A király levele

Fantasy / Novellák (611 katt) Jani21
  2020.04.17.

Már egy hét telt el azóta, hogy a titokzatos lovag maga mögött hagyta üldözőit. Azóta nem látott mást, csak az erdőt. Lova fáradhatatlanul szelte át a földutat, miközben a fák lombjai rájuk vetültek. Kísértetiesnek festet az erdő éjjel. A fák közül mindenféle állathang kiszűrődött a baglyok huhogásától a tücskök ciripeléséig. A hangok olyanok voltak, mint a lidércek, akik távol tartották a betolakodót. Veszélyes is volt éjjel bemerészkedni az erdőbe, leginkább a farkasok, a medvék és a hiúzok miatt, akik nem féltek az embertől. Fegyvereik nem ijesztették el őket. Az egész erdő a farkasok énekétől zengett, de a lovagot és a hű paripáját nem tántoríthatta el, akik töretlenül haladtak a céljuk felé. Egy kicsit se veszítettek sebességükből. Még egy kidőlt fa se jelenthetett akadályt. A ló könnyedén átugrotta.

A lovag csak akkor lassította le lovát, mikor a távolban két alakot pillantott meg lóháton közeledni. Első ránézésre vándoroknak tűntek. Testüket köpeny borította, mint az övét. Aztán közelebb érve az egyiknél egy íjpuskát pillantott meg. A lovag rögtön tudta, hogy ott létük nem lehet véletlen. Egy hatodik érzék azt súgta neki, hogy legyen óvatos. Megállította a lovat, és könnyű léptekkel ment tovább. Szemeit mindvégig az idegeneken tartotta. Leste minden mozdulatukat. Mikor egymáshoz értek, megálltak. A vándorok egy darabig néma csendben figyelték az előttük lévőt. Az íjpuskás a vállának dűtve tartotta fegyverét. Tekintetét komoran a lovag felé vetette. A társa egyszer csak hátravetette a csuklyáját, és megszólalt.

- Nincs egy kicsit késő a lovagláshoz? Veszélyes éjszaka az erdő közepén tartózkodni, különösen egyedül. Ki tudja, milyen alakokba botlik ilyenkor az ember? Jobb lesz vigyázni. Szerencsére épp erre jártunk.
- Köszönöm intéseiteket, de tudok magamra vigyázni – felelte a lovag. – Az urakról is elmondhatnám ugyanezt. Késő van már a vadászathoz. Éjjel az erdő megannyi veszedelmet rejt – biccentett az íjpuskás felé.

Az íjpuskás erre elmosolyodott.

- Ó, pedig ilyenkor lehet igazán nagy vadakat fogni.
- Elég a mellébeszélésből! Add át, ami nálad van, és szabadon elmehetsz! – parancsolt a lovagra a társa.
- Jobbat mondok. Álljatok ti félre, és cserébe életben maradtok! – felelte a lovag magabiztosan.

A két vándor mosolyra fakadt.

- Hát ennyire nem ér neked az élet semmit? – szólalt meg az, amelyik az előbb beszélt.
- Többet ér a becsület – jegyezte meg a lovag.
- Egy kóbor lovagnak nincs becsülete – vágta rá a férfi, mire a lovag megdöbbent.

A vándor folytatta.

- Mi az, azt hitted, nem tudom, ki vagy? Egy szánalmas, koszos, kis kóbor lovag, aki elhagyta mindenét, hogy idegen királyoknak szolgáljon holmi zsoldért cserébe. Nincs igazam, Kóborlélek?
- Nem hagytam el. Elvették tőlem – tiltakozott a lovag.
- Mindegy, nem számít. Nem azért vagyunk itt, hogy a hovatartozásodról vitatkozzunk. Add át, ami nálad van! – parancsolt rá újból a vándor.
- Egyszerűen öljük meg, és vegyük el tőle! Mit pazaroljuk rá az időnket? – jegyezte meg türelmetlenül a íjpuskás.
- Még nem! Rengeteg időnk van – ellenkezett a társa, majd a lovagra vetette tekintetét. – Azt hallottam, hogy ördögien jól bánsz a karddal.
- Ha szeretnéd, saját bőrödön megtapasztalhatod – felelte a lovag.

A vándor leszállt a lováról, és onnan nézett rá.

- Párbajt ajánlok. Ha legyőzöl, ígérem, elmehetsz.
- Rablók ígérete nekem nem sokat ér – felelte a lovag.
- Végezhetünk veled amúgy is. Nekem mindegy. Így legalább lovaghoz méltóan halhatsz meg, vagy talán félsz megküzdeni velem? – válaszolta a vándor.
- Rendben van – egyezett bele végül a lovag, aztán leszállt a lóról, és az út széléhez vezette, hogy helyet csináljon a párbajnak.
- Mire jó ez az egész? Gyorsan végezzünk vele! – hajolt közel a társához az íjpuskás.
- Ha úgy látod, hogy veszítenék, eressz belé egyet! – felelte a vándor, ezután ellenfele felé vette az irányt. – Nos, kész vagy meghalni? - azzal levette köpenyét, és a földre lökte.
- És te? – kérdezte a lovag, aki követte példáját.

Kivont karddal az ellenfele irányába indult. Mindketten készen álltak. A vándor megforgatva kardját támadásba lendült. Egyetlen rúgással földre kényszerítette ellenfelét, és lesújtott kardjával. A lovag oldalra gurult a csapása elől, majd a következő pillanatban már fél térdelésben a feje fölött hárította a következő csapást. Elégedetten szemlélte a vándor erőlködéstől eltorzult arcát, ahogy kardjára nehezülve igyekezett lenyomni őt. A lovag egy ideig tartotta, majd kinyomta magát, amitől a vándor hátratántorodott.

- Nem volt rossz – jegyezte meg büszkén a lovag.

A vándor most még vadabbul támadt, azonban kardcsapásai lepattantak róla. A lovag védekezés közben hátrálni kényszerült. Kihasználva ellenfele dühét, hirtelen kitért kardja elől, és kigáncsolta. A vándor végrehajtott egy bukfencet a levegőben, és a földön állapodott meg. A lovag arcán megcsillant egy kis öröm ellenfele láttán. Ellenben az íjpuskás nem leplezte döbbenetét. Arcát megfeszítve a földön fekvőre szegezte. A társa pillanatra ránézett, majd felállva újból rohamra indult, de kardja újra célt tévesztett. Úgy tűnt, mintha a lovag csak játszott volna vele. Játszi könnyedséggel mozgott, míg ellenfele minden mozdulata erőltetettnek bizonyult. Nyögései visszhangzottak, ahogy erőteljesen a lovag felé sújtott, de a védelmét sehogy se tudta áttörni. A lovag harcosok módjára küzdött, hol egy kézzel, hol pedig két kézzel forgatva a kardot. Az íjpuskás csak a jelre várt, hogy használhassa fegyverét. Keze bizsergett a gondolattól.

Nem tartott sokáig a párbaj. A lovag kardjával kicsavarta ellenfele kardját, ami a levegőbe emelkedett. Ezután a lovag a mellkasával ellökte a vándort, hogy az terpeszülésben a földre huppant, a kardja pedig a lába között a földbe szúródott. A vándor meglepetten a saját kardjára pillantott, közben zihált. A lovag már megadásra akarta szólítani, amikor hirtelen ötlettől vezérelve a vándor belemarkolt a földbe, és azt az ellenfele szeme közé vágta, hogy az meghátrált. Ezután kihasználva az alkalmat felpattant, kirántotta a kardját, és ellenfelére sújtott vele megsebezve annak karját. A lovag a fájdalomtól és a pillanatnyi vakságtól küszködve egy fának tántorgott. A vándor örömmámorban úszva a lovaghoz lépett, és szúrt. Mielőtt azonban a diadal elhatalmasodott volna felette, észrevette, hogy kardja a lovag karja és teste között a fába fúródott. A lovag visszanyerte a látás felett az uralmat, megfejelte a vándort, hogy az hátralépett. Orrából elindult a vér. A lovag meglendítve kardját, felhasította a vándor fél arcát, amitől az ordítva elesett. A íjpuskás lőni készült, de egy repülő tőr szíven kapta, amit a lovag egy pillanat alatt hozzávágott. Így a nyíl célt tévesztve a fák közül előtörő orgyilkost szedte le. Az íjpuskás lefordult a lóról. A vándor látva társai vesztét, tőrt rántott, és kétségbeesetten a lovagra rontott.

– Nyomorult! – ordította, majd egyenesen a lovag kardjába szaladt.

A lovag elhalkult nyögésre lett figyelmes. Csodálkozva nézte a haldoklót, ahogy a keze a tőrrel együtt leereszkedik, majd szép lassan lecsúsztatta a kardról a testet, és hagyta, hogy az elterüljön a földön. Ezután a vándor kilehelte a lelkét.

Miután a lovag lelkében kihűltek a harc izgalmai, lehetősége szerint eltemette a halottakat, és folytatta útját, mire hajnalra elérte a várat. A vár kupoláit már messziről megpillantotta, rajta a zászlóval, címerrel együtt. Azelőtt, hogy a lovag megállt volna, leeresztették a kapu hídját, majd három alak tűnt fel. A lovag le se szállt a lóról. Megvárta, amíg odaérnek. Szemével végigmérte a három katonát. A középen álló minden bizonnyal a vár kapitánya lehetett, gondolta magában. A kapitány tekintete is végigfutott a lovagon. Szemei megakadtak a sebesülésein.

- Jó kis kalandban lehetett része. Minden rendben? – jegyezte meg a várkapitány.
- Megvagyok, de ez most fontosabb, mint az egészségi állapotom – azzal a lovag egy levelet nyújtott át.

A kapitány felbontotta a királyi pecsétet, és szeme gyorsan végigfutott a levélen, majd újra a lovag szemébe nézett.

– Szóval a királyunknak szüksége van ránk. Azonnal intézkedem.
- Sokan meghaltak ezért az információért – jegyezte meg a lovag.

A kapitány az egyik kísérője felé bólintott.

– Fizesd ki!

Az meg arannyal teli erszényt adott át. A lovag, amint a kezébe vette fizetségét, érezte annak súlyát. Megköszönte, és gyorsan a ruhájába rejtette, mielőtt a kapitány szólhatott volna.

- Szeretnék köszönetet mondani a királyunknak tett szolgálataiért. Megtudhatnám a nevét esetleg? – kérdezte a kapitány.
- Akik ismernek, csak Kóborléleknek hívnak, és ez maradjon is így – azzal a lovag újabb kalandok után nézve elvágtatott.

Előző oldal Jani21