Messziről jött cowboy

Szépirodalom / Novellák (78 katt) Carun
  2020.05.21.

— Whiskyt!

John, a csapos, ki nem állhatta a felszólító mondatokat. Húsz évvel ezelőtt hagyta ott Mexikót, hogy koszos amigók helyett úriember gringók között élhessen. Nyilván Aranyér kisvárosában — csakúgy mint egész Kaliforniában — úgy gondolták, hogy az igazi úriember kizárólag felszólító módban beszélhet.

Bizonyára feltűnt a kedves olvasónak a különös névválasztás. Megnyugtathatom: jól olvasta! A csapost mexikói létére tényleg Johnnak hívták. Igaz, a keresztségben a Juan nevet kapta, de Aranyérben nem szerették a mexikóiakat. Juan volt az egyetlen, akit megtűrtek maguk között, mivel ő volt a kocsma tulajdonosa. Egyetlen feltételük volt csupán: válasszon magának egy rendes amerikai nevet, ami mindenképp a John. Nos, most, hogy ennek a magyarázatnak a végére értem, be kell valljam, hogy a kocsmáros nemzeti hovatartozása, vagy nevének eredete, semmiféle jelentőséggel nem bír a továbbiakban.

— Whiskyt!

John végignézett Aranyér legújabb „úriemberén”. Már első ránézésre tudta, hogy ettől az út porától mocskos férfitól is hiába vár majd egy kéremet vagy egy köszönömöt. Az idegen két revolvert viselt az oldalán, amiről John nem tudta eldönteni, hogy ezzel csak felvágni akart, vagy forgatni is tudta azokat. Úgy döntött, inkább nem teszi próbára a szerencséjét, úgyhogy töltött.

— Régóta úton van? — kérdezte John.
— Ja.
— Merre tart?
— Délre.

A kocsmáros következő kérdése a „Miért?” lett volna, de a fickó szúrós tekintete egyértelművé tette, hogy nem az a barátkozós fajta.

Aranyér kisvárosában volt egy szokás: az újonnan érkezőket egytől-egyig megviccelték a lakosok. Nem volt ebben semmi rosszindulat, egyszerűen csak unatkoztak. Így esett, hogy amikor az idegen felhörpintette a harmadik italát, fizetett, majd kisétált a csehóból, a lovának hűlt helyét találta. Hangosan káromkodott — amivel megsértette Aranyér városának összes szentéletű édesanyját —, majd haragtól kipirult arccal visszatért az ivóba.

— Ide figyeljetek, kutyák! Megiszok még három whiskyt, aztán, mire kész vagyok, a lovamat visszahozzátok, mert ha nem így lesz, akkor az fog történni itt is, ami Bélsárban történt!

Az idegen, hogy szavainak nyomatékot adjon, háromszor a plafonba lőtt, majd széles járásával a pulthoz sétált, hogy egy „Whiskyt!” felszólítással örvendezzen a kocsmáros viszontlátásának.

A kocsma népe suttogó tömeggé vált. Igaz, sosem hallottak még Bélsár városáról, ahogy az is rejtély volt számukra, hogy mi is történt ott pontosan — mégis, Aranyér népe kreatív úriemberek társasága volt, így kitalálták maguknak.

— Leszámolás volt — suttogta az egyik gentleman. — Egyetlen tárral lelőtt húsz banditát.
— Hülye vagy te, az nem úgy vót’! Fogadásbú’ felakasztotta a sheriffet, aztán azon gyakorútta a célbalüvést.
— Hát ti ketten semmit sem tudtok? Bankrablás volt az, ott abban a Sáros Bélben. Kétszázezret vitt el aranyban.
— Ez az vót’, amelyikben ellopta a polgármester lyányát, eh?
— Az biza’!
— Azannya!

John fél füllel hallgatta ezeket a különbnél-különb rémtörténeteket, miközben már a második italt töltötte. Hihetetlennek találta, hogy emberek hogyan tudnak egy-két odavakkantott szóból ennyi sületlenségeket kitalálni.

A harmadik whisky után az idegen a pultra csapta az ital árát, eligazgatta magán a fegyverövét és dülöngélő léptekkel elindult kifelé. Aranyér polgárai halotti csendben figyelték a jelenetet.

John megelégelte a hallgatást és kíváncsian a férfi után ment, aki épp a nyeregbe tornázta magát.

— Mondja már meg, uram, mégis mi történt Bélsárban?
— Ellopták a lovamat.
— Hát azután?
— Hazagyalogoltam.

Előző oldal Carun
Vélemények a műről (eddig 6 db)