Miért hívtál?

Szépirodalom / Novellák (131 katt) Mortelhun
  2020.05.14.

Élesen sípolt a füle, ahogy a Fekete Lyukból kisétált. Mélyet szippantott a jeges, metsző, decemberi levegőből, és tekintetével az utcákat fürkészte. Egy nyilvános fülkét keresett, miközben lustán turkált a zsebeiben aprópénzt keresve. Pénzt nem, de cigarettát talált. Kihúzott egy szál Szofit, és rágyújtott. Mondjuk, nem volt egyszerű a gyufa lángját életben tartania a fel-feltámadó téli szélben.

Miközben élvezettel szívta mélyre a karcos füstöt, egy félmosollyal a Visszafordulnék című dalt dúdolta a Pál Utcai Fiúktól. Ó, anyám, micsoda koncert volt ez! Felkacagott. Az a pár ember, aki éppen arra járt, furcsálkodva nézte, a hideg téli estében kacagó, magányos, 20 év körüli lányt. Ismét az utcákat kémlelte fülke után kutatva. Bár a koncert fényei megviselték a szemeit, mégis hamar észrevett egyet a túloldalon. Elégedetten biccentett, és lassan meg is indult az irányába. Ahogy haladt előre, körülötte egyre több lett az ember, akik a koncert végeztével megindultak hazafelé.

Ráérősen átsétált az úttesten. Általában szabálytartó leány hírében állt, de így forgalom és rendőr híján a tömeggel együtt ő is átsodródott. Amint átért, megállt, és körbenézett. Szívének kedves volt a látvány. A város jégbe volt fagyva, és az égen élesen fénylettek a csillagok. A hőmérséklet bőven nulla fok alatt volt, de ez nem zavarta. Sőt! Szerette a telet, és főleg december havát. Téli lány volt.

A fülkéhez lépett. Tekintete végigfutott az ütött-kopott bodegán. Régi reklámok nyomai, matricák és festett álmok. Nevek: Pisti, Teca, Kiskokó, Evelin. FTC felirat mellette P. Mobil és Hobó plakátok a múltból. Belépett. Odabent cigicsikkek és eldobált zsebkendők. Meg egy tű. Éva fintorgott. Farzsebéből végül elővett egy maréknyi aprót (nem is értette, az előbb miért a zsebeiben kereste, mikor mindig hátul tartja) és a készülékbe dobálta. Lassan, kimérten, semmit el nem sietve. Ahogy behúzta a fülke ajtaját, a leheletével be is párásított az üveget. Mutatóujjával beleírta: STOP. Tétován letörölte, és kibámult az utca fényeire. Megannyi fakó, ám vibráló élet. Mind más és más. Tárcsázott. Kedvtelve nézte az utca lüktetését, míg a kapcsolásra várt. Aztán minden megváltozott. Hirtelen, szinte átmenet nélkül pánikszerűen visszacsapta a telefonkagylót a helyére. Ajkai remegtek, ő pedig zihált. Tekintete elhomályosodott, és nagyon, de nagyon távolról hallotta csak az érmék csörömpölését, ahogy a telefon visszaadta azokat jogos tulajdonosának.

- Kell ez nekem? - suttogta, majd mélyet szippantott a fülke jeges levegőjéből.

Nagyot szívott a cigarettájának maradékából, és ismét rágyújtott egy szálra. Lassan lenyelte a füstöt, ám ettől fullasztó köhögőroham lett úrrá vékony testén. Úgy érezte, a légútjai elzáródnak és homokkal telik meg a tüdeje, miközben az erős izomrándulásoktól a gyomortartalma is elindult felfelé.

Kétségbeesetten kapaszkodott az ütött-kopott telefonkészülékbe, s közben egyszerre küzdött levegőért, és az erősödő hányinger ellen.

Elméje és teste csak lassan nyugodott meg. Lerogyott a hideg betonalapra. Törékeny kezeivel idegesen morzsolta szét a cigarettát, azzal sem törődve, hogy több helyen megégette vele a kezét. Zokogott. Ha most látta volna valaki, azonnal mentőért kiált.

- Állj fel! - kiáltott egy vékony leányhang a lelke mélyén.

Mély levegőt vett, lassan mozdult.

Feltápászkodott.

Térdei remegtek, ahogy körbenézett, látta-e valaki, mi történt. De ezen a pesti éjszakán senki nem nézett be ebbe a bizonyos telefonfülkébe.

Ismét bedobált a pénzeket. A központ kapcsolt és a vonal felbúgott. Most nem adta fel. Bár legszívesebben rohant volna.

A kicsengéseket számolta. Egy, kettő, három, négy, öt..., a huszadik környékén úgy gondolta, lerakja a kagylót, ám milyen a sors, abban a pillanatban kattant a vonal, és egy fiatal, tétova férfihang szólt bele a telefonba:

- Igen?
Éva nem szólt. Elnyílt szemmel nézte az összefirkált szürkés készüléket.
- Ki az? - kérdezte a srác.
- Én... - suttogta a lány rekedtesen.
Hosszú hallgatás következett, majd megszólalt a fiú:
- Éva, te vagy az?
- Igen. Én vagyok...
Ismét csend telepedett közéjük. A fiú törte meg.
- Miért hívsz? Azt hittem, ennyi volt. Hogy is mondtad? Egy nyár, egy gitár, egy kortynyi szerelem. Vagy valahogy így búcsúztál azon az estén, amikor otthagytál.
- Koncerten voltam – mondta a lány –, a Pál Utcai Fiúk játszott a Lyukban. És tudod... egy ilyen kazi volt, amit az első randin kaptam tőled. Egyszerűen fel kellett, hogy hívjalak. Meg kell értsd...
- Nem - válaszolt a fiú -, nem kell, hogy megértsem. Olyan fájdalmat okoztál, amit nem érdemeltem. - Hangja remegett az elfojtott indulattól.
Éva maga elé bámult, és igyekezett összeszedni kusza gondolatait. Megköszörülte a torkát.
- Zsolti... - kezdte a lány –, emberek vagyunk. Hibáztam. Vagyis nem. Nem hibáztam, akkor és ott az volt az egyedüli helyes döntés.
Csak a csend volt a válasz. Hosszú és nehéz csend.
- Ott vagy? - kérdezte a lány.
- Igen - jött a halk válasz. - De mégis, most miért hívtál? A kazi meg a zenekar miatt? Nem is miattam? Mi ez? Valami szentimentális, önigazoló akció a részedről?
Most Éva hallgatott hosszan. Nem szólt, csak szívta a cigijét, amire ismét rágyújtott, miközben a keze remegett és a szemeibe könny szökött.
- Éva?
- Itt vagyok.
- Akkor válaszolj, kérlek. Miért hívtál?
- Zsolti.
- Igen?
- Zsolti, én...

Ám mielőtt lány befejezhette volna a mondatot, az élet, a sors, a Jóisten vagy valamilyen egyéb emberi aggyal felfoghatatlan hatalom úgy döntött, hogy egy IFA L60-as teherautó, abból a bugyikék fajtából éppen ezen az úton haladjon pont a telefonfülke irányába, amikor is a sofőrje, egy bizonyos kétgyermekes apuka, Tóth Károly epilepsziás rohamot kap. A teherautó a jeges úton őrülten rohanva, egyre gyorsulva, meteorként csapódott a telefonfülkébe. Mindent letarolt, ami az útjába került, Évát, a fülkét, pár padot és kukát, egy tizenéves csókolózó tinédzserpárt, jelent, jövőt és álmokat, majd egy kirakatot áttörve, végül egy Keravill üzletben állt meg végül. A sofőr, bár csak könnyebben sérült, pszichésen örökre nyomorék maradt. Mire a mentők kiérkeztek, a súlyos sérültek közül már senkin nem tudtak segíteni.

Másnap az újságok és a tévé többször is foglalkozott a tragikus balesettel, miközben a rádióban külön műsort szenteltek neki.

A télből tavasz lett, a tavaszból pedig nyár, és Zsolt sosem tudta meg, miért is hívta a lány.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 3 db)