A holtak szigete

Fantasy / Novellák (75 katt) kovacsgabor
  2020.05.26.

1.

A kíváncsiság hajt minden embert. A tudás utáni, soha nem enyhülő szomjúság. A vágy, hogy mindent megismerjünk és birtokolhassunk.

Ez a szűnni nem akaró vágy hajtotta Dr. Benjamin Heisten professzort is, aki megszállottan kutatott egy elveszett, misztikus könyv után, a titokzatos Necronomicon után. Az írás létéről csak egyetlen autentikus feljegyzés maradt az utókor számára, egy középkori nyelvésztudós, Karel Povlar emlékiratai. Ezek az iratok tárták fel Heisten professzor előtt a Holtak könyve, azaz a Necronomicon létezésének titkát.

Povlar feljegyzései szerint a könyvet egy őrült arab költő, bizonyos Abdul Alhazred írta Damaszkuszban 738-ban. A legenda szerint Alhazredet megszállta egy démon és rávette, hogy megírja ezt a borzadályt, melynek a lapjain pihenő sorokat Alhazred a saját vérével írt le. Így született a titokzatos és förtelmes Necronomicon (arabul Kitab Al-Azif), mely számos átok és démon leírását tartalmazza, mik öregebbek és régebbiek még az emberiség történelménél is. De a könyv nemcsak ezen okkult varázsigék, tudományok és lények kézikönyve, hanem Povlar elmélete szerint a jövő megismerésének kulcsa, valamint magának a teremtés titkainak őrzője is egyben. Eme titkok megfejtéséhez a Holtak könyvének segítségével átjárót nyithatunk különböző dimenziókba, korokba és világokba, hogy a világegyetem végtelen határai közt megleljük és megértsük az élet és halál örökkön mozgó mechanizmusát.

De ez a vérrel írt, emberi bőrbe kötött, ősi tudás, az idő folyamán feledésbe merült és elveszett földöntúli titkaival együtt.

Dr. Benjamin Heisten, a neves angol archeológus, aki szinte egész életében a teremtés titkait kutatta, hogy megfejtse eme isteni tudást, az egész világot bejárta mindenféle kultúrát és ősi szöveget vizsgálva és tanulmányozva, az ősi Egyiptomtól a Maja piramisokon át, a tibeti hegyek közt megbúvó szent templomokig, míg végül rátalált egy középkori cseh nyelvész, Karel Povlar beszámolójára, és megismerte a Necronomicon, azaz a Holtak könyvének történetét.

A professzor a könyvet kutatásainak középpontjába állítva, számtalan expedíciót szervezett Európa és a Közel-Kelet különböző pontjaira, mígnem római útja során nyoma nem veszett.


2.

Már fél év telt el, de Dr. Ernest Borton, Heisten professzor kollégája és barátja még mindig nem kapott semmi hírt barátja felől.

A professzor és Dr. Borton már az egyetem óta ismerték egymást, ahol kölcsönös szimpátiájuk egymás és az archeológia tudománya iránt barátsággá alakult az ifjú diákok között. Ez a barátság az egyetemi évek után sem szűnt meg. Ugyan kettejük útjai eltérő irányba haladtak tovább, miután Heisten professzor a tanítói pályáját háttérbe szorítva, inkább kutatásaira és expedícióira koncentrált, melyek során a fél világot beutazta, Dr. Borton maradt az egyetemen, mint tanár. A távolság ellenére levelezés útján mindig tartották egymás között a kapcsolatot.

Ám az utolsó levélváltás óta eltelt fél év bizonytalansággal és aggodalommal töltötte el Borton professzort. „Ezelőtt még soha nem késett ennyi időt Benjamin válasza és beszámolója, akármilyen távoli, eldugott helyre is utazott, mindig megtalálta a módját, hogy írjon.”

Borton felkereste Heisten kutatócsoportját Rómában. Ott megtudta, hogy Heisten meg sem érkezett Rómába. Még Genovában faképnél hagyta a kutatócsoport tagjait egy másik kutatómunka miatt. A genovai kikötőben találkozott egy titokzatos spanyol tengerésszel, valamilyen Miguel Hernandez nevű alakkal, akivel felszállt egy Amerikába, pontosan Floridába tartó hajóra.

Dr. Borton visszautazott Angliába, hogy azon nyomban megszervezzen egy expedíciót eltűnt barátja, Dr. Benjamin Heisten felkutatására.

Az egyetemen, ahol tanított, a legjobb diákjai számára lehetőséget ajánlott egy „különösen jelentőségteljes és veszélyes expedícióra.” A költségeket teljes mértékben az iskola állja, valamint a kiválasztott diák felmentést kap egyéb iskolai kötelezettsége alól, teljes privilégiumot élvezve. A kört leszűkítve, egy ígéretes tehetségű tanítványára esett a professzor választása, Phillip Petersenre.

Május 3-án indultak Londonból, hajóval átszelve az Atlanti-óceánt, New Yorkba. A hajóút során a professzor és Phillip, a tanár-diák protokollt elhagyva kapcsolatukból, közelebbről is megismerkedtek.

Partot érve Amerikában, megszálltak egy motelben, majd másnap vonattal indultak tovább Floridába, míg végül megérkeztek Miamiba. Miamiban egy nap pihenőt tartva a hosszú, kimerítő út után, Borton egy vadászkopó fáradhatatlanságával vetette bele magát a nyomozásba.

A néhány napig tartó kérdezősködés és keresgélés a kocsmákban és fogadókban meghozta gyümölcsét. A kikötő közelében lévő, külvárosi szegénynegyed egyik ivójában rábukkantak egy fickóra, aki tudott némi használható információt szolgáltatni Dr. Heistenről és arról a titokzatos spanyol tengerészről.

Ez a férfi, akit Raynek hívtak, Miguel régi cimborája volt. Elmondta Borton professzornak, amikor utoljára találkozott Miguellel, épp egy nagy üzlet kellős közepén volt. Egy angol fickó fizetett neki ezer fontot, hogy elvigye a Holtak szigetére. Amint Ray kimondta a hely nevét, ahova Miguel és a titokzatos angol férfi tartottak, keresztet vetett.

A beszámolót végighallgatva, Borton ösztönei azt súgták, jó nyomon jár.


3.

Dr. Borton és segédje, Phillip, a kikötőben kutatva további nyomok után, ráakadtak egy Mortensen nevű, halszagtól bűzlő halászra, aki épp a halászhálóba akadt temérdek haltetem közül válogatta az oda nem illőket.

Mortensen elmondta, hogy majdnem egy évvel ezelőtt egy angol férfi ki akarta bérelni a hajóját, hogy eljusson a Bermuda-háromszögbe, a Holtak szigetére. A férfi ekkor hatalmas, koszos lapátkezeivel keresztet vetett, majd folytatta tovább monológját.

– Nincs az a pénz, amiért én oda betenném a lábam. – Itt egy kis szünetet tartott, majd a kezében lévő haltetemmel a professzor felé bökve így szólt: – Még az állatok is messze elkerülik azt az átkozott helyet. Én mondom azon a helyen átok ül. – Groteszknek tűnt, ahogy egy ilyen nagydarab férfi ily félelemmel teli hangon beszél akármiről is. – Maga az ördög lakja azt a helyet, aki pedig van olyan ostoba, hogy betegye oda a lábát, annak a lelke örökre az ördög rabszolgája marad.
– Értem – bólintott a professzor –, véletlenül nem emlékszik az angol férfi nevére?
– Már nagyon régen volt. – Ekkor bal szemével hunyorogva, gondolkodni kezdett, miközben jobb kezével, amiben egy döglött hal pikkelyei csillogtak a napfényben, a fejét vakargatta. – Talán… Houston… vagy… Hanston.
– Heisten – javította ki a professzor.
– Igen. Heisten. Az volt az.
– Meg tudná mondani, hogy ki vihette el a szigetre?
– Nincs itt senki olyan bolond, hogy elmenjen arra az istenverte helyre.
– Talán mégis van valaki?
– Talán.
– Na és ki az? – kérdezte türelmetlenül Phillip.
– Két embert ismerek, akik ha pénzről van szó, képesek még az ördöggel is kockázni. Az egyik Cromwell. A másik Jensen, aki a maguk cimboráját vitte ki a Zátonyon.
– Honnan tudja? – harsant fel Dr. Borton.
– Onnan, hogy én küldtem el Jensenhez a barátjukat – jött a válasz elcsukló hangon.
– Értem. És hol találjuk ezt a Cromwellt?
– A kikötő legvégében van a Cápafogat. Ott találják őt is.
– Köszönjük.
– De én nem ajánlom, hogy elmenjenek oda! Még soha senki nem tért vissza onnan. Nem a barátjuk az első, akinek nyoma veszett.
– Tudunk vigyázni magunkra – mondta közömbösen Phillip.

A tengerész felvont szemöldökkel, mint akinek egy horog akadt a jobb szemöldökébe, csóválva a fejét csak ennyit szólt a két férfi után: Az Úr legyen irgalmas magukhoz!


4.

A kikötő végében ott állt egy hajó, aminek az oldalára a Cápafog szó volt mázolva.

– Ez lesz az – mondta elégedetten Borton a tanítványának.

A hajó orrára egy cápa nyitott állkapcsai voltak festve. Igen bizarr külsejű bárka volt, akárcsak a férfi, aki éppen akkor lépett ki a kabinból. Elsőre nem volt valami bizalomgerjesztő látvány az a szakadt, mocskos, durva külsejű, borostás alak, aki ott állt a fedélzeten.

– Ön Cromwell kapitány? – kérdezte a professzor a fedélzeten álló férfit.
– Ki kérdi?
– Oh! Elnézést, én Dr. Ernest Borton vagyok, a társam pedig Phillip Petersen. Egy bizonyos Cromwell kapitányt keresünk.
– Hát… akkor nem kell tovább keresniük. Én Hudson vagyok, a Cápafog másodtisztje. A kapitány még alszik.
– És mikor tudnánk beszélni vele?
– Majd, ha felkelt – felelte nyersen a másodtiszt.
A kabin ajtaja hirtelen kicsapódott.
– JÓ REGGELT, KAPITÁNY! – vágta rá ösztönszerűen Hudson, amint meglátta az ajtóban álló hatalmas termetű férfit.
– Az isten verje meg! Mi a jó a reggelekben?
– Kapitány, két alak keresi önt. – Fejével a móló felé bólintott.
– Jó napot! Dr. Ernest Borton vagyok, ő pedig a társam, Phillip Petersen. Ön bizonyára Cromwell kapitány?
– Eltalálta. Mit akarnak? – A kapitány egyetlen dologban különbözött a másodtiszttől, hogy tengerkék szemei mélyén hűvös értelem és magabiztosság csillogott.
– Úgy tudjuk, hogy ön nem fél kihajózni a Holtak szigetére?
Cromwell szemei résnyire összeszűkültek.
– Hova? – kérdezett vissza, mintha nem hallotta volna.
– A Holtak szigetére.
– Miért akarnak maguk oda menni?
– Egy barátomat keressük, Dr. Benjamin Heistent. Feltételezzük, hogy oda ment. Mortensen azt mondta, hogy ön el tudna minket vinni oda?
– Sokba fog ez kerülni maguknak.
– Mennyi? – kérdezte hűvösen a professzor.
– Ötezer dollár.
– Rendben.
– Plusz a költségek és a munkadíj.
– Mikor indulhatunk?
– Ma este. És a pénz felét előre kérem.
– Rendben.

Kezet ráztak, majd Borton és Phillip visszaindultak a városba a szállásukra, hogy felkészüljenek az esti utazásra.


5.

Estére a Cápafog már készen állt az útra. Cromwell és Hudson a fedélzetre hordták fel a szükséges felszerelést. A professzor és Phillip egy-egy poggyásszal érkezett, amibe kizárólag a legszükségesebb dolgokat pakolták be. Indulás előtt a kapitány átvette a professzortól az előleget, amiben megállapodtak, aztán Cromwell még egyszer ellenőrizte, hogy minden megvan-e és működik, majd felvázolta az útitervet és a lehetséges kockázati tényezőket az utasoknak, ezt követően a hajó komótos lassúsággal megindult.

A végtelen sötétség hullámait torpedóként hasította a Cápafog. A csillagok fénye merőben megkönnyítette az éjszakai tájékozódást. Cromwellen látszott, hogy rutinos tengeri róka, aki tudja, mit miért csinál. Higgadt magabiztossággal, fáradhatatlanul kormányozta hajóját egész éjszaka.
Hajnalra, mire a csillagok fénye elhalványult, a Cápafog elérte a Bermuda-háromszöget. Ekkor kezdődtek a furcsaságok.

Kezdetben az iránytű bolondult meg és kezdett őrült pörgésbe, akár egy elszabadult ringlispíl, majd az állatok vadultak meg és módszeresen rátámadtak a Cápafogra, ami hősiesen tűrte a különféle óriáshalak és cápák sorozatos offenzíváját. Minden egyes tompa koppanást a hajó alján egy rázkódás kísért. Aztán csend lett. Az állatok eltűntek.

A horizontra sűrű köd telepedett a tájékozódást lehetetlenné téve. Aztán a hajó irányíthatatlanná vált. Cromwell tehetetlenül rángatta a kormányt ide-oda, de a Cápafog nem engedelmeskedett. Valamilyen külső erő átvette az irányítást felette, majd egy perccel később a hajómotor leállt, s már csak a hullámok sodorták tovább. Vakon, tehetetlenül vergődtek a sűrű ködben. A hullámok, őrjítően andalító muzsikája közepette harsant fel a gondolat Phillip fejében, „még soha senki nem tért vissza onnan”, melynek következtében a fiún pánikroham lett úrrá.

– Most mi lesz? – amint elhagyta a fiú ajkait e kérdés, a láthatár kitisztult, egy újabb, sűrűbb ködburkot tárva az ingerült utasok szemei elé. – Hol vagyunk? Megérkeztünk? – Phillip arcizmai feszülten rángtak, miközben tágra nyílt pupillákkal a professzort bámulta valamiféle választ kicsikarva tőle.
– Nyugodj meg, fiam! – Ebben a pillanatban, inkább egy rémült gyermek, mint sem egy felnőtt férfi volt a fiú a professzor szemében.
– Talán ez az? – próbálkozott újra az ifjú diák
– Majd meglátjuk – jött a hűvös válasz a kapitánytól, aki rezzenéstelen arccal, akár egy kőszobor, fürkészte a tájat.

Phillip kissé nyugodtabb lett a kapitány magabiztos lélekjelenlétét látván, s csendben a padlóra kuporodva figyelt és várt.

Amikor az előttük elterülő ködfüggönyt elérték, a levegő egy szempillantás alatt lehűlt, kis lehelet felhőket kicsalva minden egyes kilélegzéskor. A látótávolság egészen a hajó orráig terjedt, így ismét vakon sodródtak tovább az imbolygó hullámok közt, amikor hirtelen egy tompa koppanás rázta meg a Cápafogat. Mindenki előre bukott.

– HORGONYT LE! – harsant a parancs.

Hudson engedelmeskedett. A lánc csörömpölve megzörrent, majd puff. A vasmacska talajt ért pár méterrel a vízfelszín alatt.

– LE A CSÓNAKOT!
– IGENIS, URAM!

A csónak huppanva a vízbe pottyant, majd mindenki egyenként lemászott egy kötélen a ladikba. Amikor már mind a négyen a csónakban ültek, Hudson evezni kezdett. Körülbelül ötven méter után a csónak megakadt, majd a négy férfi gyalog indult tovább a térdig érő vízben.


6.

A szárazföldre érve a ködfüggöny eltűnt. A sárga homok, vakító sárgasággal csillogott a parton, mely néhány méter után átadta a teret a buja, zöld növényzetnek.

A professzor visszapillantott, hogy még egyszer szemügyre vegye a mögöttük elterülő végtelen fehérséget, ami falként zárta el a külvilágot a szigettől. A jelenség olyan volt, mintha a világ végén járnának és a ködfüggönyön túl semmi más nem létezne. A gondolattól megborzongott, majd a homlokán gyöngyöző verejtéket kezével letörölte és a többiek után indult.

A kopár partot elhagyva egy teljesen más világba léptek át. A hullámok végtelen muzsikája elhalkult a dzsungel élénk zajában. A forró homokot sűrű növényzet borította talaj váltotta fel. Az égbe nyúló, girbegurba fák sokasága közt eltörpült a négy férfi, kik bozontvágójukkal a sűrű növényzetet aprították, méterről-méterre haladva a bozontos dzsungel szíve felé. A levegő páratartalma magas volt és elviselhetetlen. A dzsungelben minden irányból veszély leselkedett rájuk. Kígyók, pókok, mérges rovarok és egyéb veszélyes állatok és növények bújtak meg a fákon és a bokrok közt, némelyikük élénk színekben pompázva, figyelmeztetés gyanánt, hogy halálos.

Cromwell fáradhatatlanul haladt előre, miközben a bütykös kezében szorongatott bozontvágóval a növényzetet irtotta, amikor egyszer csak a halált rejtő dzsungel elfogyott és egy élénk-zöld tisztás bújt elő. A tisztásról látszott a sziget legmagasabb pontja. Az ég alját súroló, ormótlan hegylánc, ami úgy feküdt a sziget közepén, akár egy alvó óriás.

Kis pihenő után nekivágtak az előttük elterülő hegynek.

Hudson nem tudta elképzelni, hogy emberek élnének itt, vagy hogy valaha is járt volna itt ember. A több órás menetelés kikezdte az emberi test és elme tűrőképességét.

– Kapitány, vissza kéne fordulnunk – javasolta Hudson, de Cromwell szóra sem méltatta.
Phillip és Borton is kimerültek. Ez az út nem városi embereknek való.
– Uram, azt sem tudjuk, hogy hová tartunk.
Phillip idegei pattanásig feszültek Hudson kétségbeesett nyöszörgése hallatán, s ő is elvesztette a fejét. Megállt ott, ahol volt, majd lehuppant a földre.
– Én nem megyek tovább. Nem bírom már!
Borton is megállt.
– Pihennünk kéne!
Cromwell szúrós tekintettel visszanézett.
– Várjatok meg itt! – mondta, aztán tovább ment.
– Nem hagyhat itt minket! – fakadt ki Phillip.
Ott ült a három megtört férfi fáradtan, megtörten és koszosan, amikor néhány perc múlva a kapitány visszatért.
– Sikerült – harsogta a kapitány.
– Micsoda? – kérdezte a professzort fáradt hangon, majd Cromwell újra eltűnt a zöld növényzet közt.

A többiek utána siettek. Utol is érték a kapitányt, aki egy szikla szélén állt, és az alatta elterülő völgyet bámulta diadalittasan. Be lehetett látni onnan szinte az egész szigetet. A fák sűrűjében látszott a völgyben futó folyó, valamint a tengerpart és a tenger egy része is. A ködnek már nyoma sem volt. Látták az öblöt, ahol a Cápafog horgonyzott, s még valamit, egy hajótemetőt benne több tucat hajóronccsal. Volt köztük több száz éves karavellaroncs is.

– Megérkeztünk – jelentette ki Cromwell. – Íme, a Holtak szigete.

Rövid pihenő és némi frissítő után elindultak a völgybe a folyóhoz. A hegyről lefelé az út ugyan gyors volt, de cseppet sem veszélytelen a földből kitüremkedő szikláknak és ágaknak köszönhetően. A folyóhoz érve feltöltötték vízkészleteiket, majd tovább folytatódott a caplatás a zöld pokolban. Cromwell az út további részén meglehetősen feszült volt és ideges. Érdeklődve figyelte a professzor. Amióta elindultak Miamiből, most először látta ilyennek a kapitányt, mintha valamiféle paranoia kerítette volna hatalmába. Cromwell ekkor hirtelen megállt, mintha tudta volna, hogy a professzor mire gondol.

– Jól van? – kérdezte aggódva Borton.
– Valaki figyel minket. Már a folyó óta követ bennünket.
Borton fürkésző tekintettel pásztázta körbe a körülöttük nyújtózkodó fákat.
– Én nem látok senkit.
– Csitt! Hallgassa!
A professzor ekkor valamilyen furcsa hangra lett figyelmes.
Tam! Tam! Tam! Harsogták a dobok.
– Emberek? – csodálkozott Phillip.
– Menjünk, keressük meg őket! – mondta Cromwell.

Elindultak a hangok irányába. Néhány perc múlva meg is találták a zaj forrását. Egy bokor mögül figyelték a rituálét, amit a szigeten élő néger bennszülöttek celebráltak. A tűz körül táncoltak és ugráltak a baljóslatú ütemre, miközben egy maszkos férfi valamilyen szöveget kántált. Kétségkívül, primitív törzs lehetett. Egyszerű fakunyhóik voltak és ágyékkötőt viseltek, legalábbis a férfiak. A nők fedetlen keblekkel és nemi szervvel nézték uraikat, kik a tűz körül, primitív lándzsáikkal vonaglottak.

Aztán Cromwell megpillantotta azt, amitől a legtöbb ember hátán felállna a szőr. Egy emberi koponyát karóba húzva. Az undor tőrként hasított mindegyikőjük agyába a hús nélküli koponya láttán. Phillip megadta magát ingereinek és kiadta gyomra tartalmát. Aztán a közelben lévő bokrok megzörrentek, és kezükben lándzsáikkal előléptek a bennszülöttek.


7.

A foglyokat elvezették a faluba. A bennszülöttek nem tulajdonítottak különösebb érdeklődést az újonnan érkezettek iránt a gyerekeket kivéve. A betolakodókat bezárták a falu közepén lévő, kalitkaszerű tákolmányba, majd az élet zajlott tovább.

– Most mi lesz? – kérdezte siránkozva Phillip.
– Várunk – válaszolta Cromwell.
– Várunk? De mire? – elégedetlenkedett a fiú. – Arra, hogy a mi koponyánk is egy botra tűzve díszelegjen?
A kapitány nem válaszolt.
– Nyugodj meg, Phillip! – parancsolt rá Borton.

Ekkor egy meztelen nő jött oda a ketrechez. Cromwell szigorú tekintetével mélyen a nő szemeibe nézett, de nem látott semmi rossz szándékot bennük, így pillantása megenyhült. Aztán a földre tett egy tál vizet, mellé pedig egy másikat megpakolva friss gyümölcsökkel és elment.

Hudson türelmetlenül behúzta a vizes tálat a rácsok közt, s mint egy vadember, vedelni kezdett. Szája széléről letörölte a mellément folyadékot, majd nekiesett a gyümölcsös tálnak. A többiek is követték.

A nap további részében, vártak és figyelték a fekete ördögöket.

Este összegyűltek a vademberek a fogda mellett rakott, hatalmas tűz körül. A dobok harsogtak. Tam! Tam! Tam! Fekete testük még sötétebb árnyakat vetett, ahogy táncoltak. Aztán az egyik faviskóból előlépett a fejdíszt viselő, festett arcú bennszülött, a falu sámánja. A bennszülöttek valamilyen fura éneket, vagy imát kezdtek kántálni.

Ekkor a ketrec ajtaja kinyílt. Cromwell lépett ki elsőként. Elindult a tűz felé, majd a többiek is követték. A tűz előtt állva Cromwell érezte az iszonyatos forróságot. Szeme vakítóan izzott a lángok vöröses fényében, miközben az előttük álló sámánt figyelte. A sámán hangosan beszélni kezdett, ami inkább hasonlított egy állat morgására, mintsem emberi nyelvre, de a professzor mégis felismerte és értette is azt.

Borton kissé törve ugyan, de megszólalt a bennszülött nyelven. Elmondta, hogy békével jöttek. A tánc és dobszó abbamaradt. Mindenki némán figyelt, majd a professzor megismételte a mondatot. Ekkor a sámán intett a kezében tartott bottal, majd újra dübörögni kezdtek a dobok és mindenki táncolni és énekelni kezdett. A vendégeket étellel és itallal kínálták, míg nem jött a főfogás: egy ember.

Odarángattak egy férfit a tűz elé, majd a földből kiálló, hatalmas facölöphöz kötözték. Aztán egy nagydarab bennszülött férfi valamilyen kőből és fából készült, primitív baltaszerűséggel egy erőteljes csapást mért az áldozat nyakára. A csontok és a csigolyák elnyomva a lüktető dobütemet reccsentek meg, aztán a balta újra lesújtott, mély vágást ejtve a torkon. A vér kibuggyant a szétroncsolt a bőrszövet alól, majd a hóhér még egyszer lecsapott és a fej levált a törzsről. A vér méterekre felspriccelt az erekből. A gyilkos a levágott fejet a magasba emelte. Ekkor megvadulva a vér szagától, a tömeg ordítani kezdett. A vendégek csendben figyelték az eseményeket. A fejből kifolyó vérrel bekente az arcát és a testét a hóhér, majd körbeadta a fejet az emberek közt. Ekkor megkezdődött az ünnepi vacsora.

A hulla még rángatózott, miközben a vér még ömlött a fej nélküli testen tátongó sebéből, de ez nem volt akadály a tapasztalt bennszülötteknek. Egy szempillantás alatt kibelezték. Eltávolították az összes belsőséget és szervet, majd feldarabolták a tetemet, hogy aztán nyársakra tűzve megsüssék a tűz felett.

Az emberhús égett szaga megcsapta az idegenek orrát, s ekkor tudatosult elméjükben, hogy ez nem egy közönséges, primitív dzsungeltörzs, hanem emberevő kannibálok.


8.

Vacsora közben Borton magára hagyta társait, hogy kommunikálhasson a sámánnal. Az éppen az áldozat nyers szívét marcangolta. Apró fogai véres cafatokban szaggatták a húst. A gyenge gyomrú professzor a látványtól elvesztette uralmát ingerei és belei felett. A kannibálok gúnyos nevetésben törtek ki az öklendező férfi láttán, akiből a friss gyümölcsök epével keveredve távoztak.

A sámán már be is falta a nyers szívet, s most a szája szélén lévő vérfoltokat dörzsölgette karjával. A professzor bemutatkozott.

- Én lenni Ernest Borton professzor – mondta kissé akadozva a bennszülött nyelven, miközben kezével mellkasára bökött.

A maszkos férfi nem reagált.

Biztos bevett valami csodagombát, vagy valamilyen egyéb tudatmódosító szert, amiket a sámánok és a varázslók a szertartások során, vagy még annak az elején vesznek be - gondolta magában a professzor, majd elszánta magát, hogy rákérdez Heisten professzorra. Affektáló beszéde azonban nem engedte a kétirányú kommunikációt kettejük között, így kísérlete kudarcot vallott. A sámán ekkor egy növényt nyújtott át a professzornak, melynek kicsiny szárából hatalmas dárda alakú, recés levelek ágaztak szét. Borton elvette a növényt, majd a mellette ülő férfire nézett. Az egy ugyan olyan növényt vett be a szájába, majd rágta szét és nyelte le. A professzor követte a példáját. Néhány másodperc múlva szédülni kezdett, majd a külvilág kakofóniája egyre halkabb lett, míg végül csak saját szívverését és gondolatait hallotta. Szemhéjait lecsukta. Ekkor egy kéz gyengéden markolta meg a vállát, s egy hang szólalt meg.

– Baptoba vagyok, a gyógyító – Borton izzadni kezdett, szívverése lelassult. – Nyisd meg előttem az elméd!
– Mi történik velem? – A professzor nem volt biztos benne, hogy hangosan ki is mondta ezt.
– Fehér barát, én tudom, miért jöttetek hozzánk távoli világotokból – ekkor megpillantotta maga előtt a sámán alakját –, nem ti vagytok az első idegenek falunkban. Engedd, hogy megmutassam!

Borton szédülni kezdett, de mégis pihekönnyűnek érezte magát. Ekkor a hang folytatta tovább:

- Kétszáz évvel ezelőtt egy férfi jött a faluba. Senki sem tudta, hogy került ide, vagy hogy honnan jött. Attól a pillanattól kezdődött minden baj. Az idegen, kit Abdulnak hívtak, rontást hozott békés falunkra. – Egy vékony, horgas orrú, turbános, arab férfi állt előtte. – Egyesek szerint szellem volt, mások szerint egy gonosz démon, mivel olyan titkokat ismert, miket halandó embernek nem lett volna szabad. Volt egy varázserővel bíró amulettje, amiből az ereje fakadt – ekkor, egy torz könyv képe jelent meg a professzor fejében. - A falu egyik harcosa, Kukuma ezt az erőt akarta megszerezni. – Most egy magas, izmos, fekete férfit látott. - Ezt az amulettet Abdul azért hozta a faluba, hogy elrejtse az avatatlan kezek elől. Amikor megtalálta a La Urbo de la Mortat, vagyis a Holtak városát, elrejtette ott, majd egy átjáró segítségével elhagyta ezt a világot. Kukuma rájött, és néhány másik harcossal összefogva, megpróbálta ellopni az amulettet, de a falu varázslója rájött, hogy mire készülnek és elátkozta őket. Az életüket meghagyta, de a lelküket elvette. Ugyanis az amulett ereje a lélek erejében rejlik. Ellenben hátránya is volt a varázslatnak, mert akinek nincs lelke, nem tud meghalni sem, csak ha fizikailag megsemmisül, vagy ha meghal a lélek fogva tartója, akkor a lélek újra tud egyesülni a testtel, de a varázsló is él még. Így Kukuma halhatatlan, lélek nélküli zombivá vált. A hegyek közt bujkál harcosaival és emberekre vadásznak, hogy a nyers emberhús elfogyasztásával felfalják az áldozat lelkét és életenergiáját, hogy öregedés nélkül tovább tudjanak élni. De a hús nem csak nekik ad erőt és életet, hanem a varázslónak is, aki elátkozta őket.
Így alakult ki ez a háború élők és létezők közt. A mi feladatunk, hogy megakadályozzuk, hogy Kukuma visszanyerje a lelkét és megkaparintsa az amulettet. A mai szertartáson, melynek szemtanúja voltál, láthattad Kukuma egyik harcosának kivégzését. – Borton előtt, felelevenedett a puffanó hang, amint a primitív balta lecsapott és szétroncsolta a férfi nyakában lévő szöveteket, aztán látta, ahogy a vörös vércseppeken megcsillan a tűz fénye, majd a vér mindent eláraszt. A professzor feje majd szétfeszült az emlékképtől, miközben szemei rángtak koponyájában.
– Én azért jöttem… – kezdte a férfi minél előbb elfeledve a halál képeit –, hogy megtaláljak egy embert.
– Igen – vágott közbe Baptoba –, ő is az amulettet kereste…
Ekkor Heisten megfáradt, borostás arca villant fel a professzor elméjében.
– … mint maga.
– Oh, én nem. Engem nem…
– Az amulett választotta ki – szakította félbe a sámán –, az vonzotta magához. Nem maga az első – felelte határozottan. – Az élet tudásával kecsegtet, de csak halált terem. A barátjának is ez lett a veszte.
Ekkor egy oszladozó hulla képe és a rothadás gyomorforgató bűze terhelte túl érzékeit és ingereit.
– Ne! Ne! – A növény hatása, kezdett gyengülni, s lassan visszakúszott a zsivajgó külvilág lármája füleibe, de még mielőtt szemei kinyíltak volna, Baptoba intelme felharsant fejében.
– Ne keresd! Ne akard megtalálni!

Szemhéjai, ekkor felnyíltak. A világ sötét masszaként tárult fel, majd szép lassan a massza színekké, majd formákká alakult. Kitágult pupilláiban a lobogó tűz lángjai tükröződtek, miközben az előtte ülő férfit nézték. Végtagjaiban az izmok elernyedtek. Az emberek eltűntek, csak ő és a sámán ültek a tűz mellett.

Baptoba felállt, kopott maszkja mögött szemei rideg fehérséggel csillogtak. Ekkor egy ágyékkötős férfi lépett elő a sötétből. Borton is felállt. Karját egy kéz lágyan megragadta. A bennszülött volt az, aki másik kezével a kunyhók felé mutatott.

Baptoba nem szólt semmit, csak egy helyben állt.

Borton angolul elköszönt a sámántól, biztos volt benne, hogy az érti, majd a férfi kíséretében egy kunyhóba ment, ahol a társai is voltak. Leült a földre terített szőrmére.

– Mi történt? – kérdezte Cromwell.
– Semmi.
– Semmi? – szólt közbe Phillip.
– Valamilyen spirituális utazáson voltam a sámánnal. Holnap elmondok mindent. Most fáradt vagyok.

A professzor lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Az járt a fejében, amit Baptoba mondott: „Az amulett választotta ki.” Vajon mit jelenthet ez? Ezen elméleten merengve szemhéjai elnehezedtek, majd lassan álomba szenderült.


9.

Másnap a professzor dióhéjban mindenről beszámolt társainak.

A nap bizarr kezdete után még bizarrabb események következtek. A törzs befogadási rituálét rendezett, melynek keretén belül egy sűrű, tejszerű, alkoholos italt kellett inniuk az idegeneknek. Ezután a sámán valamilyen szöveget kiabált, majd egy frissen kettévágott majom vérével kente be a homlokukat. Attól a pillanattól fogva a törzs tagjaivá váltak. Ugyanis, aki egyszer eljut erre a szigetre, az többé nem hagyhatja el soha.

A szertartást követő hetek alatt a négy férfi megbarátkozott környezetével és szerves részévé váltak a falu mindennapi életének. Az idő elteltével a bennszülött nyelvet is sikerült elsajátítaniuk alapszinten. Kinek könnyebben, kinek nehezebben.

Már hónapok teltek el, mikor egy rovarmuzsikától zajos éjszaka a professzor különös hangokra lett figyelmes, mintha valaki hívogatná. A képzelete gonosz tréfájának vélte, vagy a temérdek tudatmódosító szer mellékhatásának, amit a Baptobával való közös tudattágítás során használtak, így nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak, de amikor másnap éjszaka is hallotta ezeket a hangokat, amik az idő múlásával egyre intenzívebbek és gyakoribbak lettek, kezdett aggódni. Borton tudta, mit jelentenek ezek a furcsa hangok, Baptoba figyelmeztette. Majd beleőrült a gondolatba, de nem ő volt az egyetlen, akinek kezdett megbomlani az elméje.

Az addig oly magabiztos, erős és öntörvényű Cromwell kapitány, nem tudta feldolgozni a szigetbéli rabságát, így minden erejével és erőfeszítésével, elidegenedve társaitól és saját rögeszméjének rabjává válva, a kiutat kereste.

Így teltek a napok, napról napra és a hetek hétről hétre. Mindenki küzdött valamivel. Démonokkal, őrülettel, Kukuma vérengző harcosaival, akik, amikor csak lehetőség adódott, kíméletlenül lecsaptak.

Aztán egy spirituális eszmecsere során, amit a professzor és Baptoba gyakorta alkalmaztak a határtalan és nyelvi akadályok nélküli kommunikáció végett, a férfi feltárta féltve őrzött titkát.

– Az amulett próbál a hatalmába keríteni és felhasználni – mondta a varázsló, kiolvasva Borton gondolatait. – Az ördög sosem alszik.
– Mit tegyek?
– Erősnek kell maradnod.
– Heisten is hallotta a hangokat? – érdeklődött a professzor.
– Ő a saját démonaival küzdött. Saját kíváncsisága áldozata lett. Belépett a szent helyre, ahová Abdul az amulettet rejtette, a La Urbo de la Mortába. A holtak ősi városába élő ember büntetlenül nem léphet be. Ki beteszi oda a lábát, örökre elveszti a lelkét, s teste a nekropolisz szolgája lesz, míg el nem porlad a föld mocskában.
– És Kukuma? Neki nincs lelke.
– Ő ugyan csak mozgó hús, de ösztönei mellett az emlékei is megmaradtak, akár egy primitív öntudat.
– De lelke akkor sincs.
– Nincs. De ha el is jut a Holtak városába, az amulettnek nem tudja hasznát venni, mert csak olyan ember tudja használni, kinek porhüvelyében lélek lakozik. Így, míg én létezem, ő nem tudja használni az amulettet.
– Hogy-hogy?
– Onnan, hogy én vagyok az a sámán, aki kétszáz esztendővel ezelőtt elátkozta őt.

Ekkor az álarcához emelte kezét és egy könnyed mozdulattal levette a maszkot, amit viselt.

A professzor, csak egyszer látta álarc nélkül, de akkor a sötétség árnyai elrejtették förtelmes arcát. Beesett arcán a szemek üveggolyóként csillogtak. A kékes bőr aszottan simult a koponyára, ami alatt a hús már rohadt.

– Ez hogy lehet? – kérdezte a professzor hitetlenkedve.
– Egy ősi varázslat segítségével lelassítottam a fizikai halált.
– Akkor ezért eszik emberhúst – állapította meg a tényt Borton, majd tarkója görcsös lüktetésbe kezdett.

A holtak városába, élő ember büntetlenül nem léphet be! – harsogott a professzor fejében a mondat, mikor magához tért a kábulatból.


10.

Borton a Baptobával való eszmecsere után a kunyhójába ment, ahol már csak ő és Phillip laktak. Cromwell és Hudson hetekkel ezelőtt eltűntek.

A professzor még mindig érezte a pulzálást a fejében, ami egyre csak intenzívebb lett. A torz hangok újra felharsantak.

– Várunk rád – súgták a férfi fülébe, legalábbis azt hitte. – Gyere… Gyere és…
Ökle koppanva csattant koponyáján.
– Mi történik velem? – üvöltötte.
– Dr. Borton! Dr. Borton! Jól van? – kérdezte rémülten Phillip.
– El kell mennem, hogy megtaláljam. De nem szabad. Túl erős! Engem akar!
A fiú zavartan hallgatta tanára zagyvaságait.
– Nyugodjon meg, professzor úr! – kérlelte a fiú.
– El kell mennünk hozzá.

A professzor hirtelen felállt és kiment a kunyhóból. Phillip utána szaladt, de nem tudta sem megállítani, sem lebeszélni a férfit, hogy a dzsungelbe merészkedjen éjszaka. A fiúnak most döntenie kellett, vagy kockáztat, és elmegy a professzorral a dzsungelbe, ahol bármikor végezhet velük valami vadállat, vagy itt marad, és ő is beleőrül a magányba.

Tovább ment.

A Hold fénye elvétve a fák közé világított, a végtelen sötétséget pillanatnyi visszavonulásra kényszerítve. Így mentek, amerre a lábuk vitte őket. Az őrület torkában nincs fény vagy értelem.

- Itt az idő – mondta Baptoba, majd elindult a szent helyre, a Holtak városába.

Félóra botorkálás után a professzor és Phillip elérték a hegy lábánál lévő barlangot. A hangok itt elviselhetetlen kakofóniává válva, ingerelték a professzor elméjét.

– Itt vagyok – üvöltötte a férfi.
– Hol? – kérdezte a fiú aggodalmasan.
– A Holtak városában.

Phillip tudta, hogy tanára és barátja megőrült. A holdfény megvilágította zavaros tekintetét, miközben egyre csak azt ordibálta: „Itt vagyok. Itt vagyok.”

A végtelen sötétség odújába lépve a levegő lehűlt. Vakon, a nyirkos falat tapogatva mentek tovább a barlang belseje felé, majd körülbelül tízperc tapogatózás és csoszogás után megpillantottak egy halvány fényforrást. A fényáradat egy hatalmas csarnokból eredt, amit a holdfény tisztán világított meg a felül lévő réseken át.

A hegy gyomrában egy valódi nekropolisz bújt meg. Faltól-falig sírok és kripták pihentek. A levegőben a halál szaga terjengett.

A kőtömbök közt botorkálva, Phillip észrevett valami furát. Egy sírkövet ölelgető, élettelen tetemet. Közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye. A rothadó hús szaga émelyítő volt. Ekkor észrevette, hogy ez Hudson szétmarcangolt hullája. Felsőteste feltépve, belei kiontva a földön kígyóztak, a legyek és férgek csemegéjeként. A fiú, kezét szája elé kapva, felegyenesedett, majd, amilyen gyorsan csak lehet, tovább ment.

Életnek semmi nyoma nem volt ott, csak halál.

Közben a professzor egy kripta előtt álldogált és magában motyogott valamit. Phillip nem értette pontosan, de valami olyasmi lehetett, hogy La Tenus Mortuus Inferi Libro, avagy a Holtak könyve. Borton, testével nekifeszült a kripta ajtajának, majd megpróbálta kitárni azt.

– Segíts! – Phillip nem volt biztos benne, de mintha nem a professzor, hanem valaki más torz hangját hallotta volna.

Senki nem olt ott, kettőjükön kívül.

A fiú erősen megmarkolta a nehéz kőajtót, majd minden erejét összeszedve megpróbálta megmozdítani azt. A két férfi ereje elegendőnek bizonyult, s az ajtó megadta magát, kinyílt. A kripta végében ott volt az ereklye, a Kitab Al-Azif. Emberbőrbe kötött fedelét vastag por lepte.

- Állj! – harsant fel bennszülött nyelven a felszólítás.

Baptoba volt az. Borton, akár egy vadállat, úgy vicsorgott válla felett. Nem volt már önmaga, zavaros tekintete mögött elméje sötét homályba veszett.

- Itt az idő! – ordította a férfi megzavarva a holtak nyugalmát, majd elindult a könyvért.

Baptoba, akár egy párduc, úgy vetette rá magát a tébolyodott férfira, aki már csaknem elérte a Kitab Al-Azifot. A földön hemperegve küzdöttek, hol az egyik, hol a másik kerülve fölénybe.

Míg a két férfi viaskodott, Phillipet ismét megszólította a furcsa torz hang.

– Tedd meg! – suttogta a hang – Nyisd ki!

A fiú maga sem tudta, hogy mi történik, vagy hogy mi történt, de ott állt kezében a nyitott Kitab Al-Azifot tartva. A föld remegni kezdett a lábai alatt. A kripták és a sírok megnyíltak, hogy a halál csendben, akár egy vadászó kígyó, előmásszon belőlük.


11.

Eljött az idő, a holtak ideje. A nekropolisz lakói végtelen álmukat megszakítva előmásztak sírjaikból. A falon egy hatalmas, fénylő, plazmaszerű örvény jelent meg, amit Phillip idézett meg öntudatlan állapotában. Az örvény egyre csak növekedett, hogy a túloldalon lévő förtelem átléphessen a világba.

Időközben a holtak elözönlötték a kijárat felé vezető utat, majd kiéhezve az élők húsára, elindultak, hogy csillapítsák végtelen étvágyukat. A közelgő halál rothadó szaga és csoszogó járása felébresztette a professzort önkívületi állapotából.

Az élőhalottak sorvadt izmaik és hiányzó végtagjaik ellenére rohamos sebességgel közeledtek. A holdfény beragyogta torz, élettelen arcukat. Lélektelen szemeik, már amelyiknek még nem rohadt ki, csillogtak. Az idő és a férgek által kikezdett és megcsonkított, vánszorgó testeken iszonyatos sebek éktelenkedtek. Hörgő-morgó hangjuk az embert a sírba kergette volna.

Baptoba kitépte a fiú kezéből a könyvet, majd visszatette a helyére.

A zombik között Borton felismert egy arcot. Nem teljesen olyan volt, mint amilyenre emlékezett. Arcvonásai nagyjából megmaradtak, de szörnyen eltorzultak. Bőre elsápadt és abnormális módon az arccsontjára feszült. Helyenként felszakadozott és hiányos volt a bőre, felfedve az alatta lévő, földdel keveredett, nyers húst, de mindezen torzulások ellenére is megismerte ezt az arcot. Heisten volt az. Belei kilógtak, s szakadt ruhája alatt rengeteg harapásnyom tarkította kórosan elvékonyodott testét. Fehér szemei lélektelen ürességgel meredtek, míg szájából minden egyes mozdulat következtében férgek potyogtak.

A falon az átjáró centiről-centire egyre nagyobb lett. A holtak pedig lassan karnyújtásnyira voltak az élőktől.

A professzor meredten bámulta barátja közeledő hulláját, de mire észbe kapott volna, már túl késő volt. Iszonyatos fájdalmat érzett a nyakában, ahogy az apró fogak mélyen a húsába vájtak egy jókora húsdarabot kiszakítva belőle, amit kisebb véráradat kísért. A férfi felüvöltött fájdalmában, majd jött a következő harapás, és aztán újra és újra, míg minden el nem sötétült előtte, aztán nem volt már több fájdalom.

A sámán sem kerülhette el a sorsát. A férfi tehetetlenül kapálózva küzdött az életéért, miközben élve felfalták. A két ember percek alatt csupán már csak egy rakás húscafat volt. Kibelezett, darabokra tépett, csonka tetem. Az emberi test csúf eltorzulása. Semmi több.

Phillip végignézte, hogy lesz egy halom hústömeg embertársaiból. A vér az arcába spriccelt, miközben a holtak az élőket csonkolták, majd, miután végeztek, lassan felegyenesedtek és vértől tocsogó pofával elindultak a fiú felé.

Kétségbeesve hátrált, amikor a keze hirtelen beleakadt a könyvbe. Maga sem tudta, hogy miért, de hirtelen felkapta a könyvet, majd egy határozott mozdulattal behajította a plazmaörvénybe.

A holtak felsikoltottak. A falak, a sírok és a talaj remegtek, miközben a falon lévő átjáró zsugorodott. Az élőhalottak egymás után dőltek el, akár a dominó. Fentről hatalmas szikladarabok kezdtek potyogni.

Phillip a földön fekvő holtak közt szlalomozva elindult kifelé. Rohant, ahogy csak bírt, de nem volt elég gyors, hogy kijusson. A barlang mindent maga alá temetett, ami csak benne volt, élőt és holtat egyaránt.

A kőtömeg alatt nyugvó nekropolisz és titkai örök feledésbe merült, akárcsak a Holtak szigetének története, ahonnét még élő ember soha nem tért vissza.

Előző oldal kovacsgabor