Bűn és büntetés

Horror / Novellák (510 katt) kovacsgabor
  2020.05.16.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/4 számában.

Mindig is erős gyomrom volt, még a legvisszataszítóbb munkához is, és erős akaratom, valamint pedáns jellemem ahhoz, hogy végrehajtsam azt. Világéletemben ilyen munkákat végeztem és azt kell, hogy mondjam, elégedettnek kéne lennem, de nem vagyok az. A Blodezsár Rasnyikovszkij név hallatán sok szovjet elvtárs szívében félelem ébred. Ez az abszolút hatalom: a félelem; de nekem nem ez kell… Számomra az emberélet nem sokat jelentett, úgy voltam vele, hogy a főnök tervez, Blodezsár elvtárs végez.

A Szovjetunió déli részén születtem egy földműves család 4. gyermekeként, ahol már kisgyerekkoromban megszokhattam a kemény fizikai munka és a nélkülözés jótékony jellemformáló hatásait, kiegészítve az apai szigor fájdalmas nevelő módszerével. Hosszú és fáradtságos út vezetett jelen titulusomig az NKVD-ban, melynek hírnevemet és karrieremet köszönhetem. Már tizenéves koromban, az iskola befejezte után beléptem a szociáldemokrata munkáspártba, melynek aztán egész életemet szenteltem.

Legalul kezdtem, mint oly sokan. Kezdetben, mint hithű szocialista, a politikai rendőrség (OGPU) által felügyelt, 14. számú javító-munkatáborban voltam beosztásban. A táborban a párt ellenségei, a politikailag vagy ideológiailag megbízhatatlan egyének, bűnözők voltak. A feladatom ezen állomány felügyelete, és a humán erőforrás, termelőképességének fokozása volt. Ehhez nem riadtam vissza semmilyen eszköztől. Aki teljesítette a napi normát, az megkapta a fejadagját és büntetés nélkül visszatérhetett a barakkjába. Ebből adódóan mindennapos volt az erőszak, a lelkiterror, a halál.

Ez alatt a másfél év alatt, amit ott töltöttem, megismerkedtem az emberi test és lélek mindennemű kínzómódszerével, mellyel az akaratot és az elmét tökéletesen meg lehetett törni és kontroll alatt lehetett tartani. Ezen képességeim által kerültem a titkosrendőrség kémelhárító egységéhez. Ott továbbfejlesztettem az addig megszerzett tudásomat és bővítettem tapasztalataimat. A feladatom a nép ellenségeinek különleges vizsgálata volt, melyet én ugyanolyan szorgalommal és odaadással végeztem, ahogy azt illett, és ahogy azt megkövetelték. Semmitől nem riadtam vissza.

Egyszer egy férfit, aki nem mellesleg ártatlan volt, csupán kellett egy bűnbak, addig gyötörtünk a tárasaimmal, míg be nem vallotta mindazokat a bűncselekményeket, amiket a mi részlegünk követett el propagandista célokból. Persze ezt akkor még nem tudtuk. Ütöttük, szidalmaztuk, éheztettük, a családja deportálásával fenyegettük, mire megtört és vallomást tett. Végül kivégeztük. Ez így ment nap, mint nap. Az elején talán éreztem valamit irántuk, azt hiszem, sajnáltam őket, de a nép érdekei előrébb valók az egyén érdekeinél, így helyesnek, sőt szükségesnek véltem minden egyes tettemet, csak a feladatra koncentráltam. Belül üres voltam.

Aztán egy csodálatos tavaszi nap, talán harminchat márciusában, megismertem Natalijat. Amint megláttam, valami felébredt bennem, szerelmes lettem. Hosszú, szőke haja, csodálatos, kék szemei és a szívet melengető mosolya, mely értelmet ad az értelmetlennek; totálisan rabul ejtettek. Csak rá tudtam gondolni.

Nem voltam gyáva, de tapasztalatlan voltam a lányokkal való ismerkedés és viselkedés terén, így hogy meg tudjam szólítani, minden bátorságomat össze kellett szednem. Végül elhívtam táncolni. Először nemet mondott, félt tőlem, de kitartó próbálkozásom végül mégiscsak eredményhez vezetett. Ő volt az első lány, akit megcsókoltam, de tudtam, hogy máshogy kell vele viselkednem. Amennyire brutális voltam a munkámban, olyannyira kedves voltam vele. Amit csak tudtam, próbáltam megadni, vagy megtenni, hogy a kedvében járjak. Sokat sétálgattunk Moszkva utcáin, amikor megfogant bennem a gondolat, hogy elveszem feleségül, de a sors mást szánt nekünk…

***

Hideg, szürke, őszvégi nap volt, amikor Moszkva egyik munkásnegyedébe rendeltek ki minket. A delikvens egy nő volt, aki a jelek szerint egy politikai szervezet tagjaként üzeneteket közvetített. Tehetetlenül és értetlenkedve álltam az ajtó előtt, amin a társam épp dörömbölt. Natalija ajtaja volt. Nem akartam elhinni, azt hittem, hogy valami félreértés az egész, de nem az volt. A társam, V. elvtárs megerősítette, hogy jó helyen járunk.

Az én Natalijam… a nép ellensége? Ez volt az első pillanat, amikor bizonytalan voltam az ideológiát illetően, amit oly büszkén és híven szolgáltam. Féltem, hogy mi lesz. Még mindig reménykedtem benne, hogy csak félreértés az egész.

Natalija ajtót nyitott. Ott álltam és szégyelltem magam. Szégyelltem az egyenruhát, amit viseltem, az ideológiát, amit képviseltem. Gyűlöltem az egész helyzetet. Nem szóltam semmit, végig a társam beszélt.

Bevittük Nataliját a központba. Az egész úton némán ültem elmerülve a gondolataimban. Most mi lesz? Rendjén van-e ez így? Tudtam, hogy mi vár rá és nem akartam, de a nép…

Két órát várt egy szűk, sötét és bűzlő lyukban, míg én próbáltam puhatolózni az ügyet illetően, de csak egy dolgot sikerült kiderítenem, hogy személyesen nekem kell levezetnem a kihallgatást, Berija elvtárs külön utasítására.

Összetörtem. Az életem romokban hevert, azt hiszem, ott és akkor elvesztem a mentális zűrzavar kakofóniájában. Választanom kellett, és azt hiszem, a legrosszabb döntést hoztam. Az ördög szolgája lettem.

***

A gyengén megvilágított vallatószobában, a széken, melyen Natalija ült, V. elvtárson és rajtam kívül semmi és senki más nem volt.

Elkezdtem.

– A neve: Natalija… – a hangom egy pillanatra elcsuklott, majd összeszedve minden erőmet, folytattam. – A neve: Natalija Onisenko? Kérem, válaszoljon!
Ironikus volt, mert még soha nem mondtam, hogy „kérem” egyetlen vallatás során sem.
– Blodezsár, hisz tudod, ki vagyok.
– Válaszoljon!
– Igen.
– Tisztában van vele, miért van itt?
– Fogalmam sincs.
– Felmerült a gyanú, hogy ön egy titkos szervezet tagja. Milyen kapcsolat áll fenn ön és a szervezet között?
– Nem tudom, hogy miről beszél.

Tudtam, hogy ezt a választ fogom kapni. Eljött a tettek ideje, amitől rettegtem. Ökölbe szorítottam a kezem, és arcon öklöztem a nőt, akit szerettem. Soha nem fájt még semmi sem annyira. Azt kívántam, bárcsak most eltűnhetnék, vagy meghalnék. Karcsú teste leborult a székről. V. elvtárs visszaültette.

– Mi a szerepe a szervezetben?
Az arca megpuffadt, a szája felrepedt, de nem sírt, még nem tört meg.
– Miféle szervezet?

Ekkor újra ütöttem. Újra lebillent a székről, majd az elvtárs ismét visszaültette.

– Mit csinálsz, Blodezsár? – kérdezte zokogva, közben V. elvtárs Natalija ízületeit rendellenes helyzetbe erőltette, majd hozzáfűzte: „csak a kérdésre válaszoljon”.
– A jelentések szerint ön üzeneteket közvetít a titkos szervezet tagjai közt. Kik az összekötői?
A könnyein keresztül is láttam, hogy mennyire zavart a tekintete.
– Nem tudom, miről beszélsz.
Újra lesújtottam, de ezúttal már a földön maradt.

Az ajtó hirtelen kinyílt, M. elvtárs volt az egy vödör hidegvízzel. Ráborítottuk az eszméletlenül fekvő Natalijára, aki egyből magához tért. V. elvtárs, akár egy rongybabát, úgy cibálta vissza a székre.

– Mi a szerepe a szervezetben? – ismételtem meg a kérdést.

Természetesen Natalija nem tudott válaszolni. Rémült és zavarodott volt, akárcsak én. Ekkor V. elvtárs a kezembe nyomott egy gumibotot, majd nekiláttunk a „munka” legmocskosabb részéhez. Elkezdtük az „bizonyítási eljárást”, mi csak így neveztük azt, amikor gumibotokkal agyba-főbe vertük a vallatandó illetőt. Záporoztak az ütések, amik a felismerhetetlenségig eltorzították Natalija gyönyörű arcát, aki kétségbeesve próbálta védeni magát, de hosszú a pokolba vezető út. Sikoltozott, jajveszékelt, könyörgött, majd elnémult, csak a csontjai recsegtek. A fogai a padlón hevertek, az arca pedig egy véres masszává változott, mire végeztünk a „kezeléssel”.

Soha nem éreztem még hasonlót. Ha az életnek van értelme, biztosra veszem, hogy egyetlen ideológia, vagy eszme sem tudja megválaszolni azt, ezt ekkor sajnos még nem tudtam.

Az első sikolya után meghaltam belül. Elvesztettem mindent, ami emberré tett. Csak egy szolga voltam, aki a kötelességét teljesítette. A nép akarata szent és sérthetetlen. Az egyénnek kötelessége minden érdekét, vagy érzelmét a háttérbe szorítania a nép és a rendszer érdekében. Ezzel a zagyvasággal nyugtatgattam a lelkiismeretem. Az ajtóhoz léptem, majd kidörömböltem, az kinyílt, én pedig lassan kibattyogtam a vallatószobából.

Később megtudtam, hogy olyan hatékonyak voltunk V. elvtárssal, hogy Natalija belehalt a sérüléseibe. Ezért a pártért hű cselekedetemért személyesen Berija elvtárs tüntetett ki.

„Bebizonyította rátermettségét” – mondta nekem, majd kinevezett belügyi népbiztos-helyettesnek.

Mit ér az eszme, vagy az ember, ha halott a lelke? Gyűlöltem magamat, a világot, az ideológiát, amiben eddig hittem, és amiben nevelkedtem. Ezt a korrupt bűnszervezetet, amely az országot irányította. Őket okoltam Natalija haláláért, no meg persze magamat, amiért részt vettem benne. A legfontosabb embert árultam el, azt, akit szerettem, és ez megbocsáthatatlan bűn. Nem múlt el azóta egyetlen nap sem, hogy ne gondoltam volna rá.

***

Itt ülök ebben a dohos szobában, egy rozoga íróasztal fölött, búskomorság és öngyűlölet által fertőzött szívvel, pedig mindenem megvan, hatalom, elismerés, szép lakás, no meg ez az üveg vodka, amit iszogatok, csak az az egyetlen dolog nincs meg, amire a legjobban vágyok… hogy Natalija itt legyen velem. Az élet üres nélküle.

Tegnap éjszaka újra láttam őt. A tükör előtt álltam, Natalija pedig mögöttem volt. Engem bámult és suttogott, de nem értettem, hogy mit. A szemei élettelenek, a bőre fehér, szinte már fakó, az érintése pedig jéghideg volt. Nem vagyok őrült, a valóságot láttam. Azt hiszem, ez a büntetésem mindazért és főleg azért, amit Natalijával tettem.

A víziók, vagy jelenések, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem őket, néhány héttel ezelőtt kezdődtek. Először árnyakat láttam. Néha pedig hangokat hallottam a sötétből, olykor a rádióból is, de mindig csak rövidke pillanatokra. Puszta érzékszervi csalódásnak tituláltam őket. Rémképek gyötörtek, pokoli revelációk. A Szovjetunióban az ember hozzászokik ahhoz, hogy senkiben sem bízhat (a paranoia teljesen normális Szovjet-Oroszországban), valamint megszokja a félelmet is, de tudtam, hogy ezek a jelenések a penitencia kivetülései. Ekkor kezdtem el keményebben inni, hogy felejtsek.

Egy éjszaka, nem emlékszem pontosan, hogy mit álmodtam, de arra tértem magamhoz, hogy valaki az ágyamnál áll, azt hittem, hogy eljött az időm, és most engem visznek el, de mikor kipattantam az ágyamból, hogy leüssem a behatolót, egyik pillanatról a másikra eltűnt az alak. Natalija illatát éreztem a szobában. Azt hiszem, ekkor tudatosult bennem, hogy ezek nem egyszerű hallucinációk. Ez a kísértet nem csak a fejemben létezett.

Rettegtem. Egyre többször kísértett. A lámpa fényénél láttam az elnyújtott árnyékát, pedig a szobában rajtam kívül senki sem volt, és éreztem, ahogy figyelt engem. Az illata beívódott az egész lakásba, még a tudatomba is. Most is hallom a zokogását. Azt hiszem, kezd eluralkodni rajtam a téboly.

A kézfejem bütykeinél iszonyatos fájdalmat érzek, mint egykor a kihallgatások során kiosztott ütések után, azzal a különbséggel, hogy pokolian ég a húsom a bőr alatt, mintha rothadna. Az ártatlanok szenvedéseinek a nyoma…

Gyengék az idegeim, dekoncentrált vagyok és rengeteget fogytam. Ez a tükrös eset pedig az utolsó csepp… csak a félelem és a bűntudat maradt. Tudom, hogy értem jött. Tudom, hogy soha nem szabadulok és örökké kísérteni fog. A pokol már türelmetlenül vár.

Most is érzem a jelenlétét, ahogy ezeket a sorokat írom. Megteszem azt, amit már rég meg kellett volna tennem. Fogom a TT-33-asomat, a homlokomhoz szorítom és bevégzem a sorsom.


u.i.: Nem az ördög a vétkes, hanem aki hisz benne.



Blodezsár Rasnyikovszkij
belügyi népbiztos-helyettes

Előző oldal kovacsgabor
Vélemények a műről (eddig 3 db)