Madárka

A jövő útjai / Novellák (71 katt) Thomas Otto
  2020.05.28.

Soha életemben nem féltem. A felelősség súlyos terhe nem nyomta a vállamat. Minek is nyomná? Ebben a világban, hol az ember örök bolyongásra van ítélve, nincsenek sem rokonok, sem barátok. Csak az üres magány, a végtelen út, melynek porát már születésünk óta szívjuk. Erről a Pásztorok tehetnek…

Azt mondják, egyidősek az emberiséggel. Mások szerint ő maguk is emberek. Szerintem istenek. Olyanok, akiket nem látsz, nem hallasz, nem tapintasz, de tudod, hogy figyelnek és függsz tőlük. Ők teremtették meg azt a világot, mint amiben most is üresen járkálok. Leszegett fejjel, egymagam. Megalkották a tökéletes munkást, az érzelemmentes motort, a felelőtlen fogaskereket. Mint amilyen én is vagyok.

Körülöttem az emberek fényes burokkal a fejükön járkálnak, de nem szoktam velük törődni. Nem beszélnek, nem bámészkodnak. Csak léteznek és elvesznek a saját gondolataikban. Ez a dolog, ami az én arcomat is takarja… nem volt ám mindig rajtam. Amikor megszülettem az egyik szaporítóüzemben, a fejem csupasz volt. Ártatlan. Gyermeki. Akkor a Pásztorok rád teszik ezt a masinát és elveszik az emberséged. Nevelnek a karámokban, megtanítják, hogy ők a mindenhatók. Aztán kapsz egy kis lakást egy ággyal és egy tévével. Munka után hazamész, nézed egy kicsit a misét és lefekszel. Új nap következik…

Most is a gyár felé megyek. Újabb több gallon vitét kell csináljak, hogy legyen mit ennie az állítólagos Pásztoroknak. Eközben megint azon gondolkozom… első napom a gyár felé menet … aztán, ha hazaértem… kik ezek itt körülöttem… Megint csak… hol van a kiút…

Mi a franc?
Fülelek.
A gondolataim, mintha nem lennének az enyémek.
Elnémulok.
… ez a világ, most már részese vagyok…

Ezek nem az én gondolataim! Egy tisztán csengő, női hang szólt az előbb. Itt van valahol… egyre hangosabban hallom, amit mondd! Talán ő is hallja! Várjunk? Miért örülök? Azt sem tudom, ki ez. A Pásztorok állítanának próba elé? Nem, ezt nem szabad. Ellent kell állnom! Lehetetlen, hogy másokat is halljak. Nem és nem! Soha! Csak megyek a gyár felé, ahogy mindig.

A lány hangja egyre kétségbeesettebb. Nem régen szabadulhatott a karámokból. Ez az első napja… akarva akaratlan hallom a hangját. Hiába ellenkezem, a lábam akkor is közelebb sodor!

Ki az? Jól hallom? Valaki más is hall? Vagy csak olyan sok a gondolatom, hogy nem ismerem fel a sajátom? Mi történik?

Nem is figyelek rá… idővel biztos másik útra kanyarodik. Akkor nyugtom lehet. Talán egy másik gyárba tart.

Rohadt élet! Még a gyárkapuban is hallom. Ha tehetném, felszegném a fejem és körbenéznék… de akkor elbuknék. Biztos vagyok, hogy a Pásztorok űzik velem ezt a rettentő próbát! Csak nyugalom… állj a szalag mellé és kuss! Ez a gyár akkora, mint egy város. A szalag is elég hosszú, a helye biztos valamivel messzebb van.

Ráállok a nekem kijelölt helyre, mely a nevemen kívül az első dolog, amit magamtól megtanultam. Elindul a szalag és elkezdem összevágni egy géppel a leérkező, zselés kockákat. Koncentrálnom kell!

Csak óvatosan. Felvágom a kockát és jöhet a következő. Ennyi az egész. Így lehetek a legértékesebb ember! Csak precízen, semmi kapkodás.

Nem lehet igaz! Itt van mellettem! Ugyanitt szeletel… s most még dúdolgat is! Milyen édes hang… életemben nem hallottam ilyen szépet. Picsába! Koncentrálj!

Mi? Van ott valaki? Ha igen, szóljon! Legalább gondoljon!

Nem szóltam. Az egész műszakot némán dolgoztam le, egy árva gondolatom sem akadt, de közben nem tudtam nem hallani a dúdolást. Azt az angyali… nem! Csak nyugalom, ez csak próba. Hazaérek és minden jobb lesz.

Egészen hazáig kísért a hangja. Aztán, ahogy az ajtómhoz értem, a szomszéd ajtó is kinyílt. A lány volt az! Megőrülök! Sebaj, belépek és holnap majd jobb lesz…

Egy hét telt el. A lány hangja nem tűnt el. Ott motoszkál a fejemben, alig hagy nyugodni. Munka alatt azt az édes dúdolást hallgatom és közben elgondolkozom: mi van, ha nem próba? Ha megszólalnék, és konkrét jelét adnám annak, hogy hallom, mit tenne? Örülne? Elfutna? Ma kiderítem!

Vége a munkának. Hazafelé menet igyekszem egyre közelebb érni a lányhoz. Ezeket a gondolataimat már hallania kell!

Ki az? Hall valaki?
Igen. Hallak.
Te meg ki vagy? Álmodom vagy képzelődöm netán?
A nevem T-75. Valódi vagyok, a soron dolgozom melletted.
Eddig is hallottál?
Igen.
Akkor miért nem mondtad el? Azt hittem, a Pásztorok tesznek próbára.
Én is pontosan ezt hittem! Mi a te neved?
L-101.
Életemben nem hallottam még más ember hangját…
Én sem. Sok más hangot hallottam, de más emberét… soha! A tévében is csak monoton, gépies hangok fecsegnek. De ez… ez merőben más!
Én is alig hiszem el… hihetetlen! Megérkezem az ajtóhoz, de megállok.
Mi a baj?
Mit szólnál, ha reggel… ha reggel is beszélgetnénk?
Örülnék!
Mindketten beléptünk a lakásba.

Napok teltek el és minden reggel beszélgettünk. A fejünket azonban még nem emeltük fel. Minden egyes gondolatváltás alatt a szürke utat figyeltük. Furcsa érzés fog el. Úgy érzem, muszáj legalább egy pillanatra megnéznem. Nem bírom tovább! Megteszem. Csodálatos, formás teremtés. Hogy lehet ez? Hiszen ezelőtt is láttam már hébe-hóba másokat, de nem gondoltam Ilyet! Semmi reakcióm nem volt, nem láttam mást, csupán sétáló bábokat. Mi történt most? Talán, mert megismertem, másképp gondolkodom? Rejtély…

Beérünk a gyárba. A szalag mellett újabb kósza ötletem támad. A fejem a szalagról lassan rá irányul. Még mindig szépnek találom… szépnek? Ez érdekes… eddig csak a Pásztoroknak épített tiszteletépületek voltak szépek. De hogy ő… mit szép? Gyönyörű! Mintha órákig bámulnám, de csak pár másodperc telik el. Baszki!

Az egyik kocka túlszalad, nem vágja fel senki. A riasztó megszólal, de nem történik, pánikolok, csak úgy teszek, mintha eddig is dolgoztam volna. Egy kísérteties, zöld fény jelenik meg fölöttem… a Válogató az! Semmi kapkodás. Keveset cikázik, felkapja a hibás kockát és elviszi. Megmenekültem. Gondolom…

Este az ágyamban forgolódom. L-101 van a fejemben és nem tehetek semmit. Ám akkor egy zöld fény kúszik el az ajtóm előtt. Csak a kis réseken át látom beszűrődni a világot. Elhalad előttem és eltűnik. Kétségbeesek. Mi van, ha…? Lehetetlen. Hiszen én tettem, amit. Próbálok egy keveset aludni.

Reggel van, de nem hallom a hangját. Látom, de nem szólal meg. Valami történt! Odamegyek, de nem hall! Miért nem hall? Egyre dühösebb leszek! Már nem érdekel a gyár! Hallani akarom a hangot! Hogy hallja a hangom! Lerogyok a földre és fejelni kezdem az utat. Fáj ugyan, de nem érdekel! Pár ütés és széttörik a gép. Kiveszem a fejem és a fény majdnem kirobbantja a retinám. Körbenézek. Meglátom és odarohanok. Elkezdem ütni a gépet, de nem tudja, mi történik. Olyan erősen ütöm, hogy vérzik a kezem. Próbál leállítani, de nem hagyom! A gép szétment! Ekkor a szemébe nézek. Gyönyörű! Nem tudom miért, de magamhoz szorítom. Némák vagyunk, de nem teszünk semmit! Csak öleljük egymást.

Nem voltak abban a percben sem Pásztorok, sem gyár. Még ha nem is értette, mi történik, éreztem, hogy mindenem megvan. Ő kellett és nem a munka, nem a megfelelés, csak ő! Csak bámultam és ezt éreztem, hogy az egész testemet elönti valami! Elvesztem a szemében és csak egyre gondoltam:

Legalább egy pillanatig még emlékezzek rá.

Előző oldal Thomas Otto
Vélemények a műről (eddig 6 db)