Érkezés

A jövő útjai / Novellák (601 katt) Matthew B. Reynolds
  2020.08.15.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/12 számában.

Thomas Messer váratlanul tért magához egy számára teljesen ismeretlen bolygón, amely nagyon emlékeztette a Földre. Kopár, kietlen táj vette körül, a fákról lehullottak a levelek, zúzmara jelezte a havazás közeledtét, körülbelül reggel nyolc óra lehetett. A férfi borostás arca szinte megfagyott a rettentő hidegben, keze, lába elgémberedett, magas volt, tagbaszakadt, dús hajszálain meg-megjelentek az őszülés első jelei. Vad, kék szemei villámokat szórtak, dühítette, hogy nem tudja, mi történt vele. Otthon nem lehet, hisz szülőföldjét felismerné. Ruhája szinte ráfagyott izmos testére, remegett a hidegben.

- Hogy történt mindez? Egy szemvillanás volt az egész! - Körbenézett, amerre a szem ellát, űrhajó és replülőgép roncsokat vélt felfedezni, és halottak feküdtek többfelé. Leült egy sziklakőre, és gondolataiba merült.

– Tegyük fel, hogy megháborodott az elmém! – mélázott. – Előfordulhat, hogy a saját elmémben vagyok épp, és a testem valahol kómában pihen, viszont, ha ez így van, akkor miért olyan valóságos minden?

Megkereste az első közelben található halottat, és magához vette fegyverét. Elsütötte, és izzó fénycsóva lángolt ki belőle, a vége vörösen izzott. Lézerfegyver volt. Egy roncsot talált el, amely rögtön utána füstbe borult, és fekete lyuk tátongott rajta, s meglepetten vette észre, hogy zöld foltokkal van tele. Tehát ezeknek az emberszerű lényeknek zöld volt a vérük. Az egyik roncsnál talált egy rádiót, megpróbálta bekapcsolni, de nem járt sikerrel.

– Valószínűleg lemerült, vagy zárlatos – gondolta magában. – Élelem után kellene néznem – morfondírozott. - Kérdés, van-e itt egyáltalán bármi is, ami emberi fogyasztásra alkalmas.

Éhsége kezdte elvenni az eszét. Mérföldeket sétált, de sehol egy teremtett lélek. Hamarosan elvesztette az eszméletét…

Amikor magához tért, bútorokkal, asztallal, székkel berendezett űrhajóban találta magát, ahol egy kedves arcú, nőszerű teremtmény nézett rá nagy, boci szemekkel, a haja bodros volt és vérvörös, a fenekénél rövidke, szőrös farok kandikált ki, lábai hosszúak és vastagok, és patái voltak! A katonát egy kentaurra emlékeztette, de azután jobban megnézte, inkább volt emberi, semmint állati ez a különleges teremtmény.

- A nevem Arlan - szólt szelíd hangon. - Téged hogy hívnak?
A férfi kissé még kómásan, s köhécselve válaszolt.
- Thomasnak.
- Hogy kerültél ide?
- Fogalmam sincs. Amire emlékszem, hogy Földünkön éppen gyakorlatozni voltam katonatársaimmal, aztán egyszer csak elsötétült a világ, és itt tértem magamhoz. Annyit tudok, hogy polgárháború készült nálunk kirobbanni, ezért soroztak be engem is bajtársaimmal együtt. Az az elméletem, hogy féregjárat nyílhatott a bolygónkon, és én azon valahogy keresztül mentem. Amikor megérkeztem ide, ruhát és fegyvert kerestem, majd élelem és víz után néztem, és azt hiszem, hogy elájultam.
- Igen, így történt, kómában voltál két napig - mondta Arlan. A nőszerű lény bájosan mosolygott, szemei szelídséget sugároztak, patáival koppantott párat, jelezvén, hogy örül a messziről jött idegennek. - Készítsek neked egy bögre forró maszlagot?
- Nem tudom, mi az - vetette oda a férfi.
- A maszlag barna magokból készül, rendkívül vitamindús, édes és éberen tart, ha fáradt vagy.
- Akkor ez olyan lehet, mint nálunk a kávé. Kérek, köszönöm.
- Éhes is vagy, gondolom, főztem neked mócant, zöldségekkel. Nem ismered a mócant sem biztosan.
A katona fejét rázta, jelezvén, hogy nem ismeri.
- Nálunk az egy vadállat, növényevő, húsa rendkívül finom és egészséges, enyhén zsíros. - A nő megterített egy tányért a katonának, egyet magának.
- Jó étvágyat! – mondták szinte egyszerre.
A férfinek az ital és az étel is nagyon ízlett, mohón falta. Rettenetesen éhes volt már.
- Mi történt itt, hova lettek az emberek?
- Itt nem élnek emberek. Mi borgok vagyunk.
- Cyborgok?
- Nem, borgok. A cyborgokat a borgokból gyártották annak idején, főleg azért, hogy dolgozzanak, de már évek óta nincs egy sem. Körülbelül háromszáz éve volt egy hatalmas háború a borgok és cyborgok között. Bornal Khan, a cyborgok feltalálója, majd később gyárának elnöke elkövette azt a hibát, hogy amellett, hogy mikrochipet ültetett a fejükbe, élő szervekkel is próbálkozott. Korán elhalálozott borgok szöveteiből, szerveiből állította elő az új hibrideket. Egy számítógépes rendszer vezérelte őket, amely pár évre rá meghibásodott. Az eredménye ennek az lett, hogy a cyborgok elvesztették önuralmukat és egyetlen céljuk maradt: a teljes megsemmisítés. Halomra gyilkolták a borgokat, betörtek a városokba, falvakba, felgyújtották a házakat, nem kímélték a férfiakat, viszont meglepő módon a nőket és a gyerekeket életben hagyták. Egy falu maradt épségben, amely köré óriási kerítést építettek olyan anyagból, amelyen a cyborgok nem tudnak áthatolni. Vezetőt választottak, és hadsereget kovácsoltak, rengeteget edzettek, gyakoroltak, felkészültek arra, hogy megvédjék az egyetlen falut, amely megmaradt, Sziklatövét. Az összes felnőtt férfi elindult a csatamezőre.
- Kicsit olyan érzésem van, mintha a II. világháborúról beszélnél - jegyezte meg csendesen Thomas. - Úgy látszik, a Földetek sem a békéről híres - sóhajtott a teretmény, és farkát billegtette, és ismét kopogott patáival.

A katonának tetszett Arlan, már nem is igazán teremtényként, hanem mint nőre nézett rá. Vonzónak találta, rég volt nővel, s egy pillanatra megfordult a fejében, hogyha ő és ez a nő... de Arlan megszakította gondolatmenetét és folytatta.

- Véres küzdelem volt, fél évig tartott a háború, sokan odavesztek, páran tértek csak haza. Sikerült leigázniuk a cyborgokat, ez volt végső csata, az utolsót is a halálba küldték, majd hazatértek.
- Nem lehetett volna megjavítani a számítógépes rendszert? – érdeklődött Thomas.
- Sajnos nem! A helyzet az, hogy a cyborgok programtervezői levédték az egész hálózatot, sőt a bázist sokan őrizték, nem lehetett hozzáférni. Egy automatikus önmegsemmisítő rendszer kapcsolt be és a gyár felrobbant. Ezzel vége is a történetnek.
- Hm... - rázta meg a fejét a férfi. - Kemény időszak volt ez a borgok életében.
- Igen - bólogatott Arlan Bay, majd nagyot sóhajtott.

Pár percig csendben ültek egymással szemben. Tom kitekintett az ablakon, s meglepetten látta, hogy lila köd borítja a tájat.

- Mi ez a ködféleség odakint?
A nő felkapta a fejét, bő ruhája meglibbent a lendülettől, odarohant az ablakhoz és becsukta.
- Szerencse, hogy észrevetted, a háború és szennyeződés igencsak megváltoztatta nálunk a klímát. Ez a kvard, füst és köd, mérgező hatású, a tüdőt támadja meg elsőként.
- Nálunk ezt szmognak hívják - mondta a férfi vállvetve.
- Addig nem mehetünk ki az űrhajómból, amíg el nem száll a köd, akár halálos is lehet. Ha kitisztult az ég, el kell indulnunk, fogytán van az élelem. Voltál már vadászaton?
- Igen, még ifjú koromban, de mi másféle fegyvereket használunk, mint ti - tette hozzá Thomas.
- Megmutatnám neked a bázist, kérlek, kövess. Ezt a számítógépesrendszert még borg katonák hagyták a bázison, én szereltem be az űrhajómba. Gyermekkoromban néhai apám mérnök volt egy gyárban, északon, Antwep városában. Tőle tanultam, hogyan kell használni.
- Nő létedre igen sokat tudsz a technikai eszközökről - mondta meglepetten a közkatona.
- Igen, muszáj volt a tudásomat fejlesztenem ahhoz, hogy életben tudjak maradni ezen az elátkozott helyen.
– Érdekes, hogy értjük egymás nyelvét – szólalt meg a katona.
– Régi telepesek nyelvét vettük át több száz évvel ezelőtt, talán pont a ti bolygotokról érkeztek.
– Könnyen elképzelhető – mosolyodott el Thomas.
Majd a nő folytatta.
- A radarok segítségével be tudom mérni, merre célszerű menni élelemért.
- Több napja nem fürödtem, elég erős oroszlán szagom van, volna lehetőség, van nálad melegvíz?
- Igen, spárgavizem van, sárga és nagyon egészséges, fogyasztásra is alkalmas. Ha kimész a komputerszobából, balra találod a mosdót.
– Köszönöm – bólintott a férfi.

Thomasnak jól esett a kellemes víz, érezte, hogy sebei fájdalmát enyhíti. Zuhanyzás közben azon gondolkodott, vajon vissza fog-e valaha jutni a Földre, vagy egész életében ezen a bolygón kell maradnia. Aztán eszébe jutott, hogy meg sem kérdezte a teremtményt arról, hogyan hívják a bolygójukat. Fürdés után egyszál törülközőben odaállt a nő elé, majd megszólalt.

- Kaphatnék valami tiszta ruhát?
– Természetesen. Látom, a szappant is megtaláltad, kellemes illatod lett tőle. Van borkus bőrből készült nadrágom és felsőm.
- Borkus?
- Igen, disznóféle, szintén alkalmas ételnek, illetve ruhát készítenek a bundájából. Tessék, parancsolj!
- Köszönöm szépen - mosolygott a férfi, és mélyen belenézett a nő szemébe, mire ő elpirult.
- Rég voltam férfival – szemérmeskedett Arlan, mert neki is tetszett a férfi.

A borg nők mindig is szerették az extrém férfiakat, és így, hogy Thomas másik bolygóról érkezett, csak fokozta vágyait. Thomas megsimogatta Arlan arcát és megcsókolta…

Szeretkezés után meztelenül feküdtek a nő hálószobájának ágyában, a férfi mély álomba merült. A nő kiment a konyhába, és főzött magának egy bögre forró maszlagot. Közben a katona felébredt, felöltözött, és kiment hozzá a konyhába.

- Nézd csak, elszállt a köd!
- Igen, kimehetünk, de vegyünk fel vastag bundát, nagyon hideg van.

Magukra húzták a kabátokat, vettek fel csizmákat, és elindultak a kijárat felé, közben a nő magához vette az élelemgyűjtő fegyvereket.

- Tessék, ezt itt úgy hívják, hogy paluska, remekül lehet vele állatokra vadászni. Nos, a radarom szerint a déli félteken találni fogunk állatot és növényt is, azt a helyet célozzuk meg elsőnek. Gyerünk!
- Mi a neve a bolygótoknak? - érdeklődött útközben Tom.
- Garudema. Azt jelenti, boldogságban úszó, de sajnos nem igazán kötelez minket ez a név, főleg ami az utóbbi pár évet illeti.
- Kár, hogy így alakultak a dolgok - sóhajtott a férfi.
- Nos, kb. fél óra- és ott vagyunk annál az erdőnél, amelyet jelzett a radar - mondta a terepet fürkészve a nő. - Sose félj, találunk elég élelmet!



- Thomas közkatona azóta sem került elő?
- Nem, kormányzó úr - mondta Ford ezredes. - Egy villanást láttunk, hatalmas fény vette körül az övezetet, azután megjelent az a furcsa, ovális, színes, buborékszerű izé, talán valamiféle dimenziókapu lehetett.
- Igen, mi is erre a következtetésre jutottunk, közkatonánkat, úgy látszik, beszippantotta. Aggódom, mi van, ha ez az örvény visszatér, és nagyobb lesz a kiterjedése, el fognak tűnni az emberek, és akkor semmit sem tehetünk! Ki kell nyomozni, hogy miért nyílik meg a kapu. Elképzelhető, hogy idegenek nyitották meg, amelyek be akarnak hatolni a Föld területére. Egyébként bízom benne, hogy Thomas épségben van, csak épp egy párhuzamos bolygón.



Az egyik pillanatban egy medveszerű, szürke színű, körülbelül fél méter magas vadállat ugrott elébük. Arlan előkapta a paluskát, és abban a pillanatban leterítette.

- Ez már egy hétre való hús, hasonló íze van, mint a mócannak, ez a szürke mogar. Van nálam zsák, abban el tudjuk vinni. Már csak növények után kell kutatnunk.
- Remekül bánsz a fegyverrel!
- Amióta egyedül élek, meg kellett tanulnom vadászni és megvédeni magam. Az erdő közepe sűrűn benőtt növényekből áll, addig kellene eljutnunk, és igyekeznünk, mert lassan sötétedik, olyankor nagyon veszélyes ez a vidék, és most, hogy tél van, rendkívül hideg is lesz éjszaka. Nyomás előre!

Az erdő szikkadt, kopár volt, a levelek már mind lehullottak, az állatok keresték a menedéket, meleg búvóhelyeket, szerencsére a mogart sikerült lelőni, de a többi állat nagyon elbújt. Az erdő közepére érve fákon találtak gombához hasonló, úgynevezett hongokat, Arlan kiválogatta közülük az ehetőket. Óvatosabban lépdeltek, mocsaras részhez érkeztek, bal oldalt találtak hevireket, ezek olyan növények, amelyek megfázásra és sebekre is kiválóak, sok bennük a tápanyag. Kezdett esteledni, így hát elindultak vissza a bázisra.

Amikor teljesen besötétedett, két Hold kezdett ragyogni az égen, Tom elámulva nézte őket. Arlan elmesélte, hogy ezek a Luna1 és a Luna2, mindkettőt a Nap világíja meg, amelyet ők Sonarnak neveznek.

- Valahogy vissza kellene térnem a Földünkre. Velem jönnél?
- Nem hiszem, nekem itt van az otthonom, itt kell megállnom a helyem.
- Megértem - mondta szomorkásan a katona.
- Te itt maradnál velem? - kérdezett vissza Arlan.
- Megszerettelek, de otthon vár a család, a barátaim, igaz, nem vagyok nős, de… - hirtelen elhallgattak, és csak néztek maguk elé.

A nő valójában százharminc éves volt, nem is sejtette, hogy az emberek átlag életkora ennél jóval kevesebb. Az egészséges borgok megélik a háromszáz évet is. Ahogy egymásra voltak szorulva, a férfi szép, lassan beleszeretett a nőbe. A mi bolygónkon valószínűleg az emberek furcsán néznének, erre a félig ember, félig állat élőlényre, persze, mit sem törődne vele, ha Arlan Bay vele tartana. Úgy érezte, hogy a teremtmény is viszont szereti őt, ahogyan nézett rá, bús, boci szemeivel. Elmerengett, észre sem vette, hogy közben a nő bement a hálószobába átöltözni.

- Fáradt vagyok, hosszú volt ez a nap.
- Én is elbóbiskoltam, ideje lesz nyugovóra térni.



- Ezredes, az elnök kéri, hogy toborozzunk össze annyi tudóst, amennyit csak tudunk, a körzetből. Sürgős, hogy kiderítsük, hogyan és miért nyílik meg az átjáró, és várható-e veszélyes ellenség. Ez immáron nemzetbiztonsági kérdés.
- Értettem, uram, máris mozgósítom a csapatunkat, a helyszínen találkozunk, igyekezünk, amennyire csak lehet.

Egy órával később tudósók serege érkezett meg a helyszínre. Különféle műszerekkel nekiláttak a vizsgálatoknak. Egyik tudós meg volt róla győződve, hogy mágneses vihar aktiválta az átjárót. Többek vitatkoztak vele, de ő makacsul ragaszkodott ehhez az elmélethez. Mindenesetre, amíg nem derül ki teljes bizonyossággal, mi történt, addig csak találgathatnak. Később az elnök is megérkezett, hogy terepszemlét tartson. Jelen helyzetben több testőr követte, biztos, ami biztos, viszont ez nem volt ínyére, sosem szerette, ha nagyon nyüzsögnek körülötte, de a kormányzó ragaszkodott hozzá, így kénytelen, kelletlen elfogadta.

- Kávét kér valaki? - kérdezte udvariasan az egyik hölgy.
- Az most jól fog esni - mondta a kormányzó.
- Azt hiszem, belefog telni legalább egy hétbe, mire előrébb jutunk az üggyel kapcsolatban - sóhajtott az elnök.
- Thomas közlegényt ismerve szinte biztos, hogy valahol finom italt kortyolgat és csábos nők veszik körül – mosolyodott el a százados.
– Legyen igaza, Sam! – nevette el magát az elnök.



Másnap reggel a téli idősjáráshoz képest meleg volt, Arlan szerint ez a klímaváltozásnak volt köszönhető.

– Meg kell találnunk a feljegyzéseket, amelyeket a Théta40-es űrhajóban láttam utoljára.

Reggeli után elindultak, nem kellett sokat gyalogolniuk, mire megpillantották az űrhajót, amelynek az ajtaja le volt szakadva. Közelebb érve látták, hogy pókhálóval van tele a helyiség, amelyet sebtében letakarított egy törlőronggyal.

- Áh, ezek lesznek azok! – csillant fel Arlan szeme. – Lássuk, hogy mit is mutatnak az ábrák! A tervrajz szerint kell lennie egy generátornak, amely nagy feszültség hatására térkaput nyit meg. Sajnos két bökkenő is van – sóhajtott.
– Mik volnának azok? – kérdezte a nőt fürkészve Thomas. – Nos, kérdés, honnan szerzünk nagyfeszültségű áramot, illetve tudnunk kell a Földed és városod koordinátáit, hogy haza tudjalak küldeni. Hopp, meg is van! – sikkantott fel Arlan. – A leírás szerint tudósaink az 1-es Földön találtak embereket három évvel ezelőtt. Ezek szerint a kaput már akkor is használták. Akkor már csak az energiaforrás van hátra. Talán a Doldo52-es anyahajó maradványainál működik még a generátor. A tervrajzot magunkkal kell vinnünk – mondta szorgoskodva a nő.

Viszonylag hamar ráakadtak a régi, poros űrhajóra.

- Ott a generátor!
- Áh, én is látom. – csillant fel a közkatona szeme.

Mindketten megörültek, hogy nem kellett órákig keresgélni. Arlan szorgoskodva fürkészte, hogy melyik kábel hova megy. Viszonylag egyszerű volt a tervrajz alapján a kábeleket elrendezni.

– Ez itt a számláló, ezen kell beállítani a Földed és a városodat, ahonnan jöttél. Tényleg, honnan is jöttél? – tette fel a kérdést Arlan.
– Az Amerikai Egyesült Állomokból, New York Cityből – mondta magabiztosan a férfi.
– Akkor a megoldás roppant egyszerű. Be kell állítani az 1-es Földet, illetve a tervrajzon van egy helyszínekről készült táblázat, amelyen fel van minden nagyobb város koordinátája tüntetve ABC sorrendben. – Arlan bogarászta egy darabig a több száz oldalas táblázatot, majd rábökött mutató ujjával az egyik oldalra. – Ez lesz az! New York City, 5-ös szektor, az érzékelő szerint innen jöttél, ha minden igaz, akkor pontosan ott fogsz földet érni, ahonnan érkeztél. Akkor a megoldás tehát: 1-es Föld, 5-ös szektor. Hamar hazajutsz.
Mindkettőjük torkában gombóc kerekedett, alig bírtak megszólalni.
– Arlan… - törte meg a csendet Thomas. – Hiányozni fogsz, nagyon örülök, hogy megismerhettelek téged!
– Te is nekem, nagyon, de nagyon... – A nő a közkatonát szorosan átölelte, és csókot lehelt az arcára, majd könnyei kicsordultak. – A tervrajz szerint nem bonyolult beállítani a generátort. – mondta szipogva Arlan. - Az 1B kábel jobbra a második portba, az 5A-ös kábel pedig a nyolcadik csatlakozóba. Így ni, kész is van!

Arlan Bay bekapcsolta a generátort, és a furcsa, tojásszerű buborék megnyílt.

– Isten áldjon, Thomas, vigyázz nagyon magadra, minden jót!
– Talán egyszer még találkozunk – mosolyodott el a férfi, intettm majd beugrott az átjáróba.



- Nézzék, uraim! – kurjantotta el magát az elnök. – Ott egy örvényszerű, buborékféle valami, szerintem az lesz az átjáró!

Az elnök, a katonák és a tudósok csoportja az átjáróhoz rohant. A fegyverek a katonák kezében voltak, várták az idegenek támadását. Nagy meglepetésükre azonban idegenek nem jöttek, viszont Thomas Messer közkatona pottyant ki az átjáróból.

– Messer, te vagy az? – ámuldozott az egyik katona.
– Én bizony, és van mit mesélnem nektek!

Páran vállon veregették, és izgalommal várták, hogy Thomas elkezdje meséjét…

Szentes, 2020 tavasz

Előző oldal Matthew B. Reynolds