Fény az életben
Szépirodalom / Novellák (845 katt) | Tad Rayder |
2020.06.08. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/6 számában.
Előttem van egy kép. S hogy mi az? Egy gyönyörű nő menyasszonyi ruhában. Na, de kezdjük az elején!
Úgy hozta az élet, hogy pár hónappal ezelőtt a munkahelyemen át kellett mennem egy rövid időre a másik műszakba, mert kevesen voltak. Bevallom, nem nagyon tetszett az ötlet, sőt semennyire sem. De nem tehettem mást, így hát átmentem. S akkor jött a meglepetés egy lány személyében. Már első pillanattól fogva feltűnt számomra és érdekesnek találtam. Elkezdtünk beszélgetni egyre többet, napról napra több időt fordítottunk egymásra saját szabadidőnkből. S akkor jött az igazi meglepi. Elmondta, hogy közel kerültem hozzá. Őszintén megvallva nagyon jól esett a férfiúi büszkeségemnek és élveztem a helyzetet. Kerestük egymás társaságát és jól éreztük magunkat együtt. Örültem, ha megnevetettem és láthattam azt a gyönyörű mosolyát, mert én is vele örültem ezekben az esetekben. Ő volt Viktória, a mindenki által mosolygós embernek ismert lány, aki képes a puszta mosolyával az embertársait kihozni akár csak egy pillanatra is a rosszkedv, sötét árnyékából. Nagyon tetszett ez a tulajdonsága.
Ahogy visszagondolok, az őszintét megvallva megbolondultam volna, hogyha nap, mint nap, ha csak egy kicsit is nem érhettem volna hozzá. Emlékszem, azt nagyon szerette, ha csak úgy spontán megsimogattam a hátát. Pedig az elején nem volt ilyen könnyű, mert nem egyszer, nem kétszer szólt, hogy ne érjek hozzá. Persze ezt tiszteletben tartva betartottam egy rövid ideig, de hosszabb távon nem ment. Egy idő után rádöbbentem és felkeltette az érdeklődésemet s a döbbenet sodort magával és a felismerés, hogy ez a lány kell nekem. Volt egy buli, ami után azt mondta, bejön értem és akkor nem kell hazabuszoznom. De ez több volt annál. Közös izgalommal vártuk mindketten azt a péntek estét, és nem csak azért, mert akkor együtt lehetünk, hanem azért, mert ez volt az első hivatalos randink.
Az este nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában, sokat beszélgettünk még is volt valami, amiért éreztük, hogy ez nem igazán sikerült valami jól. Azután az este után sem hagytuk egymást, és ha lehet azt mondani, utána még többet beszélgettünk. Éreztük, hogy ez valaminek a kezdete. Hisz tartja a mondás, úton lenni az maga az élet, megérkezni, megállni az maga a halál. S én azt éreztem, és remélem, ezzel nem vagyok egymagam, hogy úton vagyok valami olyan felé, ami az életet jelenti, és ezzel most is így vagyok. Sőt azóta csak erősödött bennem az érzés, hogy szeretném ezt a lányt boldoggá tenni és az álmait megvalósítani.
Addig is nap mint nap iszunk a szavak tavából, amit egymás felé intézünk, és ez a tó duzzad egyre jobban tengerré és óceánná, amin együtt evezhetünk nem túlélve az életet, hanem megélve. Amikor meglátom, felbecsülhetetlen érték az számomra, mert ő tudom, hogy lát engem, és nem csak néz azokkal a gyönyörű szemeivel, amikkel már az elején elvarázsolt. Hiszek abban, hogy bármekkora hegy van előttünk, együtt kapaszkodunk fel, és egymás kezét fogva élvezhetjük a hegy és a magaslati levegő adta élményeket egy gyermek arcán át. Színesebb lett számomra a világ, amióta ő kopogtatott az életem ajtaján. Azóta tudom, mi az, hogy őszintén szívből mosolyogni, bár bevallom még sokat kell gyakorolnom. Ő szebbé tette mind azt, amiről eddig álmodtam, és volt idő, hogy azt hittem, az enyém. De a múltban csak elhitették velem egy boldog látszatvilág erős falait, hogy igen, részese vagyok, de ő megmutatta, mi a boldogság. Ezért csak köszönettel tartozom az életnek, amiért őt az utamba sodorta és megadta a lehetőséget a boldogságra.
Ez volt a mi kis történetünk, és hiszek benne, ez a történet nagyon hosszú lesz és együtt írhatjuk tovább az élet nagykönyvében az előttünk álló üres lapokat. Mert hisz minden év, ami az életünket összefoglalja, egy háromszáz hatvanöt oldalas könyv, aminek te írod a tartalmát.
Sümeg,
2020.02.13. - 2020.03.24. kedd
Előző oldal | Tad Rayder |
Vélemények a műről (eddig 1 db) |