosan. – Egyébként is régen volt alkalmunk beszélgetni egy jó üveg fehérbor mellett. A kedvenced van itthon éppen, milyen véletlen!
– Hát.... na jó, ám legyen! – adtam be a derekam. – De nem maradok sokáig.
– Akkor ezt megbeszéltünk! – már pattant is fel, hogy hozza a beígért itókát.

A nap hátralevő részét iszogatással, és csevegéssel töltöttük. Kicsit elfelejthettem, mibe is kevertem bele magam. Éjfél előtt pedig már otthon voltam az ágyamban, és csakhamar az igazak álmát aludtam.

5.

Amikor felébredtem, azt hittem már legalább dél van, de tévedtem. Alig ütött hatot az óra.

– Sebaj! – gondoltam. – Legalább sok időm van, hogy a mai napra eltervezett dolgaimat véghez vigyem.

Reggeli közben a levél tartalmán elmélkedtem, miközben még egyszer alaposan, és főleg lassan átolvastam. Adva volt egy történet, illetve egy történet részlete, ami, akárhogy is nézem, nagy valószínűséggel az igazságot írja le.

– Muszáj máshogyan gondolkodnom, ha meg akarom érteni, mi is folyik itt – döntöttem el végül, felállva a székről.

Visszaindultam Helen irodájába, bár egyszerre több szálon is meg akartam ragadni a fonal végét. Gondoltam arra is, hogy esetleg a kastély története után eredek, bár ezt hamar elvetettem. Hiszen valószínűleg sok-sok hamis információ, és zűrzavar vár rám ezzel kapcsolatban, ha ezt az irányt választom. Tehát inkább maradt a másik nyom, ami ugyan meglehetősen ingatag, de az eddig megtudtak alapján, nagy valószínűséggel bekövetkezik. Márpedig akkor ott leszek, és fülön csípem.

Pontosan ezért indultam vissza az irodába. Hallgattam a megérzéseimre, bízva benne, hogy rossz irányba csak nem vezet.

Úgy tűnt, a nap makacsul elbujdosott a felhők mögé. Pedig örömmel vettem volna a társaságát. Legalább egy kicsit. De nem. Maradt a komor, szürke idő, hideg északi széllel megspékelve. Mindezeket jól összeturmixolva meg is kapjuk a tipikus őszi időjárás feltételeit. Az utak tömve voltak autókkal, ami nem meglepő. Kinek van kedve gyalog eljutni A-ból B-be egy ilyen napon?

Azért csak elértem az irodába, ahol belépve, immár a nappali fénynél jobban szemügyre tudtam vételezni a szétszórt iratok sokaságát. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy valamin átsiklottam. Valami olyan felett, ami segíthet megérteni a dolgokat. Már ha egyáltalán lehetséges megérteni bármit is az elmúlt időszak zagyvaságaiból.

Nekiláttam alaposabban feltúrni a helyiséget, ami nem kis erőfeszítésembe került. Egyrészt inkább tettem volna rendet, mint még nagyobb kupit rittyenteni, másrészt mégis csak egy elhunyt cuccai között kutattam elszántan, amit nem éreztem túlságosan helyén valónak.

Mindent feltúrtam végül. Minden rejteket kikutattam, amit csak el tudtam képzelni. Így a polcokon lévő „okos”, és meglehetősen vastag könyveket is megrázogattam, hátha kipottyan belőlük valami érdemleges. Megtapogattam a fiókok alját, bekukkantottam az íróasztal alá is. Háta...

Pár óra kotorászás után, fáradtam rogytam le Helen bőr forgószékére. Fejemet a támlán pihentetve, elmélázva forogtam benne körbe-körbe. Törtem a kobakomat, ha el is rejtett valamit, azt ugyan hová? Egyáltalán, biztosan nem feleslegesen töröm magam itt? Hiszen azt írta, hogy három naponta kapok tőle egy újabb levelet. Tehát csak várnom kell, szépen nyugodtan.

– Bakker! – pattantam fel a székéből azonnal, amint rájöttem, hogy rossz helyen vagyok. Ott hagyva csapot-papot, átszáguldottam a városon, hogy még a munkaidő lejárta előtt, elcsípjem az ügyvédet. Nála volt a megoldás kulcsa. Ezt biztosan éreztem.

A fülön csípésre még egyébként is várnom kellett sötétedésig.

Az ügyvédek azonban hajlamosak nem túlórázni, és akkor elszalasztottam volna a lehetőséget, hogy erre a kérdésre gombot varrjak, vagy pontot tegyek a végére. Kinek, ahogyan tetszik.

Alig tíz perc alatt tettem meg az utat, így éppen öt óra előtt egy kicsivel betoppantam az ügyvéd úrhoz, aki a hagyatéki tárgyalást is rendezte.

– Foglaljon helyet Viki! – mutatott az asztallal szemben elhelyezett szék egyikére.
– Köszönöm szépen, hogy azonnal tudott fogadni. Tudom, nem a legjobbkor zavarom, viszont fontos ügyben kerestem fel – mentegetőztem.
– Ó, kérem! – legyintett. A kissé lecsúszott szemüvegét visszatolta orrára, és kényelmesen hátradőlt, lábait keresztbe téve egymáson. – Nem sietek sehova. Mondja csak nyugodtan, mit szeretne?
– Nos, lenne egy kis problémám. Helen hagyott nekem egy üzenetet, amiben közölte velem, hogy megkérte önt arra, minden harmadik napon juttasson el hozzám egy levelet. Ám az a helyzet, hogy nekem most kellenének azok a levelek. Ha van rá mód természetesen – néztem rá esdekelve.
– Azt hiszem itt valami tévedés lesz – vakargatta meg feje tetejét, ahol az egykor fekete haja közé egyre több ősz hajszál is vegyült.

Ezúttal rajtam volt az értetlenség sora.

– Ezt meg hogy érti? – ráncoltam homlokom. – Már miért lenne tévedés?
– Nekem semmiféle más levelet vagy megbízást nem adott a barátnője, csak azt a bizonyos levelet, amiben önre hagyományozta az irodáját és az abban lévő minden holmiját, valamint a kulcsait.
– Ez teljesen biztos? – értetlenkedtem továbbra is.

Egyszerűen nem voltam képes átlátni, miért állított olyat Helen, ami nem is úgy van. Vagy ő nem mondta el az igazat, vagy az ügyvéd sunnyog itt nekem. De ő is miért tenné? Valami itt nagyon nem okés!

– Nem lehet, hogy volt másik ügyvédje is?
– Azt kétlem – ingattam a fejemet bosszúsan.
– Nagyon sajnálom kisasszony. Azt javaslom, várjon. Hiszen ha minden igaz, akkor hamarosan úgyis kap majd levelet, nem igaz? – mosolygott rám biztatóan.

Na igen. Elvileg. De már semmi sem biztos azt hiszem... Magamban vívódtam, hangosan azonban csak ennyit mondtam.

– Remélem, igaza van. És köszönöm szépen, hogy rám szánta az idejét!

Felálltam, és meleg kézfogás után távoztam. Kicsit letörtem, és kezdtem nem érteni semmit. Helen aligha hazudott, és nyilván az ügyvéd sem füllentett. Akkor viszont hol a megoldás kulcsa vajon?

Nos, ha elveszítjük a fonalat, akkor olykor vissza kell térni az elejére, vagy legalábbis oda, hol nagy valószínűséggel elhagytuk a gombolyagot. Esetemben ez annyit jelentett, hogy ismét mehettem vissza az irodába, és jöhetett a másik szál. Mert hogy mindig több út vezet Rómába. Illetve a megoldáshoz.

Amint a nyomozóirodába értem, első dolgom az volt, hogy igyak egy jó erős kávét. Több ok miatt is. Először is, semmit sem haladtam az üggyel, ami roppant módon dühített. Na nem mintha a kávétól annyira megnyugodtam volna. Másodszor pedig tudtam, jó sokáig kell várakoznom. Addig pedig lesz időm töprengeni, és még esetleg tovább kutatni.

Hála a magasságosnak, kutatásaim eredményesek lettek. Találtam vagy egy könyvnyi irományt. Ott, ahol talán senki sem keresné. Az irodához tartozó mellékhelyiség wc tartályában. Alaposan becsomagolva, nehogy elázzon.

– Könyörgöm! Mi a frászért tetted oda, Helen? – emeltem szemeim az ég felé megrökönyödve. – Kész csoda, hogy rátaláltam.

Miután vagy három csésze kávét lehúztam, és vagy százszor átolvastam az irományait, úgy éreztem, zsong az agyam.

Kezdtem megkérdőjelezni Helen épelméjűségét. Ami természetesen nagyon ronda dolog. De mégis ki mondaná normálisnak azt, hogy ami egykor csak a mesékben és könyvekben szerepelt, vagy esetlen horror történetekben, az, bár nem egészen úgy, de a valóságban tényleg létezik?

És hogy valaki fontosnak gondolja azt, hogy ezek után még nyomozzon is, majd pedig valószínűleg ennek hála veszítse életét, az nem lehet más, csak némi agybéli probléma következménye.

Mindenesetre, úgy tűnt, végre képbe kerültem, és ezennel kijelenthetem, hogy mindent, vagy majdnem mindent tudok a Vámpírokról és a hozzájuk kapcsolódó dolgokról, úgy mint a Függetlenek, Tanács és azok kopói, Kaszt emberei stb... Húh, de jó nekem... vagy nem.

Már csak azt nem értettem, hogy miért éppen az a történet fogadott ott a kastélyban? Mert akármilyen más történet is lehetett volna, ezzel szemben pont az. Egy olyan, amivel sokra nem megyek, mégis elkezdte a fantáziámat piszkálni, miért pont arról a bizonyos – ezek szerint függetlenről – szólt ama nagybetűs Fáma? Miért éppen oda vezetett el Helen? Jó, bizonyára mindegy lett volna, hol kezdem, de akkor is. Valami zavart az egészben, és nem bírtam rájönni, micsoda.

Arra eszméltem, hogy a kinti lámpákat már felkapcsolták. Én pedig a benti lámpakapcsolót kattintottam fel, majd odaálltam az ablakhoz és vártam. Vártam a csodára, vagy valamire. De az istennek sem akart megjelenni a pasi, akire vártam. Lehet, semmi köze nem volt a dolgokhoz, és teljesen rosszul logikáztam.

Az elkövetkezendő napokban, szinte beköltöztem az irodába. Ott aludtam a kanapén, ott ettem és ittam. És minden este álltam az ablakban, várva valamire.

Végül feladtam. Legyűrt a fáradtság, és a kényelmesnek aligha mondható kanapén elaludtam.

Másnap reggel viszont nagy meglepetés ért. Az ajtó alatt egy levelet találtam. Se cím, se név, semmi. Egy sima, fehér, lezárt borítékot forgattam a kezemben. Újabb kérdések közepette ültem le a fotelba.

Ki küldte? Miért küldte? Ez lenne az a bizonyos levél, amit Helen ígért, bár nem az ügyvéd küldte, hanem valaki más? Aki ráadásul tudta, hogy itt vagyok, és nem otthon? Ez iszonyúan félelmetes!

Remegő kézzel nyitottam fel, hogy megtudjam, mi áll benne, és vagy okosabb legyek, vagy teljesen elveszett.

6.

A levélben semmiféle megszólítás nem szerepelt, tehát bárkinek szólhatott volna. Kezdtem elvetni a korábbi feltevéseimet, hogy valaki figyelt, valaki tudta hol vagyok és miben mesterkedem.

Lehet, hogy nem is hozzám kellett volna eljutnia a levélnek? Lehet, hogy Helenhez? Az ő irodája, nem az enyém. Nekem nem is kéne itt lennem. Viszont pont most jött ez a boríték, amikor én vagyok itt, és nem ő.

Nem állt össze a kép. Úgy döntöttem, inkább elolvasom a levelet, aztán majdcsak kiderül belőle valami.

„Vízöntő-korszak, spiritualitás, halál, világvége.
Mire az ember mindent tud, és mindent úgy tud megélni ahogyan kell, arra meghal – ezen gondolkozzon el.
A történet, amit megtalált, rólam szólt. Tudom, tele van kérdésekkel. Majd azok megválaszolásának is eljön az ideje, ahogyan annak is, hogy megtudja, mi is történt a barátnőjével. Csak mindent szépen sorjában. Nem lenézésképpen, de muszáj megértenie, hogy nem fog tudni mindent megérteni.
A számunkra kézenfekvő és oly természetes dolgok az emberek számára alig érthetőek. Önök közül csak igen kevesen tudják megérteni pl. a halál fogalmát. Önnek meglehetősen sok kapcsolata volt vele a jelenlegi élete során, mégsem érti teljesen. Csak a spirituális nagymesterek, és a hozzájuk hasonlók képesek teljesen átlátni, mi miért van, és hogyan kapcsolódnak azok egymáshoz.
Tudta például, hogy a régi fehér ruhás Pálosok is értették a halált? Nem sírtak, ha elvesztettek valakit, és még csak feketébe sem öltöztek. Ünnepeltek. Tudták, hogy az illető letudott egy életet, és közelebb jutott a hazatéréshez. Tudom, ez még túl bonyolult. De azt is tudom, hogy okos nő és éppen ezért szántam rá magam, hogy „szóba” álljak önnel.
Nos akkor, lássunk néhány dolgot. Mit is jelent a világvége? Az emberek teljesen félreértelmezték ezt is, ahogyan sok egyébbel is ugyanez a helyzet. Velünk is...
Természetesen ez nem véletlen. Önökbe lett nevelve, hogy a világvége, egyenlő a halállal, és szörnyűségekkel. Helen megpróbálta felnyitni az emberek szemét, tette ezt úgy, hogy tudta, ezzel veszélybe sodorja magát és a körülötte lévőket is. Becsülendő, hogy mégsem adta fel, egyfajta küldetésnek tekintette.
A világvégével együtt jár a lelkek learatása – erről később.
A világvégéről tudni kell azt is, hogy a Földön már sokszor bekövetkezett. Amikor világvégéről beszélek, minden esetben egy szinttel feljebb való jutásra kell gondolni, ami akkor következik be, amikor az emberiség eléri a spirituális evolúció csúcsát.
A spiritualitás nem rossz dolog, sőt minden ember eredendője és velejárója volt régen is. Az emberiség hamarosan elér egy olyan szintre, ahonnan tovább kell lépnie. A halál soha nem jelent rosszat, hanem továbblépést.
Mindenki, aki leszületik, tudja nagyon jól, milyen élete lesz, hiszen születése előtt mindent látott, átlátott és megértett. Ő maga választotta a jelenlegi életét, pont azért mert ott megtanulhatja, megtapasztalhatja mindazt, ami neki még hiányzik. És amikor ezt elsajátította az életében, akkor továbblép /meghal.”

Ez a rövid levél is irdatlan mennyiségű információval szolgált. Beletelt némi időbe, mire kezdtem megemészteni.

Tehát ismeri a múltamat, akárki is legyen az illető. Illetve valóban nekem címezte a levelet. De most na, mi közöm van nekem az egészhez? Nem vagyok én spirituális, hanem csak egy földhöz ragadt emberke, aki lassan lehet, hogy becsavarodik. De kb. ennyi, semmi több. Vajon ki lehet ez az alak, és miért szánta rá magát a levelezésre? Lehet ez volt az eredeti terv? És mégis miért? Ráadásul, hogy jön ide a halál témája?

Semmit sem értettem. Igen, sok a halál körülöttem egész életemben, de ez nem magyarázat semmire. A Pálosokról már olvastam Helen irományai között, szóval ezt a részét legalább értem.

Mivel azt kérte tőlem, írjam meg. amiket megtudok, ehhez tökéletes alapnak tűnt az, amiket ő már összeszedett, csak nem volt alkalma közhírré tétetni.

Az elkövetkezendő néhány napban mindent szépen sorjában papírra vetettem. Mindent amit eddig megtudtam, és amiket Helen leírt.

Még jobban utánanéztem a sok-sok érdekességnek, és óráról-órára elfogadóbbnak éreztem magam.

Azonban két nap elteltével nem bírtam magammal. Tudni akartam, ki küldte a levelet, és hogy vajon az illető az volt-e akire gyanakodtam. Ezért aztán a harmadik napon, amint besötétedett, felkapcsoltam odabent a lámpát, én magam pedig kimentem az iszonytató hidegbe, és vártam az utcai lámpától nem messze egy fa mögé bújva, hogy felbukkanjon a sötét kabátos alak. És végre nyakon csíphessem, ha már korábban az erre irányuló tervem meghiúsult.

7.

Csak várakoztam a sötétben, mintha valami rosszaságban mesterkednék. Pedig pont, hogy nem.

Én csak beszélni akartam azzal, aki feltehetőleg mindenért felelős. Azzal, aki bizonyára tudja, ki ölte meg Helent olyan kegyetlen módon, és szívtelenül. És hogy, miért? Nem fért a fejembe, hogy mi értelme az egésznek. Még így, ennyi olvasás és töprengés után sem tudtam felfogni emberi ésszel, hogy mi értelme az életnek, majd pedig a halálnak, és ha elfogadom a reinkarnációt, akkor ebből kiindulva az újabb életnek.

Hiszen ez teljesen felfoghatatlan, értelmetlen zagyvaság. Élünk, meghalunk, megint élünk, és csak azért, hogy tanuljunk mindig valamit a következő életek alkalmával. El kell kapnom az illetőt, akitől egy halom kérdésemre várom a választ. Franc a levelezésekbe. Ne már, hogy csak azt kapjam ahelyett, hogy a szemébe nézhessek ennek a valakinek, és kifaggathassam alaposan. És ha valóban igaz, hogy őróla íródott a kastélybeli történet, akkor nem is akárkivel lehet dolgom. Talán nem ártana szólni a rendőrségnek is? – töpregtem. – Mert lehet, hogy egy elmebeteggel van dolgom, aztán majd én is megkapom a magamét.

Vagy mégsem olyan jó ötlet farkast kiáltani, mert a végén még én kerülnék bajba, ha feleslegesen rángatom ide a zsernyákokat, ráadásul lehet, hogy pont azzal ijeszteném el a fazont. Akkor is tennem kell valamit!

Elővettem a telefonomat a kabátom zsebéből.

– Hallo! – szólt bele egy álmos hang.
– Szia Tom! Ne hari, tudom késő van már, de kéne egy kis segítség, ha ráérsz.
– Ilyenkor? Mi a gond, bajban vagy?
– Éééén? Ugyan miért lennék bajban? –„Még nincs gáz.” – tettem hozzá magamban.
– Tekintve, hogy éjjel fél 11 van és elég érdekes, hogy az elmúlt napokban sehogy sem tudtalak elérni, hiába is próbálkoztam, ráadásul pedig a lakásodra is hiába mentem, nem voltál ott. Ezért talán joggal feltételezem, hogy bizony baj van, és jobb híján engem ugrasztasz ki az ágyból. De remélem nem részegedtél le! Bár ha úgy van, persze szívesen hazafuvarozlak.
– Jajj – sóhajomat biztosan még az égiek is hallották. – Először is, a telómat nem tudom mi lelte, kezdi bemondani az unalmast ezek szerint, mert nekem aztán nem jelzett, hogy kerestél volna. Másodszor a lakásomon tényleg hiába keresel, mert pár napra beköltöztem Helen irodájába. Bocsi, hogy nem szóltam róla, de nem gondoltam, hogy minden lépésemről jelentenem kellene bárkinek is. Elvégre nagy lány vagyok már asszem. Harmadszor pedig, nem, nem kell fuvar, ugyanis nem részegedtem le. Tehát csak légyszi gyere ide az iroda elé, és hát, segíts nekem egy kicsit. Légysziiiii!

Néhány pillanatig csend támadt a túloldalon, majd motoszkálást hallottam. Tudtam, nyertem.

– Rendben, megyek. De tényleg magyarázattal tartozol. Tíz perc és ott leszek.
– Örök hála! – vigyorogtam bele a telefonba, mintha bizony láthatná.

Percenként néztem a telefonomat, mennyi idő telt el, mióta Tommal beszéltem. Már öt perces késésben volt, ami nála szokatlan. Híres volt mindenek felett álló pontosságáról. Nyúltam a telefonom után, hogy felhívom, nincsen-e baj, amikor megütögette valaki a vállamat.

Halk sikoly kíséretében pördültem meg, de csak Tom állt mögöttem vigyorogva.

– Ezt komolyan gondoltad? Basszus! – ütöttem bele ököllel a vállába. – A szívbajt hoztad rám! Nem vagy normális! – förmedtem rá.
– Nem én bujkálok egy fa törzse mögött – közölte nemes egyszerűséggel a tényt, célozva rá, szerinte ki nem normális kettőnk közül. – Tehát miért is leselkedünk itt, és kire, és miért kellett nekem idejönnöm ezen a késői órán?

Türelmetlen pillantásokat lövellt felém, válaszokat követelve. Botor módon jobban lefoglalt a leselkedés az elmúlt percekben, mintsem kitaláljak egy jó fedősztorit. A szél is mintha Tom pártját fogta volna, hirtelen irgalmatlan erővel kezdett el fújni. Mindketten behúztuk nyakunkat, hogy megóvjuk magunkat, amennyire lehet.

– Szóval? – türelmetlenkedett Tom joggal.
– Szóval mi?
– Miért kellett idejönnöm? Ha nem válaszolsz, akár el is mehetek – vont vállat mellettem.
– Jól van na! – adtam meg magam. – Az a helyzet, hogy várok valakit, és mivel nem tudom ki is az illető, kellettél mint erősítés.
– Ööööö, ezt most értenem kellene talán? – vakargatta feje tetejét elgondolkozva.
– Nem kell értened semmit. Csak itt kell lenned velem, és ha gáz van, szólni a zsaruknak. Ok?
– Zsaruknak? – emelte fel hangját, amibe némi felháborodás is vegyült. – Ez nekem nem tetszik! Nagyon nem. Gyere, hazaviszlek! – fogta meg a karomat. – Aztán majd szépen elmesélsz mindent. Vannak rendőr ismerőseim, ha bajba kerültél, szólok nekik. De nem vagyok én a fekete lovas, hogy megmentselek ha gáz van. És egyébként sem értem, mi a frászért költöztél be az irodába.
– Jajj, hagyjál már! És maradj csendben. Mondtam, mi a teendőd. Ha ennek vége, akkor elmagyarázom. Nem a semmiért hívtalak ide téged, és nem mást.

Megvetettem lábamat a nyirkos fűben, eltökélve, én onnan egy tapodtat sem mozdulok az holt biztos!

Tom megadta a kegyelemdöfést.

– Miért, tudtál volna mást is hívni?
– Hé, ez kegyetlen volt! – böktem oldalba.
– Az lehet, de igaz. Ajánlom, hogy elmondd majd az igazat. Ha tudok, mondtam, segítek, de ha nem árulsz el semmit, úgy hogyan várod el tőlem a segítséget?
– Jogos. De még én sem értem teljesen. Sajnos. Csak várjunk csendben.

És vártunk csendben, dacolva a széllel, és az időközben megeredő esővel, ami teljesen átáztatott mindkettőnket. Tom többször rám pillantott, talán bízott benne, hogy feladom és mehetünk be a melegbe. Telefonomra pillantva láttam, hogy már elmúlt éjfél. Azt gyanítottam, nem lesz szerencsém, és ezúttal se a hosszú kabátos alakot nem fogom látni, se senki mást, aki mondjuk a szemközti irodába beosonva, levelet csúsztatna be az ajtó alatt. Senki ember fia nem járt az utakon. Persze, nekik volt eszük. Kénytelen voltam lefújni az akciót. Aminek Tom barátom meglehetősen örült.

Első körben, mivel már nagyon késő volt, beültünk az autójába. Várta a válaszaimat, én meg egy jó meleg fürdő után ácsingóztam. Hajunkból csöpögött a víz, de nem zavartatta magát, ellentmondást nem tűrően nézett rám sötét szemeivel. Villámcsapás-szerűen állt össze bennem a válasz számára.

– Úgy tűnik Helen nagyon dolgozott valamin, és biztosra veszem, hogy azért ölték meg – magyaráztam.
– Ezt nem értem teljesen, de annyit igen, hogy elment az eszed – ingatta fejét Tom.
– Miért? Mert ki akarom deríteni, ki ölte meg, ha már egyszer a rendőrség képtelen rá? Vagy mert tudni akarom, ki volt az, aki otthagyta a testét az erődben?

Kezdtem dühbe gurulni. Valóban ez volt a szándékom. Az hogy milyen módon jutok el a célig, lényegtelen.

– De ugye nem azt a valakit vártuk most éjjel?
– Nem tudom. Csak azt, hogy valakit, akinek köze lehet az ügyhöz.
– Szerintem ezt nagyon hamar verd ki a fejedből! Semmi értelme szellemeket kergetni. Tudom, hogy fáj Helen elvesztése, de az, ha te is a sorsára jutsz, semmit sem old meg, ezt te is tudod. Márpedig rettentően felelőtlenül viselkedsz. Nem igaz, hogy ezt nem látod.
– Úgy gondolom, az én dolgom. mit teszek. És nem kértem a tanácsodat, csak a segítségedet! – kiabáltam, kipattanva az autóból jó hangosan becsapva magam mögött az ajtaját.

Tom hiába kiabált utánam, engem már nem érdekelt. Ha egyedül kell a végére járnom, hát akkor úgy teszek. Rájövök a dolgokra, ezzel tartozom egykori barátnőmnek.

Berohantam az épületbe. Felsietve a lépcsőkön igyekeztem az irodába, hogy egy gyors zuhany után, átgondoljam a továbbiakat. Kinyitottam az ajtót, és a lábam előtt egy újabb fehér boríték fogadott.

Előző oldal Penelope