Matildka néni és az idegen fegyverek

A jövő útjai / Novellák (54 katt) Norton
  2020.06.17.

(Sci-fi szatíra)


Black és Red egy síkságon álltak, egy kék színű levelekkel tarkított fákból álló erdő mellett. Kezdtek lassan hozzászokni az idegen planéta sárga színű égboltjához, és a Földinél sűrűbb oxigénnel telített atmoszférájához.

A hatalmasra nőtt, tűhegyes fogú ragadozókat, és a pikkellyel borított testű agresszív, humanoid lényeket azonban valahogy sehogyan sem tudták megszokni. Feszülten lestek körbe, a sugárvető fegyvereiket maguk előtt tartva, mintha minden pillanatban támadástól tartottak volna.

Egyszer csak egy fehéren világító fényalagút jelent meg pár méterrel előttük a semmiből.

- Ezen az átkozott helyen mindig történik valami kellemetlenség - nyögött fel Red félénken, miközben fegyverének csövét az alagútra szegezte, ahonnét egy öreg nénike, és egy két méter körüli, igen kövér férfi lépett elő. Alig értek ki a „fényalagútból” az rögtön bezáródott mögöttük.
- El kell vennünk a fegyvereket, amiket összegyűjtöttetek! - szólalt meg az öregasszony köszönés helyett.
- Mi a… miért akarjátok elvenni őket? - nyögött fel Red, alig találva a szavakat.
- Mert veszélyt jelentenek az emberiségre nézve.

A nénike a hozzá közelebb álló Blackhez lépett, és egy laza mozdulattal kirúgta a kezéből a sugárvetőjét. A fejvadász meglepetten vonta fel a szemöldökét, majd egy jobbhorgot indított el az öregasszony felé, aki alkarral hárította az ütést, majd ugyanazzal a mozdulattal már vissza is feszítette Black karját olyan erővel, hogy a küzdősportokban jártas férfi úgy érezte, hogy menten kifordul a könyöke. A néni másik kezének ujjai Black nyakába mélyedtek, és a rémült férfi hamar rájött arra, hogy ez a véznának tűnő kis asszonyka simán ki tudná tépni a légcsövét.

- Ejnye, fiatalember, hát szabad ilyen modortalannak lenni? - kérdezte a mamika, majd gáncsot vetett a fejvadásznak, amitől Black olyat nyekkent a földön, hogy még levegőt is alig kapott utána.
- Ki… ki a fenék maguk? - kérdezte rémülten Red, miközben a fegyverét fenyegetően tartotta maga elé.
- A barátainknak a vorzon és a grumek nevünket szoktuk mondani, de mivel ti nem vagytok a barátaink, elégedjetek meg annyival, hogy én Matildka vagyok, ő pedig itt Kázmér.
- Üdvözletem! - biccentett a hatalmasra nőtt férfi, és egy villámgyors mozdulattal kitépte Red kezéből a fegyvert, majd a nadrágszíjánál fogva, egy kézzel a levegőbe emelte őt.

Nagyon úgy nézett ki, hogy földhöz akarja vágni, de Matildka néni szelíden rászólt.

- Mi nem öljük meg az embereket, hanem megvédjük őket.
Szavai közben levette a lábát a földön fekvő Black nyakáról.
- Ja, igen, védjük őket - sóhajtott Kázmér. - Már majdnem elfelejtettem.

Lerakta Redet a földre és szelíden megpaskolta az arcát, hogy a fejvadásznak csengeni kezdett a füle.

- Akkor örülhetsz, barátom, mert most tényleg megvédelek - közölte a hatalmasra nőtt férfi, majd egyszerűen átugrott Rednek a feje felett, a talpával egy hátulról támadó, gyíkszerű, humanoid lénynek az arcára érkezve.

A furcsa „emberszabású” a földre került, Kázmér pedig az öklével beszakította a mellkasát. A „gyíkember” száját lilás színű vér hagyta el, és egy pillanat alatt eltávozott az élők sorából.

- Jön az ölebe is - szólalt meg Matildka közömbös hangon, és egy fák közül kirohanó kardfogú tigrishez hasonlító ragadozóra mutatott.

A tigrisszerű állat egy több méteres ugrással Kázmérra akarta vetni magát, de a termetes férfi leguggolt, miközben egy tőrt emelt a feje felé, ami végigszántotta a ragadozó hasát, hogy amikor földet ért, már hullottak is ki a belei. Az állat furcsa kaffogó hangokat adott ki magából, aztán néhány tétova lépés után az oldalára dőlt és megdöglött.

- A fegyvereiteket elvisszük! - közölte Matildka a legteljesebb lelki nyugalommal, miközben felnyalábolta a földön heverő, csomóba kötözött földönkívüli fegyvereket. - Nem valók ezek gyerekeknek a kezébe.
- Szerintem se! - értett egyet Kázmér, és felvette a földről a két fejvadász sugárvetőjét is. - Ezeket is magunkkal visszük! Kristályotok még úgyis maradt bőven. Az nem túl veszélyes energiaforrás, bár a helyetekben azért vigyáznék rá, hogy kinek adom el. Ja, és még valami - fordult vissza egy pillanatra -, gondoskodtunk róla, hogy a féregjárat, amit megtaláltatok, két nap alatt bezáródjon!

Szavai végeztével elővett egy távkapcsolóhoz hasonló eszközt, és megnyomott rajta egy gombot, mire újra megjelent a „fényalagút” a levegőben.

- Mi inkább ezt használjuk - mosolyodott el Matildka. - Remélem, azért nincs harag!

A furcsa páros ezután belépett az alagútba, ami pár pillanat múlva eltűnt.

A két férfi hosszú ideig csak hallgatott, végül Red törte meg a csendet.

- Mi a… búbánatos faszom volt ez?! - kérdezte teljesen ledöbbenve.

Black nem válaszolt, mivel még nem tért teljesen magához. Felült lassan a földön, aztán esetlenül talpra tornázta magát. A fájó nyakát tapogatta közben.

- Kik voltak ezek?! - követelőzött Red, mintha a barátja ismerte volna a választ a kérdésére.
- Hé, srácok, jól vagytok?! - kiáltotta Kat, aki az erdőből jött elő. - Láttunk egy gyíkpofát, de eltűnt valamerre a tigrisével együtt.
- Remélem, nem támadott rátok! - aggódott White nyomozó.
- Nem, de a fegyvereinket elvitték! - felelte mogorván Red.
- Elvitte a gyíklény? - csodálkozott White.
- Nem ő volt… - közölte Black. - Idejött egy öregasszony, meg egy dagadék, és egyszerűen elvették a cuccot. Az a rohadék, vén kurva kis híján megölt!
- Neked miért ilyen fura a hangod?
- Mert fáj a nyakam.
- Ezek tutira nem emberek voltak! - kiáltotta Red. - Úgy néztek ki, mint az emberek, de nem azok voltak.
- A vénasszony biztos, hogy nem - értett egyet Black.
- Mert téged elrendezett? - kérdezte fölényesen Kat. - Na, jól van, fiúk, ki vele… hová rejtettétek a cuccot?
- Itt van a zsebemben! - kiáltotta haragosan Red. - Hogy tudnánk elvinni a cuccot a tudtotok nélkül? Azt hiszitek, hazudunk? A két idegen azt mondta, hogy túl veszélyesek a fegyverek, de a kristályokat eladhatjuk!
- Biztos, hogy idegenek voltak? - kérdezte White nyomozó.
- Láttál te már elefántot ugrani? - kérdezett vissza Red.
- Nem láttam, de hogy jön ez most ide?
- Nem láthattál, mert az elefánt nem tud ugrani! - válaszolta dühösen Red. - Mint ahogy egy legalább másfél mázsás pasas se tud helyből átugrani senkit!
- De még egy ötven kilós se - értett egyet Black még mindig a nyakát tapogatva. - Márpedig ez történt!
- Valóban?
- Kinyírta azt a gyíkpofát! - mutatott Red a földön heverő, bezúzott mellkasú tetemre. - És kinyírta azt a tigrist is! - mutatott a másik tetemre.
- Egy szimpla tőrrel belezte ki a dögöt, mégpedig olyan villámgyors és precíz mozdulatokkal, hogy ilyesmire emberi lény nem lehet képes, hidd el nekem, cimbora!
- És akkor most mit csináljunk? - kérdezte White a tarkóját vakargatva. - Túl sokat szenvedtünk már a fegyverekért. Hagyjuk veszni őket?
- De hát elvitték, fogd már fel! Volt egy eszközük, amivel féregjáratot nyitottak, és azon keresztül tűntek el.
- Úgy van, és a járat aztán bezárult mögöttük - bólintott Black némi krákogás után. - Ráadásul azt mondták, hogy gondoskodtak róla, hogy az a járat, amin át mi jöttünk ide, két nap alatt bezáródjon.
- Akkor most mi legyen? - kérdezte White Kat felé fordulva, mintha a nő lett volna a főnök.
- Szerintem, húzzunk innen a francba! - követelte Red. - A kristályok is szép summát érnek, és túl sokszor kerültünk már életveszélybe.
- Talán igazatok van… - tűnődött el Kat.

***

Eközben Matildka és Kázmér már a Föld bolygón tartózkodott, a takaros kis kertes házuk udvarán.

- Ezt is megoldottuk! - húzta el a száját Kázmér.
Matildka leült egy műanyag asztalkához, és kötögetni kezdett.
- Miért csinálod ezt mindig? - kérdezte a kövér férfi csodálkozva.
- Megnyugtat ez a tevékenység.
- Figyelj, én nem szeretek kertelni - sóhajtott fel Kázmér. - Elegem van már abból, hogy állandóan a Földet mentjük. Mint a múltkor azok ellen a nindzsák, vagy mifenék ellen. Maholnap már szuperhős jelmezt fogok ölteni, és mint valami elhízott pocok, ide-oda fogok repkedni, hogy megmentsem az ártatlanokat. Legyünk őszinték! Ezen a bolygón már annyi tömegpusztító eszköz van felhalmozva, hogy már legalább százszor ki lehetne irtani velük az emberiséget… és ez valószínűleg előbb vagy utóbb be is fog következni. Miért nem megyünk el innen valami békésebb bolygóra, ahol nem ilyen agresszív lények élnek? Ott van a Xeroxis, a Bluman, hogy a Ralgárról már ne is beszéljek! És ezeket a helyeket a Kárhozottak sem ismerik. Költözzünk el innen! Mit szólsz hozzá?
- Ha el akarsz menni, nem tartalak vissza - mosolygott Matildka néni kedvesen. - Én viszont itt maradok.
- De miért?
- Nagyon a szívemhez nőt már ez a kis bolygó.

Vége


Ha borzalmas veszély les rád,
Mi pusztulással fenyeget,
Segítséget kérnél tüstént,
De nem veszik a jeleket…

Azt hiszed, hogy hamar véged,
Felesleges hajad tépned!
Lesz még néhány boldog éved…

Mert Matildka majd megvéd téged!

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 4 db)