A találmány

Fantasy / Novellák (88 katt) Jávorszki András
  2020.05.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/5 számában.

Éppen végeztem az ebédre sütött grillcsirkémmel, és már arra készültem, hogy leöblítsem a szokásos pohár borral, amikor megszólalt a telefon. Felvettem.

- Arthur? – recsegett bele egy érdes hang a vonalba. – Mazurka Donovan vagyok. Ráérsz ma este?
- Attól függ – válaszoltam. Úgy döntöttem, hogy amíg nem tudom, miről van szó, nem adok neki határozott választ, mert Mazurka hajlamos volt a csak őt érdeklő dolgokkal is a végtelenségig fárasztani az embert.
- Elkészült! – a hangja büszkeségtől csengett. – Kész a nagy mű, amin hónapokig dolgoztam. Ma este kipróbálhatnánk.
- Befejezted a 199-es modellt? – kérdeztem. Sosem hittem volna, hogy Mazurka képes lesz továbbfejleszteni a régi, 195-ös szériaszámú időáthelyező gépet. De ezek szerint még mindig tudott valamit újítani az eszközön.
- Úgy bizony! – nevetett. – Nyolcra várlak.

Letettem a telefont, és néhány másodpercig hitetlenkedve bámultam magam elé. Azt eddig is tudtam, hogy Mazurka egy született lángelme, elvégre ki más tudna megalkotni egy olyan szerkezetet, amit hétköznapi nevén csak időgépnek neveznek? Neki sikerült, méghozzá befolyásos támogatók és pénz nélkül, szinte csak a garázsban talált elektromos eszközökből, tekercsekből, kábelekből, meg egy sor olyan holmiból, amiket a magamfajta laikus könnyedén a kacat kategóriába sorolna.

Néhány órával később már a metrón ültem, és a barátom otthona felé tartottam. Az egyik külső kerületben lakott, nem messze az űrkikötőtől egy szerény, kertvárosi házban. Már sötétedett, mire odaértem. A meleg, augusztusi napfény lassan eltűnőben volt nyugaton.

- Üdv Arthur! – nyújtott kezet. – Régen nem láttalak már.
- Na igen. Sokat dolgoztál.
- Valóban kevés szabadidőm volt mostanában – magyarázkodott, miközben bevezetett a házába. Láttam rajta, hogy fogyott néhány kilót és a haja is őszesebb lett.
Leültünk a nappaliban. Sörrel kínált, de visszautasítottam.
- Én azért iszok egyet – mondta, és feltépte a fémdoboz nyitófülét.
- Mégis mit módosítottál a 195-ösön? – tértem máris a tárgyra. – Az már teljesen kész volt, nem?
- Hát, akadt rajta még fejleszteni való – nevetett, majd hamiskás mosolyra húzódott a szája, amitől a kerek holdvilágképe olyannak tűnt, mint egy ősz hajú óvodás. – Akadt még bizony, meg is látod mindjárt – ismételte, és a szeme sokat mondóan szegeződött rám. A hanglejtése olyan volt, mint egy porondmesteré, aki éppen a főattrakciót készül felkonferálni, ez pedig zavart. Mazurka valóban lángelme volt a fizika és a matematika terén, de a viselkedése sokszor leginkább egy nagyra nőtt gyerekre emlékeztetett.
- Nem félsz attól, hogy ezt is elveszik?
- Nem félek – ingatta a fejét és tovább mosolygott. – Ezt nem fogják.

Amikor az előző találmányát bemutatta a hadseregnek, azok persze rögtön lecsaptak rá. Aztán kapott némi pénzt az államtól, meg egy szigorú figyelmeztetést, hogy senkinek ne beszéljen az időáthelyezőről. Természetesen csalódott volt a tudományos elismerés és a nemzetközi hírverés elmaradása miatt, de azért nem annyira, hogy ez elvette volna a kedvét a további munkától. Pedig én előre megmondtam neki, hogy ebből hétpecsétes titkot fognak csinálni, őt pedig jó eséllyel félreállítják. És örültem annak, hogy nem tudják, én is ismerem a gépet, különben még engem is meglátogatott volna néhány egyenruhás.

- Akkor hagy lássam végre! – álltam fel a fotelből. – Kíváncsivá tettél.

Kimentünk a ház mögé, a fából épült fészerhez. Vendéglátóm kitárta előttem az ajtót, betessékelt, és még mielőtt a szemem hozzászokhatott volna a bent uralkodó, erős félhomályhoz, ő sorban felkattintotta a mennyezeti lámpákat.

- Itt a 199-es modell – mondta átszellemülten.

A fészer közepén nagyjából másfél méter átmérőjű, kör alakú, csillogó fém lap hevert a padlón. Talán egy arasznyi vastagságú lehetett, annyi, mint egy átlagos lépcsőfok, és kábelek sokasága csatlakozott az aljához. Felette egy jókora lámpaburához hasonlító dolog lógott, aminek a belseje tele volt diódákkal, kábelekkel, és ha jól láttam, akkor mágnesesekkel is. Meg persze egy sor olyan dologgal, amiket nem ismertem fel. Mindenesetre elismerően füttyentettem, de azért nem tudtam megállni, hogy ne tegyek egy megjegyzést:

- Ez pont olyan, mint az előző.
- Látszólag – válaszolt Mazurka –, de mindjárt meglátod a különbséget. Gyere!

Intett, hogy kövessem. Együtt léptünk fel a fém lapra. Egy közönséges távirányítót vett elő a zsebéből, megnyomott rajta néhány gombot, mire az időáthelyező gép halkan felzümmögött. A hajunk azonnal az égnek állt a minket körülvevő, elektromos töltéstől. A burában fehér fény gyúlt, és mindenfelé szikrák kezdtek pattogni gyors egymásutánban.

A képzeletem máris elszaladt. Vajon hová megyünk? A legutóbbi kísérlet során, a 195-ösnek köszönhetően, ha csak néhány másodpercre is (mert hosszabb utazásokra az a változat még nem volt képes), de a saját szememmel láthattam az ókori Rómát teljes pompájában, az óceánon Amerika felé hajózó vikingeket, a mamutokra vadászó ősembereket. A pulzusom az egekbe emelkedett az izgatottságtól, és áhítattal vártam a pillanatot, amikor kizökkenünk a jelenből, majd elindulunk a régmúlt korok felé.

Aztán a zümmögés lassan alábbhagyott. A fény kihunyt a fejünk felett. Még mindig a pajtában álltunk, és nem változott meg semmi. Értetlenül néztem körbe, majd a tekintetem Mazurkára siklott, aki boldogan mosolygott. Kiléptem az időáthelyezőből, és a fészer ajtajához siettem. Szélesre tártam, abban a reményben, hogy odakint valami elképesztő dolog tárul majd a szemem elé, de csak a kert ismerős látványa fogadott, amire már ráborult a nyári este.

- Nem értem – mondtam, és visszanéztem rá. – Azt mondtad, működik.
- Működik is! – jelentette ki csillogó szemekkel, miközben odasétált mellém.
- De hát nem mentünk sehová! – fakadtam ki.
- Ez a lényeg – bólogatott Mazurka. – A kormány elvette tőlem a 195-öst, mert azzal lehet az időben utazni. Hát én meglakottam a 199-est, ami a tökéletes másolata az előző szériának.
- És ennek mi értelme van?
- Ha az ember utazni akar az időben, majd használja az előző modellt, nem igaz? De mi van akkor, ha valaki nem akar utazni az időben?
- Akkor nem utazik? – találgattam.
- Pontosan! – csapott le a válaszomra. – Ha valaki nem akar az időben utazni, akkor mindössze annyi a dolga, hogy a Mazurka-féle 199-es modellt használja. Hát nem nagyszerű?
- De. Igazán nagyszerű – helyeseltem a barátom ragyogó arcát látva.
- Az előző találmányomat titkosították – magyarázta. – A világon senki nem tudja, mit alkottam. De most majd megismerik a nevem! Megismerik a nem-időutazó gépet. Elvégre az ilyesmit minek eltitkolni? – tette fel a logikusnak tűnő kérdést.
- Mondasz valamit – bólintottam. – Kár, hogy nekem nincs ennyi eszem.
- Fogadd el, hogy nem vagyunk egyformák! – veregetett hátba barátságosan.

Előző oldal Jávorszki András
Vélemények a műről (eddig 4 db)