Az én utolsó nagy utazásom

Horror / Novellák (1015 katt) Mortelhun
  2020.05.02.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/5 számában.

Érdekel az én utolsó és nagy utazásom története? Söröd van? Bontsd fel, dőlj hátra és hallgasd!


Minden cél nélkül indultam el aznap éjszaka. Utam parkokon, sugárutakon és szűk sikátorokon vezetett keresztül. Farzsebemben egy félig üres (vagy félig teli?) Jack Daniels-es flaska lapult, míg a farmerom bal zsebében egy agyonnyomott pakli Marlboro cigaretta bújt meg. Az eső csendesen szitált, de ez engem nem zavart. Csapzott hajamon színesen csillantak meg a neonreklámok fényei, olybá tűntem, mint egy kósza csöves tejútrendszer, mely még keresi önmagát a végtelenben.

Úgy félóra céltalan sétálgatás után késztetést éreztem arra, hogy az előre megtekert trombitáim egyikére rápippantsak. Tekintetem a környező utcákat fürkészte, és az egyik pub mögötti szűk utca épp megfelelőnek tűnt a művelet kivitelezésére. Tétován a farzsebemhez nyúltam, és a folyékony aranyat kivéve hatalmasat húztam az üvegből. Körülöttem a prűd és egyben álszent társadalom puhagerincű életformái rosszallóan néztek rám. Persze tudtam, ez inkább irigység: lám ez az ember ezt is megteheti. Meg is tettem. Élvezettel tartottam az arcomat az esőbe, míg a forró párlat elérte a gyomromat és ezzel adott valami hamis biztonságérzetet. A sikátor, amit kinéztem, a White Snake Pub mögötti utcarész volt. Itt már évek óta nem működött a lámpák egy része, és az a kevés is, ami még világított, régi, sápadt fényű veterán volt. Talán az 50-es évekből maradtak ott. Legendás, híres vagy inkább hírhedt utca volt ez. Rengeteg ember eltűnt itt, furcsa, sötét üzletek köttettek, illetve megmagyarázhatatlan halálesetek történtek igen nagy rendszerességgel. Egy átlagembernek félelmetes volt, viszont egy olyan hobónak, mint én, maga volt a mennyország.

Beléptem.

Mintha egy másik világba értem volna: megváltozott a levegő szaga, egyfajta fémes íz árasztotta el a számat, és az eső is mintha hidegebb lett volna. Megborzongtam. Alig pár lámpa égett a távolban, miközben úgy 20 méter után két konténer között vertem tanyát. Ráérősen vettem elő a spanglit és gyújtottam rá. Ahogy mélyen leszívtam a varázslatos füstöt, szél támadt. Az a fajta, amire az öregek felszisszennek és azt mondják: csontig hatoló. Hosszan lent tartottam a varázsanyagot, majd ráérősen eresztettem ki a tüdőmből. A White Snake-ből zene morajlott ki, valami blues lehetett. Az a fajta, amely a lelkedig hatol és könnyre fakaszt. Kellemesen egészítette ki az estémet. Ahogy telt az idő, és kurtult a trombita, az eső is alábbhagyott.

- Hallod? - egy fiatal nő hangja hasított bele az éjszakába, s én majdnem elejtettem a spanglim maradékát ijedtemben.
- Ennyire bunkó senki nem lehet, hogy társaságban nem adja tovább a cuccost - folytatta feddő hangon.

Mi a fene? Ki volt az? Ahogy körbenéztem, egy sápadt lányt pillantottam meg, ahogy egy távolabbi konténeren ült (vagy állt).

Odasétáltam és felé nyújtottam a spangli maradékát. Elvette és hosszan élvezettel szívta azt.

- Mary vagyok – közölte velem, miután kifújta a füstöt.
- Michael – biccentettem felé, majd kivettem a kezéből a maradékot. Meglepően hűvös, rideg volt az érintése.
Egy darabig egyikünk sem szólt, csak bámultunk bután a semmibe.
- Van még valamid? - kérdezte bágyadt elhaló hangon.

Biccentettem, és a whisky maradékát felé nyújtottam. Meghúzta, majd visszaadta nekem. Kiittam maradékot én is, és az üveget messzire hajítottam. Valósággal szétrobbant a téglafalon, ahogy nekicsapódott.

- Mi járatban erre? - kérdezte szenvtelen, fakó hangon.
- Csak próbálok túlélni - közöltem vele.
Ezen a ponton hosszan rekedten felkacagott, mely reszelős-rekedtes köhögésbe ment át.
- Túlélni, ez jó… - mondta fanyar mosollyal.
- És te? - kérdeztem vissza. Engem viszont tényleg érdekelt, hogy egy 16-20 év körüli fiatal lány mit is keres itt.
- Csak lógok a semmiben, céltalanul - ennyi volt a válasza.
- Látom – jegyeztem meg halkan.

Rágyújtottam egy cigire, majd látva a pillantását, felé nyújtottam a cigis dobozt. Kivett egy szálat, adtam neki tüzet. Felültem mellé a konténerre, és csendben, hosszan cigiztünk egymás mellett. Zavart csend támadt, csak a cigaretták izzottak csendben, s csak a parázs sercegett néha. Már-már az elalvás határán voltam, részben a fű, részben pedig az elfogyasztott whisky mennyisége miatt, amikor óvatosan megfogta a kezemet.

- Énekelhetek neked egy dalt? - hangja, mint temetőben kalandozó őszi fuvallat, részben békés, részben borzongató.
- Persze – bólintottam megadóan, és ő énekelni kezdett.

A dal valami távoli Washingon állambeli halászról szólt, aki előbb elveszítette az anyját, majd az apját, így útnak indult. Útközben elrabolták, megkínozták, és amikor végre kiszabadult, ő is ugyanígy tett másokkal mindaddig, amíg a rendőrök meg nem fogták. Hol lágyan, hol ércesen szólt a dal, ringott vele a világ és vele ringtam én is. S közben csak telt az idő, szaladt az éjszaka.

Másnap így találtak rám a rendőrök. Vagyis először nem is ők, hanem a White Snake-nek szállító italnagyker sofőrje, aki betolatott a sikátorba, és nem messze a hátsó bejárattól meglátott engem, ahogy ülök egy konténeren, és egy önakasztott lány kezét fogva cigarettázok és énekelek, valami ismeretlen, s igen régi dalt. Mivel nem reagáltam a rendőrökre, mentőt hívtak, és így vittek be a Main állambeli Tölgyfalevél bolondokházába, és lám így esett meg az én nagy és utolsó utazásom.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 3 db)