Ha az vagy amit megeszel, akkor te lehetek

Horror / Novellák (55 katt) kovacsgabor
  2020.06.18.

Gyomrom lészen sírod

Erő és halhatatlanság,
az vagy, amit megeszel.
Légy a mártírom,
s mi egykor voltál, azzá válom.


Azt beszélik, fönn a hegyekben, mélyén az erdőben, él egy lény. Egyesek szerint egy szörny, ami emberhúst eszik, mások szerint egy gonosz szellem, ami elragadja az élők lelkét. Nem tudni, mi az igazság, de a helyiek szerint a legtöbb ember, aki a hegyekbe megy, sohasem tér vissza. A szörny elkapja és felfalja, így a helyiek méltán rettegik és kerülik a helyet.

Ezekben a hegyekben tűnt el a város egykori köztiszteletben álló orvosa, Dr. Larsen is. A doktor jó fizikumú, intelligens ember volt, aki szeretett vadászni. Az utolsó vadászútjáról azonban nem tért vissza, eltűnt a hegyekben. Soha nem találták meg, sem őt, sem a társait, akikkel akkor útnak indult. Ekkor kezdődött az eltűnések sorozata…

A doktor és számos másik ember eltűnésének rejtélye, valamint a hegyi szörny legendája, azok, amik hírhedtté tették a kisvárost a szenzációhajhász média jóvoltából.

Rengeteg turista, tudós, újságíró és vadász jár ide, hogy akár egy pillantást is vethessen a szörnyre, de mindhiába, még senki nem látta, legalábbis olyan, aki életben maradt volna a találkozás után. A helyiek tudják, hogy a hegy az ő birodalma és messze elkerülik azt, de a dicsőséghajhász idegenek nem törődnek az intelmekkel.


***

Augusztusban a napok rettentően forróak. A hat tapasztalt hobbivadász a nyári szabadságát élvezve, a munka kötelékeitől elszakadva, vadászatra készen, töltött fegyverekkel érkezett meg Barksville városba, a hegyi szörny otthonába, hogy begyűjtsék a legértékesebb trófeát, amit csak vadász begyűjthet. A hírnév fontos dolog, és ha gyilkolni kell hozzá, van, akinek az sem akadály.

A település tipikus kisváros volt, a szokásos üdvözlő táblával: Isten hozta Barksville-ben. Volt iskola, kocsma, borbély és egy templom a központban, ami kiemelkedve magaslott az épületek monoton sűrűjéből Isten és az egyház dicsőségét hirdetve. A város szívében lévő kereszteződésnél útbaigazító táblák sorakoztak. Az egyiken „Vadász-lesek 2 km” felirat jelezte a továbbhaladási irányt Kelet felé.

A hegy lába körülbelül öt percre volt a belvárostól. Onnan gyalog kellett továbbmenni az útviszonyok és a kilövendő vadak miatt.

A fiúk bepakolták a hátizsákjaikba a felszerelést, ami ilyenkor kellhet: váltásruha, iránytű, térkép, lőszer, konzervélelmiszer, ivóvíz, elsősegélytáska, kötél, pokróc, hálózsák, zseblámpa, kézi CB rádió, stb. A puskák és a kések közül mindenki a sajátját vitte. Mindenki készen állt.

Az erdőben kis táblák jelezték a lesek helyének irányát. A csapat ismerte a legendát, ami miatt idejöttek, és tudták, hogy az eltűnések Északnyugaton történtek, így letérve az ösvényről, elindultak Északnyugatra.

A fák két-három méterenként nyújtózkodtak a földből az ég felé. A talajt sűrű bozót és korhadt faágak fedték, néhol sziklás, köves kitüremkedésekkel emlékeztetve arra, hogy hegyen járnak. Az erdő csendjébe a madarak és a szél zörgette faágak vittek életet. Szörnynek nyoma sem volt. A csapat egy hegyi tisztáshoz érve, letáborozott. Mire kipakoltak és tüzet raktak, bealkonyodott. A több órás gyaloglás után megkönnyebbülés volt pihenni a meleg tűz mellett, ahol regenerálódhattak, hogy holnap újult erővel folytathassák a vadászatot. A városi mindennapok monotonitása és a komfort kiölik az emberből az ősi vadászösztönt és az erőt.


***

Az éjszaka közepén éles üvöltés rázta ki az álmokat a fáradt szemekből.

– Mi volt ez? – kérdezte Corner a mellette fekvő Murraytől.
– Micsoda? – kérdezett vissza a még félálomban lévő Murray.
– Ez az üvöltés? Nem hallottad?
Ekkor újabb üvöltés harsant az éjszakába.
– Úristen! – kipattant szemekkel reagált Murray.
– Hallottad?
– Fel kell ébresztenünk a többieket.
– Gondolod, hogy a lény az?
– Gyerünk, szólj a többieknek!

Mindketten felpattantak, majd ébresztgetni kezdték a többieket. Beletelt néhány percbe, mire mindenki összeszedte magát, aztán a hat vadász puskával a kezében elindult a hang irányába, egyenest az erdőbe.

– „Gyerünk, bébi, lobbants lángra! Gyerünk, bébi, lobbants lángra!” – énekelte Weepy.
– Fogd be, Weepy! – súgta neki Wilkins.
– Váljunk szét háromszor kettes csoportokra! – tanácsolta Ted.
– Ok – bólintva helyeselt Bud.
– Weepy és Wilkins, ti arra mentek! – magyarázta Ted jobb kezével az utat mutatva. – Bud és Corner, ti pedig arrafelé próbálkoztok. Murray és én erre megyünk. Rádión tartjuk a kapcsolatot.

A tanácskozás befejeztével a csoportok elindultak a kijelölt irányokba, hogy becserkésszék a prédát.

Weepy és Wilkins néhány perc gyaloglás után egy kunyhóhoz ért. Lerobbant viskó volt. Közelebb mentek, hogy megnézzék, lakik-e valaki abban a romhalmazban. Mikor már karnyújtásnyira voltak a háztól, az ajtó hirtelen kivágódott előttük…

Ted és Murray egy hatalmas kiáltásra lettek figyelmesek. Elindultak az üvöltés irányába. A holdfény szitálva szűrődött át a fák lombkoronájának sűrűjében, mindent félhomályba borítva.

Bud és Corner zseblámpákkal próbáltak javítani a látásviszonyokon. Az erdő csendes volt, akár egy kripta, amikor egyszer csak megzörrent egy bokor a közelben.

– Pszt! – állt meg mereven Corner, mutatóujját elemelve a zseblámpáról az ég felé mutatva.
– A fény biztos idevonzott valamilyen állatot.

A vállukhoz emelték a puskájukat, majd lassan közeledni kezdtek a zaj forrásához, minél kisebb zajt csapva. Ekkor a hátuk mögött lévő bokor megzörrent, de mire odavilágított volna Bud, már semmi nem volt ott. Corner tarkóját nyirkos hűvösség bizsergette. A férfi hátrapördült…

Egy reccsenés, majd egy eltorzult, elcsukló nyöszörgés. Bud annyit látott, hogy egy hatalmas, vaddisznószerű lény harapja át társa torkát. A vér fröcsögött, amikor a hús, az izmok és a hangszálak elváltak a toroktól. Az egész egy szempillantás alatt történt.

Miközben Corner levegő után kapkodva a földön vergődött, Bud félelemtől dermedten, puskával a kezében állt és tág pupillákkal a lényt bámulta. A sötétben megcsillanó borotvaéles fogak először ép elméjét, majd húsát hasították fel…


***

A viskó ajtaja nyitva volt, amikor Ted és Murray rátalálták az erdőben. Bementek a kunyhóba.
Az első dolog, amit érzékelni lehetett, a rothadó hús elviselhetetlen bűze volt. Több hetes rothadó húsé. Murray gyomra tüntetésképp kilökte magából tartalmát.

Ted zseblámpájának fénye pásztázva siklott végig a padlón heverő, emberi maradványokon. Csontok, koponyák, végtagok, törzsek, fejek, belsőségek hevertek szétszórva a földön. Eltekintve néhány rongy- és ruhadarabtól, valamint pár kacattól, sem asztal, sem szék, sem ágy nem volt a kunyhóban, csak megcsonkított torzók és húscafatok, amik egykoron emberi lények voltak. Köztük Weepy és Wilkins megcsonkított tetemei. Az egész hely olyan volt, mint egy mészárszék a pokolból.

– Bassza meg! Tűnjünk el innen! – nyögte az epétől bűzlő Murray.
– Ok – helyeselt Ted.

A tetőt tompa koppanás rázta meg. Murray arcára pánikfélelem ült ki a zaj hallatán, majd sietősen elindult az ajtó irányába. Amint kiért, egy kéz fentről megragadta a fejénél fogva, majd felrántotta a tetőre. Kétségbeesett félelem és kín szülte üvöltés volt, ami a férfi torkából harsogott, majd néma csend lett, amikor az izmok megadták magukat, és mint alma a fától, úgy vált el a feje a törzsétől arcán a fájdalom torz grimaszával. Ekkor Ted rémülten kirohant a házból, egyenest az erdőbe. Mikor visszapillantott, a dög éppen a kezeket szaggatta le barátja testéről. A holdfény beragyogta a ház tetejét, így jól megfigyelhette a szörnyet, ami leginkább egy emberszabású vaddisznóra hasonlított. Két lábon állt, és paták helyett ujjak voltak a végtagjai végén, a feje pedig olyan, akár egy eltorzult vaddisznóé, kurta malacorral, oldalt felfelé ívelő agyarakkal és vastag, tömzsi nyakkal, melyet a jól megtermett, erős fizikumú emberi test viselt.

Ted szervezetében dolgozott az adrenalin, és miután visszanyerte önuralmát, rájött, itt az alkalom, most leterítheti a szörnyet. Ekkor célba vette a puskájával, majd meghúzta a ravaszt. A vaddisznóember összeesett, majd legurult a lejtős tetőről.

A vadász lassan elindult a leterített vad felé. A szörny oldalából szivárgott a vér, de még nem halt meg. A férfi újra célba vette, hogy befejezze, amit elkezdett, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, a lény rekedtes hangon megszólalt.

– Ne lőj!
A férfi csodálkozva enyhén leengedte a puskáját.
– Ez meg mi a… – A szörny felült, majd megismételte a mondatot.
– Ne lőj!
– Te tudsz beszélni? – kérdezett vissza döbbenten a vadász.
– Igen. Én is ember vagyok. Illetve voltam… – mondta elkeseredetten a lény.
– Ezt meg hogy érted?

Ekkor hátrahajtotta a fejét takaró vaddisznó álarcot, mint a csuklyát, ami a hátat befedő, mellkashoz és hashoz varrt, vaddisznóbőr része volt. Az álarc inkább vadállatot rejtett, mintsem embert. Hosszú, bozontos haj és arcszőrzet borította a sárgás színű, furcsán deformált arcát. A testén és a végtagjain dús szőrzet borította a szálkás izmokat. A szemei sem voltak emberiek. Olyan sötét, üveges tekintete volt, mint a vadállatoknak. Szemfogai agyarakként emelkedtek ki a tüskeszerű, sárgás, vöröses fogsorából. Szája szélén véres nyál csordogált.

– Ki vagy te? – kérdezte Ted.
A lény kiköpte a szájában felgyülemlett vért, majd válaszolt.
– Egykor Dr. Larsennek hívtak, de most már…
Dr. Larsen? A vadásznak ismerősen csengett ez a név. Kis gondolkodás után beugrott, hogy honnan ismeri.
– Maga az, aki eltűnt évekkel ezelőtt. Maga volt az első áldozat.
– Igen. Minden velem kezdődött.
– Akkor maga a hegyi szörny! – döbbent rá a férfi.
– Igen.
– De miért tette ezt?
– Mert újra ember akarok lenni – jött a hűvös, őszinte válasz.
– Ezt hogy érti? – tette fel a kérdést a doktornak.
– Azért lettem ilyen, mert szenvedélyes vadász voltam. A természet anyja pedig megbüntetett vétkeimért. – Ted némán, tekintetét a férfira meresztve, hallgatta az elképesztő történetet és azon tűnődött, vajon bolond-e? – Az utolsó vadászat során lőttem egy csodaszép vaddisznót, s követve a vadászrítusokat, kibeleztem, megnyúztam, majd megízleltem a húsát. Ekkor alakultam át ezzé a szörnyeteggé, mely büntetéshez hozzátartozik a kielégíthetetlen vágy az emberhúsra.
– És ezért lemészárolta a társait?
– Nem tehettem mást – védekezett a doktor. – Az éhség és a gyilkolás ösztöne erősebb volt.
– Őrület ez az egész.
– Tudja, van egy mondás: „Az vagy, amit megeszel”. Én már nem vagyok ember, de talán ha…
– Emberhúst eszik, visszanyeri a régi önmagát – fejezte be a mondatot Ted.
– Igen.
– Maga egy elmeháborodott, beteg fasz! – vonta le a konklúziót Ted a történet hallatán, majd maga elé emelte a puskát, hogy végezzen a gyilkossal, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, az rávetette magát, akár egy sarokba szorított vadállat.

Kiverte a puskát a férfi kezéből, aztán a földre teperte. Egy darabig birkóztak, hemperegtek, hol az egyik volt fölül, hol a másik. A kannibál a sérülése ellenére is nyers már-már emberfeletti erejével könnyedén a földhöz tudta passzírozni a férfit, majd a tehetetlen, földön fekvő vadász arcába mélyesztette hegyes fogait.

Fog és arccsont összekoccant, majd az izomszövet és a hámszövet elvált az arctól, felfedve a vöröses-sárgás csontot. A vér szivárogni kezdett a sebből. A vadász felsikoltott a fájdalomtól, aztán elcsuklott a sikoly. A szörnyeteg egy könnyed, erőteljes mozdulattal letépte az állkapcsát, majd gyorsan és precízen kibelezte. Az élettelen, kizsigerelt húst aztán úgy kapta fel és vitte magával, mint egy rongybabát.

Előző oldal kovacsgabor