Menedék (részlet) - Templom a ködben

Horror / Feladatok (1069 katt) Xenothep
  2011.02.27.

(...)
2001. december 27., Lejtő
Délelőtt tizenegy óra.


Vegyes érzelmekkel néztem a lejtő szikláit. 2 éve és négy napja itt rohantam le ezer sebből vérezve, a tomboló viharban egy villámért könyörögve, ami megtisztít, és elmulaszt mindörökre. Most ragyogó napfényben is éreztem az emelkedő húzását, ahogy csalogat, és tudtam, hogy W'to itt van mindenhol. W'to a dög, aki a sötétben kúszik, Accerath kettős lényének megfoghatatlanabbik fele. Nem láttam ugyan semmi szokatlant kivéve, hogy minden egyes félig megfagyott fűszál széliránnyal ellentétben fekszik, de ez már Accerath katlanának mezsgyéje. Az Ana-hívők megpróbálták kiűzni ugyan, de csúfos véget értek mind. Most W'to birtokolja lelkeiket. Ana cserbenhagyta őket, vagy legyőzetett, nem tudom. Az is lehet, hogy hiába vártak a visszatértére, vagy csak túl kevés volt itt Anából, és túl sok Accerath-ból...

Én azóta megtértem, amit Gino roppantul értékelt. Hosszas munka utáni beszélgetéseket folytattunk Istenről, és a hitről. Sosem utasítottam el Isten-t, de nem is gyakoroltam a hitet, talán ezért is nem volt velünk akkor. Reméltem, hogy most velem van, nagyobb szükségem volt rá, mint az életben bármikor. Letérdeltem a fagyott talajra, az égre nézve:

- Uram! Visszatértem, hogy békét adhassak testvéreim lelkeinek, vagy elveszejtsenek azok, akik visszatértek, mert elvesztek. Történjék bármi, az történjék a Te akaratodból, én elfogadom!

Telefonom csörögni kezdett, felálltam, és fogadtam a hívást. A morgó-sziszegő hang gazdáját már ismertem, kicsit sem lepett meg.

- Ne pazarold az időt fölösleges beszédre Giel-kutya! A testvéreid már várnak.
- Ne gyalázd az emléküket te átkozott! Mindketten tudjuk, hogy ők nincsenek itt. Az egész csak rólad, és rólam szól!
- Csak gyere. Gyere Giel-kutya!
- Elpusztítalak démon...!

A gúnyos nevetés nem is igazán a telefonból jött, hanem a levegőből.
- Elllpussszztítasszz!!! EERRGHPHUSSTÍTASSZH! ! !
A telefon elhallgatott, a levegőben is csend lett, csak a szél fújdogált enyhén, mint eddig. A szívem hevesen vert, telve keserűséggel.
Bár állna meg itt, és most.

1999. december 28., Ősváros

Mikor ismét kezdett derengeni az általam megismert lét, két dolgot tudtam azonnal. Hogy agyrázkódásom van, és hogy a valóság kicsavarodott. Tom arca lebegett fölöttem.

- Mi a neved?
- Giel, és két ujjadat mutatod. Hagyjuk ezt öcsém, remekül vagyok. Hol vagyunk?
- A templomban.

Felültem, és azonnal felfordult a gyomrom, sugárban hánytam. Valaki a hátamra terített egy takarót, azt hiszem Lucia lehetett.

- Van egy fél fejfájás csillapítód? - néztem Trychára.
- Miért bátyó, csak a fél fejed fáj?

Lucia jobbról térdelt mellettem, egy vizes flakont nyújtott át. Kiöblítettem a számat, ittam is egy keveset. Mikor biztos voltam benne, hogy lenn marad, átkaroltam a lányt, aki segített fölállni.

- Jobban vagy? - kérdeztem tőle.
- Aha - morogta - Tom megértette velem, hogy most ez van. De mi közünk mindehhez?
- Azt én nem tudom. Valamit felébresztettünk itt. Tegnap még semmi baj nem volt a reális világgal.

Tom tüzet rakott, Trycha pedig a dossziét forgatta:
- Én is erre a következtetésre jutottam. A cikk szerint volt itt valami boszorkánykultusz annak idején.
- Nautenben - dideregve ültem a tűzhöz.
- Hogy?
- Mondom Nautenben. Ana kultusza, valami ilyesmire emlékszem.

Lucia mellém ült, és a hátamat simogatta.

- Ki az az Ana?
- Valami boszorkánymester. Nem jut eszembe. Csak felületesen olvastam át ezt a részt. De az Nauten-i illetőségű, ez pedig itt nem Nauten, hanem az ősváros. Várjatok csak!

Előkapartam a mobiltelefonomat, és kikerestem egy számot. Most nem okozott problémát a térerő, amíg a kapcsolásra vártam, a többieknek azt mondtam.

- Van egy barátom, aki él-hal az okkult dolgokért. Történetesen rendelkezik otthon Internettel, remélem, tud segíteni.

A vonal kattant, majd Henrik álmos hangja szólt a hangszóróból:
- Giel mondanám, hogy menj a Pokolba, de annál jobban csíplek. Mi olyan fontos, hogy éj kellős közepén felcsörögsz álmaimból, te kutyaütő?

Nem is tudta, mennyi igazságot mondott.

- Henry, kedves barátom, valószínűleg sosem volt még ekkora szükségem a segítségedre, mint most. Készen állsz egy kis szörfözésre a Net-en?
- Mindig. Neked meg pláne. Ráérek csinálni egy kávét?
- Persze, csak ne tedd le. Nem tudom, meddig lesz jó a vonal. Valami vító nevű hálózaton keresztül hívlak.
- Miért, hol vagy?
- Ahogy mondtad, a Pokolban.
- Közelebbről? - hallottam, hogy a háttérben csörömpöl valamivel. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy egy szál sportalsóban áll a konyhában, vállával a füléhez szorítva a telefont, és a kávét kavargatja.
- Közelebbről egy határon túli városból, ahol közel ezer éve senki nem járt.
- Viccelsz?
- Nem. - De mennyire nem!
- Oké... Kihangosítom ezt a vackot... kapcsolom a gépet, amíg felkészülök, vázolnád a szituációt?

Én is kihangosítottam az enyémet, feszülten figyelt mindenki, Trycha még jegyzetelt is.

- Henrik, erre most sajnos nincs lehetőségem, meg elég beteg a történet. A lényeg, hogy a tesóim, és én átjöttünk Transylvianába, a határtól mittén hány száz kilométerre egy faluba kirándulni. A falu neve Nauten, a Nhichy Epha folyó mentén fekszik egy völgyben. Hallottál róla?
- Igen, rémlik... Nem, amelyik totál víz alatt van?
- Volt. Levonult róla az ár, hogy úgy mondjam.
- Remek. És én nem vagyok ott. Giel, kihagysz a kalandokból!
- Szerintem örülj neki. Szar itt a helyzet.
- De hát mi az, ami zrí?

Felsóhajtottam.
- Nem fontos Henrik, a lényeg, hogy fenn legyünk a Net-en.
- A kapcsolat megvan, most hallanom kellene valami kiindulópont féléről.
- Például Nauten.

Halk kattogás hallatszott, ahogy gépelt, aztán:
- Van itt egy kép, meg egy terjedelmes cikk, hogyaszongya... bla-bla, víz alá, meg évszázadok, mi érdekel?
- Az Ana-kultusz.
- Váóh, és ezt csak most mondod?

Elmosolyodtam, tudtam, hogy erre harapni fog.

- Ki az az Ana? - kérdeztem.
- Nos... - hangja egyre összeszedettebb lett, nyilván a kávé megtette a hatását. - Ana történelmi személyiség, egy nő, a boszorkánykultusz főpapnője, állítólag megtestesülése Anah'min démonnak. Nauten-ben élt ezernégyszázötven körül, az egész város botrányos múltja neki köszönhető, véres harcok, emberáldozatok, miegymás, évszázadokig ölték ott egymást a népek. Kutyaimádók voltak. A dobermannt imádták, vagy valami közeli rokonát. Az albínók voltak Ana testőrei, de amúgy egész hadsereggel rendelkezett emberekből is.

Nem nyugtattak meg az információk egy kicsit sem. Lucia a kutyák említésére remegni kezdett, átöleltem.
- Ez így van fönn a Net-en?
Henrik kattogott:
- A frászt. Szabadfordítás tőlem... Várj, ez érdekes! Van itt még egy kultusz, ami szorosan összefügg falunk történelmével. Ana, és imádói egy másik vallási csoporttal voltak harcban, ezt régebb óta jegyzik az övékénél, ez az Accertoshoth, vagy Accerath. Ejtsd: Axerát.

- És ő ki?
- Nem ő. Az. Accerath egy ősi kettős démon, itt úgy jegyzik, mint a magára hagyottak, illetve az árvák üldözőjét. Leírása a következő: Vuordo artoknakh, ez az ő nyelvükön a patkánykutya hibridet jelenti. Van egy másik formája is, ez testetlen, dögökben ölt alakot, legyen az emberi, állati, vagy növényi, de a tárgyakat is képes megszállni. Itt úgy jegyzik, mint "aki a sötétben kúszik". Az a neve, hogy W'to, ejtsd: vítu.

Mindketten elhallgattunk, aztán Henrik kicsit remegő hangon kérdezte.
- Giel, mit mondtál, milyen hálózaton keresztül beszélsz?
- Nekem is ez jutott az eszembe. A kijelzőn az van, hogy dupla V, aposztróf té, ó.
- Így írják... Giel, bajban vagytok?
- Azt hiszem. Henrik, hiszed vagy sem, két döglött bika legelészik kint a tóparton.

Henrik mindenestől hitt az ilyesmiben, úgyhogy nem nevetett ki. Sőt, azt hiszem megértette, hogy a helyzet minden, csak nem jó.

- Gyertek onnan most azonnal! Ez baromi veszélyes!
- Mennénk Henrik, de az a helyzet, hogy nem engednek.
- Uramisten... Megsérültetek? Van nálatok fegyver? Én... oda megyek!
- Eszedbe ne jusson, hallod? Nem tudom, mi történik, most az információ a legnagyobb fegyver. Mi van még? Hogy lehet felébreszteni Accerath-ot?
- Máris... Nos, friss vérrel. Egyszerűen az oltárra kell önteni... Mit tettetek?

Elborított a düh:
- Azt hiszed, szeánszot ültünk, hogy magunkra zúdítsunk egy városnyi démont? Véletlen baleset volt! Illetve most már nem hiszem, hogy véletlen. Itt valaki irányít. Mi van, ha Accerath aktív?
- Erről alig van valami, az is csak legenda szinten... Accerath célja a lelkek elveszejtése.
- Hogy lehet elpusztítani?

Henrik sóhajtott.
- Az Ana-hívőknek nem sikerült, te mit akarsz?

Mit akarok? Otthon egy kád forró vízben ellazulva füvezni, miközben a hangfalakból jamaicai reggae szól, ezt akarom.

- Hogy lehet felébreszteni Ana-át?
- Giel ez... démon ellen démont... fogalmam sincs. 1999-ben ez valahogy nem aktuális dolog.
- Aha... Neked, ott Sthigrában biztos nem az. Itt viszont elszabadult valami, amit szeretnénk túlélni. Találtunk egy kést, nem tudom miből kovácsolták, a markolatán polipcsápok alkotják a díszítést. Miért pont polip?
- Pillanat... megvan. Ez kérlek, Ana kése, évszázadok óta eltűnt, ezt használták az emberáldozatokhoz. A mintáról csak annyi van, hogy valami tengerparti városkában kovácsolták, jóval Ana ükdédanyjának megszületése előtt. Arról semmi, hogy került Ana-ához. Senki sem hiszi, hogy valóban létezik.
- Jó, hát akkor közlöm, hogy ezzel vágtam el a kezem az oltár fölött.
- Jó Isten... Giel... nagyon vigyázzatok magatokra, és gyertek onnan, amilyen gyorsan tudtok!
- Henrik. Szarakodik a vonal, úgyhogy dolgozzunk! Láttunk itt két albínó kutyát, ami ezek szerint arra utal, hogy Ana is aktív. Ez jó, vagy rossz?
- A megismertek hátterében rossz. Ti vagytok az egyedüli élőlények ott ugyebár.
- És halandók, erre célzol?
- Giel, Accerath az árvák üldözője! Szerinted mi lehet akkor pont veletek a célja?
- Arra gondolsz, hogy semmi sem volt véletlen? Hogy ez az összekötő kapocs?
- Nem gondolok semmire konkrétan. De az a hely nem teljesen halott, és ez biztos. Huszonegy éve egy egész régész társaság tűnt el arrafelé.
- Itt?
- Utoljára akkor látták őket, mikor elindultak Nautenbe.
- Ez roppant biztató...
- Giel, én most felhívok mindenkit, akiről úgy gondolom, hogy segíthetnek, és elmegyünk értetek!

Ez elég mély mocsár, de voltunk már egy-két ocsmány helyzetben, nem igaz? Ahogy tudsz, hívj!

- Henrik, mire ideértek, az egy nap, nekünk addig is túl kell élni! És ki segíthet Istenen kívül?
- Őrá gondoltam többek közt. Beszélek az atyával is...
- Nem fog neked hinni!
- Giel bízd rám...ssrr-én majd... és...ssrrrrsr-biztos, hogy... csak...
- Henrik?
- Ssssss...
- Henrik!

A vonal megszakadt. Henrik persze sosem ért Nauten-be, mint azt később megtudtam, még akkor éjjel halálra gázolta egy autó a járdán. Egy szemtanú feljegyezte a rendszámot, de nem volt nyilvántartva sehol: W-TO-1.

2001. december 27., Ősváros

A templom megvolt, ahogy a tó is, bár úgy rémlett, kevés benne a víz.

- Gyere Accerath, essünk túl a viszontlátás örömein! - kiáltottam. - Gyere patkánykutya!
Néma csend honolt a völgyben, csak valami lágy talaj menti köd gomolygott a víz fölött. Rágyújtottam, és leültem a hátizsákomra. Nem tudtam, mit tegyek. Fájtak az emlékek, lelkem sajgott, ahogy a gyűlölt tájat bámultam. Miért kellett idejönnöm? - tettem fel immáron negyvenedszer magamnak a kérdést. Mi kényszerített rá, hogy megtegyem?
- Giel?

Felpattantam. Lucia hangját hallottam, de ő sehol nem látszott. Kezdett agyamban megint összemosódni jelen és múlt, annyira hiányoztak, ötven évet is odaadtam volna az életemből, hogy újra láthassam őket épen, és egészségesen.

- Miért jó az neked, hogy én kínlódom? Gyere, és veszejts el; nem állok ellen!

Semmi mozgás. Akármit is akar Accerath, itt az ő törvényei vannak érvényben.
Tehetetlenül ültem vissza, és új cigit gyújtva merültem emlékeimbe ismét.

1999. december 28., Ősváros

- Kint mi a helyzet? - kérdeztem Tomot, aki az ajtónál állva dohányzott.
- Agyrém bátyó. Van itt vagy tíz dög, mind félúton a völgy kijárata felé.
- Mit csinálnak?
- Amit a döglött állatok általában. Oszlanak. De van itt még más is. Változik a környék.
- Hogy?... Változik?
- Aha! A tó hullámzik valami sűrű, indaszerű masszát mosva ki a partra. Minden tele van valami meghatározhatatlan mozgással. Olyan, mintha a levegő néha köddé sűrűsödne, alig felismerhető alakokat ölt. Itt előttem kétméternyire például egy öregasszony cipel valamit a hátán. Olyan, mint egy kosár. Amott két kissrác ül a tóparton, a faluban pedig valóságos nyüzsgés van.

Mindezt nyugodt hangon sorolta, mintha csak egy szállodai szoba ablakából látottakat mesélné. Mikor mindannyian átestünk az első nagy sokkon, már egész könnyen beleszoktunk a lehetetlen helyzetbe. Azt hiszem, ez a drogos hallucinációk következménye. Az agyunkat ez sem terheli le jobban, mint egy betépett állapotban megjelenő kép. Bár azt az agy közvetíti, ez meg külső inger, úgy néz ki nem tesz különbséget. Irracionális ez is az is.

Részemről kutyául voltam, fájt a fejem, állandó hányingerrel küszködtem, és rendelkeztem az agyrázkódás összes egyéb tünetével is. Lucia ott sertepertélt körülöttem, megigazította rajtam a takarót, cigit gyújtott, inni adott, nagyon jólesett a gondoskodása. Trycha eközben a jegyzeteit olvasgatta, összevetve Nauten-ről íródott cikkével, és nagyon törte a fejét.

- Jutsz valamire hugi?
Megrázta a fejét.
- Csak rekonstruálom a történteket.
- Vázolnád?
- Hát... nagy vonalakban annyi, hogy Accerath úgy intézte, hogy idekerüljünk, végig ő irányította a dolgokat valahogy. Fogalmam sincs, hogy működik egy démon. A véred volt a katalizátor, ami az oltárra folyt, de ez okkultizmus, az meg nekem magas. Accerath-nak vér kellett, te adtál neki, és ez aktiválta az erejét, vagy hatalmát. Évszázadok óta nem imádják, nincsenek hívői, nem kapott áldozatokat, sem friss vért, nyilván mindezeket akarja.
- Ez nekem is világos. De miért pont mi?
- Mert ő az árvák üldözője, és mi árvák vagyunk.
- Ezt értem. De nemcsak mi négyen jutottunk ilyen sorsra, érted? Így önmagában nem áll meg az elmélet. Miért pont mi négyen? Miért nem valaki más ebből a tartományból, vagy akár a világ másik feléről?

Trycha a tüzet bámulta.
- Gondolod, hogy személy szerint választott minket?
- Szó szerint. Nem négy ember kellett neki, hanem te, Tom, Lucia és én. Név szerint! De miért?

Elhallgattunk. Tom visszajött, leguggolt a tűzhöz, aztán ő is elmerült a gondolataiban. Itt a szürke falak közt olyan távolinak tűnt életünk, és olyan múlandónak, olyan jelentéktelennek, hogy az már meg ijesztett. Nem akartam itt meghalni, nem akartam elfogadni, hogy ez megtörténik. Egyre feszültebb lettem, végül felültem, és kétségbeesetten, de egyre dühödtebben törtem az agyam megoldáson. Csak hát erre a helyzetre én nem ismertem semmilyen megoldást. Ha volt is valaha, az már ezer éve feledésbe merült. Fejfájásom gigászi méreteket öltött, már látászavarok is jelentkeztek, Lucia szelíden visszafektetett.

- Pihenj még egy kicsit.
- Tennünk kell valamit...

De nem volt mit tenni.

Mikor ismét feleszméltem, Tom éppen betántorgott a tűz fényébe, mellkasán cafatokra szaggatva a dzseki, és vérzett is elég erősen. Felugrottam, de annyira megszédültem, hogy csak kúszni tudtam végül.

- Mondtam, hogy ne menj! - kiáltott Trycha, és zokogva ölelte öcsémet.
- Mi van...? Mi van??

Trycha sírva nézett rám.
- Egy órája azt mondta, eszébe jutott valami, felkapta a pisztolyt, és kirohant. Nem tudtuk visszatartani. Később lövéseket hallottunk, most meg így került elő...
- Tom, mi történt?

A fiú kábán nézett körül.
- Ana... kutyái mindenütt. Megtámadtak... - kirázta a hideg - Az egyik fehér csinálta ezt. De lelőttem párat.

Sebei nem voltak súlyosak, csak felületes karcolások, de még torkát is összemarták. Próbáltam lábra állni, de képtelen voltam.

- Trycha, adj egy gyorsítót légy szíves.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet...
- Add már!

Csak úgy szárazon nyeltem le, és behunytam a szemem. Úgy tíz perc múlva a szédülésem csillapodott, aztán helyrezökkent a világ, szívem vadul, és életerősen döngött. Felálltam, hogy segítsetek Tomot ellátni.

- Miért mentél ki te idióta? - kiáltottam. Belekapaszkodott a kezembe.
- Tudom hülyeség, de arra gondoltam, talán szövetséget köthetnénk Anával...

Felsóhajtottam.
- Azt játsszuk, hogy hősök vagyunk, és szövetkezünk egyik Sátán ellen a másikkal? Nem hiszem, hogy ezt te komolyan gondoltad.
- Te mit tettél volna?
- Nem tudom, de biztos nem rohangálok egy szál pisztollyal egy nevenincs faluban, ahol nyüzsögnek a vérivó paraziták. Ezt vedd lebaszásnak!

Tom fáradtan elmosolyodott, aztán már aludt is. A pisztolyt elvettem tőle, és kiültem az ajtóba. Tényleg ocsmány változások jellemezték a környéket, nézni is fájt. A fények borítottak ki leginkább, azok a zöldes, vibráló villanások itt is, ott is, elszórtan a házak közt, de még a tó tükrén is.
- Azok lelkek? - suttogta Lucia.
- A legenda szerint igen. Így fog kinézni a Föld egy atomháború után.
- Nem akarom azt megélni!
- Szerintem a politikusok nem kérdeznek meg senkit erről.
- Meg fogunk halni?

Ránéztem.
- Dehogy hugi! Nem azért élünk, hogy meghaljunk, hanem azért halunk meg, mert éltünk.
- Ez majdnem ugyanaz...

Nem feleltem, igaza volt. Az amfetamin tombolt az idegrendszeremben, alvásról szó sem lehetett, kénytelen voltam nézni a fényjátékot, és a néma tájon kúszó nyughatatlan jelenéseket. Rólunk nem vettek tudomást, számukra nem léteztünk, ők egy más kor kísértetei. Lucia visszament a tűzhöz, ahol Tom és Trycha már aludtak, és ő is lefeküdt. Magamba fordulva őrködtem, de nem zavart a kutya sem. Hm... Főleg a kutyáktól tartottam pedig. Másfél órával később Tom belázasodott, ami megmarta, valamivel meg is fertőzhette, sebei begyulladtak, a fiú önkívületbe került. Bele erőltettem két aszpirint, ez egy kicsit segített, de a láza nem múlt el, öcsém szinte égett belülről. Képtelen voltam a tóból meríteni neki vizet, inkább ivóvizünkkel hűtöttem homlokát. Trycha aggódóan cserélgette rajta a borogatást, aztán visszaaludtak mindketten. Hajnalban a helyzet még rosszabb lett, Tom már folyamatosan lázálomban volt. Félrebeszélt, azt hitte hatéves, és azt az időszakot élte át elméjében. Tudtam, hogy segítség kellene neki, de a helyzet nem változott. A bikadögök szanaszét hevertek, de ha feléjük közeledtem, megmozdultak, lábra állva szembefordultak velem. Csak a vízben kerülhettem volna ki őket, de tudtam, hogy az sem jelent nekik akadályt.

- W'to, ez vagy hát te. Egy csomó döglött fűevő.

Nem reagáltak. Úgy éreztem, Accerath lehet a góré, W'to pedig annyi öntudattal rendelkezhetett maximum, mint egy kinyújtott kéz. Vagy egy döglött bika.

A templomban, ami pillanatnyilag a menedékünk volt, már alig pislákolt a tűz. Felélesztettem, és megraktam rendesen. Melegítettem egy kis kávét is, az legalább nem változott. Rágyújtottam, élvezve, ahogy a forró kávé átmelegít. Sorra vettem minden menekülési lehetőséget, de nem láttam kiutat. Meg kell várnunk, amíg a démon hatni kezd. Nem hiszem, hogy ki akarna minket éheztetni. Bár elképzelésem sincs arról, hogy egy démon miképpen gondolkodik. Közben Ana-án is töprengtem. Ő emberibb, de nem hiszem, hogy ez előnyt jelentene számunkra. Bár talán vele szót érthetnék. Nyilván ez járt öcsém fejében is. Meg akarta keresni Ana-át.

Tom felnyöszörgött, visszamentem a tűzhöz, hogy betakarjam. Amikor fölé hajoltam, teljes erőből megütött. Az ütés a járomcsontomat találta, hátravágódtam. Kábultságomban is éreztem, hogy elveszi a pisztolyt, megfogtam kezét, de lerázta.

- Tom!...
A fiú szemei őrült fényben égtek.
- Tudom, hogy mi készül! De ne hidd, hogy megvárom. VISSZA!

Felemelte a pisztolyt, mikor fel akartam állni, és a homlokomra szegezte. Láttam, hogy viaskodik önmagával, de nem találta a realitást. A lányok felébredtek, rémülten figyelték a fiút. Trycha közelebb húzódott.

- Tom, mi a baj?
- Mi a baj? - kifelé intett - Ez! Ez a baj! De én! Én majd megoldom! Az elején is ezt kellett volna tennem!

Felpattantam, de iszonyú gyorsan mozdult, rúgása a mellkasomat érte, megint elvágódtam.
- Maradsz!

Mire összeszedtem magam, már kint is volt, hallottam futó lépteit a kavicságyon a falu felé.
- Mi van vele? - kérdezte Lucia sírva.
- Ami velünk is lesz, ha nem teszünk valamit sürgősen. - felelte Trycha szomorúan. - Szerintetek ez sima lázroham?

Ingattam a fejem.
- Nem tudom. De a pisztoly nála van. Őt nem védi meg, minket viszont megölhet.
- Jaj ne... - hüppögött Lucia, átöleltem, kétségbeesetten zokogva bújt hozzám. Trycha szerencsétlenül nézett rám, felé nyújtottam másik kezem:
- Gyere ide kishúgom...

Hálásan bújt ő is hozzám. Most épp csak tíz évesnek látszottak, és én sem éreztem magam többnek. Rettegtem életükért, féltettem öcsémet is, aki valahol kint kóvályog; elveszett tudat egy elveszett városban.

A legrosszabb a várakozás volt, főleg annak tudatában, hogy nem tudtuk, mire is várunk. Mikor végre derengeni kezdett a hajnal fénye, felsóhajtottam. Talán a napfény megtisztítja ezt a romlott völgyet. Kiosontam a partra, de csalódnom kellett. Annyira sűrű köd fogadott, hogy még a tavat sem láttam. Mikor megfordultam, a templom sehol nem látszott. Lehetetlen. Alig távolodtam el az ajtótól kétméternyire. Lassan elindultam, próbálva mindenfelé figyelni, aztán elkeseredve álltam meg a víznél. Ellentétes irányba jöttem. Felkaptam egy botot, és visszafelé húzni kezdtem a puha talajba egy vonalat karcolva. Pár lépés után megálltam, mert ismét a tóparton álltam. Megfordultam, követve a vonalat, aztán, mikor észrevettem egy ponton, hogy keresztezi egy másik vonal, a földhöz csaptam a botot.

- Jól szórakozol W'to?
- Bátyó, hol vagy? - a lány hangja a tó fölül jött.
- Ne mozdulj Trycha! Állj meg a templomajtóban, és kapcsolj be egy zseblámpát!

Legalább öt helyen villant fel a ködben valami elmosódott fény. Lábnyomaim már mindenfelé keresztezték egymást, fújtam egyet.

- Trycha, hallasz?
- Elég jól, csak látni nem látlak.
- Legalább a hanggal nincs baj.
- Miért mivel van?
- Nem találok vissza a templomhoz. Ez nem köd, hanem egy kibaszott labirintus, csak falak helyett a fénnyel tévelyít el. Mennyi zseblámpát használsz?
- Csak egyet.
- Én látok ötöt itt körülöttem.
- Kövesd a hangomat!
- A tó felől hallom.
- De hát itt vagy! - hirtelen egy kéz fogta meg a vállam. Megpördültem, és ott magasodott a templom, mi pedig az ajtajában álltunk. Behúztam a lányt.
- Senki nem mehet ki!

Lucia álmosan dörzsölte szemeit, melegítettem kávét. Közben a reggel fénye bekúszott az épületbe is, de a perspektívákkal súlyos problémák adódtak. Az árnyékok összevissza kúsztak, mintha körülöttünk mozgó fényforrások lennének, és Tom árnyéka is felvillant néha mellettem a falon. Mindezt valami rezignált nyugalommal vettük tudomásul, ahogy azt a tudatot is, hogy Tom elveszett. Trycha még nem süllyedt apátiába, de kezdte elveszíteni érdeklődését, ami nagyon rossz hozzáállás volt az adott helyzetben, de nem hibáztathattam. Egy órán keresztül ültünk csendben, aztán döntöttem:

- Figyeljetek rám. Mennetek kell innen, amilyen gyorsan csak lehet. Undorító játék folyik itt, de mi csak bábok vagyunk, a szabályokat nem ismerjük, esélyünk sincs. Ki kell találnunk egy módot arra, hogy elérjétek a dzsipet, és elmeneküljetek.
- Nélküled? - ingatták a fejüket.
- Lányok, meg kell keresnem Tom-ot.

Trycha felsírt.
- És ha meghalt?

Elszorult a torkom.
- Akkor sem hagyhatom itt... nem lenne tisztességes...
Lucia felhúzta térdeit, és átkarolta őket. Haja már teljesen összekócolódott, szemei úgy csillogtak arcában, mint két szomorú fényű gyémánt.
- Én nem megyek sehova. Nem foglak itt hagyni. Testvérek vagyunk!
- De itt... - kezdtem kétségbeesetten, de Trycha közbevágott.
- Itt? Kifordult a realizmus? És mi van, ha túlterjed a völgyön is? Mi van, ha nincs is hova menni?
- Megmenekülhettek... - próbálkoztam.
- És aztán csak várnánk, hogy hátha visszatértek? Egy hónapig? Kettőig? Egy egész rohadt évig?
Nem Giel. Ez nem csak a te átkod, ez mind annyiunké! Nem vagy árvább, mint mi, Accerath minket sem hagyna ki.

Természetesen igaza volt, de azért gyűlöltem beismerni.

- Rendben.

Csak ennyit mondhattam. Itt kicsit megakadtunk, de legalább sikerült felráznom őket. Nem szabad hagynom, hogy a félelem eluralkodjon rajtunk, feladatokat és rangokat kell kitalálnom kis túlélő csapatunknak, engem is beleértve.

- Lucia, készíts nekünk reggelit légy szíves, Trycha te pedig segíts összekészíteni három hátizsákot, csak a legfontosabb dolgokkal. Ha a kijáraton nem tudunk kimenni, keresünk más utat. Ha kell, felmászunk a sziklákra is!

Ez megtette a hatását, míg rámoltunk, Trycha kissé rosszallóan jegyezte meg a kisebbik lánynak:
- Lucia, fésülködj meg! Úgy nézel ki, mint egy félredobott játék baba.

Magamban elmosolyodtam. Végre Trycha is megértette. Nem az a fontos, hogy mit csinálunk, hanem hogy csináljuk, és közben ne hagyjuk, hogy a mindennapok lényegtelennek tűnő cselekedetei elfelejtődjenek. Lucia végzett a szendvicsekkel, utána gondosan kikefélte a haját, és egy kis vízzel meg is mosdott.

- Meghalok egy zuhanyért - sóhajtottam. Trycha befogta az orrát, mintha valami borzasztó szagot szimmantana, és elfordulva tőlem, nagy beleéléssel játszotta, hogy fuldoklik.

- Szerintem... köh-köh!... egy zuhany is meghalna már érted... köh!

Rávetődtem, és mint Tom-ot, őt is le bírkóztam, persze sokkal óvatosabban, de azért nem féltettem.
Felsikított, és kiabálni kezdett:
- Hugiii! Szedd le rólam a fiúdaaat! Elment az esze, a magáévá akar tenni, ááá, segítsééég!!!

Lucia oldalról ugrott ránk, hatalmasat borultunk, és egymás hegyén-hátán feküdtünk összegabalyodva. Megfogtam Trycha orrát:

- Ezt nekem adod?
- Enbedd el! - mondta náthás hangon - Bert olyad belédrúgog, hogy a hóldig méc!

Lucia a hasamnak ugrott visítva, hanyatt estem, egy pillanatig attól féltem, megint bevágom azt a hülye fejemet, de szerencsére egy hátizsákra estem. A két lány rám vetődött, Lucia a mellkasomra ült, Trycha pedig a karjaimat fogta. Ez a jelenet később még eszembe jutott jóval pocsékabb körülmények között, de most még csak játék volt.

- My lay! Add meg magad! - kiáltotta Lucia. Úgy tettem, mintha a combjába akarnék harapni, mire felpattant.
- Hé, övön alul nem ér!
- Ott éri csak igazán! - nevettem, és leráztam Trychát is. Pillanatokon belül összecsomagoltam őket, mert mindkettő rém csiklandós volt, amivel kegyetlenül visszaéltem, és most úgy öleltem őket, hogy moccanni sem tudtak.
- Na mi a pálya macsekok? Nyau?

Elgyengülten nevetgéltek, és úgy tűnt, borzasztóan élvezik a helyzetet. Felültünk, és egymásra néztünk.

- Kezdheted elölről a fésülködést, hugi. Vagy előbb nem találtad a fésűt? - simogattam meg a térdét.
- Te se vagy ám egy Brad Pitt éppen...
- Az lehet. De úgy nyalok, mint Lassie!

Trycha épp beleivott a kávéba, így a fél korty a padlón végezte, amint fröcsögve felnevetett.

- Disznóóó!
- Csak malacka. De ne cirkuszolj már azzal a kávéval... Szépen egyél, mert elveszem!

Lucia a szemeit forgatta.
- Kuss már baszki, hagyjatok enni!

A vidám hangulat pillanatokon belül elillant aztán, ezt nagyon sajnáltam… ahogy az egészet. Azon gondolkodtam, normális dolog, hogy a borzalmas éjszaka után képesek vagyunk még nevetni? Aztán az jutott eszembe, mi normális most itt? Reggeli után átnéztem a hátizsákokat. Minden megvolt, ami kellhet, kivéve valami esélynövelő szerszámot, úgymint fegyver. A magnót, meg egyéb ilyesmit becsomagoltam egy vízhatlan fóliával, és felraktam a kőoltárra. Ana tőrét az övembe szúrtam, Trycha a kenyérszeletelő késünket vette magához, Luciának pedig kerestem egy jó kétméteres erős botot, aminek az egyik végét kihegyeztem. A lány ügyesen megpörgette, aztán az alkarján végigcsúsztatva körbepördült, mikor egy pillanatra megállt, a klasszikus vívópózba érkezett. Utána bal könyökét hátravágta torok magasságban, fejét hátrafordítva, majd egész teste utána fordult, jött egy rúgás gyomormagasságban, végül a karó áldozata testében kötött ki.

Megtapsoltuk, zavartan mosolygott:
- Ezer éve nem csináltam... Jó volt?
- Aha. Csak a kutyák alacsonyabbak.

Megvonta a vállát.
- Kutyákkal nem tanultunk harcolni... majd improvizálok.

Kis öröm töltött el kecsessége láttán, úgy gondoltam, nem is vagyunk annyira védtelenek. Trycha nem tartott bemutatót, de láttam épp elégszer egy-két utcai bunyóban, gyors volt, mint a kígyó, és pontos, mint egy gép. Mindazonáltal nem születtünk harcosnak, de egy időben mindannyian részt vettünk valamilyen kiképzésben, illetve tanultunk önvédelmi sportokat. Hogy ez elég-e nevenincs teremtmények, és világítószemű kutyák ellen, azt nem tudom, de adott egy kis önbizalmat.

Kint semmi sem stimmelt, a nap nem oszlatta el a ködöt, de legalább ritkította, most nem trükközött. Elindultunk fölfelé a faluba, egyvalaki mindig hátra is figyelt, és eszünkbe sem jutott, hogy a támadás belülről is jöhet.
(...)

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 2 db)