A nagy kékség

A jövő útjai / Novellák (23 katt) SzaGe
  2020.02.25.

Jó ideje lebegek a finoman hullámzó tengeren. A percek óráknak tűnnek, míg mozdulatlanságommal tartom magamat a felszínen. A megfelelő légzéstechnika sokat számít. Abban is segít, hogy kitisztuljon az elmém, miközben gondolataim rendeződnek.

Kémlelem az eget. Egész életemben babonázott a színével. Már óvodás koromban elhatároztam, hogy a kedvenc színem a kék lesz. Azóta se változott a véleményem. Megnyugtat, hogy bárányfelhők is vannak felettem a zenit messzeségében. Ők is a nagy kékségben úsznak. Lassan, mozdulatlanul, mint én. Alakjuk változik, miközben a fenti fuvallatok csendesen terelgetik őket. Jó lenne most közöttük lenni, és fentről mustrálni a tenger látványát.

Néhány vallás szerint a mennyország fentről származik. Ezt nehezen tudom felfogni. Lenne egy plusz égbolt a látható felett? Egy paradicsomi hely, amit szabad szemmel nem láthatunk? Talán az ég színe pajzsként rejtegeti? Kérdések, amire még nem kaptam választ.

Emlékeimben számtalan színpompás hajnal és alkonyat él. Sötétkék, zöld, rózsaszín és narancssárga. Ilyen paletta mögött lennie kell egy művésznek! Valaki, aki nem rest festeni. Valaki, aki szorgalmasan teszi a dolgát nap, mint nap. Valaki, aki törődik velünk, figyel ránk, és meghallgat minket. Talán egyszer én is találkozok vele. Akkor majd megköszönöm neki a dolgaimat, amit kaptam az élettől. Amitől embernek éreztem magam. Örömöket, fájdalmakat, pofonokat és simogatásokat.

De az őszintét megvallva már nagyon elfáradtam. Az út, amin elindultam pár órával ezelőtt, lassan a végéhez közeledik. Nem így terveztem a lezárását. Tudom, hogy az alattam tátongó mélység be fog szippantani. Legalább az égboltozatban gyönyörködhetek utoljára. Ebben a hatalmas és bámulatos alkotásban, ami számomra a teremtés koronája. Ki tudja, hogy a többi utas, akikkel utaztam a jachton, mit gondolnak most. Vajon látják azt, amit én? Ha még élnek egyáltalán. A barátaim voltak. Lehet, hogy találkozok velük odaát, az égbolton túl.

Nem sokáig bírom már. Pánikolnom kellene, mégis nyugodt vagyok. Halálosan nyugodt. Na jó, talán egy icipicit félek, de ez pillanatnyilag elhanyagolható. Elérkezett az időm. Kifújom az utolsó lélegzetemet a felhők irányába.

Süllyedek. A tengervíz már az arcomat is elfedi. Próbálom nyitva tartani a szememet. Bár nem nézek lefelé, mégis megrémülök az alattam elterülő mélységtől. Egy-két bent maradt levegő buborék távozik az orromon keresztül, amik kerge táncukkal igyekeznek felfelé. Levegőt kellene vennem, de nem fogok. Elnyel a sötétség, de azt nem akarom megvárni.

Uram, ha hallod a gondolataimat, akkor hallgass meg, kérlek! Adj erőt, és ne hagyd, hogy a lelkemet elnyelje a feneketlenség! Szeretnék most Veled lenni! Fent, a nagy kékségben…

Előző oldal SzaGe